Az egyik legrangosabb hazai tudományos elismerést, a Bolyai-díjat idén a negyvennégy éves Nusser Zoltán agykutató kapta, aki a neurobiológia legtekintélyesebb folyóirataiban publikál, de jelentek meg már cikkei a valamennyi természettudomány területén igen nagy presztízsű lapokban: a Science-ben és a PNAS-ban (Proceedings of National Academy of Sciences of the USA) is. A MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet Celluláris Idegélettan Laboratóriumának vezetőjével Gimes Júlia készített interjút.

Ön harminchárom évesen már önálló kutatócsoportot alapíthatott, harminckilenc évesen az Akadémia levelező tagja volt, néhány hete rendes tagja lett. Tavaly, negyvenhárom évesen Széchenyi-díjat kapott, most Bolyai-díjjal ismerték el a tevékenységét. Tudom, hogy jó néhány díját kihagytam, nem is beszélve az évek folyamán elnyert kutatási ösztöndíjakról, támogatásokról. Publikációs listája kollégái szerint fantasztikus.

Mi az ön sikerességének titka?

Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy manapság a talentumon túl a tudományban óriási szerepe van a munkának, az eltökéltségnek, az elhivatottságnak. Szívünket-lelkünket beleadva kell haladnunk céljaink felé. Én is ezt próbálom tenni.

De csak tud valamit, amit mások nem! Gulyás Balázs, a stockholmi Karolinska Intézet agykutató professzora vagy tíz éve megkérdezte tőlem, hogy ismerem-e önt, mert óriási tehetség, és „remek dolgokat csinál”. Mit tud, amit mások nem?

Nem tudom, és ezt talán nem is tőlem kellene kérdeznie. Nem hiszem, hogy ki lehetne jelenteni, hogy tehetségesebbnek születtem, mint a kutatók zöme. Azt pedig, hogy mit csinálok másként, nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy az elhivatottság, a munkabírás, az odafigyelés, a szorgalom nagyon fontos.

Hogy egy sportból vett hasonlattal éljek: a valaha élt legismertebb magyar ember, Puskás Öcsi számára a tehetség önmagában elegendő volt. Szerintem Lionel Messi hasonló tehetséggel született, de ha nem tudna annyit futni, nem lenne olyan kiváló fizikai állapotban, a mai fociban sehol se lenne. Tehát a sport mai legnagyobb sztárjainak a tehetségük mellett keményen gürcölniük kell. Én ezt látom a tudományban is. Sok-sok agykutatót ismerek a világ minden tájáról, de még egy olyannal sem találkoztam, aki tizenegyre jár be és délután kettőkor már otthon van, miközben egy kicsit kávézik. Azok a neurobiológusok, akik ma a világ tudásához saját eredeti felismeréseikkel hozzájárulnak, természetesen tehetségesek is, de naponta tizenkét–tizennégy órát dolgoznak.

És mondja, az agykutatásban
mitől tehetséges valaki?

Ezt nehéz megmondani. Egy időben azt hittem, hogy talán a jó matematikai képesség, a jó absztrakt gondolkodás prediktálja leginkább, hogy valakiből a természettudományok területén jó kutató lesz-e. De érdekes módon akik középiskolásként matematikaversenyeken, diákolimpiákon kiváló eredményeket érnek el, azok közül meglepően sokan sosem válnak az élmezőnybe tartozó kutatóvá. Tehát még a matematikai képesség, az absztrakciós képesség sem szükségszerűen garantálja, hogy valakiből eredeti gondolkodású, jó tudós lesz.

Egyébként a környezetemben lévő, általam jól ismert és nagyra becsült idegtudósok különböző képességekben erősek. Van, aki jó „matematikus”, van, aki gyengébb, de az, hogy az illető mennyire eredeti, hogy előfordul-e, hogy munkája nyomán az adott területen új irányvonal alakul ki, abszolút nincs összefüggésben az absztrakciós érzékkel, a logikai problémák megoldásának képességével.

Tulajdonképpen a neurobiológia területén számomra az eredetiség megfoghatatlan. Meg szoktam kérdezni a diákjaimtól, hogy éreztek-e már olyat például egy konferenciaelőadáson, hogy mialatt az előadó beszél, nekik borsódzik a hátuk. Nos, én – függetlenül attól, hogy egy Nobel-díjas professzor vagy egy diák mondta-e – mindig valami ilyesmit érzek, ha valami igazán újat, igazán eredetit hallok. Olyan ez, mint amikor egy gyönyörű koncerten az embert teljesen hatalmába keríti a zene. A szó szoros értelmében átélem, hogy valami igazán eredetit hallottam. Érdekes, hogy sok kutatótársam vagy diákom egyáltalán nem érti, hogy miről beszélek.

Ezek szerint annak eldöntésében is
fontosak a megérzések, hogy egy kutató
mivel foglalkozzon?

