Vámbéry Ármin a hazai nagyközönség szemében Kőrösi
Csoma mellett talán a legismertebb képviselője a magyar
orientalisztikának. A Közép-Ázsiát beutazó álruhás, sánta dervis
lebilincselő útleírása számos generáció kedves olvasmányélménye, de
sokan ismerik a magyar őstörténettel kapcsolatos, az úgynevezett
„ugor–török háborúban” képviselt, tévesnek bizonyult nézeteit is. Ez
a Vámbéry-kép éles kontrasztot mutat a Nyugat Vámbéry-képével, ahol
elsősorban mint egyes brit politikai körökkel igen meghitt viszonyt
ápoló politikai közíró, illetve az iszlám világ elismert szakértője
szerzett megbecsülést. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar
orientalisztika eddig politikailag legaktívabb képviselője Vámbéry
Ármin volt. Érdekes ugyanakkor, hogy bár politikai tevékenységéről
egyre többet tudunk, ez tudományos munkásságától rendszerint külön
kerül tárgyalásra, jóllehet a két dolog több ponton is összefügg.
Vámbérynek mind tudományos, mind politikai
tevékenysége az iszlám világ, közelebbről véve a közép-ázsiai
törökség, az Oszmán Birodalom, kisebb részben Irán vonatkozásában
bontakozott ki, s az e területeken szerzett tapasztalataira és az
itt megismert vagy innen származó nyelvi anyagon alapult nyelvészi,
néprajzi és történeti munkássága. Közírói munkásságának feldolgozása
még várat magára. Annyit azonban nyugodtan állíthatunk, hogy
rendkívül termékeny publicista volt, s a magyar mellett leginkább
angolul, németül, kisebb részben franciául publikált. Életének egyes
időszakaiban többek között a londoni The Times rendszeresen hozott
le tőle rövidebb-hosszabb cikkeket, de számos interjút adott egyéb
napi- és hetilapoknak, publikált nemzetközi folyóiratokban is, és
írt több olyan művet is, amelyben az iszlám világot napi politikai
szempontból elemzi.
A nemzetközi politikai életben kifejtett
tevékenységét hangsúlyos brit orientáció jellemzi. Híres, 1863–64-es
bravúros közép-ázsiai utazása után a brit politika volt az, amely
leginkább értékelte tapasztalatait, terepismeretét, nyelvtudását, s
igényt tartott szolgálataira; kitüntette Viktória királynő, és
bizalmas viszonyban állt VII. Eduárd királlyal is. Politikai elemző
cikkei és könyvei óriási sikerrel jelentek meg az angol piacon, de
emellett afféle bizalmas közvetítői, időnként titkosszolgálati
feladatokat látott el az angol külügy megbízásából. Karrierje során
egy sor muszlim politikust ismert meg, így például személyesen
ismerte Násziruddín (1848–1896) és Muzaffaruddín (1896–1907) perzsa
sahokat, és több évtizedes kapcsolatot ápolt II. Abdülhamid
oszmán-török szultánnal (1876–1909). Mindez olyan világpolitikai
folyamatok előterében zajlott, mint a XVIII. század végétől egyre
erősödő versengés a gyarmatokért, illetve az ún. „keleti kérdés”,
azaz az Oszmán Birodalom válsága, s ezzel kapcsolatosan új eszmék,
elsősorban a nacionalizmus térnyerése, melyek valós veszélyt
jelentettek mind a soknemzetiségű birodalmakra, mind az európai
status quóra.
