A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÉT HONVÉDTÁBORNOK, AKIKBŐL TÖRÖK PASA LETT

    KÉTSZÁZ ÉVE SZ ÜLETETT GUYON RICHÁRD ÉS  KMETY GYÖRGY

X

Hermann Róbert

az MTA doktora, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese

hermann.robert(kukac)mail.militaria.hu

 

 

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc leverése után több ezer magyar, lengyel és olasz katona menekült az Oszmán Birodalom területére. Nagy részük 1849 őszén már haza is tért, vállalva a börtönbüntetést vagy a besorozást is. Az emigránsok egy része nyugat felé vette az irányt, hogy a franciaországi, angliai és németországi magyar emigránsokhoz csatlakozva próbálja meg átvészelni a nehéz időket. Több tucat emigránst, köztük Kossuth Lajost, Batthyány Kázmért, Mészáros Lázárt az osztrák és az orosz hatóságok követelésére Kis-Ázsiába internáltak a törökök. Volt azonban egy olyan csoportjuk, akik 1849 őszén úgy döntöttek, hogy az Oszmán Birodalom hadseregében vállalnak szolgálatot, hátha ezáltal egykor törleszthetnek a magyar szabadságharcot leverő Oroszországnak, illetve Ausztriának. Közéjük tartozott a szabadságharc két neves tábornoka, az angol születésű Guyon Richárd és Kmety György is.
 

 


Guyon Richárd,

„a magyarnak ángol oroszlánja”


Guyon Richárd 1813. március 31-én született az angliai Bath-ban, francia eredetű, főnemesi családban. A Franciaországi protestánsüldözés elől menekült hugenotta család a 17. században költözött át Angliába.

Guyon kalandvágyó fiatalember lévén részt vett az 1830-as évek elején a portugáliai polgárháborúban, amelyet az ottani liberális és konzervatív erők vívtak. Ezt követően utazgatott, s a Habsburg Birodalom egyik kikötővárosában, Triesztben járva, megismerkedett néhány osztrák császári tiszttel, s úgy döntött, belép az osztrák császári-királyi hadseregbe. 1834-től 1840-ig a 2. huszárezredben szolgált. (A császári-királyi hadseregnek tizenkét huszárezrede volt, s mindegyiket Magyarországról állították ki.) Pálffy János magyar képviselő emlékirata szerint 1838-ban ki akart lépni a hadseregből, s éppen búcsúlátogatáson volt ezredének tulajdonosánál, Splényi Ignác táborszernagynál, amikor megismerkedett annak lányával, Máriával. Splényi kérdésére, hogy mikor szándékozik elutazni, közölte, hogy marad, mert megnősül. – És kit vesz el? – kérdezte Splényi. – Az Ön lányát. – volt a válasz.

A házasságra 1838. november 22-én került sor. A császári-királyi hadseregből kilépve, Guyon Magyarországon, a Komárom megyei Csúzon telepedett le, később az Esztergom megyei Csatán élt.

Amikor 1848-ban kitört a magyar forradalom, majd megalakult az önálló magyar kormány, Guyon először a belső rendfenntartásért felelős nemzetőrségben lett tiszt. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ország önállóságát veszély fenyegeti, a magyar kormány önkéntes alakulatokat szervezett. Guyon 1848. szeptember 15-étől őrnagyi rangban egy ilyen alakulatnak, a dunántúli önkéntes mozgó nemzetőrség 2. (2. Pest megyei) zászlóaljának parancsnoka volt. Az alakulat a váci táborból szeptember elején Budapestre, szeptember 16. körül pedig a dunántúli magyar táborba vonult. Ekkor már megkezdődött Josip Jellačić horvát bán hadseregének támadása Magyarország ellen.

