Rurális problémák,
avagy a vidék az ezredfordulón

A tavalyi év végén a fenti címmel, valamint A jelenkori magyar vidéki társadalom szerkezeti és hatalmi változásai alcímmel jelent meg Budapesten, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont (Szociológiai Intézet) és az Argumentum Kiadó közös gondozásában Kovách Imre szociológus új könyve. Egy szakmájáért, hivatásáért, országáért, annak társadalmáért, vidékéért maximális felelősséget érző és tanúsító, szorgalmas és elkötelezett, markáns elveket valló kutató alkotása ez a könyv, amelyben a szerző alkatának és a kézbe vehető, elolvasható műnek az egysége érvényesül. Egy széles látókörű, nagy formátumú tudós alkotása ez a kötet, amellyel – szerzője szinte megszámlálhatatlanul sok aggodalma dacára – használni szeretne. Különösen fontos cél ez, amikor sokak szerint jelentős intellektuális és tudományos eredmény-deficitet érzékelünk nap mint nap a mai magyar politikai, szakmai és tudományos közéletben is.

A vidék tudományos világának fejlődése Európa és a világ fejlettebb részein együtt haladt a nem városi tér markáns átalakulásával, annak környezeti, gazdasági, települési és társadalmi változásainak, konfliktusainak mélyreható és tudományközi értékelésével. A vidéktudományok (a negyedszázada hasonló néven önálló folyóirattal is rendelkező rural studies) fontos inter- és multidiszciplináris megoldásokat követve jutottak olyan eredményekre, amelyek nemcsak a kétségtelenül sokféle rurális probléma megoldását segítették, hanem jó irányba befolyásolták a vidéki térségeket felértékelő, azok környezeti, élelmezési, társadalmi-közösségi fontosságát megfelelően kezelő fejlesztéspolitikai megoldásokat is.

Tekintve, hogy a könyv szerzője több mint negyedszázadnyi munkássága alatt mindezen tudományos törekvések és eredmények alapos megismerése céljából személyesen is bejárta Európa szinte valamennyi országát és vidékkutató műhelyét, sőt számos olyan közös kutatási programban is részt vett, amelyek e fenti fontos küldetéssel rendelkeztek, igazán remek alkotással szembesülünk, ha kézbe vesszük, és tanulmányozni kezdjük a kötetet, amely az akadémiai doktori értekezésének jelentősen átdolgozott változata.

A szerző alkatának és e művének ismeretében vállalni (remélem, az olvasóval együtt többes számban: vállalnunk) kell bizonyos elfogultságot e téma iránt. Leginkább azért, mert ez egyúttal a magyar vidék jövőjéért hitet tevő, szorgos, dolgos, tehetséges, széles látókörű, hatni akaró kutató és kutatóhelye iránti elkötelezettséget és elfogultságot is jelenti. Akik és amelyek nélkül, teljes meggyőződéssel vallom: nem lesz semmilyen kedvező tervszerű beavatkozás és sikeres változás a magyar vidékeken.

Tekintsük át most rendre tehát, hogy melyek e könyv azon értékei, amelyek ezt a fontos üzenetet mint nemes és eminens tudományos célt is szolgálják.

Az első közülük kétségtelenül a kitűzött célok és a könyvben használt fogalmak egyértelmű, kristálytiszta, igényes megfogalmazása, illetve használata. Tulajdonképpen már e dolgok miatt is bátor szelleműnek nevezhető könyv. Mert a jelenhez szól a jelenről, ami nálunk nem igazán divat. Itt inkább a múlton divat merengeni vagy akár a régmúlton: annak „vidéki idilljéről” vagy éppen súlyos és megdöbbentő kritikáiról. Olyanokról, mint amilyenekről a szerzőnek és munkatársainak egyik korábban megjelent, igencsak leleplező tartalmú könyve szól.

A második nagy érték a kötet szerzőjének a vidéktudományos szintézisre való törekvése. Az olvasó részese lehet egy gondolatgazdag és bonyolult építkezésnek, melynek dolgai, minősége és mértéktartó mivolta, a részletesen megtárgyalt és elemzett vidéki ügyeink, sőt teendőink valóságos tárházává, „szellemi épületévé” állnak össze. Valóban, mint Kovách Imre is utal rá, csak a környezet és a vidéki közösségek „szobái” hiányoznak e képzeletbeli épületből. Bár azt vitatom kicsit, hogy ezek kevésbé fontosak a vidéki szerkezeti változások megértéséhez, leginkább azért, mert az egyik nem tárgyalt elem a jövő lehetséges új – nemcsak vidéki – erőforrásait jelentheti, míg a másik – a vidéki közösségek esetleges újraépülése – szerintem erősen visszahathat a teljes vidéki változásrendszerre.

