A birodalmak egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy
hosszantartó és mély változásokat hoznak létre a természeti
környezetben, amit egyes modern kutatók „ökológiai
imperializmusnak”, vagy „zöld imperializmusnak” neveznek. A Római
Birodalom egykori területén folytatott nagyarányú építkezések
(városok, utak, hidak, falak, vízvezetékek, csatornák stb.) – s
különösen a Nyugaton bekövetkezett robbanásszerű urbanizáció –
komoly változásokat idéztek elő a környezetben, de a tájak tudatos
átalakítása (bányászat, csatornázás, folyószabályozás, mocsarak és
tavak lecsapolása, erdőirtás), az ezzel összefüggő
környezetszennyezés, valamint a mezőgazdasági művelés, illetve az
állattenyésztés is erőteljesen hatottak az ökoszférára.
A tájak és a klíma
A római Mediterráneum magas szintű összekapcsoltsága nemcsak
gazdasági szinten eredményezett erős integrációt, hanem tartós
környezeti változásokat is indukált. A Római Birodalom „civilizációs
küldetése” nemcsak a barbár népek kiművelését tűzte ki célul a
humanitas jegyében, hanem a tájakat is formálta. A karthágói
egyházatya, Tertullianus, hatásosan írt erről a 2. század végén:
„Így maga a földkerekség is láthatóan napról napra jobban megművelt
és a korábbinál jobban ellátott. Már minden
bejárható, minden ismert, minden hasznosításra alkalmas – a hírhedt
pusztaságokat eltörölték a rendkívül nyájas birtokok, az erdőket
meghódították a szántók, a vadállatokat elűzték a nyájak; a
sivatagokat bevetik, a sziklákat bepalántázzák, a mocsarakat
lecsapolják, s annyi a város, amennyi kunyhó se hajdan. Már a
szigetek se rémisztenek, a sziklák se rettentenek – mindenütt házak,
mindenütt népek, mindenütt közügyek, mindenütt élet.”1
A „birodalmi tájak” – úgy tűnik – nem tűrték a
„pusztaságokat” (solitudines), az „erdőségeket” (silvae),
„sivatagokat” (harenae), „sziklákat” (saxa) és a „mocsarakat”
(paludes), amelyek a vadság, a rendezetlenség, a barbárság képzetét
idézték fel bennük, szemben a „művelt, ellátott, bejárható, ismert,
hasznosításra alkalmas” (culta, instructa, pervia, nota, negotiosa)
vidékekkel. A Tertullianus által említett „rendkívül nyájas
birtokok” (fundi amoenissimi), vagyis a római villák külön is
említést érdemelnek. A villa nem egyetlen épület, még kevésbé
lakóház, hanem egy mezőgazdasági földterület üzemeltetéséhez
szükséges gazdasági és lakóépületek összessége, amely magában
foglalja a műhelyeket, borospincéket, különféle raktárakat,
istállókat, a birtok művelőinek lakóépületeit (villa rustica),
valamint a tulajdonos városi kényelemmel ellátott lakóépületét
(villa urbana). A vidéki villagazdaságok kutatása jelentősen
előrehaladt az egykori nyugat-európai tartományokban (Britannia,
Hispania, Lusitania, Gallia, Belgica, Germania, Pannonia), de a
Közel-Keleten egyelőre elég kevés a komplex módon feltárt
villagazdaság. Elterjedésüknek gyakorlatilag nem voltak földrajzi
akadályai: északon Britanniában vagy Germaniában éppúgy kialakultak
sajátos típusaik, mint a Szahara peremvidékén, Africában (McKay,
1975).
A tájak változásaiért természetesen nemcsak az
emberi beavatkozás volt felelős, hanem példának okáért a
klímaváltozás is. Dendrológiai adatok alapján arra lehet
következtetni, hogy a Kr. e. 1. században egy melegebb és szárazabb
időszak volt, ami egészen a Kr. u. 2. század közepéig tartott. Ezt
követően az átlaghőmérséklet csökkenni kezdett, és több csapadék
hullott. A melegebb időszakra (Roman Warm Period) utalnak olyan
adatok, mint a szőlőkultúra kiterjedése Britanniában (Nene-völgy,
Northamptonshire); vagy az olívaolaj-termelés a lykiai
Sagalassosban, ahol a viszonylag hidegebb klíma és a magasabb fekvés
miatt ma már nem nő meg az olajfa. A kutatók szerint a római korban
ezeken a területeken évi 2–3°C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet
(Sallares, 2007)
„Ökológiai imperializmus”
Bizonyos, hogy a római melegperiódus is előmozdította azt a
jelenséget, amit gyakran neveznek Róma „ökológiai
imperializmusának”. Ma már bizonyosnak tűnik, hogy a Római Birodalom
ökoszisztémája meglehetősen egységesült, ami elsősorban a mediterrán
flóra és fauna expanzióját jelentette, de nem kizárólagosan, hiszen
a Birodalom peremvidékeiről, sőt azon kívülről is érkeztek új fajok,
amelyeket sikerült meghonosítani: így a rizst (Oryza sativa) a Kr.
