„Sokan vészt sejtve kísértek az úton, azt gondolták, hogy megsütnek
a Cancellaria Vecchia előtt” – írta már-már derűsen naplójába 1913
októberében hivatalos római útjára emlékezve Prohászka Ottokár
(1858–1927) székesfehérvári püspök (Naplójegyzetek 1. 1913.
október 15.). De nemcsak útitársai, hanem a sajtó képviselői is
szenzációt szimatoltak. Fiumében a püspök inkább a peronnal
ellentétes oldalon szállt le a vonatról, mert felfedezte a tömegben
Az Est tudósítóját, s nem akart nyilatkozni a lapnak… A
felfokozott érdeklődés hátterében az állt, hogy Prohászka ekkor
indult először Rómába azóta, hogy 1911 nyarán három írását az
illetékes szentszéki kongregáció indexre tette, azaz eltiltotta azok
olvasásától a katolikus híveket. A jegyzet utolsó szavai drámai
erővel jelzik, hogy több mint két évvel a történtek után is milyen
lelki megpróbáltatás volt számára szemtől szemben állni ekkor a
vatikáni nagyságokkal: „Hazajöttem; Rómában tiszteltem a pápát;
hazahoztam Itáliából sértetlenül hitemet s szeretetemet” (Naplójegyzetek
1. 1913. október 15.).
Prohászka természetesen nem ekkor járt először az Örök Városban. Már
kispapként is ide, a Collegium Germanicum–Hungaricumba küldte
tanulni Simor János esztergomi érsek. Az 1875–1882 közti évek döntő
fontosságúak voltak eszmei fejlődése – és későbbi meghurcoltatása –
szempontjából. Az iskola ugyanis magas színvonalú dogmatikai
oktatást adott, és a természettudományok legújabb eredményei iránti
nyitottságra is nevelt. (Egyik tanára, Pietro Angelo Secchi SJ1
csillagászként is neves.) A feltétlen pápahűséggel jellemezhető
jezsuiták által vezetett tanintézetben késedelem nélkül lecsapódtak
az Apostoli Szentszék szándékainak változásai. Prohászka még IX.
Pius pápasága idején került Rómába, így megélhette azt az izgatott
várakozást, amit a konklávé magával hozott, és azt az elsöprő erejű
változást és megújulást is, melyet az új pápa, XIII. Leó
pontifikátusa jelentett. Az 1878-ban megválasztott pápát ugyanis egy
újfajta nyitottság, párbeszédkészség s rugalmasság jellemezte.
Számos máig ható változás alapját fektette le. Legdöntőbb
megnyilatkozásai természetesen nem pápaságának első éveiben
születtek, de Róma levegőjében – a Collegium falain belül pedig
különösképpen is – már ekkor érezhető volt a megújulás szele,
amelyet Prohászka Ottokár magába szívott. Innen eredeztethető
életművében a munkáskérdésre való szüntelen reflexió vagy az a
merész szentíráshasználat is, amelyek eszmei alapját jelentő pápai
enciklikák csak jóval később kristályosodtak ki (Rerum Novarum
– 1891; Providentissimus Deus – 1893).
Prohászkát 1881 őszén Rómában pappá szentelték. Hazatérve
Magyarországra – pár hetes káplánkodás után – az esztergomi
szeminárium tanára lett; majd 1890-től spirituálisként az intézet
megújítója. A sajtó segítségével (Magyar Sion, Esztergom) a
hazai katolicizmus megújításának programadójává vált, a
századfordulótól kezdve pedig az intelligenciát is megszólítani
képes nagyböjti és adventi lelkigyakorlatos beszédsorozatokkal lett
országosan ismertté. Prohászkának XIII. Leó mindig is „kedvenc
pápája” maradt. Lapjaiban később igyekezett hírt adni a pápa
megnyilatkozásairól, 1891-ben pedig magyar fordításban sajtó alá
rendezte és kötetformában kiadta legfontosabb beszédeit és leveleit.
