A magyar-török kapcsolatok rendszerében külön fejezet illeti meg az 1848–49-es emigránsok élettörténetét. Nemcsak azért, mert I. Abdulmedzsid szultán (1831–1861) háborút kockázatva fogadta be a magyar és lengyel menekülteket, az 1848–49. évi magyarországi harcok hőseit és közkatonáit, hanem azért is, mert az Oszmán Birodalomban maradt közel ezer magyar és lengyel katonatisztnek és polgári személynek szerepe volt a birodalom modernizálásában és nyugatosításában. Sokakra lehetne emlékezni, de mi most csak Guyon Richárd (1813–1856) és Kmety György (1813–1865) tábornokok életének törökországi szakaszát idézzük fel: mindketten 200 éve, 1813-ban születtek, s a magyarországi szabadságharc bukását követően kerültek az Oszmán Birodalomba. Az 1848–49. évi magyar szabadságharc tapasztalataival léptek török földre: mindketten jelentős katonai erőket vezényeltek győztes és vesztes csatákban egyaránt, ismerték a hadseregszervezés és a hadvezetés minden részletét. A kor nemcsak jól képzett, de harci tapasztalatokkal is rendelkező katonái voltak. Ezt a tudást hozták magukkal, s ajánlották fel az oszmán-török hadvezetésnek.

Guyon és Kmety nem voltak sem zsoldosok, sem kalandorok. Magyar katonatisztek voltak. Guyon tiszteletbeli magyar, Kmety pedig annak az évszázados magyar katonai hagyománynak őrzője, amely a 18. századtól kezdődően részét képezte a Habsburg Monarchia katonai szellemiségének: a birodalom hadseregében rendre több tízezer magyar szolgált, a bécsi hadvezetésnek magyar ezredei voltak, s a magyarok a tisztikarban is jelentős szerepet töltöttek be. Ennek volt köszönhető, hogy 1848 nyarán rövid időn belül fel tudott állni az önálló magyar hadsereg. A magyar katonai hagyományok 1848–49-ben önálló életre keltek. A szabadságharc katonái 1849 tavaszán legyőzték a Habsburg Birodalom hadseregét. Ez a korabeli katonai körökben nagy meglepetést okozott, s egyben nagy elismerést is hozott a magyar tábornoki karnak. Bécs az oroszoktól kért segítséget: 1849 májusától kétszázezer orosz katona vonult be Magyarországra. Ilyen túlerő ellen nem volt értelme harcnak, így a szabadságharc katonailag elbukott. A főtisztek és a politikusok menekülésre kényszerültek. Nem nagyon volt más hely, ahova mehettek volna, mint az Oszmán Birodalom: követték Thököly és Rákóczi útját.

Guyon és Kmety tisztában voltak azzal, hogy a magyar ügy egyben nemzetközi kérdés is. A szabadságharc katonailag elbukott, de bármikor új lehetőségek adódhatnak. Ha a Habsburg Monarchia háborúba keveredik más hatalmakkal, ismét lehetőség nyílhat a harc folytatásához. Ők erre készültek, szervezkedtek, és hazatérni kívántak. Egyikük sem érte meg az 1866. esztendőt, amikor a Habsburg Birodalom hadserege a csehországi Königgrätz-nél döntő vereséget szenvedett a poroszoktól. Az emigrációban élő magyar katonatisztek ekkor is készen álltak, hogy porosz segítséggel háborút indítsanak a Habsburgok ellen. Bécsben azonban a józan ész győzedelmeskedett. Az udvar és a magyar ellenzék vezetői tárgyalásokat kezdtek. Bécs az 1848–49. évi magyar követelések többségét elfogadta, 1867-ben megtörtént a két fél közötti „kiegyezés”, s létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Az emigránsok többsége hősként tért haza. Guyon azonban 1856-ban Isztambulban, Kmety pedig 1865-ben Londonban elhunyt.

Guyon és Kmety életútja más volt, de más volt a karakterük is. Szinte véletlen, hogy útjaik keresztezték egymást. Mindketten magyar nemzeti hősök: Magyarországon utcákat és tereket neveztek el róluk. Helyük van azonban a török katonai hagyományokban is, mindketten olyan tábornokai voltak az Oszmán Birodalom hadseregének, akik életútja részét képezi a török hadtörténetnek is.