Vámbéry világhírű közép-ázsiai utazásának egyik
érdekessége, hogy valószínűleg ő volt az utolsó európai, aki a
térség politikai térképét az orosz hódítás előtt megrajzoló Hívai
Kánságot, Buharai Emirátust és Kokandi kánságot látta. Dervis
álruhás útja a legendás, legalább egy évszázadon keresztül tartó
diplomáciai, titkosszolgálati versengés, az úgynevezett Great Game,
azaz a Nagy Játszma részét képezte, melyet Kipling Kim című
regényében is megörökített. A Nagy Játszma nem volt más, mint a
kelet felé terjeszkedő Orosz Birodalom és az indiai
gyarmatbirodalmára féltékeny szemekkel vigyázó angol külpolitika
között dúló „hidegháború,” melynek során mindkét fél igyekezett
politikai befolyását minél jobban kiterjeszteni egy Iránt, illetve
Közép- és Belső-Ázsiát magába foglaló, az indiai angol és a
közép-ázsiai orosz gyarmatokat elválasztó óriási területen. Pontosan
nem lehet tudni, Vámbérynak voltak-e valódi titkosszolgálati
feladatai, melyeket az angol, esetleg más nagyhatalom
külképviselőitől kapott volna, bár műveiben maga sem csinál titkot
abból, hogy a Közép-Ázsián és Nyugat-Afganisztánon át vezető utazása
után Mashadban legelőször egy angol ügynököt keresett fel, és hogy
Teheránban beszámolt tapasztalatairól az ottani angol nagykövetnek
is. A Magyarországra való hazaérkezése után zajos sikerre számító
Vámbérynek csalódnia kellett, de angol földön bőségesen
kárpótolhatta becsvágyát: 1864-től ő lett a közép-ázsiai ügyekben
megkérdezett egyik legfontosabb médiaszemélyiség. Karrierjének ez a
szegmense valószínűleg 1885-ben, a Pandzseh-incidens néven
elhíresült konfliktus idején érte el csúcspontját, amikor Vámbéry
azonnal tollat ragadott a szerinte küszöbön álló katonai
konfliktusról. Az orosz és a brit birodalom kis híján valóban
háborúba keveredett, amikor az oroszok elfoglaltak egy, a mai
Türkmenisztán területén található Pandzseh nevű falut, és félő volt,
hogy Afganisztán orosz befolyás alá kerül. Bár a konfliktust végül
is diplomáciailag oldották meg, és egy angol–orosz vegyesbizottság
húzta meg Afganisztán határait, Vámbéry továbbra is a „russzofób”
irányzat egyik leghangosabb szószólója maradt az angol sajtóban,
mely irányzat biztosra vette, hogy az oroszok távlati terve India
meghódítása, s mely ezért aktívabb, agresszívabb angol fellépést
követelt ellenük.
Az orosz–angol viszonyhoz kapcsolódik Vámbérynak
egy Magyarországon talán kevéssé ismert tevékenysége is, melynek
színtere az Oszmán Birodalom volt. 1888-ban megnyílott a vasúti
összeköttetés Budapest és Isztambul között, mely lehetővé tette,
hogy az elkövetkezendő több mint húsz év során olykor évente több
alkalommal hetekre, olykor még hosszabb időre is ellátogasson az
oszmán fővárosba II. Abdülhamid (ur. 1876– 1909) szultán
vendégeként. A találkozókról, illetve az oszmán politikai elitről,
vagy más, az oszmán politikát érintő megfigyeléseiről részletes
jelentésekben tudósította a brit külügyet, akik busásan jutalmazták
szolgálatait. A szultánnal lebonyolított személyes találkozóinak
fontosságát a brit külügy számára az adta, hogy – szemben a korábbi
gyakorlattal, amikor a szultán uralkodott, de nem kormányzott, az
utóbbi feladatot a nagyvezír vezette portára bízva – Abdülhamid
autokratikus uralmat vezetett be, s a hatalmi centrum visszakerült a
szultáni palotába. Vámbéry angol politikai kapcsolatairól Abdülhamid
tudott, s időnként maga is jelentős összegekkel látta el, már csak
azért is, mert szüksége volt olyan, közismert és elismert közírókra,
akik a nyugati sajtóban erősen megtépázott hírnevén javítani tudtak.