A szeptember 29-én Pákozdnál vívott csatában Guyon alakulata a magyar jobbszárnyon állt fel. Itt a Johann Kempen vezérőrnagy vezette horvát balszárny csapataival került szembe. Amikor a 2. pesti önkéntes nemzetőrzászlóalj lőszere elfogyott, Guyon szuronyrohamot vezényelt, s így űzte vissza a horvát határőröket. „Az élénk puska és ágyútűz, amelyet az ellenség ekkor a magyar gyalogsági tömegekre nyitott, nem állította meg őket előrenyomulásukban, s a zászlóalj rettenthetetlenül a cserjésbe rontott, az erdő széléig tört előre, de a folyton érkező ellenséges erősítések miatt félórás, újra meg újra megújuló küzdelem után korábbi megerősített állásába volt kénytelen visszavonulni” – írta a történtekről a magyar hadsereg utólagos hadműveleti naplója. Végül a beérkező magyar erősítések révén sikerült stabilizálni a helyzetet.

A pákozdi győztes csata után Guyon alakulata is a Jellačićot üldöző hadsereg soraiban vonult a Lajtához, a magyar–osztrák határfolyóhoz. Időközben Bécsben is újabb forradalom tört ki, ami jelentősen javított Magyarország helyzetén. A magyar sereg vezetői azonban tétováztak, a bécsiek sem hívták segítségül őket. Így a forradalmi Bécs felmentésére indított támadás csak október 28-án indult meg.

A hadsereg október 30-án a Schwechat-folyó vonalában, Schwechat és Mannswörth községeknél került szembe Jellačić haderejével. Az október 30-i csata azzal kezdődött, hogy a jobbszárnyon a Bárczay János őrnagy dandárjához tartozó, Guyon vezette 2. dunántúli (2. pesti) önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj, egy székely reguláris határőrzászlóalj és a Száz János őrnagy önkéntesekből álló zászlóalja megtámadta Mannswörthöt, s 20 perces küzdelem után „felségesen” bevette a falut. – Fiaim, büdös a puskapor, szuronyt szegezz – mondta Guyon a roham előtt. Guyon állítólag három tisztet és 204 közembert veszített halottakban és sebesültekben, majd kiűzte az ellenséget az ott lévő malomból és a kissé távolabb lévő gazdasági épületekből. A malomnál nem találtak ellenállásra, sőt, maga a molnár engedte be őket, s erősen hálálkodott, mert attól tartott, hogy a magyar tüzérség felgyújtja az épületet. A gazdasági épületeket viszont a magyarok rágyújtották az ott védekező ellenségre. A sikeres támadás következtében a magyar jobbszárny a centrumhoz és a balszárnyhoz képest ferde vonalba került. A sikeres kezdést azonban a többi szakaszon nem követte hasonló folytatás, rövidesen érvényesült az ellenség túlereje és tüzérségi fölénye. Ennek ellenére a 2. pesti önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj rendezetten hagyta el a csatateret.

Guyon vitézségével felhívta magára a táborban tartózkodó, s a csatában jelen lévő Kossuth Lajos, az országot vezető Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének figyelmét is. „Guyon Rikárd nemzetőrségi őrnagyot azon elszánt bátor s hazafi vitézségeért melyet a tegnapi csatánál tanúsított ezennel a honvédelmi bizottmány biztosan várt beleegyezése mellett, honvéd ezredessé kinevezem” – közölte a csata napján Móga János altábornagy, fővezérrel.

A schwechati csata után Kossuth úgy intézkedett, hogy Guyon parancsnoksága alatt a Köpcsénybe beérkező csapatokból 8000 fő 22 löveggel induljon Balthasar Simunich császári-királyi altábornagy seregének elfogására. A Pozsonyban kapott erősítésekkel legalább 10 000 főt és 32 löveget számláló erő üldözőbe vette Simunichot. A terv az volt, hogy az északi magyar megyék nemzetőrsége és Ordódy Kálmán őrnagy csapatai elállják Simunich útját, s így fegyverletételre kényszerítik. Guyon csapatai azonban annyira kifáradtak, hogy pihenés nélkül nem lehetett megindítani őket; magát Guyont is egy fél napig nem tudták felébreszteni. A többi magyar erő pedig, Simunich túlerejétől tartva, meg sem kísérelte elállni az altábornagy útját.

