Régi szokásunk, hogy az MTA új levelező tagjait

a Magyar Tudományban körkérdésekre adott válaszaik segítségével mutatjuk be.

Idén négy kérdésre kértünk választ.

1. Hogyan emlékszik vissza, mi volt a döntő mozzanat, pillanat az életében, amikor eldőlt – vagy eldöntötte –, hogy éppen ez a kérdés, probléma, tudományterület érdekli?

2. Mi az Ön eddigi legfontosabb tudományos eredménye?

3. Mi az a kérdés, probléma, ami az Ön tudományos területén ma nemzetközileg foglalkoztatja a kutatókat?

4. Kivel cserélne pályát? Akár egy másik tudományterületre, esetleg művészi pályára is gondolva…

CSERMELY PÉTER (1958)

Biológiai Tudományok Osztálya • Szakterület: biológia • Foglalkozás: egyetemi tanár, Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Patobiokémiai Intézet • Kutatási téma: hálózatok, jelátvitel, öregedés, stresszfehérjék

1. Kiskoromban történész, régész, fizikus, filozófus, földrajztudós és még nagyon sok minden más szerettem volna lenni. A torna és a szépírás kivételével minden tárgyból jeleseket kaptam, így ez sem segítette a pályaválasztásomat. Hétéves lehettem, amikor megalakítottam a CSPEMFI-t, azaz a Csermely Péter Egyesült, Mindennel Foglalkozó Intézetet. Noha az intézetnek én voltam egy személyben az igazgatója és a portása, maga a címválasztás is mutatja, hogy érdeklődésem nem nagyon ismert határokat. Ezt a gyermeki kíváncsiságot úgy érzem, megtartottam mind a mai napig. Édesapám élénk tiltakozása ellenére (maga is vegyész volt, és mindenáron fizikust szeretett volna faragni belőlem) végül vegyészként végeztem az ELTE-n. Ennek egyetlen komoly oka volt: a kémia volt az a tárgy, ahol a diákolimpiai felkészítőkön végre annyit tudtam tanulni, amennyit szerettem volna. Később kiderült, hogy néhány hét alatt csaknem kétévnyi egyetemi anyagot tanultunk meg. Középiskolás koromtól érdekelt a biokémia: így kerültem a Semmelweis Egyetemre, orvosi környezetbe. Szerencsémre a véletlen egy olyan

fehérjecsalád, a stresszfehérjék vizsgálatába sodort, amelyek több száz másik fehérjével teremtenek kapcsolatot, és így a hagyományos biokémiai módszerekkel csak nagyon nehezen megérthetők. Még nagyobb szerencsémre Magyarország kicsi. Így a tudományos élet tagjai – ha nem akarják elunni magukat – sokkal inkább rákényszerülnek arra, hogy beszélgessenek más tudományterületek kutatóival is. Emiatt tudtam elmondani tíz évvel ezelőtt a stresszfehérjék miatt érzett nagy bánatomat Vicsek Tamásnak, aki elolvasásra ajánlotta Barabási László akkor megjelent könyvét a hálózatokról. Azóta ebben a nagyon multidiszciplináris területben úgy lubickolok, mint pisztráng a csermelyben. Nagy örömömre szolgál, hogy a munkacsoportomban orvos megérti a fizikust, matematikus a biológust, közgazdász a vegyészt, és pszichológus tagjaink mindannyiunkat. Ezeket a sorokat Brazíliában írom, ahol az itteni fizikus kongresszus egyik fő előadója voltam. Édesapám, és a fizikatanárom, Holics László most biztos büszkék rám. Úgy tűnik, a végére fizikus (is) lett belőlem.

2. A komplex rendszerek adaptációjával kapcsolatos, nemrég megszületett eredményeinket érzem a legfontosabbnak az eddigiek közül. Nagyon meglepődtem azon, amikor kiderítettük, hogy a bonyolult rendszerek nemcsak az általunk először vizsgált élesztő sejtben, hanem minden más, eddig vizsgált rendszerben, beleértve ebbe a társadalmi hálózatokat is, egyformán válaszolnak a stresszre. A fehérjék és az emberek is ugyanúgy szorosra zárják a soraikat, ha bajba kerülnek, azaz sokkal összetartóbb csoportokat alakítanak ki. Az összetartóbb csoportok azonban szét is válnak egymástól. Az élesztő megtanulta, hogy nagyon vigyázzon azokra a kapcsolatokra, amelyek még ilyenkor is összekötik a csoportjait, sőt még bővítse is ezek számát. Ez a tudást – ahogy a válságos években az ember körülnéz… – az emberi társadalmak úgy tűnik, hogy nem tudták még kellőképpen megtanulni. Ezért is tartom fontosnak mind idehaza, mind (az Európai Tehetségsegítő Tanács elnökévé való tavalyi megválasztásom óta) Európában a tehetségsegítő hálózatok építését. Ahogyan néhány évvel ezelőtt Sólyom László megfogalmazta: a tehetségsegítés a jóravalóság megnyilvánulásának az egyik formája. Ennek a jóravalóságnak a terjedésére ebben a században igencsak rászorulunk.

3. A hálózatok változásainak elemzésével egyre közelebb jutunk ahhoz, hogy képesek legyünk megjósolni, hogy mikor kerül egy olyan bonyolult rendszer, mint a sejtjeink, a minket körülvevő ökoszisztéma vagy akár a gazdasági élet veszélyesen gyors és váratlan átalakulás közelébe. A hálózatos módszertár egyre inkább képessé tesz bennünket arra is, hogy megmondjuk: a bonyolult rendszer melyik részén kell beavatkozni ahhoz, hogy a leselkedő veszélyt elkerüljük, illetve a rendszert a kívánt irányba tudjuk befolyásolni. Ez a tudás – sok más haszon mellett – nagyon újfajta gyógyszerek tervezéséhez is elvezethet. Jelenleg egyre több hálózatkutató gondolkodik ezeken a kérdéseken. Nagy szerencsénk, hogy mi magyarok igen előnyös helyzetben vagyunk a hálózatkutatás terén, hiszen mind a matematikában, mind a fizikában, mind pedig a biológiában nagyon sok magyar hálózatos kiválóság dolgozik – és találja meg egyre inkább a közös hangot egymással.

4. Édesanyám színésznő, édesapám mérnök volt. A tudományt azért is szeretem, mert az első határtalan kreativitását képes ötvözni a második óriási precizitásával. Nem is cserélném el semmiért.