Az idős professzor tehát leginkább amolyan informális közvetítő
szerepet játszott London és Konstantinápoly között. A török–angol
nézeteltérések több területet érintettek. Vámbéry egyik fő feladata
az volt, vagy legalábbis ő így értelmezte, hogy az orosz befolyást
igyekezzen gyengíteni s az angolt erősíteni a szultáni udvarban. Így
például 1889-ben közvetítette London neheztelését, amiért a szultán
megerősítette a Dardanellákat védő erődök tüzérségét, míg a
fekete-tengerieket nem, hiszen ez joggal volt értelmezhető
oroszbarát, illetve angolellenes gesztusnak. Más esetben igyekezett
rávenni a szultánt arra, hogy a nem muszlim nemzetiségeknek – a
konkrét esetben az örményeknek – tegyen engedményeket, hiszen az
angolok féltek attól, hogy az örmények kizárólagos orosz befolyás
alá kerülnek. London tartott a szultán pániszlám törekvéseitől is,
Abdülhamid ugyanis megpróbálta kiaknázni, hogy kalifaként ő az
iszlám világ feje. Jóllehet a muszlim kalifátus már 1256, tehát az
Abbászida-dinasztia vége óta nem volt egyéb fikciónál, az 1774-es
Kücsük Kajnardzsa-i békétől kezdve a mindenkori szultán volt az
orosz területeken élő muszlimok protektora, mely szerepet Abdülhamid
szerette volna kiterjeszteni más államok muszlim alattvalóira, így
brit India óriási muszlim népességére is. Bár egy aktív, a
nagyvilágban széles tömegeket megmozgató pániszlám külpolitikához az
oszmán államnak nem volt kellő ereje, azt fenyegetésként,
diplomáciai nyomásgyakorlásra jól lehetett használni. Végezetül az
angolok Vámbéryn keresztül is igyekeztek rávenni Abdülhamidot a
fiatal oszmán parlament újbóli összehívására.
Ezen konfliktusok egyik mélyebb oka a brit
külpolitikában bekövetkezett gyökeres változás volt. Az angolok a
kontinensen korábban hatalmi egyensúlyra törekedtek, ebben mind a
Monarchiának, mind az Oszmán Birodalomnak fontos ellensúlyszerepet
szánva Oroszországgal szemben. Az Oszmán Birodalmat ekkor a
kortársak és – tegyük hozzá – a területére áhítozó vagy legalábbis a
felette való gazdasági, politikai befolyásra törekvő különféle erők
szószólói „Európa beteg embereként” jellemezték, jóllehet ebben az
időszakban már az oszmán reformkorként ismert, ún.
Tanzimat-korszakot (1839–1876) követő második nemzedék volt
hatalmon. A katonai, gazdasági, törvénykezési, oktatási stb.
modernizáció, illetve a világgazdaságba egyenlőtlen feltételek
mellett való belépés azonban óriási költségekkel járt, melyeket az
oszmán állam premodern állami bevételi rendszerével és gyenge
iparosodottságával képtelen volt hosszú távon finanszírozni, s így
kénytelen volt külföldi kölcsönökhöz folyamodni. A kölcsönöket,
illetve a velük járó kamatokat azonban egyre nehezebben tudta
visszafizetni, ami 1875-ben államcsődhöz vezetett; a birodalom
gazdasági irányítása jelentős részben egy nemzetközi bizottság
kezébe került, mely valóságos állam volt az államon belül, s fő
feladata az államadósság fizetésének megszervezése, illetve az erre
szolgáló termelési eszközök biztosítása volt. Az oszmánok számára
szintén megoldhatatlan problémát, de egyben érthető sérelmet is
jelentett az ún. kapitulációk rendszere. Ez nem volt más, mint hogy
számos nyugati nagyhatalom extraterritoriális jogokat élvezett az
Oszmán Birodalomban. Alattvalóik adó- és vámkedvezményeket élveztek,
ami óriási előnyöket biztosított számukra a gazdasági élet helyi
szereplőivel szemben. Ennek a gazdasági problémának további
politikai színezetet adott, hogy a birodalomban sok nem muszlim
kisebbségi – főleg görögök és örmények – gyakran kapott ún.
berat-ot, azaz olyan dokumentumot, mely igazolta, hogy ők egy-egy
nagyhatalom alattvalói, s így ők is élvezték az ezzel járó
gazdasági, társadalmi előnyöket. Ráadásul joguk volt ahhoz, hogy
jogi ügyekben nem az oszmán, hanem az adott nagyhatalom törvényei
vonatkozzanak rájuk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 19.
század utolsó negyedétől az első világháborúig az Oszmán Birodalom
félgyarmati függésben élt, s a nagyhatalmak területszerző
politikájának sebességét a birodalom rovására nem annyira az oszmán
ellenállás, mint inkább a nagyhatalmak kölcsönös versengése
csökkentette. A 19. század utolsó negyedében ez a gyarmati
terjeszkedés felgyorsult, ugyanis a növekvő termelés új piacokat
követelt, amelyeket biztosítani kellett mind a gyarmatosító
versenytársak jelentette vélt vagy valós fenyegetéssel, mind a helyi
középosztály önállóságra való törekvéseivel szemben. Az angolok
ezért foglalták el 1882-ben Egyiptomot, s ráadásul így, az 1869-ben
befejezett Szuezi-csatorna ellenőrzésével biztosíthatták a
zavartalan tengeri összeköttetést indiai gyarmataikkal.