e. 3. században Indiából; a barackot (Prunus armeniaca) a Kr. e. 2.
század végén Armeniából; a cseresznyét (Prunus avium) a Kr. e. 1.
században Cappadociából; vagy a gránátalmát (Punica granatum) a
Kaukázus vidékéről. Egyedül Britanniába több mint
ötven új növényfajt hoztak be a rómaiak: főként gyümölcsöket,
fűszernövényeket és zöldségféléket (Van der Veen et al., 2008). A
mai Ausztria, Belgium, Észak-Franciaország, Németország,
Magyarország, Luxemburg, Hollandia és Svájc területén kb. négyszáz
különféle település2 archeobotanikai adatait gyűjtötték
össze, amiből a kutatók megállapították, hogy tíz növényféle igen
ritkán (kevesebb, mint tíz helyen) fordult elő: rizs, csicseriborsó,
pisztácia, gránátalma, fekete bors, fokhagyma, mandula, tök,
fenyőmag, dinnye, vagyis ezek értékes egzotikus importcikkeknek
számítottak. Tíz és harminc település között fordult elő az olíva-
és a datolyamag, így ezek is viszonylag ritkának számítottak
Közép-Nyugat-Európában. Az egyetlen kivétel a füge, amit hetvennégy
helyen találtak meg, bár ez is importból származott. A többi helyen
szinte valamennyi olyan növényfajta előfordult, amit Európában
termesztenek. Érdekes, hogy a zeller, a kapor és a szilva – amiket
ma tipikusan „római” növényeknek tartunk – már a római hódítás
előtti rétegekben is előfordultak (például Bibracte/Mount Beuvray
vaskori oppidumban). A kutatás azt is egyértelműen kimutatta, hogy a
„római” ételek fogyasztása ebben a térségben a katonai
településekről terjedt el a polgári lakosság körében (Bakels –
Jacomet, 2003)
A mediterrán étkezési kultúra expanziója
A mediterrán mezőgazdaság egyfajta polikultúra, amely a gabonafélék
(elsősorban búza és árpa), olajbogyó és szőlő művelésén alapszik, de
fontos szerepet kapnak benne a hüvelyesek (bab, csicseriborsó,
lencse stb.) is, amelyek a fehérjék kiegyensúlyozott keverékét
nyújtják az étrendben. A kultúrnövényeknek ez a kombinációja a
nyugati Mediterráneumban csak a Kr. e. 1. évezredben terjedt el.
Columella, illetve az idősebb Plinius a korábbi szakirodalom
tanulmányozása során megfigyelték, hogy az olaj- és szőlőültetvények
földrajzi elterjedése a Kr. u. 1. századra ugrásszerűen megnőtt.
Plinius összevetette Fenestella állítását – miszerint Tarquinius
Priscus uralma idején Africában, Hispaniában, illetve Italiában nem
termesztettek olajfát – saját korával, amikor is nem csupán ezeken a
vidékeken, de néhol jóval beljebb a szárazföldi területeken is
voltak olajfaültetvények (Colum I. 1.4-5; Plin. NH XV. 1.1). Az
irodalmi forrásokból következetes képet kapunk arra vonatkozóan,
hogy a Nyugat-Mediterráneumban a görög és föníciai kereskedelemnek
és kolonizálásnak köszönhetően terjedt el az olaj- és szőlőművelés
Kr. e. 800-tól kezdve. A gabonafélék, olaj és szőlő polikultúrája
tehát a korai vaskor innovációja volt a Nyugat-Mediterráneumban
(Sallares, 1991). Elterjedése kétségkívül általánosan hozzájárult a
mezőgazdasági termelés fejlődéséhez, megkönnyítette a populáció
növekedését, valamint a kereskedelmet is fellendítette azáltal, hogy
megnövekedtek az alapvető mezőgazdasági termékek cseréjének
lehetőségei a többletet termelő és a hiányt szenvedő vidékek között,
amely különbséget a csapadéknak a mediterrán éghajlatú vidékek
közötti változatos eloszlása eredményezte.