Guyon elővédje először november 3-án Nádasnál érte utol az ellenséget, s a huszárok lekaszabolták a hátrahagyott ellenséges utóvédet. Másnap, november 4-én Jablonicnél került sor utóvédi ütközetre. Guyon katonái azonban nem tudtak komolyabb kárt tenni Simunich gyorsan visszavonuló csapataiban. Simunich kiűzése után Guyon követni akarta az ellenséget, de tisztjei nem voltak hajlandók átlépni a határt. Így aztán a sereg visszatért a Kis-Kárpátok keleti oldalára, s Nádasnál foglalt állást. Guyon az expedíció során ismerkedett meg a sereg mellé „szakértőként” kirendelt, korábban a bécsi forradalom fegyveres erőit vezénylő Józef Bem vezérőrnaggyal.

November 11-én a fel-dunai hadsereg új fővezére, Görgei Artúr vezérőrnagy leváltotta Guyont a nádasi dandár éléről, és Pozsonyba rendelte. Görgei és Guyon viszonya kezdettől feszültségekkel volt terhes, aminek okát csak találgatni tudjuk. Tény, hogy a Simunich elleni akció sikertelensége miatt egy ideig Kossuth is neheztelt Guyonra. Pozsonyban az ott állomásozó tartalékdandár vezényletét kapta.

December 14-én Simunich altábornagy hadosztálya megtámadta és Nagyszombatig űzte a nádasi magyar dandárt. A visszavonuló sereg parancsnokságát Görgei Guyonra bízta. Az ezredes december 16-án Nagyszombatnál nem sok sikerrel próbálta meg feltartóztatni az előnyomuló császári-királyi hadosztályt. Simunich eleve túlerőben volt, a Guyonnak rendelt erősítések egy része pedig nem érkezett meg. Emellett az erős köd is megnehezítette a tájékozódást. Így aztán Simunich csaknem teljesen bekeríthette a várost védő magyarokat. A visszavonuló csapatokat egy magyar sorezredi zászlóalj védte önfeláldozó bátorsággal. Az ütközetben azonban Guyon ismét kitüntette magát, az ellenség által elfoglalt hat ágyút egy huszárszakasz élén visszafoglalta, az erőteljes ellenséges gyalogsági tűz miatt azonban visszavonulni volt kénytelen, s így az ágyúkat sem tudta megmenteni.

A Guyon-dandár ezt követően a Csallóközön (a Duna két ága által határolt területen) át vonult vissza Komárom, az ország legjobb erődje felé, s ott kelt át a Duna jobb partjára, majd Buda közelébe húzódott. Miután január elején a hadsereg felső vezetői karának jelentős része beadta lemondását, vagy egyszerűen csak távozott, Görgei a megmaradó törzstisztekkel töltötte be a dandár- és hadosztály-parancsnoki beosztásokat. Így kapta meg Guyon 1849. január 12-én a fel-dunai hadtest egyik hadosztályának parancsnokságát.