Külpolitikájuk horizontján egyre inkább elhalványult annak
szükségessége, hogy az Oszmán Birodalomnak kell biztosítani a
Földközi-tenger keleti medencéjét az orosz törekvésekkel szemben.
Vámbéry 1857 és 1862 között öt esztendőt töltött
Konstantinápolyban. A krími háborút közvetlenül követő e néhány év
során az oszmán reformok olyan kulcsszereplőivel is megismerkedett,
mint Ali pasa és Fuad pasa. Ekkoriban az oszmánoknak nyújtott angol
támogatás magától értetődő volt, mint ahogy annak tűnt, amikor az
1878-as berlini kongresszuson újra lehetett tárgyalni az 1877–78-as,
súlyos oszmán vereséggel végződő orosz–török háborút lezáró San
Stefanó-i békeszerződést, mely a legmesszebb menőkig szolgálta volna
az oroszok által támogatott, függetlenedő balkáni államok
törekvéseit, s így az orosz érdekeket. Az 1880-as évek
közepére–végére, tehát akkorra, amikor Vámbéry aktív közvetítői
tevékenysége megkezdődött, éppen ez a törökbarát angol politika
változott meg, melyre reakcióképpen Abdülhamid megpróbálta ezt
visszafordítani, s nyílt támogatást kicsikarni az angolokból.
Igyekezett egyensúlyi hintapolitikát követni a nagyhatalmak között,
illetve megpróbált új szövetségesek után nézni – itt elsősorban
Németország jöhetett szóba.
A másik térség, mely fontos volt Vámbéry szemében,
s melyről híres utazása során közvetlen tapasztalatokat is szerzett,
a Kádzsár-dinasztia uralta Perzsia volt. Érdeklődése további
táptalajra lelt, amikor Násziruddín és Muzaffaruddín sah budapesti
látogatásaik alkalmával Vámbéry tolmácsolt nekik, akinek kapcsolata
az előbbivel még 1863–64-es utazásának idején ment vissza, amikor
Násziruddín személyesen fogadta. A két sah látogatásairól
részletesen megemlékezik
|
|
Küzdelmeim című önéletírásának lapjain, és az iráni
helyzettel kapcsolatos álláspontját több alkalommal is megosztotta a
brit külüggyel. Itt érdemes kiemelnünk azon helyzetelemzéseit,
amelyeket az 1891-ben lezajlott dohánymonopólium-ellenes népfelkelés
kapcsán írt. Az iráni történelemben meghatározó jelentőségű eseményt
az indította el, hogy egy angol alattvaló kapta meg az Iránra
vonatkozó teljes dohánymonopóliumot, mely magába foglalt minden, a
dohánytermesztéssel és -kereskedelemmel kapcsolatos tevékenységet,
így közvetlen közelről érintette a társadalom legszélesebb rétegeit.
A lázadás a síita klérus aktív támogatásával végül meghátrálásra
kényszerítette az udvart, s a sah visszavonta a dohánymonopóliumot.
Vámbéry természetesen ezt is az angol–orosz vetélkedés részeként
értelmezte, bár hozzá kell tennünk, hogy a megmozdulásnak a sah
udvarára és az angol érdekekre jelentett veszélyes voltát már a
kezdet kezdetén pontosan ismerte fel, ellentétben a brit külüggyel,
mely először késlekedett, majd pedig tehetetlennek bizonyult.
Érdekes mellékszála Vámbéry sokszínű életútjának a
cionizmussal való kapcsolat. Személyes ismeretség fűzte több
cionista vezetőhöz, így Herzl Tivadarhoz (1860–1904) és David
Wolffsohnhoz (1856–1914). Igyekezett közvetíteni a cionisták és
Abdülhamid között, amikor előbbiek felvetették, hogy egy palesztinai
mandátumért cserébe felvásárolják a tetemes oszmán államadósságot,
meglebegtetve, hogy a zsidó bevándorlók majd európai műveltségű, az
oszmán modernizációban segítséget nyújtó, s egyben hálás, lojális
oszmán alattvalók lesznek. Vámbérynek sikerült kijárnia, hogy a
szultán 1901 májusában végül fogadja a cionista küldöttséget, a
tárgyalások azonban később megfeneklettek.