A szőlőművelés kiterjedése
A mezőgazdaság terén történő előrelépés a Mediterráneumtól északra
is megkövetelte az őshonos növényféleségek fejlesztését (Zohary –
Hopf, 1988). Különösen a szőlőfajták esetében törekedtek arra, hogy
az adott vidék számára a legmegfelelőbb fajtákat nemesítsék, mivel
„Minden vidéknek, s minden egyes részének megvan a maga saját
szőlőfajtája […] s a hely megváltozása miatt annyira megváltozik
eredeti minőségük, hogy fel sem ismerhetők” (Colum. III. 2.30).
Ugyanakkor idősebb Plinius azt is tudta, hogy „bizonyos szőlőfajták
annyira ragaszkodnak termőhelyükhöz, hogy áttelepítve minden
kiválóságukat elveszítik, és sohasem lesznek ugyanolyanok, mint
előtte” (NH XIV. 25). Az ókori forrásokból kiolvasható, hogyan
ösztönözte egy-egy új termény először is a művelési határokon kívül
eső területekkel való kereskedelmet – Diodorus Siculus azt állítja,
hogy a gallok készek voltak rabszolgát adni egy amforányi borért –,
másodszor, a megművelt terület kiterjesztésének igényét; harmadszor,
az egyes vidékeken a túltermelés megelőzésének igényét. Úgy tűnik, a
római hatóságok egyfajta ellenérzéssel viseltettek a szőlőművelés
kiterjesztését illetően a szántásos gazdálkodás rovására, hiszen
Domitianus a Kr. u. 1. században állítólag elrendelte a
provinciákban a szőlőskertek felének felszámolását egy rossz aratást
követően, bár semmilyen lépést sem tett, hogy végre is hajtassa az
intézkedést. Figyelme főleg arra irányult, hogy biztosítsa Róma
városának gabonaellátását (Suet. Dom. 7). Probus császár Kr. u.
276-ban állítólag Gallia, Hispania és Britannia
összes lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur.
Vict. Caes. 37.3; SHA Prob. 18.8). Itt kell megemlékeznünk egy
egyedülálló pannoniai epigráfiai emlékről. Egy Liber Pater-nek
szentelt szerémségi oltárkövön (CIL III 10275, Branjin Vrh,
Horvátország, 4. század eleje) egy bizonyos Aurelius
Constantinus (a név Theodor Mommsen kiegészítése) azzal dicsekszik,
hogy 400 arpennis3 területen, vagyis átszámítva kb. 50
hektáron „saját erejéből telepítette” szőlőültetvényét. A ritka
értékes felirat azt is elárulja, hogy milyen szőlőfajtákat
telepítettek: ex his v(itibus) Cupenis, v(itibus) Terminis,
v(itibus) Valle(n)sibus, v(itibus) Caballiori(s).4
A
dél-pannoniai Almus Monson (Fruška Gora) történt telepítés egyébként
Probus császár kezdeményezésére, vagyis hivatalos politikai
támogatással történt.
Csak a késői római korban érte el a szőlőművelés a
maga természetes határait Galliában. Paleobotanikai leletek
bizonyítják, hogy a rómaiak egyéb mediterrán növényeket, úgymint
lencsét vagy őszibarackot is megpróbáltak magukkal vinni észak felé
egészen Britanniáig, de ezek a kísérletek kevésbé voltak sikeresek.
Változások a gabonatermesztésben
A gabonatermesztés az ókorban nem ment keresztül olyan drámai
változáson, mint az olajfa- és borszőlő művelése a nyugati
mediterrán térségben, de azért ebben is volt néhány figyelemre méltó
változás a tárgyalt korszakban (Sallares, 1991). A gabonafélék
történetének főbb eseményei között szerepel a klasszikus
antikvitásban egyrészt számos vidéken az árpa hanyatlása a búza
növekvő preferálásával párhuzamosan; másodszor, megfigyelhető a
tendencia, hogy a különböző típusú pelyvás búzákat (tönkölybúzákat)
kiszorították a csupaszbúzák. A mediterrán éghajlatú régiókban a
tönke átadta a helyét a tetraploid durumbúzának (T. durum) és a
keménybúzának (T. turgidum), míg Észak-Európában a tönkölybúza
lassacskán eltűnt, és helyette elterjedt a modern kenyérbúza (T.
aestivum), amely szintén hexaploid fajta.