XIII. Leó negyed századig állt a katolikus egyház élén. 1903 nyarán
bekövetkezett halála után a velencei pátriárka, Giuseppe Sarto lett
utódja, aki a X. Pius nevet vette fel. Ez önmagában is üzenet volt:
szakítás XIII. Leó nyitottságával. Az utolsó, e nevet viselő pápa –
IX. Pius – elsősorban 1864-ben kiadott, nyolcvan téves tant
felsoroló Syllabus-áról volt emlékezetes. X. Pius
pontifikátusának is egyik jellemzője volt, hogy az egyház
megújulásának útját a hit tisztasága feletti éber őrködésben látta.
A Szent Officium 1907-ben Lamentabili sane exitu kezdetű
dekrétumával hatvanöt, összegzően modernistának nevezett tant
bélyegzett meg. A pápa ugyanezen évben kiadott Pascendi Dominici
gregis kezdetű enciklikájával a legveszélyesebb eretnekségnek
nevezte a modernizmust, 1910-ben pedig Sacrorum antistitum
kezdetű motu proprio-jával a papságot antimodernista eskü
letételére kötelezte. Frenyó Zoltán találó megfogalmazása szerint a
Pascendi „a valós ellenségek szorításában a modernizmust,
vagyis az útkereső katolikus szellemi megújulási kísérleteket is,
szinte valamennyi eretnekség összefoglalásának” látta (Frenyó, 1998,
192.). Az Egyház tehát visszafelé lépett egy hatalmasat: e nézetek
elvetették a dogmafejlődést éppúgy, mint a bibliakritika eszközeit,
s szinte csak a szó szerinti Szentírás-magyarázatnak hagytak teret.
Időközben Prohászka Ottokár püspök lett. Voltaképpen egyfajta
hangulatjavító intézkedésként neveztette ki 1905 őszén a
népszerűtlen Fejérváry-kormányzat a legszegényebbnek tartott
székesfehérvári egyházmegye élére. Püspökké szentelését Rómában,
1905. december 21-én maga X. Pius pápa végezte. Három magyar főpapi
széket töltöttek be ekkor egyszerre; a pécsi püspökséget elnyerő
Zichy Gyula korábban Rómában dolgozott – e magas kegy elsősorban az
ő személyének szólt, társai csak részesedtek belőle. Prohászkát
1909-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották.
A püspöki kar tagjává emelkedő Prohászka Ottokár látványosan kirítt
a grémiumból. Idegenkedett a főpapi külsőségektől; evangéliumi
szegénység jellemezte; nem becsülte sokra a főrendiházi
politizálást; lényegében keresztényszocialista elveket vallott;
szüntelenül az egyház modernizálásában gondolkodott; nyitottságot
mutatott más felekezetűek iránt; korszerű tudományos tájékozottsága
miatt pedig még a liberális lapok is elismerőleg szóltak róla. Azt a
tőle idegenkedő püspöktársai is elismerték, hogy rendkívüli szónoki
képességek birtokában van, és képes megszólítani a tömegeket – így
1927-ben bekövetkezett haláláig a püspöki kar valamennyi közös
pásztorlevelét vele fogalmaztatták meg. Mégis alapvetően
idegenkedtek tőle – talán csak Majláth Gusztáv Károly és
Fischer-Colbrie Ágoston volt valódi társa a testületben.
