Tárgyi metszet,

avagy egy véget nem érő munkafolyamat

első állomása

A magyarországi műgyűjtés kézikönyvszerű rendszerbe foglalására eddig még nem történt átfogó kísérlet. A Kieselbach Galéria és Aukciósház 2012 végén megjelent kiadványával egy olyan kutatási folyamat alapkövét tette le, amely időben nem lezárható, ugyanakkor a megkezdett kutatás folyamatos bővítésre, kiegészítésre inspirál. A kézikönyvek, lexikonok állandó velejárója az a paradoxon, hogy kiadásuk szándéka egyfajta teljességre és örökérvényűségre való törekvés, ám szerkesztőik már a nyomdába küldés pillanatában is tudatában kell legyenek annak a ténynek, hogy a lista egésze tovább bővíthető, és szócikkeik közül egynémely gyakran már a megjelenés pillanatában elévült, frissítésre szorul.

Nem kétséges: e kötet szerzői sem kerülték el az időzítés dilemmáját, hogy melyik az a pillanat, ahol az anyaggyűjtést, a forrásfeldolgozást, a szerkesztést le kell zárni, s hagyni, hogy a kötet megkezdje önálló életét.

A Takács Gábor és Molnos Péter szerezte kötet tipikus Kieselbach-kiadvány, amennyiben sajátos összefoglaló, könyvészetileg igényes, testes darab, és nem kevesebbre tesz kísérletet, ahogy a kötet haskötő szalagján is olvashatjuk, hogy „összerakja a darabokra hullott magyar múltat, rekonstruálja a műgyűjtés történetét és emléket állítson azoknak, akik mozgásban tartották a képzőművészetet.”

A kötethez Kieselbach Tamás és Takács Gábor írtak előszót. Kieselbach előszavából megtudhatjuk, hogy a kiadó célja hosszú távú befektetés, a magyarországi gyűjtői kultúra történeti alapjainak rekonstruálása, annak életben tartása, további kutatási folyamatok elindítása, és az alapokra való építkezés elősegítése, s mindehhez nemcsak e kötet megjelentetésével járul hozzá, hanem azt a feladatot is felvállalja, hogy a lexikon anyagát az interneten is hozzáférhetővé teszi, és folyamatosan frissíti. Ezáltal egy olyan adatbázis keletkezik, melyre Magyarországon eddig még nem született kísérlet. Kieselbach a bevezetőben nem kevesebbet állít, mint hogy „a műgyűjtés nem pusztán néhány tehetős ember öncélú, egyéni passziója, hanem a kultúra egyik legfontosabb alapja. […] egy ország kultúrájának alapja. Minden erre épül: ez táplálja a kortárs művészetet, és ebből lesz a múzeum is. A világ szerencsésebb felén, ahol ez a tradíció nem sérült úgy és annyiszor, mint nálunk, ez evidens és mindennap átélhető tapasztalat.” E szavakból erőteljesen kirajzolódik a misszió, amelynek mostantól e kötet is része.

Takács Gábor előszavában munkájának nehézségeit, problematikus pontjait, válogatásának szempontrendszerét igyekszik felsorolni, és útmutatót ad a kötet használatához. Itt kerül sor olyan alapvető kérdések felvetésére, hogy „kit tekintünk műgyűjtőnek, mitől gyűjtemény egy műtárgy-együttes? […] Mennyi ideig kell egy kézben maradniuk a tárgyaknak ahhoz, hogy gyűjteményt alkossanak?”.

A mennyiségileg nem felmérhető információhalmazt muszáj leszűkíteni, kijelölni azokat a határpontokat, amiken belül elindulhat egy minél inkább a teljesség igényével végzett kutatási munka.

A műgyűjtés – leginkább ami a kortárs műgyűjteményeket illeti – tipikusan az a terület, melynek vannak fekete és szürke zónái is, ami nagyban megnehezítheti az adatgyűjtést. Talán ez is az egyik oka, hogy Takács Gábor kizárólag nyomtatott forrásokból, néhány alapvető kéziratos anyagból, a témára vonatkozó szakdolgozatokból és doktori disszertációkból, illetve dr. Kőszeghy Elemér műemlékleltára alapján dolgozik, tehát valamilyen formában jegyzett forrásokra támaszkodik. Ahogy a kötet címéből is kitűnik, a 18. század utolsó negyedétől napjainkig kíván áttekintést nyújtani a hazai műgyűjtés iránt érdeklődő olvasó számára. Kizárólag olyan gyűjtőket tesz vizsgálat tárgyává, akik művészeti szempontból is értékelhető gyűjteménnyel rendelkeznek, és gyűjtői működésük saját erőforrásból, egyéni szempontok és célok szerint építkező, valamint életük, tevékenységük, működésük részben vagy egészben a mindenkori Magyarország területére tehető.