A búzát azért kedvelték jobban, mint az árpát és
más gabonafajtákat, mert glutént tartalmaz, amely sütés közben
megduzzasztja a cipót. A különféle csupaszbúza fajtákon belül a
finom őrlésű kenyérbúza kiváló a kenyérhez való finomliszt
készítésére, míg a durumliszt kemény magjait könnyen darává lehet
törni, azonban primitív őrlési technológiával nem lehet tovább
porítani a finomliszt állapotig. A keménybúza magasabb hozamot
adott, de a magjaiból nyert liszt sokkal gyengébb, mint a
kenyérbúzából nyert liszt. Ráadásul a magjai puhábbak, mint a
durumliszté, így alkalmatlanabb a darán alapuló élelmiszerek
előállítására. A legjobb kenyér kenyérbúzából készült (latinul
siligo), melyet elsősorban Észak-Itáliában, Galliában és
Britanniában termesztettek a római korban, és szállítottak a
melegebb régiókba. A római felsőbb osztály kenyérlisztből készült
panis siligneus-t fogyasztott, míg az alsóbb osztály tagjai másfajta
búzából vagy egyéb gabonából sütött panis plebeius-t ettek (White,
1995). A kenyérbúza magas római megbecsülése összefüggött a
kelesztett kenyér készítésének elterjedésével, melyre a kenyérliszt
volt legalkalmasabb. A forgómalom és a finomabb szövésű rosta
lehetővé tette a finomabb „fehér” liszt előállítását, bár az ókorban
elérhető legjobb minőségű kenyér is jóval több polyvát tartalmazott,
mint a modern kenyér. Mindazonáltal a kenyérbúza termesztése nem
volt könnyű az ókorban, mert – Plinius szerint – a kalásza nem nőtt
egyenletesen, ha viszont megérett, nagyon hamar kipergett. Ezek a
technikai problémák vezettek Galliában a vallus nevű aratógép
feltalálásához (Plin. NH XVIII. 296; Pallad. VII. 2.1-4).
Környezetszennyezés
Az ókortörténészeket ugyancsak meglepte, amikor a 90-es évek elején
a grönlandi jégminták kémiai elemzése kimutatta, hogy a levegő
ólomkoncentrációja olyan szintet ért el a 2. évszázadban, mint az
első ipari forradalom idején (Hong et al., 1994). Ezt az eredményt
azóta a svédországi tavakból, a spanyolországi tőzegmohalápokból, és
a svájci Jura-hegység tengerszemeinek üledékéből származó minták
vegyelemzése is alátámasztotta. Még magasabb volt a levegő
rézkoncentrációja: kb. 2100–2300 tonna/év a Római Birodalom
csúcskorszakában (Kr. u. 1–2. század), amely magasabb, mint a 18–19.
századi európai emisszió. Mindez azzal függ össze, hogy a bányák és
fémfeldolgozó üzemek a császárkor első két évszázadában teljes
kapacitással üzemeltek. Csak a hispaniai ólombányák termelése
meghaladta a 20 000 tonnát évente; a dalmáciai, ciprusi és arábiai
rézbányáké pedig a 15 000 tonna/év szinten mozgott. A légkör
szennyezettsége a holttesteken is mérhető (Nriagu, 1983). A Grotta
Rossa-i múmia (amely eddig az egyetlen Rómában felfedezett
balzsamozott holttest) – fiatal kora ellenére – úgy tűnik,
anthracosisban (bányásztüdő) hunyt el. Mindez megerősíti Seneca
utalását a Város levegőjének szinte elviselhetetlen
szennyezettségéről (Epist. 104).
