A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÖNYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

 

A világ Scotus szerint?


Két megjegyzéssel szeretném kezdeni. Az első, hogy a középkori filozófiával foglalkozó magyar szakirodalom rendkívül szűkös volta miatt minden új publikációnak örülni kell, még akkor is, ha netalán színvonalában kívánnivalót hagyna maga után. A második, hogy ez jelen esetben szerencsére nincs így. Az alábbiakban olvasható megjegyzéseimet annak előrebocsátása mellett teszem, hogy Simon József könyve Johannes Duns Scotusról (1266–1308), a skolasztikus filozófusok egyik legnagyobbikáról igen alapos munka. Pedig témája nem könnyű; színvonalasan írni róla pedig különösen nehéz megfelelő közeg, vagyis a középkori filozófiáról szóló kiterjedt magyarországi diskurzus nélkül.

(A keresztény skolasztika tárgyalása lényegében Borbély Gábor, Geréby György és a jelenleg Amerikában élő Klima Gyula munkásságával egyenlő. Aquinói Tamás néhány műve és néhány róla szóló könyv olvasható magyarul; egy Scotus-könyv most a kezünkben van, de Ockhamről például ma sem rendelkezünk hasonlóval. A világ jelenlegi állása alapján az a kérdés nyilván föl sem merül, hogy mikorra várható a Genti Henrik-monográfia.)

A hiány persze nem pusztán a téma iránt érdeklődő recenzens problémája, hanem Simon József dolgát is megnehezíti: igazából eldönthetetlen, hogy a kevés számú, középkori filozófiában jártas olvasó számára írjon-e, és ebben az esetben megtakarítsa az általánosabb probléma- és fogalomtörténeti bevezetést, vagy megkísérelje a téma egy fokkal népszerűbb tálalását, de erősen kétséges, hogy Scotus esetében érdemes-e egyáltalán ilyesmivel kísérleteznie.

A megoldás, amelyet a szerző választ, nem feltétlenül a legszerencsésebb, bár ezzel valószínűleg ő is tisztában van: a nyilvánvalóan Scotusról szóló könyv bevezetését ugyanis egy negyvenoldalas Aquinói-tanulmány adja. Természetesen értem, hogy legalább ennyi kontextus szükséges ahhoz, hogy a korabeli vitákat lokalizálni tudjuk; érzésem szerint viszont ez esetben el lehetett volna tekinteni Tamásnak a címbe való beemelésétől, hiszen más szerzők – például Arisztotelész vagy Avicenna – is nagy terjedelemben szerepelnek (igen helyesen), mégsem gondolnám, hogy ettől a mű kevésbé lenne Scotus-könyv. Saját véleményem szerint a könyv valóban hatásos bevezetése az utolsó öt oldalon található: ha az egy kezünkön megszámolható középkorász körnél tágabb közönséghez kíván szólni a könyv, akkor Scotus mai relevanciájával lett volna érdemes kezdeni, és erre nem pusztán az Epilógusban utalni. Nem véletlen, hogy a könyv hátoldalának kedvcsinálója is ebből a néhány oldalból idéz, én pedig jó szívvel ajánlanám is mindenkinek, hogy az olvasást kezdje a 189. oldalon: igaz, ebből sem fog mindent érteni, de legalább orientációt kap ahhoz, hogy miért érdemes ma Scotusszal foglalkozni.

Mert hogy érdemes, az nem kétséges. Scotus persze sohasem lesz abban az értelemben popularizálható, mint Tamás vagy Ockham (vagy éppen hamisítható, Tamás konzervativizmusától Ockham borotvájáig), de a kortárs filozófia iránt érdeklődő közönség számára nagyon is izgalmas lehet. Ezért is meglepő, hogy az amúgy is gyér magyar nyelvű irodalomból Scotus saját művei szinte teljesen hiányoznak. Műveiből magyar nyelven egyetlen kötet jelent meg, 2011-ben, igaz, ez korrekt és színvonalas munka: Párizsi előadások a tudásról és az esetlegességről (Scotus, 2011). A jelen mű tehát nem utalhatja az olvasót a primer forrásokhoz, hanem maga is részben forráskiadvány: becslésem szerint a nem egészen kétszáz oldalas könyvben több mint negyven oldalt tehetnek ki a primer szövegek, amelyek nagy része Scotus-idézet, s ez önmagában is üdvözlendő hiánypótlás. A Scotusról szóló irodalom pedig, ahogy azt a szerző is megjegyzi, néhány, még 1946 előtt, vagy az 1990-es években megjelent tanulmányra korlátozódik; miközben világszerte egyértelműen növekszik a Scotus iránti érdeklődés.

De miben is áll Scotus érdekessége? Az ugyanis látható, hogy Simon is valami érdekességgel, és nem a scotusi ismeretelmélet és metafizika tankönyvi összefoglalásával kíván szolgálni. A saját szikár ízlésemtől kissé idegen cím valójában arra a sajátos aspektusra utal, amely az ismeretelmélet felől tartja levezethetőnek a középkori filozófusok metafizikai meggyőződéseit. Ez kétségkívül önálló elméleti megközelítés: a hagyományos (neoskolasztikus?) tárgyalással szemben, amely mindent a metafizika felől szemlélt, mára számos ellenkező irányú felfogás létezik; az említett Klima

 

 

például az elmúlt években a szemantika következményeként tekint a filozófia összes egyéb területére, de Simon is – már Aquinói Tamás tárgyalásakor – az „ismeretelméleti modell metafizikai kiegészítéséről” beszél (53.).

