A világ Scotus szerint?
Két megjegyzéssel szeretném kezdeni. Az első, hogy a középkori
filozófiával foglalkozó magyar szakirodalom rendkívül szűkös volta
miatt minden új publikációnak örülni kell, még akkor is, ha netalán
színvonalában kívánnivalót hagyna maga után. A második, hogy ez
jelen esetben szerencsére nincs így. Az alábbiakban olvasható
megjegyzéseimet annak előrebocsátása mellett teszem, hogy Simon
József könyve Johannes Duns Scotusról (1266–1308), a skolasztikus
filozófusok egyik legnagyobbikáról igen alapos munka. Pedig témája
nem könnyű; színvonalasan írni róla pedig különösen nehéz megfelelő
közeg, vagyis a középkori filozófiáról szóló kiterjedt magyarországi
diskurzus nélkül.
(A keresztény skolasztika tárgyalása lényegében
Borbély Gábor, Geréby György és a jelenleg Amerikában élő Klima
Gyula munkásságával egyenlő. Aquinói Tamás néhány műve és néhány
róla szóló könyv olvasható magyarul; egy Scotus-könyv most a
kezünkben van, de Ockhamről például ma sem rendelkezünk hasonlóval.
A világ jelenlegi állása alapján az a kérdés nyilván föl sem merül,
hogy mikorra várható a Genti Henrik-monográfia.)
A hiány persze nem pusztán a téma iránt érdeklődő
recenzens problémája, hanem Simon József dolgát is megnehezíti:
igazából eldönthetetlen, hogy a kevés számú, középkori filozófiában
jártas olvasó számára írjon-e, és ebben az esetben megtakarítsa az
általánosabb probléma- és fogalomtörténeti bevezetést, vagy
megkísérelje a téma egy fokkal népszerűbb tálalását, de erősen
kétséges, hogy Scotus esetében érdemes-e egyáltalán ilyesmivel
kísérleteznie.
A megoldás, amelyet a szerző választ, nem
feltétlenül a legszerencsésebb, bár ezzel valószínűleg ő is
tisztában van: a nyilvánvalóan Scotusról szóló könyv bevezetését
ugyanis egy negyvenoldalas Aquinói-tanulmány adja. Természetesen
értem, hogy legalább ennyi kontextus szükséges ahhoz, hogy a
korabeli vitákat lokalizálni tudjuk; érzésem szerint viszont ez
esetben el lehetett volna tekinteni Tamásnak a címbe való
beemelésétől, hiszen más szerzők – például Arisztotelész vagy
Avicenna – is nagy terjedelemben szerepelnek (igen helyesen), mégsem
gondolnám, hogy ettől a mű kevésbé lenne Scotus-könyv. Saját
véleményem szerint a könyv valóban hatásos bevezetése az utolsó öt
oldalon található: ha az egy kezünkön megszámolható középkorász
körnél tágabb közönséghez kíván szólni a könyv, akkor Scotus mai
relevanciájával lett volna érdemes kezdeni, és erre nem pusztán az
Epilógusban utalni. Nem véletlen, hogy a könyv hátoldalának
kedvcsinálója is ebből a néhány oldalból idéz, én pedig jó szívvel
ajánlanám is mindenkinek, hogy az olvasást kezdje a 189. oldalon:
igaz, ebből sem fog mindent érteni, de legalább orientációt kap
ahhoz, hogy miért érdemes ma Scotusszal foglalkozni.
Mert hogy érdemes, az nem kétséges. Scotus persze
sohasem lesz abban az értelemben popularizálható, mint Tamás vagy
Ockham (vagy éppen hamisítható, Tamás konzervativizmusától Ockham
borotvájáig), de a kortárs filozófia iránt érdeklődő közönség
számára nagyon is izgalmas lehet. Ezért is meglepő, hogy az amúgy is
gyér magyar nyelvű irodalomból Scotus saját művei szinte teljesen
hiányoznak. Műveiből magyar nyelven egyetlen kötet jelent meg,
2011-ben, igaz, ez korrekt és színvonalas munka: Párizsi előadások a
tudásról és az esetlegességről (Scotus, 2011). A jelen mű tehát nem
utalhatja az olvasót a primer forrásokhoz, hanem maga is részben
forráskiadvány: becslésem szerint a nem egészen kétszáz oldalas
könyvben több mint negyven oldalt tehetnek ki a primer szövegek,
amelyek nagy része Scotus-idézet, s ez önmagában is üdvözlendő
hiánypótlás. A Scotusról szóló irodalom pedig, ahogy azt a szerző is
megjegyzi, néhány, még 1946 előtt, vagy az 1990-es években megjelent
tanulmányra korlátozódik; miközben világszerte egyértelműen
növekszik a Scotus iránti érdeklődés.
De miben is áll Scotus érdekessége? Az ugyanis
látható, hogy Simon is valami érdekességgel, és nem a scotusi
ismeretelmélet és metafizika tankönyvi összefoglalásával kíván
szolgálni. A saját szikár ízlésemtől kissé idegen cím valójában arra
a sajátos aspektusra utal, amely az ismeretelmélet felől tartja
levezethetőnek a középkori filozófusok metafizikai meggyőződéseit.