A Római Birodalom területén kiterjedt indusztriális
tájak jöttek létre, különösen az olyan nagy bányakörzetekben, mint
Vipasca (Aljustrel, Portugália), Las Médulas és Rio Tinto
(Spanyolország), Alburnus Maior (Verespatak/Rosia Montana, Románia),
Vádi Fejnan (Wadi Faynan, Jordánia) stb. Különösen az ezüst- és
ólombányászat volt rendkívül környezetszennyező,
|
|
nemcsak az alkalmazott technológia miatt, hanem
azért is, mert ezeknek környékén gyakorta mérgező higanyt és
cinóbert is bányásztak. A dél-spanyolországi Almadén higanybányáinak
környékén (kb. 300 km²-es területen) található ma is a föld
higannyal leginkább szennyezett területe (Higueras et al., 2006). A
Vádi Fejnan (Wadi Faynan) környéki rézbányák munkásainak csontvázai
sokkal magasabb nehézfém-szennyezést mutatnak, mint amit a modern
rézbányákban dolgozóknál mértek (Grattan et al., 2002). Az ólom és a
magas ólomtartalmú ezüst ráadásul az evéshez és főzéshez használt
edényekben, az édesítőszerekben, a rendkívül népszerű halszószban
(garum), a különféle tartósítószerekben is jelen volt. A
vízvezetékek nagy részét ólomból készítették, amiből – különösen a
savas víz – kioldotta az ólom egy részét. Így nemcsak a bányászok és
fémfeldolgozók, hanem a városi lakosság egy része is krónikus
ólommérgezésben (plumbizmus vagy szaturnizmus) szenvedhetett.
Pusztuló erdők, szaporodó járványok
Bizonyosan a birodalom ökológiai egységesülésének negatív
következményei közé tartozott a nagymérvű deforesztáció. Egyes
számítások szerint csak a fémfeldolgozás következtében évente kb.
5400 hektár erdő pusztult el a Római Birodalom területén, mivel az
egyetlen energiaforrást lényegében a fa vagy faszén jelentette
(Wertime, 1983). A birodalom területén végbemenő deforesztáció másik
okát a gigantikus építkezések (például a Hadrianus-fal Britanniában)
és a nagyarányú hajóépítés (például Cipruson és Görögországban)
jelentették; de a háborúk, főként a hosszan elhúzódó ostromok is
lehettek ennek okai (Hughes, 1994). Békés körülmények között a
földművelés extenzív terjeszkedése is igényelte az erdők kivágását.
Lucretius sorai is tanúskodnak erről a folyamatról:
„Nap mint nap feljebb űzték a hegyekre az erdőt,
hogy lent mindig több hely jusson a
megmüvelésre.
Hogy számukra vetőföld, dús szőlő, patak és rét
jusson a halmokon és rónákon, s közben olajfák
kék sora futhasson szanaszét ágazva a dombok,
völgyek, rónák hajlatain s azokat teleszője.
Mint ahogyan most változatos bájjal beborítva
tündöklik minden megrakva nemes faju fákkal,
s dúsan termő cserjékkel bekerítve körösleg.”
(1357–1365. sk. Tóth Béla ford.)
A deforesztáció hosszú távú következményekkel járt: megnövekedett a
talajerózió, illetve bizonyos helyeken az elmocsarasodás, s ez
utóbbi a malária elterjedését hozta magával. A mocsaras síkságokra
még Itáliában is jellemző volt a súlyos és makacs
maláriafertőzöttség. Egy Kr. u. 5. századi umbriai villa temetőjének
ásatása is bizonyította ezt a szomorú tényt. Itáliában a malária
délről északra terjedt el a Kr. e. 4–1. században, és ismerünk olyan
elméletet is, mely szerint a Római Birodalom bukásának egyik oka
éppen a malária lehetett (Sallares, 2007).
A lakott világ (oikumené) „összekapcsoltságának”
negatív következményei közé tartozott az ún. hajópatkány (Rattus
rattus) elterjedése a mediterrán térségben, ami „egyre inkább úgy
tűnik, szerves része volt a római hódításnak” (McCormick, 2003). A
patkányok nemcsak a ragályos betegségek – mindenekelőtt a pestis –
terjesztéséért voltak felelősek, hanem a raktározott
szemesterményekben is hatalmas méretű pusztítást voltak képesek
véghezvinni. (A modern Törökországból származó adatok szerint akár a
termés 10%-át is elpusztíthatták, és további 20%-át
beszennyezhették, ezáltal emberi fogyasztásra alkalmatlanná tették.)
A római patkányok DNS-ük alapján Dél-Indiából származtak, amely
élénk kereskedelmi kapcsolatban állt a Római Birodalommal a Kr. e.
1. századtól kezdve. Az egyik legforgalmasabb Vörös-tengeri kikötő,
Myos Hormos (Kuszeir al-Kadim [Quseir al-Qadim]) neve is a
patkányokra utal. A Mediterráneum nyugati felében (Sardinia,
Minorca) csak a Kr. e. 2. században jelenik meg először a patkány. A
római régészeti lelőheleken talált patkánymaradványok 72%-a 10 km-en
belül található a tenger- vagy folyópartoktól, ami arra enged
következtetni, hogy elsősorban a vízi szállító járművek révén
terjedtek, különösen a gabonaszállítmányokban.