A kötet hozzávetőlegesen 2200 szócikkben 2400 gyűjtőt mutat be. A száraz adatbázist Molnos Péter tíz-tíz életrajzi esszéje teszi személyesebbé, amennyiben az 1945 előtti és utáni időszak

számára legfontosabb magángyűjtőit egy-egy portréval és életüket, tevékenységüket bemutató rövid esszével mutatja be. Hangsúlyozottan fontos itt a személyesség, hisz a témában kicsit is járatos olvasó azonnal felsorol néhány nevet, akit a kiemeltek listájából hiányol. Ez a tíz-tíz szereplő Molnos Péter rangsoroló válogatásának eredménye, s a húsz esszé helyét a kötetben éppen a személyesség iránti igény igazolja, amennyiben az egyben felelősségvállalást is jelent. A gyűjtői pályaképek pedagógiai célzattal kiemelt példák, ugyanakkor a történetformálás személyes attitűdjének részei, ahogy azt Kieselbach más kiadványainál is tapasztalhatjuk, melyekben van, hogy a személyesség a válogatásban, illetve magában a szerkesztésben érhető tetten, de több a personal history kategóriájába sorolható kiadványt is találunk (Tamás könyve vagy Az eufória évei 1988–1990). Ez a kötet egyéni életutak bemutatásával, és több száz eddig még soha vagy csak részben publikált fotóval igyekszik oldani a lexikon szócikkeinek szárazságát, s átélhetőbbé tenni a témát.

A tíz legfontosabb, ’45 előtti gyűjtő között nem szerepel Ernst Lajos, de köztük van Esterházy Miklós herceg, ifj. Andrássy Gyula gróf, Nemes Marcell, Herzog Mór Lipót báró, Hatvany Ferenc báró, Kohner Adolf báró, Oltványi-Ártinger Imre, Fruchter Lajos, Radnai Béla és Gerlóczy Gedeon. A válogatásból Bedő Rudolf is hiányzik, noha gyűjteményéről Kieselbach korábban többek között Molnos Péter tanulmányával reprezentatív albumot adott ki, ahogy Radnai Béla gyűjteményéről is van Kieselbach-kiadvány, aki viszont bekerült a tízes listába.

A ’45 utáni időszak tíz legfontosabb gyűjtője Molnos válogatásában: Rácz István, Dévényi Iván, Kolozsváry Ernő, Vass László, Vörösváry Ákos, Kemény Gyula, Nudelman Lászó, Antal Péter, Kovács Gábor és Kieselbach Tamás, akiről Molnos a következőket írja: „A magyar festészet történetét akarta újraírni a kollekcióban testet öltő, független értékítélettel, a válogatás, a belső hangsúlyok segítségével. […] A gyűjtés irracionális energiákat és szinte felmérhetetlen időt felemésztő sprintjét a 90-es évek közepén egy tudatos döntéssel lassította, majd zárta le, mikor válogatását két reprezentatív, mintaadó kötetben tárta a közönség elé. A magyar festészettörténet újraírásának ambíciója azóta sem csillapodott benne, csupán más eszközökkel kívánja segíteni. Könyveket ad ki, adatbázist épít, tudatosan fejleszti minél hangsúlyosabbra a magyar festészet internetes jelenlétét…”

Hiányolok a kötetből egy harmadik előszót Molnos Pétertől, hisz neve alatt szinte szócikkszerűen csak a gyűjtői életutak szerepelnek, de válogatásának szempontrendszerét, a számszerűleg meghatározott keret feltöltésének nehézségeit, a kiválasztottak melletti és a kihagyottak elleni érveit nem ismerjük meg.

Mindemellett a két bevezető és Molnos szövegei angolul is olvashatók a kötetben, amelynek nem titkolt célja, hogy a magyar műgyűjtés története külföldön is nagyobb ismertségre tegyen szert, illetve, hogy a kézikönyv nemzetközi kutatásokban is használható segédanyag legyen.

A magyar gyűjtőkultúrában az adatkeresést illetően e kiadvány előkelő helyen szerepel ezentúl. A ’45 utáni időszak egyik legkomolyabb kutatója, Ébli Gábor könyveinek törzsét a gyűjtőkkel készített interjúk adják, ám az adatkeresés tekintetében nem nevezhetők felhasználóbarátnak, főleg akkor nem, ha az ember csak néhány alapvető információ, összefüggés, szakirodalom után keres. A magyar műgyűjtés kutatói számára Takács és Ébli könyvei nagyon jól használhatók együtt, kiválóan kiegészítik egymást.

Takács Gábor könyve – noha nem mentes a hibáktól, pontatlanságoktól – bátor és jó értelemben provokatív kezdeményezés, először fut neki annak a véget nem érő folyamatnak, hogy a magyarországi műgyűjtőket rendszerbe foglalja, mindezzel arra ösztönözve a kötetben nem, vagy pontatlanul szereplő műgyűjtőket, hogy megmutatkozzanak, a témában dolgozó kutatókat, hogy csatlakozzanak, és ha az internetes adatbázis létrejön, egy organikusan fejleszthető, nagyon izgalmas tárház nyílik meg, amelyben mindenki kedvére kereshet. (Takács Gábor: Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig. Budapest: Kieselbach Galéria és Aukciósház, 2012. 583 p.)

Horváth Judit

doktorandusz, ELTE Társadalomtudományi Kar