Guyon Richárd a dél-angliai Bath városában született 1813. március 31-én. Kalandvágyó természete vitte Portugáliába, s onnét Triesztbe, ahol a Habsburg Monarchia katonai szolgálatába állt. 1838-ban találkozott magyar ezredparancsnoka leányával, Splényi Máriával, akibe szerelmes lett, összeházasodtak, s így Guyon magyar lett. 1848 őszén beállt a honvédseregbe, és a szabadságharc egyik fontos hadvezéreként írta be nevét a magyar történelembe. Személyes bátorsága ma is lelkesítő példa minden magyarnak, különösen az a hősiesség, ahogyan katonáival Branyiszkónál 1849. február 5-én elfoglalta a stratégiai jelentőségű hágót, s ezzel megnyílt az út a felvidéki csapatok előtt a Tiszához. Egy ideig ő volt a komáromi erőd parancsnoka, majd 1849 nyarán csapataival a Délvidéken harcolt, a végzetes temesvári csatában augusztus 9-én, Józef Bem tábornok vezérkari főnöke volt. Augusztus 18-án lépett török földre, ahova családja is követte. Guyon bátor és kemény katona volt. Életét bármikor kész volt kockára tenni, de ezt beosztottjaitól is elvárta. Mert és szeretett kockáztatni, ez néha győzelmet, néha vereséget hozott. A szabadságharc alatt egyike volt a forradalmi lelkületű főtiszteknek. Szembekerült Görgei Artúr főparancsnokkal, de mindvégig élvezte Kossuth Lajos kormányzó bizalmát és támogatását.
Kmety György a felvidéki Felsőpokorágyon (Vyšná Pokoradz), amely ma Rimaszombat város része, evangélikus lelkészcsaládban született 1813. május 24-én. 1833-ban állt be katonának, végigjárta a katonai ranglétrát, s ebből következően szinte mindent tudott a hadseregről. Itáliából került haza 1848 októberében. Szerepe volt egy honvédzászlóalj felállításában, majd végigharcolta a szabadságharcot. Az ő nevéhez kötődik az 1849. június 13-i csornai győzelem. Jól szervezett egységei 1849 júliusában és augusztusában a Délvidéken derekasan megállták helyüket. Katonái még a világosi fegyverletétel után is harcoltak: a menekülők útját biztosították Havasalföld felé. Kmety Bem tábornokkal és katonáival 1849 augusztusának végén lépett török földre. Megfontolt és higgadt katona volt. Katonái között rendet tartott, s ezért egységei szinte mindig megállták helyüket. Tudta, hogy kell kockáztatni is, de csak akkor, ha esély van a győzelemre. A tavaszi hadjárat idején ő is szembekerült Görgei Artúr főparancsnokkal. Kossuth lelkes híve maradt az emigrációban. Számos emigránstársát kalandornak tartotta, ugyanakkor sokaknak segített, akik nehéz körülmények között éltek.

Guyon Richárd és Kmety György számos magyarhoz hasonlóan az Oszmán Birodalom hadserege által ellenőrzött Havasalföldön át érkezett meg Vidinbe, a magyar menekülők központjába. 1849 szeptemberének végére több mint négyezer magyarországi menekült zsúfolódott össze a dunai városban. Az oszmánok a várerőd környékén helyezték el őket alkalmi szállásokon, amelyekben az élet az őszi esőzések beköszöntével egyre lehetetlenebbé vált. Pénzük csupán a tehetős magyaroknak volt, a többség nehéz körülmények között élt. Ezzel is magyarázható, hogy sokan éltek az osztrákok által felajánlott amnesztiával, és visszatértek Magyarországra. Guyon és Kmety aligha gondoltak erre. Döntöttek: áttértek az iszlám hitre, és beléptek a török hadseregbe. Már muszlimok és török tisztek voltak, amikor Vidinbe is elérkezett a hír, hogy a Habsburg-dinasztia rögtönítélő bírósága halálra ítélte Batthyány Lajos miniszterelnököt és a szabadságharc tizenhárom főtisztjét, s rajtuk kívül legalább száz politikust és katonát, s az ítéleteket 1849. október 6-án, illetve azt követően végre is hajtották.

A két tábornok minden bizonnyal résztvevője volt mindazoknak a vitáknak, amelyek Vidinben a magyar vezetők között lezajlottak. Bem tábornokot és több katonai vezetőt rendkívül kiábrándította, hogy Kossuth Lajos kormányzó minden pénz nélkül érkezett török földre, mert a kincstár lemaradt kíséretétől, és Habsburg kézre került. Pénz a katonák fizetésére nem volt. Így tisztjeiknek gyorsan kellett dönteniük, hogy mit tesznek, nemcsak maguk miatt, hanem a velük szolgált katonák miatt is, akik nem csak nélkülöztek, hanem időnként már éheztek is. Tartaniuk kellett attól is, hogy egy esetleges Szentpétervár–Bécs–Isztambul diplomáciai alku következtében átadják őket az osztrákoknak vagy az oroszoknak, az érvényben lévő nemzetközi szerződések egyébként erre kötelezték volna az Oszmán Birodalmat. A dunai török parancsnokok jól ismerték a magyar tisztikart, tudták, hogy jó katonák, ösztönözték őket, hogy álljanak török katonai szolgálatba.