A Pascendi enciklika előírása szerint az egyházmegyékben
úgynevezett vigilancia („éberség”) bizottságok alakultak, amelyek
hajtóvadászatot folytattak az eretnekgyanús tanok és írások ellen. A
Rajner Lajos segédpüspök által vezetett esztergomi testület két
ízben – 1910 októberében és 1911 februárjában – foglalkozott
Prohászka műveivel. Előbb Az intellektualizmus túlhajtásai
címmel 1910. április 11-én akadémiai székfoglalóként tartott,
ismeretelméleti kérdéseket boncolgató filozófiai előadását
vizsgálták. Ebben a szerző elsősorban a kanti racionalizmus
túlzásaira mutatott rá. Két szakvélemény született róla: egy azt
kifejezetten elítélő Andor György (Prohászka korábbi tanítványa) és
egy elnézőbb Rott Nándor (későbbi veszprémi püspök) tollából
(Adriányi, 2002, 44–51.). Azt, hogy a bírálat alá vonás nemcsak
teológiai szakkérdés, hanem valamiféle kicsinyes bosszú is volt
egyben az extravagánsnak tekintett fehérvári püspökkel szemben,
pontosan jelzi, hogy a máskor a hivatali titkot oly biztosan őrző
egyháztól kiszivárgott a vizsgálat híre: a sajtó még karikatúrák
szintjén is foglalkozott a kérdéssel (Mózessy, 2012, 66–68.).
A bizottság másik ülésének témája Prohászka 1910 decemberében
megjelent, több üdvözlő reflexiót kiváltó karácsonyi hírlapi cikke
– Több békességet! – volt. Az egyházi vagyonkezelés reformját
sürgető, ezért roppant veszélyesnek tartott írásba azonban
dogmatikai szempontból nehéz lett volna belekötni, így a bírálók az
írás ökumenikus hangvételét kárhoztatták. Érdekes megemlíteni, hogy
volt a bizottságnak olyan tagja is, aki a püspöknek az evangélikus
Kaas Ivor báró temetésén, illetve a Petőfi család tagjainak
újratemetésén mondott beszédeit is kritizálta hasonló okból
(Gergely, 1994, 133–139.).
Az ügy latinra fordított aktái 1911 tavaszán kerültek ki Rómába. Az
egymással is vitatkozó szakvéleményeket látva az Index Kongregáció
titkára, Thomas Esser domonkos szerzetes a városban élő magyar
rendtársát, Szabó Szádokot kérte fel szakértői munkára, aki a két
problematikusnak tekintett írás mellett egy
|
|
harmadikról, az 1907-ben a Szent István Társulatnál kiadott
Modern katolicizmus című könyvecskéről is írt öntevékeny módon
egy negatív bírálatot. Prohászka ebben öntudatot akart adni a
keresztény híveknek, s irányt kívánt mutatni a kor által felvetett
tudományos, társadalmi és kulturális problémák egyházi szempontú
végiggondolására. Felvázolta a testvériesség alapjain nyugvó
egyházképét is. Mai szemmel semmi kivetnivalót nem találni a
kötetben – Szabó Ferenc SJ joggal hangsúlyozta több ízben is e
szöveg és a II. Vatikáni Zsinat fél évszázaddal későbbi dekrétumai
közti párhuzamokat (Szabó, 2007, 122–125.).
Az Index Kongregáció 1911. május 29-i ülésén tárgyalta más kérdések
mellett Prohászka ügyét. A konzultorok haboztak, de végül a három
írást elmarasztalták. Az indexre tétel dekrétuma június 5-i dátummal
született meg, nyilvánosságra június 11-én hozta a szentszék
hivatalos lapja, az Acta Apostolicae Sedis.
E kongregáció működését XIV. Benedek pápa szabályozta még a 18.
század derekán. Előírásait a testület Prohászkát elítélő döntése
meghozatalakor nem tartotta be. Példa nélküli a Modern
katolicizmus esztergomi előzmények nélküli tárgyalásba vétele.
Nem követték azt az elvet, hogy nem egybehangzó bírálatok esetén a
kedvezőbbet kell figyelembe venni; nem történt meg a püspöki rangú
szerző figyelmeztetése, s nem kapott lehetőséget nézeteinek
kifejtésére, pontosítására sem. Prohászka csak a nuncius által
kommentár nélkül megküldött hivatalos nyomtatványból értesült a
római döntésről. Okokat az – szokás szerint – nem tartalmazott.