Január 11-én Guyont Ipolyságnál Anton Csorich császári-királyi altábornagy hadosztályának elővédje támadta meg, s Guyon – miután visszaverte az ellenséget – Szántóra vonult vissza. A fel-dunai hadtest január közepén az északi magyar bányavárosokba vonult, Guyon csapatai Selmecbányán és a várostól délre fekvő Szélaknán rendezkedtek be védelemre. Itt érte őket január 21-én Csorich támadása. Az ellenség Selmecbányára vetette vissza Guyont, aki másnap megpróbálta visszafoglalni Szélaknát, de aztán az előnyomuló császáriak elől kénytelen volt Selmecbányára, majd a várost kiürítve Búcsra visszavonulni. Innen a Garam-folyó kiöntésein át Besztercebányára húzódott vissza. Görgei a csapatok rendezése után két oszlopban kivonta hadtestét Besztercebányáról.
Az északi oszlopot, amely a Vág völgyében indult Kassa felé, Görgei vezette. A déli oszlop, amely Guyon és Piller János ezredes hadosztályaiból állott, a Garam-folyó völgyében hátrált. Az oszlopoknak a Branyiszkói-hágó előtt kellett találkozniuk. Az északi különösebb nehézségek nélkül jutott el Lőcséig. Csorich két dandárja még január 25-én visszaindult Pestre, s csak Christian Götz és Felix Jablonowski császári-királyi vezérőrnagy követték a fel-dunai hadtest déli hadoszlopát. Február 2-án Guyon hadosztálya Iglón szállásolt be. Guyon nem állított ki előőrsöket, s így a lőcsei császári-királyi helyőrség február 3-án éjfél után 1 órakor meglepte csapatait. Guyon azonban rövidesen rendezte őket, s kiszorította a városból a támadókat.

A Lőcsére érkező Görgei előtt két lehetőség állott. Vagy a Branyiszkói-hágón áttörve közelíti meg Kassát, vagy pedig a Hernád völgyében vonul Kassa ellen. Görgei ez utóbbit választotta. Az északi kerülővel elvághatta a Kassa környékén lévő Franz Schlik császári-királyi altábornagy útját Galíciába. Emellett úgy gondolta, csapatainak is jót tenne egy győztes ütközet. Az Eperjesre és Kassára vezető Branyiszkói-hágó elfoglalását – az iglói csorbát kiküszöbölendő – Guyonra bízta.

A hágó természeti adottságainál fogva kiválóan alkalmas volt a védelemre. Tizenhárom kanyarulata, a rajta lévő útszorosok, a meredek terep egyaránt a védőknek kedveztek, akik igyekeztek barikádokkal megerősíteni az amúgy is természetes erődítményként szolgáló hágót.

Guyon megszemlélte a hágót, s angolul csak annyit mondott: „Az ördög vigyen el, ha át nem megyek rajta.” Ezt követően előre megírta hadijelentését a hágó bevételéről, s csak a halottak és sebesültek számát hagyta üresen. Kb. 3800 embere volt, a Franz Deym vezérőrnagy vezette császári királyi dandárnak kb. feleennyi. Deym csapatai azonban harcedzett, sikerhez szokott csapatok voltak, Guyonnak pedig volt egy alig kéthetes, többnyire felvidéki szlovákokból álló zászlóalja is.

Deym annak érdekében, hogy ne keríthessék be, igyekezett a hágó melletti mellékutakat, erdei ösvényeket és szurdokokat is megszállni. A megszállás nem sikerült tökéletesen, azonban azzal a nem kívánt eredménnyel járt, hogy Deymnek a hágó védelmére alig maradt csapata. Guyon csapatai egy részével, köztük a szegediekből álló 33. honvédzászlóaljjal szemből támadott, s előtte sajátos németséggel a következő szónoklatot intézte hozzájuk: „Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen.” Ami kb. annyit tesz: „Ha előre mentek, dupla zsoldot kaptok, ha hátráltok, kartáccsal belétek lövetek.” Az első roham kudarca után be is váltotta fogadalmát, majd maga állt a katonák élére.

Segítségére volt Erdősi Imre piarista szerzetes is, aki szlovákul lelkesítette a friss zászlóalj katonáit. Amikor a roham mégis elakadt, Erdősi atya a nála lévő méteres keresztet előrehajította a hóba, s szlovákul így szólt a katonákhoz: „Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?” Ez aztán mindig elég volt ahhoz, hogy a derék atyafiak visszaforduljanak.