Csökkenő biodiverzitás
A Római Birodalom gazdasági és ökológiai integrációja a
biodiverzitásra is negatívan hatott. Bizonyos, hogy számos állat- és
növényfaj épp a római korban pusztult ki. A judeai balzsam az ország
legfőbb kiviteli cikkének számított, mivel sehol másutt nem termett
a birodalom területén, és ugyanez vonatkozott Cyrenaica legfőbb
exportcikkére, a silphiumra is. Az ezüstárban mért silphium a
husángfélék nemzetségébe (Ferulae) tartozó növény, pontos
meghatározása azonban – a fennmaradt ábrázolások ellenére – egyelőre
nem lehetséges. A silphiumnak az orvoslásban is jelentős szerepe
volt: ókori források fájdalomcsillapítóként, afrodiziákumként,
fogamzásgátlóként és magzatelhajtóként is tárgyalják. Idősebb
Plinius szerint egy fennmaradt példányát kuriózumként mutatták be
Nerónak (NH XIX. 15).
A megnövekedett kereslet a Birodalom határain
túlról importált növényekre és állatokra is hatott. Az Arábia
területéről származó mirha (Commiphora myrrha) és tömjén (Boswellia
sacra) kereskedelme akkora volument ért el, hogy a növény
kipusztulásával fenyegetett (Peacock – Williams, 2007). Az
állatfajok közül rengeteg egzotikus ragadozó esett áldozatául a
rendkívül népszerű amfiteátrumi állathajszáknak (venatio). Mikor
Cicerótól, aki a Kr. e. 1. század közepén Cilicia tartomány
helytartója is volt, leopárdokat kértek a római játékokhoz, azt
írta: „ezek az állatok rendkívül ritkák” (Cic. Ad Att. VI. 1.21; Ad
fam. II. 11.2). II. Iuba, Mauretania királya is ellenezte, hogy a
rómaiak szinte kipusztítják országa vadállományát, és fia,
Ptolemaios be is záratta az itteni amfiteátrumokat, a hippói
állatkikötőt, és törvényt hozott a vadállatok védelmére (Cass. Dio
XXXIX. 38.2-4; Plin. NH VIII. 7.20-21). Sajnos, hiába. Az elefánt, a
rinocérosz és a zebra a római korban pusztult ki Észak-Afrikából,
mint ahogyan a Kis-Ázsiában a Szeleukida korban még megtalálható
oroszlánok a Taurus-hegységbe húzódtak vissza (Amm. Marc. XXII.
15.24), a tigrisek pedig eltűntek Armeniából és Észak-Iránból
(Hughes, 2003). A biodiverzitás a tengeri fajok esetében is szűkült.
A Földközi-tenger nyugati részében az új halászati módszerek
(fáklyás éjszakai halászat, tonhalfigyelő állomások, halcsapdák)
túlhalászáshoz vezettek (Trakadas, 2006). A halak közül az óriás
fűrészes sügér (Epinephelus aeneus) – amelynek hossza a három
métert, súlya a 600 kg-ot is elérheti – a Földközi-tengerben a
kihalás szélére került. A bíborcsiga, a vörös korall és a szivacs
halászata is ipari méretekben folyt, s egyes területeken teljes
kipusztulásukat eredményezte. Ugyanakkor tenyészteni is megpróbáltak
bizonyos fajokat: Optatus Elipertius flottaparancsnok Tiberius
idején rengeteg papagájhalat (Sparisoma cretense) fogott be az
Égei-tengerben, ezeket a Tirrén-tenger campaniai partjaihoz
telepítették, s ötéves halászati tilalmat rendeltek el, hogy
elszaporodhassanak (Plin. NH IX. 79).