Isztambulra, illetve Abdulmedzsid szultánra nagy nyomás nehezedett a magyarországi menekültek kiadását illetően. Oroszország háborúval fenyegette a Portát. Csak a brit és a francia diplomácia hatékony közbelépésével, illetve a brit és a francia flotta márvány-tengeri felvonulásával lehetett a helyzetet rendezni, s az oroszokat meghátrálásra kényszeríteni. Ennek érdekében azonban az oszmán diplomáciának is rugalmasságot kellett tanúsítania. Ez nem kedvezett a vidini menekülteknek, pontosabban: sok-sok bizonytalanságot okozott, s az még tovább rontotta a helyzetet, hogy gyakran terjedtek el rémhírek is közöttük.

Vidinben másként gondolkoztak az emigráns politikusok és katonák. Helyzetük is más volt. A magyarországi háború tisztjei többségükben jól képzett katonák voltak, s mint már említettük, örömmel látták őket az átalakítás (fejlesztés) alatt álló, s egyébként újabb Oroszország elleni háborúra készülő oszmán-török hadseregben. A belépés feltétele azonban az iszlám hitre való áttérés volt. A magyar és lengyel tisztek nem nagyon tehettek mást, mint hogy a katonai utat választották. Az iszlám hitre való áttérést egyébként formalitásnak tartották, ahogy oszmán-török tiszttársaik is. Vidinben hozzávetőlegesen 250 magyar és lengyel tiszt tért át az iszlámra, s vonult be az Oszmán Birodalom hadseregébe. Guyon és Kmety is közéjük tartozott. Guyon Hurşid (kiejtve Hursid) pasa lett, Kmety pedig İsmail (kiejtve Iszmail) pasa. Nem tudjuk, hogy miért épp ezeket a neveket kapták. Valószínűleg török tiszttársaik adtak nekik új nevet. Nem tudunk arról, hogy a körülmetélést elvégezték volna rajtuk. Guyon és Kmety is tisztában volt azzal, hogy az oszmán-török hadseregbe való belépés feltétele az áttérés. Ezt így is kezelték, magukat továbbra is kereszténynek tartották, az iszlám világát ismerték, s a muszlim szokásokat tisztelték. Mindkettőjüket keresztény szertartás keretében temették el. Haláluk idején azonban már érvényben volt az 1856. február 18-án kibocsátott reformrendelet (Islahat Fermanı), amely egyenjogúsította a birodalom keresztény alattvalóit a muszlimokkal, s a keresztényeknek is kötelezővé tette a katonáskodást. Így az oszmán-török hadseregnek már lehettek keresztény tisztjei is, Kmety tábornokot is a keresztény tisztek közé sorolták a rendelet kibocsátásától. Guyon is és Kmety is, valószínűleg rövid időn belül megtanultak törökül. Ez minden bizonnyal az arab írás valamilyen szintű ismeretét is jelenthette. Mindketten több nyelvet beszéltek. Guyon az angolt, a franciát, a németet és a magyart. Kmety magyar anyanyelvén kívül tudott németül, valamennyire franciául és olaszul, angolul emigrációs évei elején tanult meg.

Guyon és Kmety helyzete a vidini menekültek között nem volt azonos. Guyon Richárd a magyar mellett brit állampolgár is volt, így őt nem fenyegette a kiadatás. Kmetynek azonban ilyen kibúvója nem volt. Az iszlám hitre való áttérés azonban egyben az Oszmán Birodalom állampolgárságát is jelentette, így mindazoknak, akik ezt választották, kiadatástól többé nem kellett tartaniuk. Amint beléptek a hadseregbe, jövedelmük is lett, hiszen az oszmánok minden magyart és lengyelt rangjukon vonultattak be. Guyon Richárd tábornok (ferik), Kmety György vezérőrnagy (mirliva) lett. A muszlim hitre tért magyar és lengyel tisztek, a Murád pasává lett Bem tábornokkal együtt, két csoportban: 1849. október 31-én, illetve november 1-én hagyták el Vidint. A török hadvezetés a többi magyar, lengyel és más nemzetiségű emigránssal együtt őket a kelet-bulgáriai Şumlába (bolgárul Sumenbe) vezényelte. Kossuth és kísérete is ide érkezett 1849. november 21-én.

A színfalak mögött Isztambulban kemény diplomáciai alkudozások folytak. Bécsben és Szentpétervárott kényszeredetten tudomásul vették, hogy a Porta nem adja ki a menekülteket. Az osztrák és az orosz diplomácia ebben a helyzetben azt kívánta elérni, hogy a magyarok és a lengyelek minél távolabb kerüljenek a Habsburg Birodalom és Oroszország határaitól.