De miért volt Vámbéry ilyen harcos képviselője az
angol érdekeknek? Anyagi természetű, a karrierrel kapcsolatos
érdekek nyilván szerepet játszottak ebben. Mint fentebb már
említettem, a brit külügy bőséges honoráriumban részesítette; sőt,
élete utolsó éveiben Vámbérynek sikerült elérnie, hogy tőlük
rendszeres nyugdíjat kapjon. Brit orientációjának vannak azonban
mélyebb okai is, melyek a dualizmus kori Magyarországhoz, benne a
szekularizált zsidó értelmiséghez köthetőek. Ehhez érdemes
beleolvasnunk Vámbéry egyik, 1890 júniusából származó, Salisbury
brit miniszterelnökhöz és külügyminiszterhez intézett hosszas
jelentésébe, melyet a következő sorokkal zár: „Ezek voltak a
Törökország jelenlegi helyzetével és jövőjével kapcsolatos nézeteim.
Ön, uram, a brit kormány számos más tagjával együtt hibásnak láthat
abban, hogy a nyilvánosságnak szánt írásaim és titkos jelentésem
hangvétele különbözik egymástól, és talán megérdemlem a kritikát
azért, mert oly hevesen védelmezek egy olyan országot és
társadalmat, melynek jövőjét kénytelen vagyok a reménynek halovány
sugarával megfesteni. Kritika érhet azért, mert egy rothadó helyzet
fenntartásán dolgozom egy talán jobb kormányzat ellen. De magyarnak
születtem és a lelkem angol, s ezért közös érdekeinket s nem
humanitárius elveket kell szem előtt tartanom, mely utóbbiak szépen
hangozhatnak a szószékről, de nincs helyük a politikában. Mint
magyarnak el kell hárítanom a halálos csapást, mellyel Oroszország
hazámat fenyegeti a Balkán-félszigeten való folytonos
beavatkozásával, szabadságára és kultúrájára büszke európaiként
pedig Angliát, a szabadság és civilizáció dicső bajnokát kell
védelmeznem, melynek pozíciója nagy veszélybe kerül, ha Oroszország
valaha is eljut Konstantinápolyba és Kis-Ázsiába. Ez a cél egyesít
mindkettőnket, Önt az angolt és engem, Anglia barátját.”
Vámbéry, és tegyük hozzá, a dualizmus kori magyar
külpolitika Oroszországban látta a magyar nemzeti létet fenyegető
legfőbb veszélyt. A Balkán nacionalista mozgalmainak, illetve a
Monarchia szláv népeinek nyújtott orosz támogatás a történeti
Magyarországot fenyegette, melyben a magyarság kisebbségben volt. Az
oszmán és a magyar érdekek itt közösek voltak, hiszen a nacionalista
mozgalmak a status quót, azaz a soknemzetiségű Oszmán Birodalmat és
az Osztrák–Magyar Monarchiát éppúgy fenyegették. Az orosz
beavatkozás rémképe a kiegyezés politikai elitjének közös élménye
volt 1849-ből, amikor a magyar függetlenségi törekvéseket a
Habsburgok orosz segítséggel törték le, s melyről Vámbéry érzékletes
szavakkal emlékezik meg Küzdelmeim című önéletlrásában: „Pozsonyi
diákkoromat kép zárja be 1849-ből. Vagy tizenötezer muszka vonult át
a városon. A hídon keltek át a bal part felől. Hegyes végű sisak
volt a fejükön, fahéj-színű daróc köpönyegjük kétfelé volt hajtva a
térdük felett, hogy könnyebben járhassanak. Emlékszem rá, mert
feltűnt nekem, hogy nemcsak a legénység, de a tisztek is borjút
vittek a hátukon. Mi fiúk – csallóközi magyar gyerekek voltunk
valamennyien – az út mellől néztük jöttüket s a lelkünk megtelt
keserűséggel. Azt hiszem, abban az órában szállt le szívemre az az
olthatatlan gyűlölet, mely a legelszántabb oroszellenes írók
egyikévé tett az angol publicisztikában immár negyven hosszú
esztendő óta.”