Összegzés
Ma már kétségbevonhatatlan tény, hogy az 1950-es évek „primitivista”
gazdaságtörténeti filozófiája – amely a Római Birodalom ökonómiáját
egy igen alacsony hatásfokkal működő, csaknem kizárólag agrár
jellegű gazdaságként írta le, a kereskedelmet pedig lényegében Róma
ellátására és a birodalmi arisztokrácia luxusigényeinek
kiszolgálására szolgáló tevékenységként ábrázolta –
visszavonhatatlanul megbukott. A római császárkorban lezajlott ún.
első globalizáció egyetlen összefüggő gazdasági térséggé változtatta
az addig ismert oikumenét India nyugati partjai és Európa atlanti
partvidéke között. A pax Romana alatt a kereskedelem robbanásszerű
fejlődése a Római Birodalom minden sarkában lehetővé tette a
viszonylag kiegyensúlyozott ellátást és a népesség nagyarányú
növekedésését. Ez viszont a belső mezőgazdasági és kézműipari
termelés fokozódását idézte elő. A kereskedelem révén új növény- és
állatfajok is megjelentek, ezeket a klimatikus viszonyoknak
megfelelően nemesítették vagy háziasították. Róma volt az első
birodalom Európa történetében, amely nagy hatással volt az
ökoszisztémára: a környezetszennyezés, az endemikus fajok
pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a deforesztáció, a járványos
betegségek kontinensméretű elterjedése mind az első globalizáció
kísérőjelenségei voltak, amelyek negatív hatásai máig is hatással
vannak mindennapjainkra (Thüry, 1995).
Kulcsszavak: történeti ökológia, római mezőgazdaság, római
bányászat, környezetszennyezés, deforesztáció, fajpusztulás,
járványok, globális kereskedelem
IRODALOM
Bakels, Corrie C. – Jacomet, Stefanie
(2003): Access to Luxury Foods in Central Europe during the Roman
Period: The Archaeobotanical Evidence. World Archaeology. 34,
542–557. • DOI: 10.1080/004382 4021000026503
Grattan, John – Huxley, S. – Karaki, L. et
al. (2002): ‘Death… more desirable than life’? The Human Skeletal
Record and Toxicological Implications of Ancient Copper Mining and
Smelting in Wadi Faynan, Southwestern Jordan. Toxicology and
Industrial Health. 18, 297–307. •
WEBCÍM
Higueras, Pablo – Oyarzun, R. – Lillo, K.
et al. (2006): The Almadén district (Spain): Anatomy of One of the
World’s Largest Hg-contaminated Sites. Science of the Total
Environment. 356, 112–124. • DOI: 10.1016/j.scitotenv.2005.04.042
Hong, Sungmin – Candelone, J.-P. –
Patterson, C. C. – Boutron, C. F. (1994): Greenland Ice Evidence of
Hemispheric Lead Pollution Two Millenia Ago by Greek and Roman
Civilizations. Science. 265, 1841–1843. •
WEBCÍM
Hughes, J. Donald (1994): Pan’s Travail.
Environmental Problems of the Ancient Greeks and Romans. Johns
Hopkins University, Baltimore
Hughes, J. Donald (2003): Europe as
Consumer of Exotic Biodiversity: Greek and Roman Times. Landscape
Studies. 28, 21–31. • DOI: 10.1080/01426 390306535
McCormick, Michael (2003): Rats,
Communications, and Plague: Toward an Ecological History. Journal of
Interdisciplinary History. 34, 1–25. • DOI:10.1162/
002219503322645439 •
WEBCÍM
McKay, Alexander G. (1975): Houses, Villas
and Palaces in the Roman World. Thames & Hudson, London •
WEBCÍM
Nriagu, Jerome O. (1983): Lead and Lead
Poisoning in Antiquity. John Wiley & Sons, New-York
Peacock, David – Williams, David (2007):
Food for the Gods: New Light on the Ancient Incense Trade. Oxbow,
Oxford
Sallares, Robert (1991): The Ecology of
the Ancient Greek World. Duckworth, London
Sallares, Robert (2007): Ecology. In:
Scheidel, Walter – Morris, I. – Saller, R. P. (eds.): The Cambridge
Economic History of the Greco-Roman World. Cambridge University
Press, Cambridge, 15–37.
Sallares, Robert (2007): Malaria and Rome.
Oxford University Press, Oxford
Thüry, Günther E. (1995): Die Wurzeln
unserer Umweltkrise und die griechisch-römische Antike. Otto Müller
Verlag, Salzburg
Trakadas, L. Athena (2006): Exhausted by
Fishermen’s Nets: Roman Sea Fisheries and Their Management. Journal
of Mediterranean Studies. 16, 259–272.
Van der Veen, Marijke – Livarda, A. –
Hill, A. (2008): New Plant Foods in Roman Britain—Dispersal and
Social Access. Environmental Archaeology. 13, 11–36. •
WEBCÍM
Wertime, Theodore A. (1983): The Furnace
Versus the Goat: The Pyrotechnologic Industries and Mediterranean
Deforestation in Antiquity. Journal of Field Archaeology. 10,
445–452.