A püspökre nehéz napok törtek. Zaklatta a szenzációra mindig éhes
sajtó; fogadta az egyre kellemetlenebbé váló értetlenkedő
kondoleálókat. „No hiszen van most dolga a postásnak; repül felém
mindenfelől a megsajnáló s vigasztaló levél; levelek, melyek mély
bepillantást engednek az általános felfogásba s a közérzésbe. […] A
leveleket mind megsemmisítettem; nem maradt hírmondónak sem belőlük”
(Naplójegyzetek 1. 1911. július). S eközben vizsgálta,
naplójában összefoglalta, újrarostálta saját nézeteit, kereste, hol
hibázott. Életében először – s ettől kezdve mind gyakrabban –
álmatlanság gyötörte. Megtette a kötelező lépést: értesítette Rómát:
aláveti magát a döntésnek, s megnevezett műveit a könyvpiacról
visszavonja. Ezt nyilatkozatként megjelentette egyházmegyei
körlevelében is. Fogalmazványán látszik, milyen kínkeservvel tette
mindezt: legalább három ízben írta át és javította a mindössze pár
sornyi szöveget (Szabó, 2007, 361.). Tapasztalnia kellett újabb
korlátokat is: az év őszén Föld és Ég című munkájának
negyedik kiadása csak megcsonkítva láthatott napvilágot, a Katolikus
Nagygyűlésen való szereplést pedig torokbántalmakra hivatkozva
lemondta – miközben valójában erre is a kongregáció kényszerítette.
Távollétében ott így is tömegek éltették (Adriányi, 2002, 78–80.).
Prohászka mellett ugyanis tüntetőleg kiállt a katolikus közvélemény.
Sorra érték a kitüntetések: még ez évben székvárosának díszpolgára,
a következőben a budapesti egyetem díszdoktora lett. Ünnepélyes
külsőségek közepette megünnepelték harmincéves írói jubileumát. Nagy
tekintélyű diplomaták és püspökök is jelezték különböző szentszéki
fórumoknak: ami történt, részben fölháborító, részben igazságtalan,
s hatásai Magyarországon beláthatatlanok. Volt, aki egyenesen a
Prohászkát követő hívek Rómától való elszakadásától tartott. Majláth
Gusztáv Károly erdélyi püspök személyesen utazott Rómába, s próbált
a pápával is találkozni, hogy informálhassa – sikertelenül. A
döntést vissza nem vonták. E fellépések hatására azonban Thomas
Esser, Szabó Szádok, illetve a hazai ellenfelek már sikertelenül
próbálkoztak újabb kötetek elítélésével, és a püspök új,
Magasságok felé című kötete kiadásának megakadályozásával.
Majláth püspök pedig a szentatya dedikált portréját hozta magával
Rómából. A képen az alábbi olvasható a pápa kézírásával: „Dilecto
Filio Nostro Ottocaro Prohászka, Episcopo Alba-Regalensis,
coelestium bonorum auspicem et praeciupuae benevolentiae testem
Apostolicam Benedictionem amantissime in Domino imperitus”
(„Szeretett Fiunknak, Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöknek
küldjük az égi javak zálogául és különös jóakaratuk bizonyságául a
legnagyobb szeretettel az Úrban”). Mindez a Kúria hivatalos döntését
nem változtatta meg, mégis a pápa személyes pozitív hozzáállását
mutatja. A jelenet mintegy illusztrálja azt a szakirodalmi
felfogást, amely szerint az alapvetően lelkipásztori beállítottságú
X. Piusnak „erős emberei” – Merry del Val, Gaetano De Lai és Vives y
Tuto (aki az Index Kongregációban Prohászka ügyének előterjesztője
is volt) – gyakorlati egyházkormányzati kérdésekben könnyen a fejére
nőttek (Adriányi, 2002, 12–28.).