A kiegyezés ebben az értelemben azért is jöhetett
létre, mert a magyar politikai osztály felismerte, hogy a
soknemzetiségű történeti Magyarországot magyar szupremáciával csupán
egy nagyobb politikai egységen belül lehet megőrizni. A Monarchia
ennek a kereteit adta meg. A fenti idézet alapján Vámbéry éppen
ezért érvelhetett az angol–magyar közös érdekek mellett, ráadásul
még utalhatott a magyar és angol közvéleményben sokáig egymáshoz
hasonlónak gondolt parlamentáris hagyományokra is. Önéletírásából
tudjuk, hogy Vámbéry a felvilágosodás liberális hagyományainak,
illetve a magyar liberalizmusnak volt a szószólója; ebben a
gondolatrendszerben Oroszország tehát mint a fenyegető ázsiai
despotizmus démona jelent meg. A Realpolitik szerint tehát
hasznosabbnak tűnt a Vámbéry által szintén elmaradottnak,
despotikusnak tartott Oszmán Birodalmat támogatni Oroszországgal
szemben, bár előbbi reformtörekvéseit is támogatásra méltónak
ítélte. A liberális, szekularizált zsidó értelmiségi Vámbéry
russzofóbiájának és törökbarátságának hátterét tehát a dualizmus
korának nemzeti liberális kontextusa adja.
Itt röviden említést kell tennünk Vámbéry
zsidóságáról is, mely fontos szerepet játszott politikai nézeteinek
kialakításában. A magyar parlament 1867-ben fogadta el a zsidó
emancipációról szóló törvényt. Ez a kiegyezéssel voltaképpen egyidős
törvény egy Európában talán egyedülálló fejlődési modellnek adta meg
a jogi kereteit. A dualizmuskor dinamikus magyarországi fejlődésének
egyik titka egészen bizonyosan abban a hallgatólagos megállapodásban
rejlett, melynek értelmében a magyar nemesség kezében volt az
adminisztráció, de a gazdasági élet pozíciói és az értelmiségi
pályák nyitva álltak a zsidóság előtt, ahol számarányukhoz képest
jóval nagyobb számban kaptak helyet. A magyar zsidóság nagy része
tehát a legnagyobb lelkesedéssel tette magáévá a magyar nemzeti
liberalizmus eszméit. Vámbéry pályája ennek, a dualizmus kori
sikeres zsidó értelmiségi karrierjének kiugró példája.
És talán ezen a ponton kapcsolódik össze tudományos
és politikai tevékenysége. Vámbéryt a turkológia, más szóval a
törökségtudomány egyik alapítójának tekinthetjük. Abban a korban
művelte ezt, amikor kialakult a magyar tudományosság részben ma is
fennálló intézményrendszere; ő maga a pesti egyetemen általa
megalapított Keleti Nyelvek Tanszék professzora lett, de
megemlíthetjük még az európai tudományokat is magas színvonalon
oktató Országos Rabbiképző 1877-es megalapítását is, ahol olyan
kiváló orientalisták tanítottak, mint Golziher Ignác (1850–1921)
vagy Bacher Vilmos (1850–1913). Vámbéry mint zsidó származású tudós
magyarországi elfogadottságát, sikereinek kulcsát és társadalmi
emancipációját a turkológiának mint a magyar nemzeti tudományosság
részének művelése jelentette. Ennek legismertebb csapásiránya a
magyarság keleti gyökereinek kutatása volt, de Vámbéry a
tudományterület számos más ágát is művelte. Foglalkozott a törökség
kulturális antropológiájával, de rendkívül fontos filológiai
munkássága is, hiszen egy sor, a törökség történetében alapvető
fontosságú korai szöveget — például a Kutadgu bilig-et vagy a
Sejbánináme-t — először ő adta ki vagy ismertette meg a tudományos
közvéleménnyel, és az ő nevéhez fűződik a keleti törökség 14. és 19.
század között használt irodalmi nyelvének, a csagatáj-töröknek
bemutatása is. Talán nem elrugaszkodott az a gondolat, hogy
Vámbérynek a keleti-törökség tárgyában végzett filológiai kutatásai,
csakúgy, mint a törökség kultúrantropológiai-etnográfiai bemutatása
A török faj ethnológiai és ethnográfiai tekintetben című munkájában
némi aktualitást nyertek az orosz közép-ázsiai térnyeréssel, hiszen
az általa tárgyalt legtöbb török nép ekkor már orosz alattvaló volt,
és a csagatáj-török nyelv annak a térségnek volt irodalmi nyelve,
mely ekkorra már orosz fennhatóság alatt állt. E kutatási iránnyal,
azaz az Orosz Birodalomban élő törökség kutatásával jól rímel, hogy
életének utolsó évében, 1913-ban még bekerült a Turán című folyóirat
szerkesztőbizottságába, melynek egyik célkitűzése a magyarság keleti
rokonaival való kapcsolatépítés, egyfajta szövetségkeresés volt.