A törökök a politikusokat Kossuth vezetésével Kütahyában helyezték el. Kossuth Lajos ötvenhét magyarral és lengyellel 1850. február 15-én hagyta el Şumlát. Várnába mentek, ahol hajóra szálltak, s Gemliknél február 20-án léptek Ázsia földjére. Innét Bursán át (ott időztek hozzávetőlegesen egy hetet), s feltehetőleg március 31-én érkeztek meg Kütahyába. Abdulmedzsid szultán tartotta a közvetítők révén Kossuth Lajosnak adott szavát: miután a magyar és lengyel menekültekkel kapcsolatos diplomáciai bonyodalmak elülnek, Kossuth és hívei elhagyhatják az Oszmán Birodalmat. Erre 1851 végén került sor. Kossuth Lajos és kísérete 1851. szeptember 1-jén búcsúzott el Kütahyától, s Gemlikben hajóra szállva elhagyta az Oszmán Birodalmat. Londonba, majd Washingtonba utazott, hogy a magyar ügynek segítséget szerezzen, Európába visszatérve Londonban, majd az itáliai Torinóban élt. Olaszországban halt meg 1894-ben.

A Kossuth Lajost és kíséretét Várnából Gemlikbe szállító hajó – a Tâir-i Bahrî (Tengeri Repülő) – visszatért Várnába, hogy a menekültek újabb csoportját szállítsa el. Időközben az orosz és osztrák szempontokat is figyelembe véve Isztambulban az a döntés született, hogy a Szentpétervárott és Bécsben legveszedelmesebbnek tartott, muszlim hitre tért magyar és lengyel tiszteket Şumlából a távoli Aleppóba vezénylik. Ez a Bem és Kmety irányítása alatt álló csoport tizenkilenc tisztből, valamint tizenhárom beosztottból és családtagból állt. Várnából 1850. február 24-én hajóztak ki, hozzávetőlegesen egy hét kellhetett ahhoz, hogy İskenderunba érjenek, ahonnét lóháton mentek Aleppóba, ahova március elején érkezhettek meg.

Az Aleppóba került magyar és lengyel tisztek rövid időn belül leckét kaptak az Oszmán Birodalom alapvető problémáiból. Az isztambuli udvar – szinte már kétszáz éve – a birodalom egyes vidékein nem tudott akaratának érvényt szerezni. A helyi hatalmasságok, törökül ayanok, hol gazdasági, hol politikai, hol vallási, hol törzsi okok miatt dacoltak, többnyire eredményesen a szultáni udvar küldötteivel, így annak katonáival is. Minél távolabbi és nehezebben megközelíthető volt egy vidék, annál inkább élhetett önálló életet, egy-egy befolyásos család irányítása alatt. Isztambulban a döntéshozóknak azt is fel kellett mérniük, megéri-e a kincstárnak több ezer katonával egy-egy vidéken rendet teremteni, nem jobb-e inkább a visszásságok felett szemet hunyni. Aleppó és környéke ebbe a kategóriába tartozott.

A Földközi-tenger és a Közép-Kelet, a Perzsa-öböl, valamint India közötti kereskedelemben évszázadok óta nagy szerepet játszó Aleppó az Oszmán Birodalomnak 1516 óta fontos kereskedelmi-gazdasági központja volt. A város 1832-től 1840-ig az oszmánokkal harcban álló Egyiptom uralma alatt állt. Az oszmán-török restauráció nem ment zökkenőmentesen, mert számos nyugati típusú reform bevezetésével is együtt járt. Eközben a város a gyapotkereskedelem fellendülésének köszönhetően gazdaságilag virágzott, s ebből haszna leginkább Aleppó keresztény és zsidó közösségének volt. Amikor a magyar és lengyel tisztek 1850 tavaszán megérkeztek, hogy megerősítsék a város helyőrségét, csupán csak a feszültség volt érezhető. Az ott élők már hozzászoktak ehhez, legfeljebb az újonnan érkezőknek jelentett újat néhány hónapig. Az ősz közepén azonban valami olyasmi történt, amire régóta nem volt példa: Aleppó egy időre az Oszmán Birodalom közéletének és külpolitikájának középpontjába került, s ezzel együtt a városba érkezett magyar és lengyel tisztek is.