Abszolút fontosak. Képzelje el, hogy eljut az óceán partjára, körülnéz, és mindenütt csak kék ég és kék víz van. Fogalma sincs, hogy merre induljon, mert ott a teljes horizont, de azt látja, hogy lehet egy kicsit északabbra vagy keletebbre menni. Valahol beugrik, és elkezd úszni. Valami hasonló van a tudományban is. Egy tudósnak, aki szinte bármilyen irányba mehet, mert mindenfelé ismeretlenség van, senki nem mondja meg, hogy melyik irányt válassza. És itt nagyon fontos a megérzés.

Szoktunk erről beszélgetni a laborban, mert a kutatótársam, a diákom vagy az én megérzéseim gyakran nem esnek egybe. És ilyenkor nagyon jól kell balanszírozni, mert egyrészt az én húszéves tapasztalatom talán jobb megérzésekre ad alapot, mint a diák kétéves tapasztalata, de ha mindig az én „orrom” után megyünk, akkor hogyan derül ki, hogy a diákban van-e eredetiség? Szóval nem könnyű egy munkacsoportban egymással úgy megállapodni, és úgy kialakítani a kutatási programot, hogy a fiataloknak is legyen esélyük a saját gondolataikat és ötleteiket kipróbálni, ugyanakkor meglegyen a labor irányvonala. Ha ugyanis a diák ötlete szép szabályosan beleillik a programunkba, akkor egyszerű a helyzet. De mi van, ha nem?

Szóval valamiféle egyensúlyra kell törekedni. A munkákat ugyanis jelenleg az EU és a MTA Lendület programja finanszírozza. Pályázatainkban kutatási terveket írtunk le, ahhoz tartanunk kell magunkat.

Azt mondta, hogy a környezetében lévő neurobiológusoknak más és más az erősségük. Önnek még mi az intuitív képességén kívül?

Talán az, hogy jó memóriám van, és ezért az irodalom bizonyos részét elég jól ismerem. A másik erősségem, hogy pályám során sokféle technikával és megközelítési módszerrel kísérleteztem. Ezért ha olvasok egy cikket, amely képalkotó eljárással nyert eredményről számol be, vagy egy másikat, amelynek szerzői elektrofiziológiai módszerekkel, anatómiai eljárásokkal – fénymikroszkópiával, elektronmikroszkópiával –, vagy éppen molekuláris biológiai módszerekkel dolgoztak, én megértem,

miről van szó. És szerintem az általam vezetett laboratóriumnak is ez az egyik erőssége: a magas színvonalú technikai sokszínűség.

Kik voltak a mesterei, kiktől tanult a legtöbbet?

Első mesterem, PhD-témavezetőm Somogyi Péter professzor úr volt. Ő kiváló ember és kutató, az angol Royal Society egyetlen magyar tagja, intézetigazgató az Oxfordi Egyetemen, tagja az MTA-nak, munkásságát két éve Agy Díjjal ismerték el.

Mind emberileg, mind szakmailag nagyon közel áll hozzám Módy István, a Kaliforniai Egyetem professzora, akinek laboratóriumában Los Angelesben dolgozhattam. A University College Londonban majdnem egy évet töltöttem Stuart Cull-Candy laboratóriumában, ahol a professzor úr mellett igen nagy hatással volt rám két posztdoktoriális kutató, Angus Silver és Mark Farrant. Rengeteget tanultam tőlük, és a barátaim is lettek. Ők ma már a Londoni Egyetem neurobiológus professzorai, saját szakterületükön világvezető kutatók. De például Somogyi Péter laboratóriumában együtt dolgoztam Tamás Gáborral, aki ma a Szegedi Egyetem professzora, és emlékszem, hogy diákként mennyire inspiráltuk, hajtottuk egymást, mennyit beszélgettünk. Természetesen az idősebb kollégák is nagy hatással voltak ránk. Mindezzel csak azt szeretném mondani, hogy nagy formátumú kutatók laboratóriumában nemcsak azért lehet sokat tanulni, mert ő maguk ott vannak, hanem legalább annyira fontos, hogy okos, tehetséges emberekkel veszik magukat körül, akik egymást segítik, egymást motiválják, gondolkodásra inspirálják. A Nobel-díjas Bert Sakmann professzor heidelbergi laboratóriumában például volt időszak, amikor egy időben hat-nyolc, akkor még posztdoktori ösztöndíjas kutató dolgozott, akik ma már a világ vezető neurobiológusai közé tartoznak.

Ebben az agykutatás nevű játékban
az ön számára mi a szép?