Ez kétségkívül önálló elméleti megközelítés: a hagyományos
(neoskolasztikus?) tárgyalással szemben, amely mindent a metafizika
felől szemlélt, mára számos ellenkező irányú felfogás létezik; az
említett Klima
|
|
például az elmúlt években a szemantika
következményeként tekint a filozófia összes egyéb területére, de
Simon is – már Aquinói Tamás tárgyalásakor – az „ismeretelméleti
modell metafizikai kiegészítéséről” beszél (53.).
A kiindulópontot tehát a bizonyítandó hipotézis
generálja, és ezért indul a tárgyalás az arisztotelészi és a tamási
ismeretelmélet tárgyalásával: ez olyasmi, amit valóban nem lehet
megtakarítani. Az érzéki és az értelmi megismerés (a phantasma,
illetve a species intelligibilis), illetve a mindkettőt jellemző
intencionalitás fogalmának megértése elsősorban azért fontos, mert
mai gondolkodásunk számára, amelyet még mindig a karteziánus ideák
fertőznek, alapvető annak megértése, hogy a középkoriak nem
„benyomásokat” vagy „képzeteket” ragadnak meg a dologról, hanem
magát a dolgot, és épp ezzel kapcsolatosak problémáik, amelyek csak
valamilyen metafizikai modellben oldhatók fel. (Ha már a szűkös
magyar nyelvű irodalomra panaszkodunk, érdemes megemlíteni, hogy van
olyan írás, amely kifejezetten Descartes felől veszi szemügyre a
species intelligibilis-szel kapcsolatos középkori nézeteket. (Lásd
Tóth Zita Veronika Hogyan szabaduljunk meg a repülő képecskéktől?
[2008]) Hogy aztán a metafizika valóban „kiegészítés”-e, tehát hogy
inspirációja az ismeretelmélet felől érkezik-e, azt nem tudom
eldönteni. Kétségtelen viszont, hogy nem csekély erőfeszítés árán
ugyan, de eljuthatunk a fogalmi ismeret keletkezésének Tamásétól
eltérő magyarázatától az ismeret objektumának csökkentett létezésén
át, a formális distinkció (Scotus egyik legfontosabb újítása)
közvetítésével, a metafizika egy olyan tárgymeghatározásáig, amely a
korábbiakkal szemben egészen eltekint istentől mint a metafizika
primer szubjektumától (104.).
A továbbiakban pedig – és sajátos módon ez adja a
könyv legnagyobb részét – kifejezetten a scotusi metafizika témáinak
taglalása következik, az univocitás témájától a véges létező egyedi
konstitúcióján és a létező lehetőségstruktúráján át az
intelligibilis objektumok és isten elméjének viszonyáig. Ha nem
rettentenek a kifejezések (vigyázat, egyetlen szóval sem állítottam,
hogy akár Scotus, akár a róla szóló könyv fő erénye a könnyed
olvasmányosság), akkor azért felfigyelhetünk arra, hogy a tárgyalás
mintha szándékosan a „lehetséges világok legjobbikára” vonatkozó
leibnizi kérdés felé haladna. Sajnos Leibniz válasza helyett
középiskolások generációi magolják be annak butácska paródiáját, de
számomra az sem világos, hogy miképpen értsem Simon különbségtételét
Leibniz és Scotus között: „Scotus szerint ez a világ a lehető
világok legjobbika, de egy elég rossz világ.” (184.)
Még néhány formai megjegyzés: senkit se lepjen meg,
hogy a szerző isten nevét következetesen kisbetűvel írja a
szövegben; ez nem tiszteletlenség, hanem egy lehetséges megoldás,
amelyre már mások (például Geréby György) is felhívták a figyelmet,
rámutatva, hogy az „isten” valójában nem tekinthető abban az
értelemben tulajdonnévnek, ahogyan azt egyébként értjük, még a
keresztény teológiában sem. Ami az egyéb nyelvi megoldásokat illeti,
a fordítások általában pontosak, és magam is úgy gondolom – egyes
fordítókkal szemben –, hogy teljesen felesleges lenne a potencia, a
spirituális, a módusz, sőt akár az inkomposszibilitás helyett
úgymond „magyarosabb” megfelelőket találni, amelyek általában csak
annyit érnek el, hogy homályos esetekben még a latinul tudók sem
képesek visszakövetkeztetni az eredetire.
Ami a kötet kiállítását illeti, nyilván az anyagi
korlátok is közrejátszottak abban, hogy ilyen szerényre sikerült. Ez
a szerénység azonban már-már az igénytelenséggel határos, ami főleg
a tartalom igényességéhez képest lehangoló; remélem, a recenzió
azért hozzásegít néhányakat, hogy könnyebben észrevegyék a polcokon.
(Simon József: Létre nyílt lehetőség. Ismeretelmélet és metafizika
Aquinói Szent Tamás és Duns Scotus filozófiájában. Budapest:
L’Harmattan – Könyvpont, 2012, 202 p.)
Nyirkos Tamás
filozófus, PhD, Pázmány Péter
Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
IRODALOM
Scotus, Johannes Duns (2011): Párizsi
előadások a tudásról és az esetlegességről. (fordította Ábrahám
Zoltán) Kairosz, Budapest
Tóth Zita Veronika (2008): Hogyan
szabaduljunk meg a repülő képecskéktől? Világosság. 11–12.
|
|