Népbírósági aktatenger –
kvantitatív megközelítésben

Igazi hiánypótló kutatással és egy ebből készült könyvvel lepte meg a közelmúlt története iránt érdeklődő olvasót két szociológus, Pető Andrea és Barna Ildikó, a CEU és az ELTE munkatársai. A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten című könyv többéves kutatás lezárásaként született meg. A kutatás azt a célt tűzte maga elé, hogy betekintést kapjunk a huszadik század második felének egyik igencsak sajátos, a második világháború utáni politikai igazságszolgáltatás céljából létrehozott intézményének működésébe, nevezetesen a Népbíróságok történetébe. Még pontosabban fogalmazva, a szerzők a népbírósági pereken keresztül arra tesznek kísérletet, hogy ne csupán a bíróság működését és munkáját rekonstruálják, de bemutassák az igazságszolgáltatás és az igazságtétel társadalmi beágyazottságát.

Az utókor optikájából a téma különös tudományos érdekességét senki sem vitathatja. A Népbíróságok működése szorosan összekapcsolódott egy sajátos korszakkal, a háború utáni Magyarország történetével, ami egyszerre jelentett egy izgalmas átmeneti időszakot, egy tragikus nemzeti kataklizma lezárását, egy szétesett társadalom újjászervezését, és szembenézést a múlttal, az elkövetett súlyos bűnökkel. Egyfelől az emberek gyászolták a háborúban megölt és elveszett családtagjaikat, keresték a megsemmisült életük maradványait a romok alatt, miközben az újjáépítés és a demokratikus megújhodás felszabadító érzése lengte be a közéletet, bár annak a változásnak is egyre inkább lehetett érezni az előszelét, amely aztán 1948-ban a kommunista hatalomátvétellel veszi kezdetét. Ekkor hozták létre a népbíróságok rendszerét, azzal a céllal, hogy igazságot szolgáltasson a háború alatt, majd később pedig a háború után elkövetett bűnökért.

A könyv igazán izgalmas és sokrétegű olvasmány. Az első rész egy nagyon erős felütés, amelyben a szerzők felvezetik a témát, és bemutatják a Népbíróság intézményének történetét, valamint politikai és jogi vonatkozásait. A Népbíróságok létrehozása és az 1945 és 1949 közötti működése egyben sajátos optikában mutatja be ennek az izgalmas korszaknak az ellentmondásait, amely egyaránt magán viselte a háború előtti és alatti időszak emlékét, a háborús tragédiák és a Holocaust következményeit, a morális és jogi igazságtétel kihívását, és a hamarosan bekövetkező kommunista hatalomátvétel előszelét, majd bekövetkezését. A fejezet kiváló áttekintést, tömör és mégis átfogó bemutatását adja nemcsak a Népbíróság intézménye történetének, de az egész korszak politikai és jogi ellentmondásainak. A háború utáni elszámoltatás, az igazságtétel és az igény a múlttal való szembenézésre, amely egyben a társadalom átalakítását és erkölcsi átnevelését is célul tűzte ki, különleges kihívást jelentett, amelyhez különleges megoldások és intézmények kellettek. Másfelől, az unortodox megoldások könnyen vezethettek a demokratikus rendszer korlátozásához, a hatalommegosztás meggyengítéséhez, a jogállamiság megkérdőjelezéséhez, majd teljes felszámolásához. A Népbíróság intézménye egy párhuzamos igazságszolgáltatást hozott létre, amely a politikai akarat szerint működött, és átpolitizálta a bírósági döntéseket és ítéleteket. Megsértett alapvető liberális és demokratikus jogelveket, mint például a visszamenőleges igazságtétel tiltásának az elvét, korlátozta a fellebbvitel lehetőségét, átpolitizálta a pereket, és önkényes elemeknek adott teret az eljárásokban. Mindez pedig nem állt messze attól a felfogástól, amely aztán a kommunista hatalomátvétellel az egész igazságszolgáltatás rendszerét meghatározta.