A sikerből a hadosztály mellé kirendelt magyar huszárok is kivették a részüket. Parancsnokuk, Emil Üchtritz báró, miután belátta, hogy a lovasság a meredek hágón felfelé semmire sem használható, huszárait hátrahagyva, s maga mellé véve az osztálytrombitást, valamint három század honvédet, egy szűk mellékösvényen megindult a hegyen fölfelé, s közben tízpercenként egy rohamjelet trombitáltatott a kornétással. A védők csak azt hallották, hogy valahonnan az oldalukból is csapatok közelednek. Ez is arra indította Deym vezérőrnagyot, hogy ne erőltesse tovább a szoros védelmét. Annál is inkább, mert Guyon utasítására a csapatok egy része valóban hegynek fölfelé, az utakat megkerülve indult meg, s Deym attól tarthatott, hogy egész erejét elveszíti, ha nem siet a visszavonulással. Közben az ellenség oldalában megjelentek a bekerítő csapatok, s Deym Eperjes felé vonult vissza.

A fel-dunai, rövidesen már VII. hadtest támadottból támadóvá vált. Február 6-án Görgei már Eperjesen volt, 10-én pedig elérte Kassát, amit Schlik előző nap ürített ki.

Görgei hadereje rövidesen az újonnan kinevezett fővezér, Henryk Dembiński lengyel altábornagy alárendeltségébe került. A VII. hadtest több hadosztályánál is memorandumokat fogalmaztak meg a hadtest Dembiński alá rendelése ellen, s Guyont is csatlakozásra szólították fel. Guyon válaszában közölte, hogy ha Dembińskit Görgei helyére, s csupán a fel-dunai hadtest parancsnokává nevezték volna ki, akkor egyetértenének a tiltakozással; ha viszont „a derék hadvezérnek ismert” Dembiński több más hadosztályt is vezényel, kineveztetését feltétlenül szükségesnek tartják a hadműveletekben szükséges egység biztosítása érdekében.

Guyon – nem a saját hibájából – kimaradt a február 26–27-i csatából; csak a csata végén érkezett meg hadosztályával, s Dembiński ekkor már elrendelte a visszavonulást. Nem vett részt a fővezér ellen Tiszafüreden kibontakozott mozgalomban sem. Dembiński leváltását követően Görgei lett ideiglenesen a fővezér, aki március 7-én feloszlatta Guyon hadosztályát, s szétosztotta csapatait a többi hadosztály között. Miután ugyanezen a napon Debrecenben megszületett Guyon komáromi erődparancsnoki kinevezése, feltételezhető, hogy Guyon új beosztásáról még Tiszafüreden állapodott meg Görgei és Kossuth. (A komáromi várőrség parancsnokává ezzel egy időben Lenkey János ezredest nevezték ki.)

Guyonnak további vigaszul szolgálhatott az, hogy március 9-én kitüntették a frissen alapított Magyar Katonai Érdemrend II. osztályával az indoklás szerint Mannswörthnél végrehajtott sikeres rohamáért, valamint a nagyszombati vesztes és a branyiszkói győztes ütközetben tanúsított vitézségéért. Kossuth március 9-én bejelentette a képviselőházban, hogy a kormány jónak látta „a nemzetnek egyik fő kincsét, Komárom városát [Guyon] hűségére bízni”.

Guyon új beosztását a Komáromból érkező aggasztó hírek magyarázták. Az erőd februárban kinevezett kormánybiztosa, Puky Miklós egymás után küldte jelentéseit Debrecenbe a várparancsnokság vezető tisztjeinek alkalmatlanságáról, erélytelenségéről, az erőd védelmét gyengítő belső viszályokról. Miután Komárom az ország legjobb és legfontosabb erődítménye, egyben a megindítandó támadó hadművelet célpontja is volt, mindenáron biztosítani kellett. Guyonról és Lenkeyről egyaránt ismert volt, hogy teljes mértékben elkötelezték magukat a magyar ügy iránt, így kinevezésük a válságosnak tűnő komáromi helyzet megoldását hozhatta.