A kiindulópontot tehát a bizonyítandó hipotézis generálja, és ezért indul a tárgyalás az arisztotelészi és a tamási ismeretelmélet tárgyalásával: ez olyasmi, amit valóban nem lehet megtakarítani. Az érzéki és az értelmi megismerés (a phantasma, illetve a species intelligibilis), illetve a mindkettőt jellemző intencionalitás fogalmának megértése elsősorban azért fontos, mert mai gondolkodásunk számára, amelyet még mindig a karteziánus ideák fertőznek, alapvető annak megértése, hogy a középkoriak nem „benyomásokat” vagy „képzeteket” ragadnak meg a dologról, hanem magát a dolgot, és épp ezzel kapcsolatosak problémáik, amelyek csak valamilyen metafizikai modellben oldhatók fel. (Ha már a szűkös magyar nyelvű irodalomra panaszkodunk, érdemes megemlíteni, hogy van olyan írás, amely kifejezetten Descartes felől veszi szemügyre a species intelligibilis-szel kapcsolatos középkori nézeteket. (Lásd Tóth Zita Veronika Hogyan szabaduljunk meg a repülő képecskéktől? [2008]) Hogy aztán a metafizika valóban „kiegészítés”-e, tehát hogy inspirációja az ismeretelmélet felől érkezik-e, azt nem tudom eldönteni. Kétségtelen viszont, hogy nem csekély erőfeszítés árán ugyan, de eljuthatunk a fogalmi ismeret keletkezésének Tamásétól eltérő magyarázatától az ismeret objektumának csökkentett létezésén át, a formális distinkció (Scotus egyik legfontosabb újítása) közvetítésével, a metafizika egy olyan tárgymeghatározásáig, amely a korábbiakkal szemben egészen eltekint istentől mint a metafizika primer szubjektumától (104.).

A továbbiakban pedig – és sajátos módon ez adja a könyv legnagyobb részét – kifejezetten a scotusi metafizika témáinak taglalása következik, az univocitás témájától a véges létező egyedi konstitúcióján és a létező lehetőségstruktúráján át az intelligibilis objektumok és isten elméjének viszonyáig. Ha nem rettentenek a kifejezések (vigyázat, egyetlen szóval sem állítottam, hogy akár Scotus, akár a róla szóló könyv fő erénye a könnyed olvasmányosság), akkor azért felfigyelhetünk arra, hogy a tárgyalás mintha szándékosan a „lehetséges világok legjobbikára” vonatkozó leibnizi kérdés felé haladna. Sajnos Leibniz válasza helyett középiskolások generációi magolják be annak butácska paródiáját, de számomra az sem világos, hogy miképpen értsem Simon különbségtételét Leibniz és Scotus között: „Scotus szerint ez a világ a lehető világok legjobbika, de egy elég rossz világ.” (184.)

Még néhány formai megjegyzés: senkit se lepjen meg, hogy a szerző isten nevét következetesen kisbetűvel írja a szövegben; ez nem tiszteletlenség, hanem egy lehetséges megoldás, amelyre már mások (például Geréby György) is felhívták a figyelmet, rámutatva, hogy az „isten” valójában nem tekinthető abban az értelemben tulajdonnévnek, ahogyan azt egyébként értjük, még a keresztény teológiában sem. Ami az egyéb nyelvi megoldásokat illeti, a fordítások általában pontosak, és magam is úgy gondolom – egyes fordítókkal szemben –, hogy teljesen felesleges lenne a potencia, a spirituális, a módusz, sőt akár az inkomposszibilitás helyett úgymond „magyarosabb” megfelelőket találni, amelyek általában csak annyit érnek el, hogy homályos esetekben még a latinul tudók sem képesek visszakövetkeztetni az eredetire.

Ami a kötet kiállítását illeti, nyilván az anyagi korlátok is közrejátszottak abban, hogy ilyen szerényre sikerült. Ez a szerénység azonban már-már az igénytelenséggel határos, ami főleg a tartalom igényességéhez képest lehangoló; remélem, a recenzió azért hozzásegít néhányakat, hogy könnyebben észrevegyék a polcokon. (Simon József: Létre nyílt lehetőség. Ismeretelmélet és metafizika Aquinói Szent Tamás és Duns Scotus filozófiájában. Budapest: L’Harmattan – Könyvpont, 2012, 202 p.)

Nyirkos Tamás

filozófus, PhD, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
 


 

IRODALOM

Scotus, Johannes Duns (2011): Párizsi előadások a tudásról és az esetlegességről. (fordította Ábrahám Zoltán) Kairosz, Budapest

Tóth Zita Veronika (2008): Hogyan szabaduljunk meg a repülő képecskéktől? Világosság. 11–12.