A harmadik kiemelésre kívánkozó érték, hogy a könyv egyáltalán nem a sokszor emlegetett elefántcsonttoronyba zárkózott kutató munkája. Kovách Imre, a magyar vidéket és a világot járó, határozott véleménnyel, kiforrott szemlélettel, alapos módszertani felvértezettséggel bíró társadalomtudós, aki szinte mindenütt személyesen is járt, ahonnan vidéktudományos ismeretet hozhatott haza. S a könyv alapján, ajánlva figyelmükbe a 11–13. oldal erről szóló leírásait és azok későbbi bibliográfiai hivatkozásait is, valóban az európai, illetve a közép- és kelet-európai rurális változásokhoz szorosan illeszkedve bontakozik ki, hogy valójában mit is rejt a könyv címében ígért tartalom, azaz A vidék az ezredfordulón.

A negyedik, e sorban az utolsó kiemelendő értéke a kötetnek (pontosabban persze szerzőjének) maximális nyitottsága a különböző vidékkel foglalkozó más tudományterületek nemzetközi és hazai szerzőinek munkássága iránt. Szinte példa nélküli, de több mint kétszáz magyar szerzőre hivatkozik. Pontosan, korrekten. Vagyis, ha egy – a fejét vidékkutatásra adó – fiatal doktoranduszhallgató el szeretne indulni hazánkban e felé a most – éppen e könyv alapján is – formálódó diszciplína, a vidéktudományok felé, akkor számára ez a 37 oldal a kötet végén páratlan értéket jelent. S itt kell hozzátennem, hogy a szerző nemcsak egyszerűen citálja az egyes műveket, hanem a témáját és szűkebb szakterületét illetően a hozzá közelebb álló személyiségek munkásságához nagyon fontos és pontos megjegyzéséket is fűz. Példának okáért: „Aligha tévedünk, ha Erdei parasztokkal, parasztsággal foglalkozó műveinek nyelvi és egyéb elszigeteltségét a nemzetközi tudományosság veszteségeként értékeljük” (179.). Hozzáteszem, hogy ezt az állítását Huszár Tibor legújabb, a közelmúltban megjelent monográfiája Erdei Ferencről elég sokoldalúan alá is támasztja. Vagy egy másik szép példa: „Kovács Teréz (2006) akadémiai doktori értekezése nagy gonddal írja le a parasztság századokon átvonuló alakváltozásait, és műve alapforrás a »paraszt« fogalomváltozásainak a megértéséhez” (180.).

Ezen „általánosan kiemelt értékek” után tekintsük át röviden a könyv főbb fejezeteit, megengedve azt, hogy a recenzens a saját ízlése szerint választhasson ki közülük néhány fontos dolgot.

Nagyon bonyolult és igényes feladat „végigküzdeni” magát az embernek az első nagy elméleti-definíciós fejezeten. Magam is többször nekiveselkedtem. Igen „sűrű” tudományos textus olvasható itt. E fejezetben Kovách Imre is küzd azzal, amivel valamennyien: nagyon sok – Nyugat-Európában, az Európai Unióban – az angol vagy a francia nyelvben egyértelmű tartalommal és következetesen használt tudományos és vidékfejlesztési alapfogalomnak egyszerűen nincs magyar megfelelője. Rosszmájúan megjegyezhető, hogy a hatalom embereinek, a politikai elitnek ez talán nagyon is jó, mert így azt érthetnek akár a vidékfogalom alatt is, ami az ő sajátos felfogásuknak vagy épp hatalmi céljaiknak éppen megfelelő. Csak egy példa: a könyv világosan rögzíti, hogy a „termelés politikai gazdaságtanának a helyére a fogyasztás politikai gazdaságtana került” (19.). Így ennek nyomán az „új politikai gazdaságtanból” következő vidéki változások: a városiak kitelepülése, a fenntarthatóság, a rurális szegénység vagy akár a genderkutatások váltak a  

vidéktudományok új terrénumaivá. Úgy, mint a szerző maga is írja, hogy ezen új kutatási irányzatok bizonyos fejlesztéspolitikai, tervezési orientációja, hasznosíthatósága is megmaradt. S ez utóbbiból kiindulva számos, jogosan aggodalmas állítást fejt ki a kötetben a szerző. Csak egyetlen példa, melyet ez a mondat talán jól reprezentál: „A rurális imázsok megteremtőinek hatalmuk van a vidékfejlesztés felett.” (30.)