A bevezetésben is említett, 1913. őszi út során Prohászka
személyesen is találkozott X. Piusszal. „A pápa fogadott; én
megmondtam neki, hogy fájlalom az index-esetet; de nagyon kérem,
hogy tudassák az emberrel előbb, ha van kifogásuk” – jegyezte
naplójába utólag a püspök (Naplójegyzetek 1. 1913. október
15.). Miként naplója őrizte meg keserű számvetését is 1913. november
22-én: „Annyi tény, hogy az index-história után valahogy idegenül
éreztem magamat az egyházban, idegenül, mint ki nem tartozom az
egyházat képviselő s inkább a formalitások tógáiban feszelgő
emberekhez, akik az akták és trakták közt nem törődnek sokat a világ
problémáival. Ezek az emberek azt hiszik, hogy nekik csak repetálni
kell, ami már meg van mondva, beleharapva mindenkibe, aki csak
problémát vet is föl, s aki azt gondolja: hát hisz, ha ez a ház
öreg, vén, tiszteletreméltó ház, annál több reparálásra lesz
szüksége. De meg azért is éreztem magamat idegenül, mert nem lehet
biztonságosan s bátorságosan dolgoznom, s azt kell hinnem, hogy
félreértések hínárjába kerülök.” (Naplójegyzetek 1. 1913.
november 22.)
Prohászka munkájában valóban megfigyelhető egyfajta
elbizonytalanodás és meglassúbbodás az index utáni években. Nem
lépett fel olyan látványosan ügyekért, mint korábban; talán félt,
hogy személye árnyékot vetne a számára is fontos kezdeményezésekre.
Viszonylagos passzivitásának feloldódása a történelmi
sorsfordulókhoz köthető. A világháború és a forradalmak kihívásai,
Trianon sokkja, majd egy keresztény nemzetállam kiépítésének
lehetősége egyaránt cselekvésre ösztönözték. Mindehhez persze a
római változások is hátteret adtak. X. Pius kevéssel a nagy háború
kirobbanása előtt elhunyt. Utódja, XV. Benedek, bár folytatta a
modernizmus elleni harcot, annak eszköztárát átalakította, 1917-ben
az Index Kongregációt is megszüntette. Magának az indexnek az
intézménye azonban a II. Vatikáni Zsinatot követő kúriai reformokig
fennmaradt.
Valóban modernista volt-e Prohászka? E kérdésre kétségkívül Szabó
Ferenc frappáns válasza a legtalálóbb: „Modern volt, de nem volt
modernista” (Szabó, 2007, 122.).
Kulcsszavak: Prohászka Ottokár, XIII. Leó, X. Pius, XV. Benedek,
Index Kongregáció, modernizmus, akadémiai székfoglaló, ökumenizmus,
egyházi vagyonkezelés, modern katolicizmus, cenzúra
IRODALOM
Adriányi Gábor (2002): Prohászka és a római index.
Szent István Társulat, Budapest
Barlay Ö. Szabolcs (szerk.) (1997): Prohászka
Ottokár: Naplójegyzetek 1. (1877–1919). Távlatok,
Szeged–Székesfehérvár
Frenyó Zoltán (szerk.) (1998): Prohászka Ottokár:
Élő kereszténység. Prohászka Ottokár indexre került művei.
Kairosz, Győr
Gergely Jenő (1994): Prohászka Ottokár. „A
napbaöltözött ember”. Gondolat, Budapest
Mózessy Gergely (2012): Egy liberális élclap, a
Borsszem Jankó Prohászka-képének változásai. In: Mózessy Gergely
(szerk.): Prohászka-tanulmányok, 2009–2012. Székesfehérvári
Püspöki és Székeskáptalani Levéltár, Székesfehérvár
Prohászka Ottokár (ford., szerk.) (1891):
Szentséges atyánknak, XIII. Leó pápának beszédei és levelei.
Szent István Társulat, Budapest
Szabó Ferenc (2007): Prohászka Ottokár élete és
műve (1858–1927). Szent István Társulat, Budapest |
|