Minden. De én könnyű helyzetben vagyok. Aránylag fiatal vagyok, teljesen egészséges, csodálatos családom van, felnőtt gyerekeim. A laboratóriumban tehetséges emberek, köztük sok fiatal, vesznek körül, jó a hangulat, konfliktusok nemigen fordulnak elő. Szeretek bejönni, sosincs gyomorgörcsöm, hogy itt a laborban, vagy otthon áll a bál, és ebben a teljesen kiegyensúlyozott állapotban ugyan sok-sok küzdelem után, szinte minden próbálkozásunkból kijön valami érdekes. És hogy mi a visszacsatolás? Természetesen a Bolyai-díj is az, nagy megtiszteltetés, de a munkánk értékéről az igazi visszajelzés az, amikor egy-egy közleményünket elfogadják, amikor egy-egy cikkünknek nagy nemzetközi szakmai visszhangja van, amikor a megjelenés után Heidelbergből, Londonból vagy épp a Harvardról kapunk elismerő leveleket, vagy amikor tudományos teljesítményünk miatt bíznak meg konferenciák szervezésével, könyvfejezet írásával, vagy épp egy kongresszusi plenáris előadás megtartására kérnek fel.

Említene egy olyan eredményt, amelyre ezek az ön által nagyra tartott neurobiológusok mai szóhasználattal élve „rámozdultak”, szóval, amely szakmai körökben jelentős elismerést váltott ki?

Egy tavaly megjelent közleményünket említeném. A munka oroszlánrészét Holderith Noémi és Lőrincz Andrea kolleganőimmel végeztük, és a legnagyobb presztízsű idegtudományi folyóiratban, a Nature Neuroscience-ben jelent meg. Arra kerestük a választ, hogy a hippokampusz nevű agyterület ún. piramissejtjei között lévő szinapszisok mind szerkezetüket, mind működésüket tekintve miért különböznek annyira egymástól. Az idegsejtek a szinapszisokon keresztül kommunikálnak egymással. A szinapszisokban kis hólyagocskák ülnek, és ezekben helyezkedik el az idegingerület-átvivő anyag, amelynek kiszabadulásával létrejön a beszélgetés.

Tulajdonképpen a szinapszisok struktúráját, pontos működését szeretnénk megérteni, ezért a legkülönfélébb technikákkal végeztünk vizsgálatokat: használtuk a nagyon modern kétfoton pásztázó lézermikroszkópiát, melyet elektrofiziológiával, immun-hisztokémiával, 3D-s elektronmikroszkópos rekonstrukcióval kombináltunk, így e parányi struktúrák felépítéséről egészen a molekuláris szintig szereztünk új ismereteket. Felfedezésünk lényege, hogy a szinapszisokban elhelyezkedő ún. feszültségfüggő kalcium ioncsatornák száma összefüggést mutat a szinapszis működésének hatékonyságával, összefüggést mutat azzal, hogy az adott helyen mennyi idegingerület-átvivő anyag képes felszabadulni.

Miért van szükség arra, hogy parányi agyi struktúrák felépítését ennyire részletesen,
mélyen, a molekulák szintjéig megismerjük?

Az agykutatásban bizonyos szempontból ma kétféle megközelítés létezik. Az egyik az ún. bottom-up szemlélet, amely szerint jól működő agymodellt csak akkor építhetünk fel, ha a molekuláktól kiindulva részletesen megismerjük az alapvető struktúrák, például az idegsejtek és a szinapszisok működését.
A top-down megközelítés magából a funkcióból indul ki. Vizsgálja például a látást, és utána próbálja megérteni azt a struktúrát, például azt a neuronhálózatot, amely azt a működést lehetővé teszi és produkálja.

Nos, én ez előbbi megközelítésben hiszek, abban, hogy lentről kell építkezni. Ki kell dolgozni olyan módszereket, olyan technológiákat, amelyekkel a felépítő elemeket nagyon pontosan meg tudjuk érteni, majd ezeknek a működéséről nagyon precíz matematikai modelleket kell készítenünk. Ugyanakkor fel kell derítenünk az alkotóelemek kapcsolatrendszerét, azt, hogy melyik melyikkel lép kapcsolatba, és annak mik a következményei. Ezután tudunk majd számítógépekben valóban az eredetikhez hasonló neuronhálózatot modellezni, amellyel esetleg kideríthetjük például, hogy mi történik, amikor egy memórianyom rögzül. Gondolja csak el: ma már nagyon sok elektronikai eszközben van memória. Van a számítógépekben, a mobiltelefonokban, a printerekben, van memória az ön hangrögzítő készülékében. Csakhogy jól tudjuk: ezek egyáltalán nem úgy működnek, mint az agy. És engem az érdekel, hogy ezt az agy hogyan csinálja. Hogyan működik, hogyan rögzíti a memórianyomokat. És ezt csak akkor érthetjük meg, ha modellhálózatainkat olyan elemekből építjük fel, amelyek minél jobban közelítenek az agy valóságos sejtjeihez, szinapszisaihoz, egyéb struktúráihoz.
 

Kulcsszavak: agykutatás, tehetség, intuíció, elhivatottság, szinapszis, neuronhálózat