Gyakran éreztem úgy e fejezet olvasásakor, hogy hiányzik a „fordító”. S nemcsak az iménti – nyelvi-szókészleti – problémára utalhatunk itt, hanem arra is, hogy hazánkban szinte teljesen hiányzik az a magas műveltségű, az elvi-strukturális alapon megfogalmazott tudományos problémákra is fogékony és arra érzékenyen reagálni képes vidéktervező-fejlesztő-menedzser réteg. Akik igényesen nyitottak lennének például az e fejezetben bemutatott és elemzett nagy problémákra, s akik megkísérelnék azokat megérteni és „lefordítani” akár a vidéki értelmiség (ha van még egyáltalán ilyen), akár az igényes gyakorlati szakemberek számára. Erről a fontos diszkrepanciáról többször szól a szerző, ám kellően óvatos is a „teoretikus káosz okozta vákuumból” kivezető tudományos állásfoglalások megfogalmazásával. Helyesen teszi ezt. Sőt azzal is egyetérthetünk, ami mellett a voksát végül leteszi, sőt ettől válik igazán izgalmassá a könyv: a szerző felvállalja a vidéki változások sokféleségének („hibriditásának”) bemutatását, s elemzési stratégiaként a „multi-dimenzionalitást” választja fő vezérelvének. Ez a vizsgált rurális tér és a tematika sokoldalúságára egyaránt vonatkozik.

S persze nemcsak a vidékteóriák között beszél a szerző a káoszról, hanem a mindenre kiható vidékimázs-teremtés kapcsán is, amikor azt írja: „a rendszerváltás környékén a virtuális tér csaknem üressé vált”. Majd így folytatja: „miután a posztmodern nem rendelkezik a vidékről a vidék számára használható imázskészlettel”, hát feltöltötték ezt a teret egy rakás régi és néhány új – „jórész idillikus” – klisével. Ez az új összeállítású, a könyv 35. oldalán részletesen bemutatott, gyakran sajátosan magyar vidékimázskészlet jelenik meg a tömegkommunikációban is, s válik nagy részben a terület- és vidékfejlesztési források lokalizálásának eszközévé. A „diszkurzív verseny”, ahogy Kovách Imre szellemesen definiálja, azóta is, tehát a rendszerváltozás óta zajlik. Közben a vidékeink (a szó valódi, táji, kisvárosi, falusi, tanyai értelmében és határozottan „többes számban” fogalmazva) elértéktelenednek, elszegényednek, gettósodnak, a területi különbségek növekednek, a város–vidék kapcsolatok szétesnek. Folyik a dezurbanizáció és a vidék exodusa, elöregedése, elnéptelenedése.

Ez utóbbi két témáról olvashatunk bővebben is a következő, Város és falu című fejezetben. A mondanivaló lényegét leginkább kifejező állítás szerint, a szerző remek – s vidékeinkre valóban nagyon jellemző – szóhasználatát kölcsönözve: „a társadalom- és településstruktúra aszinkron változásában” van. S bár valóban találunk pozitív folyamatokat is, bizonyos új értékeknek vidékeinken való megjelenésekor vagy amikor a városiak kiköltözésével „a vidékiség újabb variációi” jönnek létre, a legnagyobb és leglehangolóbb változás mégiscsak az, hogy a magyar falvak negyedének-ötödének társadalma „egy modernitás előtti korba süllyed vissza”. E fejezet végén a szerző vállalja a fentebb már említett „fordító” szerepét is, amikor azt írja: „A mi régiónkban nem elégséges az Európai Unió fejlesztési rendszereinek honosítása.” Így nálunk a fejlesztésnek a településszerkezet hármas osztatúságát figyelembe veendő új modellje (város, új vidék, depressziós vidék) és annak az adott körülmények között alkalmazható demokratikus kontrollja vár megvalósításra. Bizony. Ez nagyon fontos mondat, és nagyon egyetértek a szerzővel. „Úgy legyen!” – mondták régen a falumban is, ahol felnőttem.