Pető Andrea és Barna Ildikó kutatása azonban nem a jogrendszer és az igazságszolgáltatás működését kívánta feltárni, hanem a peranyagokon keresztül szociológiai szempontból veszi elemzés alá a Népbíróság működését. A könyv második és harmadik része ezzel a szociológiai vizsgálattal és a vizsgálat eredményeivel foglalkozik. A sok ezer peres ügy „aktatengeréből” a kutatók szakszerű reprezentatív mintát vettek, és egy kvantitatív történeti társadalomkutatási elemzést végeztek a hatalmas szövegkorpuszon. Elképesztő alaposság, példaértékű szakszerűség, módszertani felkészültség jellemzi a szerzőket, akik a kutatás apropójából nem csupán a korszak és a Népbírósági eljárások és ítéletek szociológiai elemzését végzik el sikeresen, de megtanítják a laikus és szakértő olvasót a kutatásmódszertan legfinomabb részleteire. A második fejezet hosszan tárgyalja az olyan kérdéseket, mint például, hogy milyen statisztikai szempontból érvényes társadalmi összefüggések mutathatók ki a népbírósági ügyek aktáinak szövegeiből, és mit tehet a társadalomkutató az olyan írott történeti forrásokkal, amelyek nem a kutatói szándékból léteznek, hanem az eljárások és az intézmények működésének logikájából. Megtanítja a szöveg, hogy mit jelent az empirikus kutatásban a magas megbízhatóság, az általánosíthatóság és az érvényesség követelménye, hogyan lehet kérdőívvé transzformálni aktatömeget, milyen szempontokra kell odafigyelni a kódolás során, mire való a rétegzett mintavétel és a súlyozás, valamint, hogy az elemzés során miért kell odafigyelnie a kutatónak a statisztikai hibára.

Összesen ötszáz akta adja a vizsgálat empirikus adatbázisát, és – hogy érzékeltessük az empirikus

anyag nagyságát – úgy kell elképzelnünk, hogy átlagosan 86 oldalt tesz ki egy akta anyaga. Az akták három szempontból is vizsgálhatók: információkkal szolgálnak a peres ügyek érintett szereplőiről, magukba foglalják a per tárgyát képező egyedi történeteket, és sokat elmondanak az eljárás menetéről és szereplőiről. Olyanok ezek az akták, mint sokszereplős színpadi előadások, amelyekben a szereplők és az események megnyilvánulásain keresztül szeretnénk megérteni egy korszak és egy társadalom működését. Vannak itt vádlottak és tanúk, vádlók (népügyészek), ügyvédek és bírák (laikusok és hivatásosok), ügyek, vádak és tárgyalások, bizonyítás és védelem, és végül a bíróság ítélete. Mindezekből pedig, még ha csak egy bizonyos szempontból is, megmutatkozik egy ország története, és mindaz a sok-sok dráma, amely a korszak szereplőinek életét alakította.

Az elemzés logikáját ebben a részben az akta és a benne foglalt információ dimenzióstruktúrája adja, az elemzés vonala pedig inkább mechanikus és feltáró jellegű. Ez a fajta megközelítés azonban hátrányokkal is jár. Így például a bemutatás nem képes a népbíróságnak mint hatalmi intézményeknek az institucionalista megközelítésére, továbbá nem képes a társadalmi konfliktusok komplex feltárására, a morális és erkölcsi dilemmák elemzésére. Hiányérzete van az olvasónak abban a tekintetben is, hogy a sokszínű történetek eltűnnek, a bíróság működését pedig a statisztikai adatokból nem lehet megérteni. Ehhez minden bizonnyal ki kellett volna lépni a kvantitatív nézőpont szigorú logikájából, és igénybe kellett volna venni más nézőpontokat is, legfőképpen a kvalitatív vizsgálódás logikáját. A kvalitatív szövegelemzés lehetőséget nyújtott volna a történetek rekonstrukciójára, az emberi kontextus érzékletesebb bemutatására. Helyette viszont – hihetetlen módszertani alapossággal – finom apró mozzanatok és összefüggések gazdagítják a korszak iránt érdeklődő olvasó tudását. Megtudhatjuk a háború előtti és utáni zsidó és nem zsidó sértettekkel szemben elkövetett (vagy elkövetni vélt) bűnök történetét, a nyilasok bűneit, megismerhetjük a statisztikai táblázatok és azok értelmezéseinek segítségével a történeteket, a szereplők szociodemográfiai és társadalmi jellemzőit (életkor, iskolai végzettség, társadalmi státus szerint), és a háború utáni rasszista vonatkozású cselekmények és politikai perek társadalmi hátterét. Az eljárás menete és az ítéletek pedig az igazságszolgáltatás procedurális és morális tartalmáról tájékoztatnak bennünket.