Itt kell megemlítenünk a valláshoz, leginkább az
iszlámhoz való viszonyát. Vámbéry nemcsak turkológus volt, hanem
orientalista is, a szó klasszikus értelmében. Egy olyan Keletet
vizsgált, melyet a racionalista, szekularizált európai értelmiségi a
felvilágosodás talaján álló modernizáció ellentéteként definiált. Ez
érvényes a vallásra is. Vámbéry nem kételkedik abban, hogy az iszlám
mint vallás produkált értékeket történelme során, a „Kelet” számára
azonban a megoldást az európai civilizációhoz való hasonulás
jelentheti. A vallás általában, de az iszlám különösen az
elmaradottság, a babona hordozója. Erre adott válasz maga a
turkológia is mint egyfajta „pántörök” szempontrendszer. A többi
pánmozgalomhoz hasonlóan a premodern vallási önazonosság helyett
etnikai, faji, nyelvi közösséget kínál – ebben az értelemben egy új,
modernizációs paradigma tudományos megjelenése. Ezt persze különösen
az emancipált zsidó Vámbéry esetében könnyű megérteni, akinek
eredetileg vallásilag definiált közössége az emancipációig minden
európai társadalomban a periférián, időnként üldöztetésnek kitéve
élt. A modern nemzetállam azonban új kereteket kínált, vagy
legalábbis ezek reményét, ahol a vallási hovatartozás már nem
számít.
Vámbéry Ármin politikai és tudományos tevékenysége
a kiegyezés kori emancipált zsidó elitértelmiségi portréjának két
arculata. Az angol orientációval, oroszellenességgel Vámbéry a
nemzeti Magyarországon belüli nemzeti progressziót védelmezte, ahogy
turkológiai munkásságának is volt kapcsolódása ehhez a külpolitikai
törekvéshez. Tudósi munkájával másrészről a nemzeti liberalizmusnak
szállított szellemi táplálékot a zsidó emancipáció jegyében.
Pontosan látta, hogy a nagy, soknemzetiségű birodalmak – elsősorban
a Monarchia és az Oszmán Birodalom – széthullása ennek a világnak a
végét fogja jelenteni.
Kulcsszavak: dualizmus, magyar őstörténet, nacionalizmus,
Osztrák–Magyar Monarchia, Brit Birodalom, Oszmán Birodalom, Orosz
Birodalom, Közép-Ázsia, orientalisztika, turkológia, zsidóság
IRODALOM
Alder, Lory – Dalby, Richard (1979): The
Dervish of Windsor Castle: The life of Arminius Vambery. Bachman and
Turner, London
Csirkés Ferenc (2002): Defender of Three
Empires: Ármin Vámbéry and the Eastern Question. In: Ittzés Gábor –
Kiséry András (szerk.): Míves semmiségek. Elaborate Trifles.
Tanulmányok Ruttkay Kálmán 80. születésnapjára. Studies for Kálmán
G. Ruttkay on his 80th Birthday. (Pázmány Papers in English and
American Studies 2). Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba,
454–475.
Diószegi István (2001): Az Osztrák–Magyar
Monarchia külpolitikája, 1867–1918. Vince, Budapest
Dobrovits Mihály (1999): Vámbéryval
2000-ben. 2000. 11, 3, 49–61.
Hopkirk, Peter (1994): The Great Game: The
Struggle for Empire in Central Asia. Kodansha International, New
York–Tokyo
Jeszenszky Géza (1986): Az elveszett
presztízs: Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában
(1849–1918). Magvető, Budapest
Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a
modern korban: társadalomtörténeti vázlat. Új Mandátum, Bp.
Réthelyi Mária (2009): German Jews as
Hungarian Nationalists and the Emergence of Oriental Studies
(kiadatlan doktori disszertáció). The University of Chicago, Chicago
|
|