A mezőgazdaságról és a vidéki társadalom változásairól szóló fejezetek egy valóságos kétrészes, gazdasági-társadalmi (és egyúttal magyar vidéki) dráma részei, amelynek több színből álló első felvonását a szereplők sajátos módon történő kiiktatásával – 1992–93-ban kezdték megírni. S tulajdonképpen e „színműnek” azóta sincs vége. A tömeges elszegényedés, sőt hozzátehető a vidéki éhezés, valóban tragikus dolog egy olyan országban, amely ilyen kiváló élelemtermelési adottságokkal rendelkezik. S talán igaza van Kovách Imrének, mikor óvatosan fogalmazva a közbizalom helyreállításától és az okosan megfogalmazott új vidéki értékek mentén megszerveződő hálózatoktól vár kedvező változást.

A hatalomról szóló fejezet, bár igen olvasmányos, számomra sokkal nehezebben volt megemészthető, mint az előbbiek. Világosan szól ugyan arról, hogy a hatalom hogyan lép be a projektvezérelt terület- és vidékfejlesztési rendszerbe, s hogyan igyekszik legitimálni magát a különböző pályázati eljárásokon keresztül. Közismert azt is, hogy a bürokratikus elit milyen erősen képes eltorzítani a legnemesebb vidékfejlesztői, kutatói, tervezői ajánlásokat vagy vidéki vállalkozói és civil kezdeményezéseket. Egy tőmondatban összefoglalva: „A projekt hatalma a résztvevők felett” – olvasható a 151. oldalon. Ami persze nagyrészt a „nem tudásból”, vagy „résztudásból” fakad. Az új projektosztály tagjai, a helyi elit messze erősebbek annál, minthogy a vidéki civil társadalom megerősödésével sikerüljön az állami protekcionizmus kiterjesztésének vagy az állam egyének feletti hatalmának visszaszorítása – ahogy az a 168–169. oldalon olvasható.

Az utolsó, nagy fejezet A magyar társadalom paraszttalanításáról szól. Ez olyan remekül sikerült része a könyvnek, hogy nincs elég bátorságom írni róla. Jogos e rész alapján arról polemizálnunk, hogy míg a mai modern társadalmak hatékonyan kapcsolták össze megújulásukat a paraszti-vidéki tradícióikkal, addig nálunk ez többször is erősen megtört, sőt, sajnos szinte teljesen sikertelen maradt. De talán titkon remélhető, hogy lesznek még sikeres „utóparasztok” hazánkban is.

Összegzésként egy kis történet. Huszonhárom éve, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja (MTA RKK) Alföldi Tudományos Intézetének kutatójaként lehetőségem volt egy egyhetes szakmai tanulmány- és előadói útra meghívni az azóta a világ egyik leghíresebbé vált angol faluföldrajzosát, a Journal of Rural Studies folyóiratot megalapító Paul Cloke-t. Útjáról, kérésünkre, rövid, de igen érdekes kis tanulmányt írt, amely a Valóságban jelent meg 1990-ben. Társadalom és vidékiség címmel.

A briliáns írást, amely újraolvasva is tükrözi szerzője meggyőző tudományos gondolkodását, magas színvonalú hivatásszeretetét és irántunk érzett szimpátiáját, Cloke így fejezi be: „A kisebbség, a virágzó vállalkozások haszonélvezői meggazdagszanak. De hogyan biztosítható, hogy a rurális térségek lakóinak nagy többsége ne csak alkotórésze legyen az új rendszernek, hanem képes legyen a szabad piacra való áttérés feltételeiből következő kizsákmányolásnak is elejét venni? Ezek olyan kulcskérdések, amelyeket az egy hétig ott tartózkodó, futó látogató is feltehet, de amelyekre csak a magyarok válaszolhatnak”.

Kovách Imre – két évtized múltán – végre komolyan feltette ezeket a kulcskérdéseket, s a válaszai is hitelesek, pontosak. Köszönet illeti ezért. A további kérdések: Lesznek-e „fordítók”, akik továbbviszik az üzeneteit? És eljutnak-e azokhoz, akik a könyvben alaposan elemzett új paradigmák alapján szeretnék, ahol csak lehet, megújítani és felzárkóztatni a magyar vidéket? (Kovách Imre: A vidék az ezredfordulón. A jelenkori magyar vidéki társadalom szervezeti és hatalmi változásai. Budapest: Argumentum, 2013 244. p.)

Csatári Bálint

geográfus, a földrajztudomány kandidátusa,
az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetének nyugalmazott igazgatója