Csakhogy ehhez Guyonnak és Lenkeynek be kellett jutnia az erődbe. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, részint a több száz kilométeres távolság, részint az útközben található, illetve a Komáromot körülzáró császári-királyi csapatok miatt. Március 15-én Kossuth sürgette Guyont, hogy mielőbb induljon útnak, de előtte jelentkezzen nála. Március 18-án, Cibakházán Guyon meg is jelent Kossuthnál, s kérte, hogy mivel Lenkey rangban idősebb nála, Kossuth intézze el valahogy ezt a „bajt”. Ez csak egyet jelenthetett: Guyon vezérőrnagyi kinevezését. Kossuth tehát tíz nappal visszadatálva, március 8-i dátummal saját kezűleg kiállította a tábornoki diplomát, majd – tekintettel Lenkey érdemeire – március 15-i dátummal Lenkey kineveztetését is megírta.

Az újdonsült tábornok tehát elindult, de sehogy sem tudott átjutni a császári-királyi vonalakon, pedig állítólag különféle álruhákkal is próbálkozott, például házaló zsidó kereskedőnek öltözött. Végül a támadó magyar fősereghez csatlakozva igyekezett elérni célját. S ha már ott volt, április 19-én a nagysallói ütközetben személyesen állt a magyar I. hadtest egyik dandárjának élére, s verte vissza egy császári királyi dandár támadását. Közvetlenül az ütközet után, április 20-án maga mellé vett egy század huszárt, s miután szétugrasztotta a Zsitva folyónál állomásozó császári-királyi előőrsöket, aznap délután 5 órakor megérkezett a várba. Itt mindjárt hatásköri vitája támadt az előtte tíz nappal megérkezett Lenkeyvel, aki ideiglenesen a várparancsnokság ügyeit vitte. Kettejük ellentéte nem csitult, aminek következtében Lenkey végül májusban lemondott a várőrség parancsnokságáról.
Guyon április 26-án néhány komáromi zászlóalj élén részt vett a Duna jobb partján vívott csatában. Nagy eréllyel kezdte meg az erőd megerősítését, de az időközben a fővezéri, majd a hadügyminiszteri posztot is átvevő Görgeivel nem javult a viszonya. Görgei utóbb emlékiratában Guyont tette felelőssé azért, hogy Komárom alól nem érkeztek meg időben Buda alá a vár ostromára rendelt ostromágyúk, ám ez a vád alaptalan volt; Guyon az első kérésre útnak indította a nehézlövegeket. Ugyanakkor bepanaszolta Kossuthnál Görgeit, mondván, hogy az megfosztotta őt minden nehézlövegétől és lőszerétől.

A Klapka György vezérőrnagy, helyettes hadügyminiszter által újonnan kidolgozott haditerv úgy intézkedett, hogy Klapka vegye át a komáromi erőd, Guyon a várőrség, Lenkey pedig az alakítandó tartalék lovashadosztály parancsnokságát. Guyon sem sokáig maradt azonban Komáromban, június elején a tartalék hadtest parancsnokává nevezték ki. Kossuth Lajos kormányzóelnök, az ország vezetője azonban június 22-én felhívta Görgei fővezér és hadügyminiszter figyelmét arra, hogy „A nemzet méltán kérdi, miért nincs Guyon a harctéren? – s én nem tudok reá felelni, önmagamnak sem; mert érzem, hogy Guyon olyan egyéniség, kit a haza javára fel kell használni, s pedig nem [a reservánál, hanem] a harctéren. Nem oly sokan vagyunk, hogy olyan embert, mint Guyon, nélkülözhessünk.” Kossuth azt javasolta, hogy Guyon vegye át az Aradot és Temesvárt ostromló V. hadtest parancsnokságát, az azt addig vezénylő Vécsey Károly tábornok pedig legyen a tartalék hadtest parancsnoka.

Június 24-én meg is született a kinevezés, majd Guyon Aradra utazott. Miután azonban az V. hadtest tisztikara testületileg kérte, hogy Vécsey maradjon az V. hadtest parancsnoka, Vetter Antal altábornagy, a déli magyar hadsereg fővezére úgy döntött, hogy Guyon a Bácskában, a Tisza és a Duna között fekvő dél-magyarországi területen állomásozó IV. hadtest parancsnokságát vegye át Tóth Ágoston ezredestől.