White, Kenneth D. (1995): Cereals, Bread
and Milling in the Roman World. In: Wilkins, John – Harvey, D. –
Dobson, M. (eds.): Food in Antiquity. University of Exeter Press,
Exeter, 38–43.
Zohary, Daniel – Hopf, Maria (1988):
Domestication of Plants in the Old World. Oxford University Press,
Oxford
HIVATKOZOTT FORRÁSOK
Amm. Marc. = Ammianus Marcellinus: Rerum
gestarum libri In: Róma története. (1993) (Szepesy Gyula ford.)
Európa, Budapest
Aur. Vict. Caes. = Aurelius Victor: De
caesaribus. Császáréletrajzok, részletek. In: Németh György (szerk.)
(1998): Ércnél maradóbb… A görög és római történelem forrásai.
Corvina, Budapest
Cass. Dio = Cassius Dio: Historia Romana
(Római történelem. nincs teljes magyar fordítása)
Cic. Ad fam. = Cicero: Epistulae ad
familiares (Családtagjaihoz írt levelei. nincs teljes magyar
fordítása)
Cic. Ad Att. = Cicero: Epistulae ad
Atticum (Atticushoz írt levelei. nincs teljes magyar fordítása)
CIL = Corpus Inscriptionum Latinarum
(Latin feliratok gyűjteménye)
Colum. = Columella: De agricultura. A
mezőgazdaságról. (2005), (Hoffmann Zsuzsanna ford.) Lectum, Szeged
Lucretius = Lucretius: De rerum natura (A
természetről. (1997) (Tóth Béla ford.) Kossuth, Budapest
Pallad. = Palladius: De re rustica (A
mezőgazdálkodásról. nincs magyar fordítása)
Plin. NH = Plinius, Naturalis historia
(Természetrajz. nincs teljes magyar fordítása, egyes könyvek
megjelentek Gábli Cecília, Gesztelyi Tamás és Hoffmann Zsuzsanna
fordításában)
Seneca Epist. = Seneca: Epistulae
(Erkölcsi levelek, megjelent többek fordításában: Seneca prózai
művei. (2002) Első kötet, Szenzár, Budapest
SHA Prob. = Scriptores Historiae Augustae:
Vita Probi (Császárok története, Probus élete. (2003): (Tóth Orsolya
ford.) Multiplex Media, Debrecen
Suet. Dom. = Suetonius: vita Domitiani
(Suetonius összes művei: Császáréletrajzok: Domitianus. (2004) (Kis
Ferencné és Kopeczky Rita ford.) Bp., Osiris
Tert. de anim. = Tertullianus: De anima (A
lélekről. nincs magyar fordítása)
LÁBJEGYZETEK
1 Certe quidem ipse orbis
in promptu est cultior de die et instructior pristino. Omnia iam
pervia, omnia nota, omnia negotiosa, solitudines famosas retro fundi
amoenissimi oblitteraverunt, silvas arva domuerunt, feras pecora
fugaverunt, harenae seruntur, saxa panguntur, paludes eliquantur,
tantae urbes quantae non casae quondam. Iam nec insulae horrent nec
scopuli terrent; ubique domus, ubique populus, ubique respublica,
ubique vita. Tert. de anim. 30.3. Grüll Tibor ford. <
2 Ezek között volt katonai
tábor, polgári város, polgári falu, villagazdaság és az őslakosok
rurális települései. <
3 Gall mértékegység: 1
arpennis = 1 actus = 0,5 iugerum = 1267 m². <
4 A Cupensis értelmezése
vitatott, moesiai és galliai helyekre egyaránt vonatkozhat; a
Terminis az itáliai Termeno (prov. Bolzano) környékén honos
szőlőfajta, amely nem más, mint a későbbi híres tramini; a Vallensis
minden bizonnyal vallis Poeninára (a későbbi Wallis) utal, amely a
Genfi-tótól nyugatra, Germania Superior, Raetia, Italia, Alpes
Graiae és Gallia Narbonensis közé beékelt terület volt (ma Svájc
egyik déli kantonja); végül a Caballioris valószínűleg galliai
helyekre utal, vagy a Gallia Narbonesisben fekvő Cabellióra (ma
Cavaillon, dept. Vaucluse), vagy a Lugdunensisben található
Cabillonumra (Châlon sur Saône, dept. Saône-et-Loire), ahol szintén
kitűnő borokat állítottak elő. <
|
|