Az empirikus, kvantitatív, statisztikai megközelítés korlátait a szerzők maguk is érzékelhették a feldolgozás során. Talán ennek tudható be, hogy a könyv végén megfordul az elemzés nézőpontja: ebben az utolsó részben az adat helyett a tematika veszi át az elemzés logikájának vezérfonalát, amelyből két pompás fejezet született. Az első a nők szerepét vizsgálja a politikai igazságszolgáltatásban. A társadalmi nem és a női szociológiai perspektíva igazán új nézőpontban mutatja be az igazságszolgáltatás működését, és provokatív módon veti fel a nők mint elkövetők vizsgálatának érvényességét. Korábban a nők szerepét a háború alatt és után elkövetett bűnök tekintetében sztereotipikusan közelítette meg a társadalomtudomány: ha egyáltalán szóba került a női elkövetők kérdése, főképp olyan nézőpontból tárgyalták őket, mint a férfias nők karaktere, az extrém női alakok vagy a férjek bűnei okán elítélt nők kérdése. A népbírósági esetek során viszont ez a szempont egy sokkal árnyaltabb szociológiai kontextusban teszi lehetővé a női bűnelkövetők vizsgálatát, ahol a párttagság, a nyilas szerepvállalás vagy az antiszemita megnyilvánulások egyaránt részleteiben is vizsgálhatóvá válnak. A másik nagyon izgalmas kérdés a zsidósággal kapcsolatos ügyek elemzése. Ebben a részben az elemzés megközelítési módja kiszélesedik, és a statisztikai, szociológiai adatokat egy sokkal komplexebb narratív elemzési térbe helyezik a szerzők, ahol a zsidókkal szemben elkövetett bűnök nem csupán mint jogesetek merülnek fel, de legalább annyira fontos kérdés annak megválaszolása, hogy az igazságtétel, a társadalmi és politikai szembenézés, a morális újjászületés és az erkölcsi normák megváltoztatása mennyiben volt lehetséges a Népbíróság működése által, vagy, hogy a jog eszközével fel lehetett-e lépni az antiszemitizmussal szemben, mint ahogy az is, hogy a Népbírósági eljárások és ítéletek milyen hatással voltak a Holocaust utáni zsidó identitás alakulására.

Ma már tudjuk, hogy a Holocausttal való szembenézés, számonkérés és morális igazságtétel elmaradt. Mégis megkockáztatható a kutatás alapján az állítás, hogy a népbírósági pereknek lehetett kisugárzása a nyilvánosság felé. És ha nem is feltétlenül közvetlenül, a perekben megszületett ítéletek vonatkozásában, amelynek fele felmentéssel végződött, hanem azáltal, hogy közel százezer embert hallgattak meg ezen perek során, és a meghallgatottak fele a sértettek mellett tanúskodott, azaz tanúbizonyságot tett a zsidókkal szemben elkövetett bűnökről. Ezek a tanúvallomások és az elmondott történetek pedig legalább mementóul szolgálhattak a Holocaust megtörténtének megkérdőjelezhetetlensége mellett. (Pető Andrea – Barna Ildikó: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten. Bp.: Gondolat, 2012, 140 p.)

Örkény Antal

szociológus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar