A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A RÓMAI BIRODALOM ÖKOLÓGIAI HATÁSAI

X

Grüll Tibor

egyetemi docens,  Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet Ókortörténeti Tanszék
grull.tibor(kukac)gmail.com

 

 

A birodalmak egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy hosszantartó és mély változásokat hoznak létre a természeti környezetben, amit egyes modern kutatók „ökológiai imperializmusnak”, vagy „zöld imperializmusnak” neveznek. A Római Birodalom egykori területén folytatott nagyarányú építkezések (városok, utak, hidak, falak, vízvezetékek, csatornák stb.) – s különösen a Nyugaton bekövetkezett robbanásszerű urbanizáció – komoly változásokat idéztek elő a környezetben, de a tájak tudatos átalakítása (bányászat, csatornázás, folyószabályozás, mocsarak és tavak lecsapolása, erdőirtás), az ezzel összefüggő környezetszennyezés, valamint a mezőgazdasági művelés, illetve az állattenyésztés is erőteljesen hatottak az ökoszférára.


A tájak és a klíma


A római Mediterráneum magas szintű összekapcsoltsága nemcsak gazdasági szinten eredményezett erős integrációt, hanem tartós környezeti változásokat is indukált. A Római Birodalom „civilizációs küldetése” nemcsak a barbár népek kiművelését tűzte ki célul a humanitas jegyében, hanem a tájakat is formálta. A karthágói egyházatya, Tertullianus, hatásosan írt erről a 2. század végén: „Így maga a földkerekség is láthatóan napról napra jobban megművelt és a korábbinál jobban ellátott. Már minden bejárható, minden ismert, minden hasznosításra alkalmas – a hírhedt pusztaságokat eltörölték a rendkívül nyájas birtokok, az erdőket meghódították a szántók, a vadállatokat elűzték a nyájak; a sivatagokat bevetik, a sziklákat bepalántázzák, a mocsarakat lecsapolják, s annyi a város, amennyi kunyhó se hajdan. Már a szigetek se rémisztenek, a sziklák se rettentenek – mindenütt házak, mindenütt népek, mindenütt közügyek, mindenütt élet.”1

A „birodalmi tájak” – úgy tűnik – nem tűrték a „pusztaságokat” (solitudines), az „erdőségeket” (silvae), „sivatagokat” (harenae), „sziklákat” (saxa) és a „mocsarakat” (paludes), amelyek a vadság, a rendezetlenség, a barbárság képzetét idézték fel bennük, szemben a „művelt, ellátott, bejárható, ismert, hasznosításra alkalmas” (culta, instructa, pervia, nota, negotiosa) vidékekkel. A Tertullianus által említett „rendkívül nyájas birtokok” (fundi amoenissimi), vagyis a római villák külön is említést érdemelnek. A villa nem egyetlen épület, még kevésbé lakóház, hanem egy mezőgazdasági földterület üzemeltetéséhez szükséges gazdasági és lakóépületek összessége, amely magában foglalja a műhelyeket, borospincéket, különféle raktárakat, istállókat, a birtok művelőinek lakóépületeit (villa rustica), valamint a tulajdonos városi kényelemmel ellátott lakóépületét (villa urbana). A vidéki villagazdaságok kutatása jelentősen előrehaladt az egykori nyugat-európai tartományokban (Britannia, Hispania, Lusitania, Gallia, Belgica, Germania, Pannonia), de a Közel-Keleten egyelőre elég kevés a komplex módon feltárt villagazdaság. Elterjedésüknek gyakorlatilag nem voltak földrajzi akadályai: északon Britanniában vagy Germaniában éppúgy kialakultak sajátos típusaik, mint a Szahara peremvidékén, Africában (McKay, 1975).

A tájak változásaiért természetesen nemcsak az emberi beavatkozás volt felelős, hanem példának okáért a klímaváltozás is. Dendrológiai adatok alapján arra lehet következtetni, hogy a Kr. e. 1. században egy melegebb és szárazabb időszak volt, ami egészen a Kr. u. 2. század közepéig tartott. Ezt követően az átlaghőmérséklet csökkenni kezdett, és több csapadék hullott. A melegebb időszakra (Roman Warm Period) utalnak olyan adatok, mint a szőlőkultúra kiterjedése Britanniában (Nene-völgy, Northamptonshire); vagy az olívaolaj-termelés a lykiai Sagalassosban, ahol a viszonylag hidegebb klíma és a magasabb fekvés miatt ma már nem nő meg az olajfa. A kutatók szerint a római korban ezeken a területeken évi 2–3°C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet (Sallares, 2007)


„Ökológiai imperializmus”


Bizonyos, hogy a római melegperiódus is előmozdította azt a jelenséget, amit gyakran neveznek Róma „ökológiai imperializmusának”. Ma már bizonyosnak tűnik, hogy a Római Birodalom ökoszisztémája meglehetősen egységesült, ami elsősorban a mediterrán flóra és fauna expanzióját jelentette, de nem kizárólagosan, hiszen a Birodalom peremvidékeiről, sőt azon kívülről is érkeztek új fajok, amelyeket sikerült meghonosítani: így a rizst (Oryza sativa) a Kr. e. 3. században Indiából; a barackot (Prunus armeniaca) a Kr. e. 2. század végén Armeniából; a cseresznyét (Prunus avium) a Kr. e. 1. században Cappadociából; vagy a gránátalmát (Punica granatum) a Kaukázus vidékéről. Egyedül Britanniába több mint ötven új növényfajt hoztak be a rómaiak: főként gyümölcsöket, fűszernövényeket és zöldségféléket (Van der Veen et al., 2008). A mai Ausztria, Belgium, Észak-Franciaország, Németország, Magyarország, Luxemburg, Hollandia és Svájc területén kb. négyszáz különféle település2 archeobotanikai adatait gyűjtötték össze, amiből a kutatók megállapították, hogy tíz növényféle igen ritkán (kevesebb, mint tíz helyen) fordult elő: rizs, csicseriborsó, pisztácia, gránátalma, fekete bors, fokhagyma, mandula, tök, fenyőmag, dinnye, vagyis ezek értékes egzotikus importcikkeknek számítottak. Tíz és harminc település között fordult elő az olíva- és a datolyamag, így ezek is viszonylag ritkának számítottak Közép-Nyugat-Európában. Az egyetlen kivétel a füge, amit hetvennégy helyen találtak meg, bár ez is importból származott. A többi helyen szinte valamennyi olyan növényfajta előfordult, amit Európában termesztenek. Érdekes, hogy a zeller, a kapor és a szilva – amiket ma tipikusan „római” növényeknek tartunk – már a római hódítás előtti rétegekben is előfordultak (például Bibracte/Mount Beuvray vaskori oppidumban). A kutatás azt is egyértelműen kimutatta, hogy a „római” ételek fogyasztása ebben a térségben a katonai településekről terjedt el a polgári lakosság körében (Bakels – Jacomet, 2003)


A mediterrán étkezési kultúra expanziója


A mediterrán mezőgazdaság egyfajta polikultúra, amely a gabonafélék (elsősorban búza és árpa), olajbogyó és szőlő művelésén alapszik, de fontos szerepet kapnak benne a hüvelyesek (bab, csicseriborsó, lencse stb.) is, amelyek a fehérjék kiegyensúlyozott keverékét nyújtják az étrendben. A kultúrnövényeknek ez a kombinációja a nyugati Mediterráneumban csak a Kr. e. 1. évezredben terjedt el. Columella, illetve az idősebb Plinius a korábbi szakirodalom tanulmányozása során megfigyelték, hogy az olaj- és szőlőültetvények földrajzi elterjedése a Kr. u. 1. századra ugrásszerűen megnőtt. Plinius összevetette Fenestella állítását – miszerint Tarquinius Priscus uralma idején Africában, Hispaniában, illetve Italiában nem termesztettek olajfát – saját korával, amikor is nem csupán ezeken a vidékeken, de néhol jóval beljebb a szárazföldi területeken is voltak olajfaültetvények (Colum I. 1.4-5; Plin. NH XV. 1.1). Az irodalmi forrásokból következetes képet kapunk arra vonatkozóan, hogy a Nyugat-Mediterráneumban a görög és föníciai kereskedelemnek és kolonizálásnak köszönhetően terjedt el az olaj- és szőlőművelés Kr. e. 800-tól kezdve. A gabonafélék, olaj és szőlő polikultúrája tehát a korai vaskor innovációja volt a Nyugat-Mediterráneumban (Sallares, 1991). Elterjedése kétségkívül általánosan hozzájárult a mezőgazdasági termelés fejlődéséhez, megkönnyítette a populáció növekedését, valamint a kereskedelmet is fellendítette azáltal, hogy megnövekedtek az alapvető mezőgazdasági termékek cseréjének lehetőségei a többletet termelő és a hiányt szenvedő vidékek között, amely különbséget a csapadéknak a mediterrán éghajlatú vidékek közötti változatos eloszlása eredményezte.


A szőlőművelés kiterjedése


A mezőgazdaság terén történő előrelépés a Mediterráneumtól északra is megkövetelte az őshonos növényféleségek fejlesztését (Zohary – Hopf, 1988). Különösen a szőlőfajták esetében törekedtek arra, hogy az adott vidék számára a legmegfelelőbb fajtákat nemesítsék, mivel „Minden vidéknek, s minden egyes részének megvan a maga saját szőlőfajtája […] s a hely megváltozása miatt annyira megváltozik eredeti minőségük, hogy fel sem ismerhetők” (Colum. III. 2.30). Ugyanakkor idősebb Plinius azt is tudta, hogy „bizonyos szőlőfajták annyira ragaszkodnak termőhelyükhöz, hogy áttelepítve minden kiválóságukat elveszítik, és sohasem lesznek ugyanolyanok, mint előtte” (NH XIV. 25). Az ókori forrásokból kiolvasható, hogyan ösztönözte egy-egy új termény először is a művelési határokon kívül eső területekkel való kereskedelmet – Diodorus Siculus azt állítja, hogy a gallok készek voltak rabszolgát adni egy amforányi borért –, másodszor, a megművelt terület kiterjesztésének igényét; harmadszor, az egyes vidékeken a túltermelés megelőzésének igényét. Úgy tűnik, a római hatóságok egyfajta ellenérzéssel viseltettek a szőlőművelés kiterjesztését illetően a szántásos gazdálkodás rovására, hiszen Domitianus a Kr. u. 1. században állítólag elrendelte a provinciákban a szőlőskertek felének felszámolását egy rossz aratást követően, bár semmilyen lépést sem tett, hogy végre is hajtassa az intézkedést. Figyelme főleg arra irányult, hogy biztosítsa Róma városának gabonaellátását (Suet. Dom. 7). Probus császár Kr. u. 276-ban állítólag Gallia, Hispania és Britannia összes lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur. Vict. Caes. 37.3; SHA Prob. 18.8). Itt kell megemlékeznünk egy egyedülálló pannoniai epigráfiai emlékről. Egy Liber Pater-nek szentelt szerémségi oltárkövön (CIL III 10275, Branjin Vrh, Horvátország, 4. század eleje) egy bizonyos Aurelius Constantinus (a név Theodor Mommsen kiegészítése) azzal dicsekszik, hogy 400 arpennis3 területen, vagyis átszámítva kb. 50 hektáron „saját erejéből telepítette” szőlőültetvényét. A ritka értékes felirat azt is elárulja, hogy milyen szőlőfajtákat telepítettek: ex his v(itibus) Cupenis, v(itibus) Terminis, v(itibus) Valle(n)sibus, v(itibus) Caballiori(s).4 A dél-pannoniai Almus Monson (Fruška Gora) történt telepítés egyébként Probus császár kezdeményezésére, vagyis hivatalos politikai támogatással történt.

Csak a késői római korban érte el a szőlőművelés a maga természetes határait Galliában. Paleobotanikai leletek bizonyítják, hogy a rómaiak egyéb mediterrán növényeket, úgymint lencsét vagy őszibarackot is megpróbáltak magukkal vinni észak felé egészen Britanniáig, de ezek a kísérletek kevésbé voltak sikeresek.

Változások a gabonatermesztésben

A gabonatermesztés az ókorban nem ment keresztül olyan drámai változáson, mint az olajfa- és borszőlő művelése a nyugati mediterrán térségben, de azért ebben is volt néhány figyelemre méltó változás a tárgyalt korszakban (Sallares, 1991). A gabonafélék történetének főbb eseményei között szerepel a klasszikus antikvitásban egyrészt számos vidéken az árpa hanyatlása a búza növekvő preferálásával párhuzamosan; másodszor, megfigyelhető a tendencia, hogy a különböző típusú pelyvás búzákat (tönkölybúzákat) kiszorították a csupaszbúzák. A mediterrán éghajlatú régiókban a tönke átadta a helyét a tetraploid durumbúzának (T. durum) és a keménybúzának (T. turgidum), míg Észak-Európában a tönkölybúza lassacskán eltűnt, és helyette elterjedt a modern kenyérbúza (T. aestivum), amely szintén hexaploid fajta.

A búzát azért kedvelték jobban, mint az árpát és más gabonafajtákat, mert glutént tartalmaz, amely sütés közben megduzzasztja a cipót. A különféle csupaszbúza fajtákon belül a finom őrlésű kenyérbúza kiváló a kenyérhez való finomliszt készítésére, míg a durumliszt kemény magjait könnyen darává lehet törni, azonban primitív őrlési technológiával nem lehet tovább porítani a finomliszt állapotig. A keménybúza magasabb hozamot adott, de a magjaiból nyert liszt sokkal gyengébb, mint a kenyérbúzából nyert liszt. Ráadásul a magjai puhábbak, mint a durumliszté, így alkalmatlanabb a darán alapuló élelmiszerek előállítására. A legjobb kenyér kenyérbúzából készült (latinul siligo), melyet elsősorban Észak-Itáliában, Galliában és Britanniában termesztettek a római korban, és szállítottak a melegebb régiókba. A római felsőbb osztály kenyérlisztből készült panis siligneus-t fogyasztott, míg az alsóbb osztály tagjai másfajta búzából vagy egyéb gabonából sütött panis plebeius-t ettek (White, 1995). A kenyérbúza magas római megbecsülése összefüggött a kelesztett kenyér készítésének elterjedésével, melyre a kenyérliszt volt legalkalmasabb. A forgómalom és a finomabb szövésű rosta lehetővé tette a finomabb „fehér” liszt előállítását, bár az ókorban elérhető legjobb minőségű kenyér is jóval több polyvát tartalmazott, mint a modern kenyér. Mindazonáltal a kenyérbúza termesztése nem volt könnyű az ókorban, mert – Plinius szerint – a kalásza nem nőtt egyenletesen, ha viszont megérett, nagyon hamar kipergett. Ezek a technikai problémák vezettek Galliában a vallus nevű aratógép feltalálásához (Plin. NH XVIII. 296; Pallad. VII. 2.1-4).


Környezetszennyezés


Az ókortörténészeket ugyancsak meglepte, amikor a 90-es évek elején a grönlandi jégminták kémiai elemzése kimutatta, hogy a levegő ólomkoncentrációja olyan szintet ért el a 2. évszázadban, mint az első ipari forradalom idején (Hong et al., 1994). Ezt az eredményt azóta a svédországi tavakból, a spanyolországi tőzegmohalápokból, és a svájci Jura-hegység tengerszemeinek üledékéből származó minták vegyelemzése is alátámasztotta. Még magasabb volt a levegő rézkoncentrációja: kb. 2100–2300 tonna/év a Római Birodalom csúcskorszakában (Kr. u. 1–2. század), amely magasabb, mint a 18–19. századi európai emisszió. Mindez azzal függ össze, hogy a bányák és fémfeldolgozó üzemek a császárkor első két évszázadában teljes kapacitással üzemeltek. Csak a hispaniai ólombányák termelése meghaladta a 20 000 tonnát évente; a dalmáciai, ciprusi és arábiai rézbányáké pedig a 15 000 tonna/év szinten mozgott. A légkör szennyezettsége a holttesteken is mérhető (Nriagu, 1983). A Grotta Rossa-i múmia (amely eddig az egyetlen Rómában felfedezett balzsamozott holttest) – fiatal kora ellenére – úgy tűnik, anthracosisban (bányásztüdő) hunyt el. Mindez megerősíti Seneca utalását a Város levegőjének szinte elviselhetetlen szennyezettségéről (Epist. 104).

A Római Birodalom területén kiterjedt indusztriális tájak jöttek létre, különösen az olyan nagy bányakörzetekben, mint Vipasca (Aljustrel, Portugália), Las Médulas és Rio Tinto (Spanyolország), Alburnus Maior (Verespatak/Rosia Montana, Románia), Vádi Fejnan (Wadi Faynan, Jordánia) stb. Különösen az ezüst- és ólombányászat volt rendkívül környezetszennyező,

 

 

nemcsak az alkalmazott technológia miatt, hanem azért is, mert ezeknek környékén gyakorta mérgező higanyt és cinóbert is bányásztak. A dél-spanyolországi Almadén higanybányáinak környékén (kb. 300 km²-es területen) található ma is a föld higannyal leginkább szennyezett területe (Higueras et al., 2006). A Vádi Fejnan (Wadi Faynan) környéki rézbányák munkásainak csontvázai sokkal magasabb nehézfém-szennyezést mutatnak, mint amit a modern rézbányákban dolgozóknál mértek (Grattan et al., 2002). Az ólom és a magas ólomtartalmú ezüst ráadásul az evéshez és főzéshez használt edényekben, az édesítőszerekben, a rendkívül népszerű halszószban (garum), a különféle tartósítószerekben is jelen volt. A vízvezetékek nagy részét ólomból készítették, amiből – különösen a savas víz – kioldotta az ólom egy részét. Így nemcsak a bányászok és fémfeldolgozók, hanem a városi lakosság egy része is krónikus ólommérgezésben (plumbizmus vagy szaturnizmus) szenvedhetett.


Pusztuló erdők, szaporodó járványok


Bizonyosan a birodalom ökológiai egységesülésének negatív következményei közé tartozott a nagymérvű deforesztáció. Egyes számítások szerint csak a fémfeldolgozás következtében évente kb. 5400 hektár erdő pusztult el a Római Birodalom területén, mivel az egyetlen energiaforrást lényegében a fa vagy faszén jelentette (Wertime, 1983). A birodalom területén végbemenő deforesztáció másik okát a gigantikus építkezések (például a Hadrianus-fal Britanniában) és a nagyarányú hajóépítés (például Cipruson és Görögországban) jelentették; de a háborúk, főként a hosszan elhúzódó ostromok is lehettek ennek okai (Hughes, 1994). Békés körülmények között a földművelés extenzív terjeszkedése is igényelte az erdők kivágását. Lucretius sorai is tanúskodnak erről a folyamatról:

 

„Nap mint nap feljebb űzték a hegyekre az erdőt,

hogy lent mindig több hely jusson a megmüvelésre.

Hogy számukra vetőföld, dús szőlő, patak és rét

jusson a halmokon és rónákon, s közben olajfák

kék sora futhasson szanaszét ágazva a dombok,

völgyek, rónák hajlatain s azokat teleszője.

Mint ahogyan most változatos bájjal beborítva

tündöklik minden megrakva nemes faju fákkal,

s dúsan termő cserjékkel bekerítve körösleg.”

(1357–1365. sk. Tóth Béla ford.)


A deforesztáció hosszú távú következményekkel járt: megnövekedett a talajerózió, illetve bizonyos helyeken az elmocsarasodás, s ez utóbbi a malária elterjedését hozta magával. A mocsaras síkságokra még Itáliában is jellemző volt a súlyos és makacs maláriafertőzöttség. Egy Kr. u. 5. századi umbriai villa temetőjének ásatása is bizonyította ezt a szomorú tényt. Itáliában a malária délről északra terjedt el a Kr. e. 4–1. században, és ismerünk olyan elméletet is, mely szerint a Római Birodalom bukásának egyik oka éppen a malária lehetett (Sallares, 2007).

A lakott világ (oikumené) „összekapcsoltságának” negatív következményei közé tartozott az ún. hajópatkány (Rattus rattus) elterjedése a mediterrán térségben, ami „egyre inkább úgy tűnik, szerves része volt a római hódításnak” (McCormick, 2003). A patkányok nemcsak a ragályos betegségek – mindenekelőtt a pestis – terjesztéséért voltak felelősek, hanem a raktározott szemesterményekben is hatalmas méretű pusztítást voltak képesek véghezvinni. (A modern Törökországból származó adatok szerint akár a termés 10%-át is elpusztíthatták, és további 20%-át beszennyezhették, ezáltal emberi fogyasztásra alkalmatlanná tették.) A római patkányok DNS-ük alapján Dél-Indiából származtak, amely élénk kereskedelmi kapcsolatban állt a Római Birodalommal a Kr. e. 1. századtól kezdve. Az egyik legforgalmasabb Vörös-tengeri kikötő, Myos Hormos (Kuszeir al-Kadim [Quseir al-Qadim]) neve is a patkányokra utal. A Mediterráneum nyugati felében (Sardinia, Minorca) csak a Kr. e. 2. században jelenik meg először a patkány. A római régészeti lelőheleken talált patkánymaradványok 72%-a 10 km-en belül található a tenger- vagy folyópartoktól, ami arra enged következtetni, hogy elsősorban a vízi szállító járművek révén terjedtek, különösen a gabonaszállítmányokban.


Csökkenő biodiverzitás


A Római Birodalom gazdasági és ökológiai integrációja a biodiverzitásra is negatívan hatott. Bizonyos, hogy számos állat- és növényfaj épp a római korban pusztult ki. A judeai balzsam az ország legfőbb kiviteli cikkének számított, mivel sehol másutt nem termett a birodalom területén, és ugyanez vonatkozott Cyrenaica legfőbb exportcikkére, a silphiumra is. Az ezüstárban mért silphium a husángfélék nemzetségébe (Ferulae) tartozó növény, pontos meghatározása azonban – a fennmaradt ábrázolások ellenére – egyelőre nem lehetséges. A silphiumnak az orvoslásban is jelentős szerepe volt: ókori források fájdalomcsillapítóként, afrodiziákumként, fogamzásgátlóként és magzatelhajtóként is tárgyalják. Idősebb Plinius szerint egy fennmaradt példányát kuriózumként mutatták be Nerónak (NH XIX. 15).

A megnövekedett kereslet a Birodalom határain túlról importált növényekre és állatokra is hatott. Az Arábia területéről származó mirha (Commiphora myrrha) és tömjén (Boswellia sacra) kereskedelme akkora volument ért el, hogy a növény kipusztulásával fenyegetett (Peacock – Williams, 2007). Az állatfajok közül rengeteg egzotikus ragadozó esett áldozatául a rendkívül népszerű amfiteátrumi állathajszáknak (venatio). Mikor Cicerótól, aki a Kr. e. 1. század közepén Cilicia tartomány helytartója is volt, leopárdokat kértek a római játékokhoz, azt írta: „ezek az állatok rendkívül ritkák” (Cic. Ad Att. VI. 1.21; Ad fam. II. 11.2). II. Iuba, Mauretania királya is ellenezte, hogy a rómaiak szinte kipusztítják országa vadállományát, és fia, Ptolemaios be is záratta az itteni amfiteátrumokat, a hippói állatkikötőt, és törvényt hozott a vadállatok védelmére (Cass. Dio XXXIX. 38.2-4; Plin. NH VIII. 7.20-21). Sajnos, hiába. Az elefánt, a rinocérosz és a zebra a római korban pusztult ki Észak-Afrikából, mint ahogyan a Kis-Ázsiában a Szeleukida korban még megtalálható oroszlánok a Taurus-hegységbe húzódtak vissza (Amm. Marc. XXII. 15.24), a tigrisek pedig eltűntek Armeniából és Észak-Iránból (Hughes, 2003). A biodiverzitás a tengeri fajok esetében is szűkült. A Földközi-tenger nyugati részében az új halászati módszerek (fáklyás éjszakai halászat, tonhalfigyelő állomások, halcsapdák) túlhalászáshoz vezettek (Trakadas, 2006). A halak közül az óriás fűrészes sügér (Epinephelus aeneus) – amelynek hossza a három métert, súlya a 600 kg-ot is elérheti – a Földközi-tengerben a kihalás szélére került. A bíborcsiga, a vörös korall és a szivacs halászata is ipari méretekben folyt, s egyes területeken teljes kipusztulásukat eredményezte. Ugyanakkor tenyészteni is megpróbáltak bizonyos fajokat: Optatus Elipertius flottaparancsnok Tiberius idején rengeteg papagájhalat (Sparisoma cretense) fogott be az Égei-tengerben, ezeket a Tirrén-tenger campaniai partjaihoz telepítették, s ötéves halászati tilalmat rendeltek el, hogy elszaporodhassanak (Plin. NH IX. 79).


Összegzés


Ma már kétségbevonhatatlan tény, hogy az 1950-es évek „primitivista” gazdaságtörténeti filozófiája – amely a Római Birodalom ökonómiáját egy igen alacsony hatásfokkal működő, csaknem kizárólag agrár jellegű gazdaságként írta le, a kereskedelmet pedig lényegében Róma ellátására és a birodalmi arisztokrácia luxusigényeinek kiszolgálására szolgáló tevékenységként ábrázolta – visszavonhatatlanul megbukott. A római császárkorban lezajlott ún. első globalizáció egyetlen összefüggő gazdasági térséggé változtatta az addig ismert oikumenét India nyugati partjai és Európa atlanti partvidéke között. A pax Romana alatt a kereskedelem robbanásszerű fejlődése a Római Birodalom minden sarkában lehetővé tette a viszonylag kiegyensúlyozott ellátást és a népesség nagyarányú növekedésését. Ez viszont a belső mezőgazdasági és kézműipari termelés fokozódását idézte elő. A kereskedelem révén új növény- és állatfajok is megjelentek, ezeket a klimatikus viszonyoknak megfelelően nemesítették vagy háziasították. Róma volt az első birodalom Európa történetében, amely nagy hatással volt az ökoszisztémára: a környezetszennyezés, az endemikus fajok pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a deforesztáció, a járványos betegségek kontinensméretű elterjedése mind az első globalizáció kísérőjelenségei voltak, amelyek negatív hatásai máig is hatással vannak mindennapjainkra (Thüry, 1995).
 



Kulcsszavak: történeti ökológia, római mezőgazdaság, római bányászat, környezetszennyezés, deforesztáció, fajpusztulás, járványok, globális kereskedelem
 


 

IRODALOM

Bakels, Corrie C. – Jacomet, Stefanie (2003): Access to Luxury Foods in Central Europe during the Roman Period: The Archaeobotanical Evidence. World Archaeology. 34, 542–557. • DOI: 10.1080/004382 4021000026503

Grattan, John – Huxley, S. – Karaki, L. et al. (2002): ‘Death… more desirable than life’? The Human Skeletal Record and Toxicological Implications of Ancient Copper Mining and Smelting in Wadi Faynan, Southwestern Jordan. Toxicology and Industrial Health. 18, 297–307. • WEBCÍM

Higueras, Pablo – Oyarzun, R. – Lillo, K. et al. (2006): The Almadén district (Spain): Anatomy of One of the World’s Largest Hg-contaminated Sites. Science of the Total Environment. 356, 112–124. • DOI: 10.1016/j.scitotenv.2005.04.042

Hong, Sungmin – Candelone, J.-P. – Patterson, C. C. – Boutron, C. F. (1994): Greenland Ice Evidence of Hemispheric Lead Pollution Two Millenia Ago by Greek and Roman Civilizations. Science. 265, 1841–1843. • WEBCÍM

Hughes, J. Donald (1994): Pan’s Travail. Environmental Problems of the Ancient Greeks and Romans. Johns Hopkins University, Baltimore

Hughes, J. Donald (2003): Europe as Consumer of Exotic Biodiversity: Greek and Roman Times. Landscape Studies. 28, 21–31. • DOI: 10.1080/01426 390306535 

McCormick, Michael (2003): Rats, Communications, and Plague: Toward an Ecological History. Journal of Interdisciplinary History. 34, 1–25. • DOI:10.1162/ 002219503322645439 • WEBCÍM

McKay, Alexander G. (1975): Houses, Villas and Palaces in the Roman World. Thames & Hudson, London • WEBCÍM

Nriagu, Jerome O. (1983): Lead and Lead Poisoning in Antiquity. John Wiley & Sons, New-York

Peacock, David – Williams, David (2007): Food for the Gods: New Light on the Ancient Incense Trade. Oxbow, Oxford

Sallares, Robert (1991): The Ecology of the Ancient Greek World. Duckworth, London

Sallares, Robert (2007): Ecology. In: Scheidel, Walter – Morris, I. – Saller, R. P. (eds.): The Cambridge Economic History of the Greco-Roman World. Cambridge University Press, Cambridge, 15–37.

Sallares, Robert (2007): Malaria and Rome. Oxford University Press, Oxford

Thüry, Günther E. (1995): Die Wurzeln unserer Umweltkrise und die griechisch-römische Antike. Otto Müller Verlag, Salzburg

Trakadas, L. Athena (2006): Exhausted by Fishermen’s Nets: Roman Sea Fisheries and Their Management. Journal of Mediterranean Studies. 16, 259–272.

Van der Veen, Marijke – Livarda, A. – Hill, A. (2008): New Plant Foods in Roman Britain—Dispersal and Social Access. Environmental Archaeology. 13, 11–36. • WEBCÍM

Wertime, Theodore A. (1983): The Furnace Versus the Goat: The Pyrotechnologic Industries and Mediterranean Deforestation in Antiquity. Journal of Field Archaeology. 10, 445–452.

White, Kenneth D. (1995): Cereals, Bread and Milling in the Roman World. In: Wilkins, John – Harvey, D. – Dobson, M. (eds.): Food in Antiquity. University of Exeter Press, Exeter, 38–43.

Zohary, Daniel – Hopf, Maria (1988): Domestication of Plants in the Old World. Oxford University Press, Oxford

 

HIVATKOZOTT FORRÁSOK

Amm. Marc. = Ammianus Marcellinus: Rerum gestarum libri In: Róma története. (1993) (Szepesy Gyula ford.) Európa, Budapest

Aur. Vict. Caes. = Aurelius Victor: De caesaribus. Császáréletrajzok, részletek. In: Németh György (szerk.) (1998): Ércnél maradóbb… A görög és római történelem forrásai. Corvina, Budapest

Cass. Dio = Cassius Dio: Historia Romana (Római történelem. nincs teljes magyar fordítása)

Cic. Ad fam. = Cicero: Epistulae ad familiares (Családtagjaihoz írt levelei. nincs teljes magyar fordítása)

Cic. Ad Att. = Cicero: Epistulae ad Atticum (Atticushoz írt levelei. nincs teljes magyar fordítása)

CIL = Corpus Inscriptionum Latinarum (Latin feliratok gyűjteménye)

Colum. = Columella: De agricultura. A mezőgazdaságról. (2005), (Hoffmann Zsuzsanna ford.) Lectum, Szeged

Lucretius = Lucretius: De rerum natura (A természetről. (1997) (Tóth Béla ford.) Kossuth, Budapest

Pallad. = Palladius: De re rustica (A mezőgazdálkodásról. nincs magyar fordítása)

Plin. NH = Plinius, Naturalis historia (Természetrajz. nincs teljes magyar fordítása, egyes könyvek megjelentek Gábli Cecília, Gesztelyi Tamás és Hoffmann Zsuzsanna fordításában)

Seneca Epist. = Seneca: Epistulae (Erkölcsi levelek, megjelent többek fordításában: Seneca prózai művei. (2002) Első kötet, Szenzár, Budapest

SHA Prob. = Scriptores Historiae Augustae: Vita Probi (Császárok története, Probus élete. (2003): (Tóth Orsolya ford.) Multiplex Media, Debrecen

Suet. Dom. = Suetonius: vita Domitiani (Suetonius összes művei: Császáréletrajzok: Domitianus. (2004) (Kis Ferencné és Kopeczky Rita ford.) Bp., Osiris

Tert. de anim. = Tertullianus: De anima (A lélekről. nincs magyar fordítása)
 


 

LÁBJEGYZETEK

1 Certe quidem ipse orbis in promptu est cultior de die et instructior pristino. Omnia iam pervia, omnia nota, omnia negotiosa, solitudines famosas retro fundi amoenissimi oblitteraverunt, silvas arva domuerunt, feras pecora fugaverunt, harenae seruntur, saxa panguntur, paludes eliquantur, tantae urbes quantae non casae quondam. Iam nec insulae horrent nec scopuli terrent; ubique domus, ubique populus, ubique respublica, ubique vita. Tert. de anim. 30.3. Grüll Tibor ford. <

2 Ezek között volt katonai tábor, polgári város, polgári falu, villagazdaság és az őslakosok rurális települései. <

3 Gall mértékegység: 1 arpennis = 1 actus = 0,5 iugerum = 1267 m². <

4 A Cupensis értelmezése vitatott, moesiai és galliai helyekre egyaránt vonatkozhat; a Terminis az itáliai Termeno (prov. Bolzano) környékén honos szőlőfajta, amely nem más, mint a későbbi híres tramini; a Vallensis minden bizonnyal vallis Poeninára (a későbbi Wallis) utal, amely a Genfi-tótól nyugatra, Germania Superior, Raetia, Italia, Alpes Graiae és Gallia Narbonensis közé beékelt terület volt (ma Svájc egyik déli kantonja); végül a Caballioris valószínűleg galliai helyekre utal, vagy a Gallia Narbonesisben fekvő Cabellióra (ma Cavaillon, dept. Vaucluse), vagy a Lugdunensisben található Cabillonumra (Châlon sur Saône, dept. Saône-et-Loire), ahol szintén kitűnő borokat állítottak elő. <