A legnagyobb iszlám ünnepen, az Áldozat ünnepén,¹ amelyet a törökök Kurban Bayramınak, az arabok pedig Id al-Adhának neveznek, annak is második napján, 1850. október 17-én a város elégedetlen muszlimjai rátámadtak a keresztény negyedekre: több keresztényt megöltek, raboltak és romboltak. Ez némiképp válasz volt arra, hogy Aleppó irányításában egyre nagyobb szerepük lett a keresztényeknek. Az 1839. évi szultáni rendelet lehetővé tette keresztény templomok építését, s ezzel a különböző tehetős keresztény közösségek éltek is. A város muszlim többségének nem tetszett a keresztény térnyerés. A feszültséget egyébként az

is fokozta, hogy a város lakói kényszersorozástól is tartottak. A zavargások kitörését követően a város török kormányzója elmenekült, s Aleppó irányítását önhatalmúlag az egykori janicsárok (1826-ban feloszlatták őket) leszármazottai vették át, akik elleneztek minden isztambuli szultáni reformot. A rend helyreállítása a hadseregre várt, s ebben szerepük volt az Aleppóba vezényelt magyar és lengyel tiszteknek is. Minden bizonnyal nekik is volt köszönhető, hogy Aleppóban valamennyire a vallásbéke is helyreállt. Ezen események közepette halt meg 1850. december 10-én Bem tábornok, aki végrendelete végrehajtását Kmety Györgyre bízta. Bem elhunytával Kmety lett a rangidős parancsnok a magyarok és a lengyelek között.

Miután Aleppóban helyreállt a rend, a magyar és lengyel tiszteket 1851 őszén más állomáshelyekre vezényelték. Kmety 1851. szeptember 27-én lemondott a katonai szolgálatról, és előbb Párizsba, majd Londonba költözött, s ott élt a krími háború kitöréséig.

A rendelkezésre álló források alapján úgy látom, hogy Guyon Richárdot és kíséretét Şumlából vezényelték Damaszkuszba, az ottani ún. Arábiai Hadsereghez. Ő, mint brit alattvaló már Vidinből is szabadon mozoghatott. Rövid időn belül fontos összekötő lett a magyar emigránsok és az Egyesült Királyság sztambuli követe, Stratford Canning (1786–1880) között, aki minden helyzetben támogatta a magyar ügyet, s fontos szerepe volt a magyar és lengyel menekültek törökországi befogadásában is. Guyon minden bizonnyal Isztambulon át utazott a Közel-Keletre. Damaszkuszi életéről kiváló forrás segédtisztjének és gyermekei nevelőjének, Papp Jánosnak élete végén tollba mondott emlékirata. Damaszkusz egyik katonai parancsnoka volt. Felesége és két gyermeke is vele éltek. Innét vezényelték át 1853 nyarán Anatóliába. Feleségét egy időre egy libanoni keresztény kolostorban helyezte el, s Splényi Mária 1854 nyarán innét költözött Isztambulba.

Kmety a krími háború kitörésének hírére visszatért az Oszmán Birodalomba, s 1853 végén ismét bevonult a török hadseregbe. Az Anatóliai Hadsereghez vezényelték.

Guyon, Kmety és számos magyar és lengyel tiszt a krími háború (1853–56) idején ismét együtt harcoltak a kaukázusi fronton. Az anatóliai háború menetében nem csupán fontos, de időnként meghatározó szerepük volt. Az oroszok elleni harcok kezdetben két fronton zajlottak: a Duna-delta vidékén és a Kaukázus déli előterében. 1854 végén Ausztria megszállta Havasalföldet, hogy a fejedelemséget kivonja a háborúból, ezzel a fő hadszíntér a Krím-félszigetre és Északkelet-Anatóliára tevődött át. Az anatóliai harcokban jelentős szerepet kapott Guyon Richárd – Hursid pasa mint az Anatóliai Hadsereg vezérkari főnöke s Kmety György – Iszmail pasa mint nagyobb egységek főparancsnokai.

Az északkelet-anatóliai orosz–török harcok egyik sorsdöntő csatája 1854. augusztus 6-án Kürekderénél zajlott le. Az oroszok 1854 nyarán jelentős erőket vontak össze, hogy betörjenek Anatóliába. Guyon és az oszmán-török haderő megsegítésére jött brit és francia tisztek ütközetet javasoltak. A török parancsnokok, különösen Zarif Musztafa tábornok a visszavonulást és a taktikázást kívánták volna folytatni. Végül a külföldiek véleménye lett erősebb, az anatóliai hadsereg csatát vállalt, ami vereséghez vezetett. Zarif Musztafa pasa leginkább Guyont tette felelőssé a vereségért. Guyon pedig visszaélésekkel vádolta meg Isztambulban a török tábornokot. Mindkét ügyben vizsgálatok kezdődtek. Guyont visszarendelték Isztambulba. A tábornokot azonban nagy tisztelet vette körül, mert a fővárosban is tudták, hogy Kürekderénél haláltmegvető bátorsággal harcolt, s életét többször is kockára tette.

Kmety tábornok Kürekderénél a balszárnyon vezette a parancsnoksága alatt lévő basi-bozuk felkelőket. Hiába ért el sikert, a másik szárny vereségét nem tudta ellensúlyozni. Kürekdere után Karsba (kiejtése: Kársz), az országrész oszmán-török védvonala legfontosabb várerődjének védelmére rendelték.