Dél-Magyarországon ekkortájt kritikus volt a hadi helyzet. Jellačić táborszernagy június 25-én Óbecsénél megverte Tóth csapatait, de aztán megelégedett Óbecsénél aratott babérjaival, s visszatért a Ferenc-csatorna mögé. Így a déli hadsereg fővezérévé kinevezett Vetter altábornagynak elegendő ideje maradt a magyar csapatok újjászervezésére. Miután július 12-én Kmety György vezérőrnagy 6600 főnyi hadosztálya megérkezett Nemesmileticsre, az immáron megerősödött, közel 20 000 főnyi hadtest támadásba kezdhetett. Vetter szándéka az volt, hogy a Ferenc-csatorna keleti szakaszán csupán tüntető támadásokat indít, ugyanakkor a Kmety-hadosztály Szivács térségében július 14-én átkel a csatornán, s 15-én Kulánál oldalba támadja Jellačić csapatait. Ezzel egy időben a Guyon vezette IV. hadtest arcból támadja meg a császári királyi hadsereget.

Közben Jellačić is értesült arról, hogy Szabadka térségében jelentős magyar erők gyülekeznek. Mivel a Ferenc-csatorna vonalát passzív védelemre alkalmatlannak tartotta, úgy döntött, hogy megtámadja a magyar csapatokat, még mielőtt azok lendülnének támadásba. Ezért átkelt a Ferenc-csatornán, s július 14-én hajnalban Kishegyesnél megtámadta a nagyobbrészt itt összpontosult IV. magyar hadtestet.

Az éjszakai felvonulás azonban rosszul sikerült, a feketehegyi magyar előőrsök észrevették, s a császári-királyi csapatok oldalába lőttek. A bán kénytelen volt észrevenni, hogy a magyarok vonala felvonuló csapatainak oldalában húzódik. Ettől függetlenül folytatta a támadást, de a magyarok rendre visszaverték, a szemből és oldalról kapott tűz viszont irtózatos zűrzavart okozott a császári-királyi csapatok között.

Sőt, Guyon ellentámadásba kezdett, s már-már azzal fenyegette a bánt, hogy elvágja visszavonulási útját Verbász felé. Jellačić ezért elrendelte a visszavonulást. Ez már csak azért is sürgős volt, mert közben Kmety hadosztálya Kula környékére ért, s ha elűzi a kulai császári-királyi helyőrséget, s Verbászig hatol, bekerítheti a visszavonuló császári-királyi csapatokat. Kmety azonban nem sietett, amit az is magyaráz, hogy a parancs értelmében csak 15-én kellett elérnie Kulát, s csapatai így is közel 25 kilométert meneteltek aznap. Így Jellačić komolyabb üldözés nélkül érte el Verbászt, s vonult onnan vissza Titelre, majd a Szerémségbe. Július 18-ára az egész hadsereg a titeli fennsíkon és környékén összpontosult.

Kishegyes után a kezdeményezés ismét a magyarok kezébe került. Július 17-én Vetter főhadiszállása már Péterváradon, Dél-Magyarország legfontosabb erődjében volt. Itt döntöttek a további hadműveletekről. Vetter előbb Pétervárad teljes felmentésére gondolt, mert ez lehetővé tette volna Karlóca és Szalánkemén bevétele után a császáriak legfőbb itteni támaszpontjának, a titeli fennsík természetes erődítményének kiéheztetését. A magyar hadügyminisztérium azonban arra utasította, hogy ne a Pétervárad előtti sáncrendszer nehezen keresztülvihető áttörésével kísérletezzen, hanem próbálja meg a fennsík rohammal történő megszerzését.