Kars a 19. század elejétől az első világháború végéig, valamint az azt követő dél-kaukázusi harcok lezártáig az orosz–török katonai összecsapások frontvonalának meghatározó stratégiai pontja volt. A város történelmét a harc és a háború határozta meg. 1854-ben főleg brit hadmérnökök irányításával jelentős erődítések kezdődtek a városban. A cél az volt, hogy olyan erődrendszer jöjjön létre, amely ellen tud állni az orosz hadseregnek. Kmety feladata elsőlegesen a rábízott lovasalakulatokkal az volt, hogy távol tartsa az oroszokat a várostól. Ebben igen sikeres volt, és számos elismerést vívott ki magának.

1855 elejére az oszmán-török haderő egyre inkább beszorult Karsba, és elveszítette ellátási útvonalait. Az oroszok, hogy ellensúlyozzák a szövetségesek krími győzelmeit, Karsnál győzelmet akartak kicsikarni. Szeptember 29-én véres csata folyt a városért, de egyik fél sem tudott győzni. Kmety kitörést és a visszavonuló oroszok megtámadását tartotta volna helyesnek. A brit főparancsnok, William F. Williams (1800–1883) vezérőrnagy ezt ellenezte. Így az oroszoknak lehetőségük nyílott arra, hogy újra felfejlődjenek és folytassák az ostromot. A várerődben lévők helyzete egyre rosszabb lett, kolerajárvány tört ki közöttük. Williams tábornok 1855. november 28-án átadta a várat az oroszoknak, amelyet azonban az Oszmán Birodalom a párizsi békében visszakapott. Kmety és vele Josef Kohlman és Tüköry Lajos november 24-én kiszöktek a várerődből, s az orosz vonalakon átverekedve magukat Erzurumban csatlakoztak az anatóliai csapatokhoz. Ez után Kmety már nem vett részt nagyobb ütközetben, mivel időközben megkezdődtek a béketárgyalások. Kmety a háború befejezését követően, 1856-ban Párizsban kezeltette magát, majd visszatért Isztambulba.

Guyon Richárd negyvennégy éves korában, 1856. október 12-én² váratlanul elhunyt. Özvegye és két fia ezt követően hazatértek Magyarországra, majd Franciaországba költöztek. Nem tudjuk pontosan, mi volt Guyon halálának oka. Az isztambuli magyarok között az a hír járta, hogy ellenfelei megmérgezték. Az Isztambul ázsiai oldalán lévő Haydarpaşa temetőben helyezték örök nyugalomra, ott, ahol a krími háború több halottja is fekszik. Szinte szimbolikus, hogy síremlékét a magyar állam 1956 októberében újította fel. 1998-ban, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából a budapesti Magyar–Török Baráti Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia emléktáblát, és egy pirogránit Kossuth-címert helyezett el a sírnál, amelyet F. Tóth Tibor, a társaság alelnöke kezdeményezésére Lacza Márta Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész terve alapján a pécsi Zsolnay Manufaktúra készített és adományozott. Születésének 200. évfordulóján Magyarország Ankarai Nagykövetsége és katonai attaséja, valamint Isztambuli Főkonzulátusa az Egyesült Királyság ankarai légügyi és haditengerészeti attaséjával közösen tisztelgett a Török Fő tábornok / Frankhon ivadéka / Angolhon szülöttje / Magyarhon vitézze emléke előtt.

Kmety György a krími háborút követően is oszmán-török szolgálatban maradt: török tábornoki (ferik) rangot kapott. Az isztambuli magyar menekülteknek egyik ismert személyisége volt. A fiatal Vámbéry 1857-ben Isztambulba érkezve hozzá fordult segítségért, amit meg is kapott; Kmety bemutatta a befolyásos udvari köröknek, s így Vámbéry érvényesülni tudott a török fővárosban. Kmety azonban úgy érezte, hogy az udvarnál mellőzik, mert különösebben fontos feladatot nem bíztak rá. A libanoni válság kitörésekor, 1860 nyarán azonban szükség lett képességeire, s a hadvezetés Bejrútba küldte.

Libanonnak – tekintettel vallási sokszínűségére és földrajzi viszonyaira – különleges státusa volt az Oszmán Birodalomban, amely a drúzoknak kedvezett, akik így irányítói lehettek Libanonnak. A maronita keresztény földművesek 1859-ben fellázadtak saját és drúz földesuraik ellen. A feszültség a drúzok és a maroniták között tovább nőtt, s egy kisebb drúz-keresztény családi konfliktus 1860 májusának végén véres vallási összecsapásokhoz vezetett. A libanoni feszültség hamarosan átterjedt Damaszkuszra is. 1860. július 9. és 11. között a drúz és szunnita muszlim félkatonai alakulatok mintegy húszezer keresztényt gyilkoltak meg a városban. Mivel az oszmán-török hatóságok képtelenek voltak a kialakult helyzetet kezelni, a válság nemzetközi ügy lett. A francia diplomácia akcióba lépett, s megegyezett a Portával, hogy tizenkétezer külföldi (francia, brit, osztrák, porosz és orosz) katona vonul be Libanonba, hogy a békét helyreállítsa. A békefenntartók felét Párizs magára vállalta. Az első francia egységek Charles-Marie-Napoleon de Beaufort d’Hautpoul (1804–1890) tábornok vezényletével 1860. augusztus 16-án szálltak partra Bejrútban. Mandátumuk hat hónapra szólt.

Kmety tábornok 1860. június 23-án érkezett meg 1800 fős erősítéssel Bejrútba, ahol rövid időn belül helyreállította a rendet. Ő fogadta a francia expedíciós hadsereget Bejrútban. Nem értett egyet azzal, hogy a franciák titokban felfegyverezték a maronita keresztényeket, mert ez a drúzok elleni bosszúhadjáratokhoz vezetett. Novemberben a franciákkal való ellentétei miatt lemondott posztjáról, de Latakiában maradt. De Beaufort d’Hautpoul tábornok csapatainak misszióját meg kívánta volna hosszabbítani, ez azonban nemcsak török, hanem brit érdekeket is sértett. Fuat pasa külügyminiszter a kérdés eldöntése érdekében vizsgálóbizottságot állított fel, amelynek vezetésével Kmetyt bízta meg. A bizottság a külföldi katonai erők elvonulását tartotta indokoltnak, mivel időközben új igazgatási struktúrában állapodtak meg az érdekelt felek. Létrehozták az 1918-ig működő libanoni mutasarrif (kormányzósági) rendszert. Ennek értelmében az Isztambulból kinevezett kormányzót a hat libanoni felekezet (drúz, maronita, szunnita muszlim, síita muszlim, görög ortodox és görög-katolikus) képviselői segítették az igazgatásban. Ezzel megszűnt a drúz uralom Libanonban, a felekezetek befolyása között egyensúly alakult ki, s intézmény jött létre a vitás kérdések tárgyalásos rendezésére. Így a francia haderő 1861 nyarán kivonult Libanonból.

Kmety 1861 elején kérte nyugdíjazását, s az év áprilisában már Londonban volt. ötvenhárom éves korában, 1865. május 25-én hunyt el, a londoni Kensal Green temetőben helyezték örök nyugalomra. Magyar hősként, oszmán-török tábornokként és a britek barátjaként maradt fenn a neve.

Guyon Richárd és Kmety György törökországi életének számos kérdése továbbra is ismeretlen, habár az elmúlt évtizedben sok előrelépés történt. Csorba György turkológus-történész több igen fontos tanulmányt tett közzé az elmúlt évtizedben. A Kossuth-emigráció történetének átfogó kutatása azért is fontos, hogy az a gazdag és eredményes kutatás, amely a szabadságharc tisztikarának prozoprográfiájára vonatkozik, s amelyet Bóna Gábor indított el, ne maradjon torzóban. Az életutak külföldön is – az Oszmán Birodalomban is – tovább folytatódtak, hol sikereket hoztak, hol bukásokat. A török történetírás, leszámítva néhány régebbi munkát, az elmúlt évtizedekben fedezte fel bizonyos tekintetben a Kossuth-emigrációt. Ebben nagy szerepe van Kemal Karpat professzor úrnak, aki a török modernizáció kutatása közben figyelt fel a magyarok és a lengyelek különleges törökországi szerepére. Első előadását erről 1986-ban a Comité International des Études Pré-Ottomanes et Ottomanes (CIÉPO) magyarországi, pécsi konferenciáján tartotta. Ezt követően 1988-ban Kemal Karpat hosszabb ideig Magyarországon kutatott, hogy könyvet írjon a Kossuth-emigráció törökországi hatásáról. Ezt a tervet azonban elsodorta két dolog. Az egyik az, hogy Karpat professzor a menekültkérdést a 19–20. századi török történelemben egyre szélesebben kezdte kutatni. Ennek eredményeként jelent meg 2010-ben a Törökország mai etnikai szerkezetét a menekültkérdés fényében bemutató könyve. A másik ok pedig az, hogy a professzor figyelme az 1990-es években Közép-Ázsiára terelődött. Nem született meg ugyan Kemal Karpat önálló könyve a törökországi Kossuth-emigrációról, de a magyarok szerepe a török modernizációban szinte minden összegzésében olvasható.

Bayram Nazır, a gümüşhanei egyetem professzora 2006-ban igen alapos munkát jelentetett meg törökül a Kossuth-emigrációról, számba véve az 1849 és 1851 közötti időszak legfontosabb török forrásait. Abdullah Saydam, a kayseri Erciyes Egyetem professzora is értékes tanulmányokat tett közzé a magyar menekültekkel kapcsolatban. Selim Deringil, az isztambuli Boğaziçi Egyetem történészprofesszora s a budapesti Közép-Európa Egyetem vendégprofesszora nemrégiben magyar fordításban tette közzé gondolatait a törökországi Kossuth-emigrációról. A fentiek azt jelzik, hogy az 1849-ben itthon megszakadt s az Oszmán Birodalomban folytatott életutak körüli köd oszlani kezd. A török források közreadásával a Kossuth-emigrációról készült képzeletbeli fotó az elkövetkező években reményeink szerint élesedni fog. S ez egyben újfajta gondolkozást is el fog indítani a kelet-közép-európai és délkelet-európai közös történelmünkről.
 

Kulcsszavak: Guyon Richárd (Hursid pasa), Kmety György (Iszmail pasa), Kossuth-emigráció, Kars védelme, krími háború, Josef Kohlman, Tüköry Lajos, William F. Williams, Kemal Karpat, Bayram Nazır, Abdullah Saydam, Selim Deringil
 

IRODALOM

Arbanász Ildikó – Ayan, D. – Csorba Gy. – Hermann R.– Hóvári J. (2013): Magyar honvédtábornokok oszmán szolgálatban – Guyon Richárd és Kmety György – Hursid pasa és Iszmail pasa. (Szerk.: F. Tóth Tibor) Budapest

Csorba György (1999): Az 1848–49-es törökországi magyar emigráció története. Hadtörténelmi Közlemények. 112, 1, 1–48. • WEBCÍM

Csorba György (2004): Az 1850. évi aleppói zavargások és a magyar emigránsok szerepe. In: Birtalan Ágnes – Masanori, Yamaji (szerk.): Orientalista Nap. 2004. MTA Orientalisztikai Bizottság–ELTE Orientalisztikai Intézet. Budapest, 30–39.

Deringil, Selim (2011): „Törökké lett” magyarok a szabadságharc után. BUKSZ 144–152. • WEBCÍM

Göyünc, Nejat (1976): 1849 Macar mültecileri ve bunların Kütahya’ ve Halep’e yerleştirilmeleri ile ilgili talimatlar. II. Rákóczi Ferenc ve Macar Mültecileri Sempozyunu. İstanbul

Karpat, Kemal H. (1986): Kossuth in Turkey: The Impact of Hungarian Refugees in the Ottoman Empire, 1849–51. CIÉPO Osmanlı Öncesi ve Osmanlı Araştırmaları Uluslararası Komitesi VII. Sempozyunu Bildirileri Pécs: 7–11. Hazırlayan: Bacqué–Grammont, Jean-Loius – Otaylı, Ilber – Donzel, Emeri van. Ankara, 1994, 107–121. Ennek egyik változata magyarul: Karpat, Kemal (1989): Kossuth Törökországban. A magyar menekültek szerepe az Oszmán Birodalom modernizálásában. Keletkutatás. tavasz, 36–48. Angolul: Karpat, Kemal (1990): Kossuth in Turkey: The Impact of Hungarian Refugees in the Ottoman Empire, 1849–1851. Hunarian Heritage Review 19. March, 18–23.; Törökül:

Karpat, Kemal (2012): Balkanlar’da Osmanlı Mirası ve Milliyetçilik. Istanbul, 112–129.

Karpat, Kemal H. (2010): Osmanlı’dan Günümüze Etnik Yapılanma ve Göçler. İstanbul, 480.

Karpat, Kemal H. (2012): Kısa Türkiye Tarihi 1800–2012. Timaş Yayınları, İstanbul, 50.

Nazır, Bayram (2006): Osmanlı’ya Sığınanlar: Macar ve Polonyalı Mülteciler. Yeditepe, İstanbul, 455.

Refik, Ahmed (1926): Türkiye’de mülteciler meselesi. Matbaa-i Âmire, İstanbul

Saydam, Abdullah (1997): Osmanlıların Siyasi İlticalara Bakışı ya da Macar-Leh Mültecileri Meselesi. Belleten. 231, 339–385.

Saydam, Abdullah (1997): Kütahya’da Mülteci Bir Cumhurbaşkanı: Louis Kossuth. Tarih ve Toplum. 167, Kasım, 5–11.

Szalczer Sándor (1893): Magyar emigránsok Törökországban 1849–1861. (Pap János följegyzései nyomán kidolg. Szalczer Sándor) Taizs, Pécs • WEBCÍM
 

LÁBJEGYZETEK

1 A muszlimok ekkor emlékeznek meg arról, hogy Ábrahám (Ibrahim) fel akarta áldozni fiát, Izsákot (Ishakot) az Úrnak (Allahnak). <

2 Isztambuli síremlékén 1856. október 11. szerepel. <