Július 23-án Guyon több ponton is támadást indított a fennsík bevételére. A védők azonban a terepadottságok felhasználásával fölényesen visszaverték a rohamokat. Ezen a napon a hadügyminisztérium utasította Vettert, hogy a IV. hadtestet indítsa Szegedre, s a Duna-vonal védelmére és Titel megfigyelésére egyedül Kmety hadtestét hagyja hátra. Július 25-én a IV. hadtest megindult Szeged felé. Július 31-én a hadügyminisztérium utasította Vettert, hogy Kmetyt rendelje át a Tisza bal partjára.

Guyon a IV. hadtesttel Szeged környékére vonult. Csapatai élén ott volt az augusztus 5-én Szőregtől délre, Törökkanizsánál vívott ütközetben, majd Óbesenyő felé vonult vissza. Ugyancsak részt vett az augusztus 9-én Temesvárnál vívott döntő csatában, ahol a centrumot vezényelte. A csatavesztés után Józef Bem altábornagy, fővezér őt nevezte ki a hadsereg vezérkari főnökévé, s ő küldött lakonikus rövidségű jelentést a csatavesztésről Kossuthnak.

Guyon mindent megtett azért, hogy a Temesvárnál megvert haderőt újra harcképes erővé

 

 

kovácsolja, de a bomlást már nem tudta megállítani. Augusztus 14-én reggel parlamenter érkezett a császári-királyi tartalék hadtest parancsnokától, Franz Liechtenstein altábornagytól, aki fegyverletételre szólította fel a hadsereget. A felszólításra Bem helyetteseként Guyon válaszolt: ha I. Ferenc József elismeri az 1848. márciusi alkotmányt, s közkegyelmet ad, kész letenni a fegyvert; amíg azonban ez nem történik meg, harcolni fog.

A sereg kettéoszlása, s egy részének Vécsey Károly tábornok parancsnokága alatt északra vonulása után Guyon Bemhez csatlakozott, s együtt vonultak Erdély határáig. Azonban Dévánál is már csak a dél-erdélyi csapatok bomlófélben lévő maradványait találták, így augusztus 18-án Bem, Guyon és mások némi katonai kísérettel török földre indultak. Augusztus 22-én lépték át Havasalföld határát, s 26-án Turnu Severinben csatlakoztak az ott lévő magyar emigráns katonai táborhoz.

Október 28-án Kossuth Vidinben altábornaggyá léptette elő Guyont. Az osztrákok és az oroszok ekkortájt határozottan követelték a magyar és lengyel emigránsok kiszolgáltatását. Ezt Abdul Medzsid szultán és kormánya elutasította, de beleegyeztek abba, hogy a „legveszélyesebb” emigránsokat Kütahyába internálják. Miután Guyon angol állampolgár volt, ő szabadon Isztambulba távozhatott, ahol egy ideig Kossuth félhivatalos diplomáciai képviselője volt. Rövidesen áttért az iszlám hitre, és Hursid pasa néven tábornok lett a török hadseregben. 1850 és 1853 között Damaszkuszban szolgált. 1853. október 1-jén a krími háborúban Kars várába rendelték, majd az anatóliai hadsereg vezérkari főnöke (reisz pasa) volt. Nevéhez fűződik Erzurum megerősítése, s egy darabig Kars védelme.

Guyon nehezen viselte Zarif Musztafa pasa fővezér korrupt üzelmeit, amiről levelet is fogalmazott. Ez azonban Zarif kezébe került, aki azt Riza pasához, a hadügyminiszterhez, saját nevelőapjához küldte tovább. Így aztán Zarif ésRiza igyekeztek eltávolítani Guyont a hadszíntérről. A Zarif hibájából bekövetkezett 1854. augusztus 6-i kürekderei csatavesztésért Guyont okolták; le is váltották posztjáról, és Isztambulba rendelték vizsgálatra. Itt altábornaggyá nevezték ki.

A vizsgálat idején egy angol kereskedővel mosóüzemet nyitott a Krímben harcoló katonák ruhájának tisztítására, a vállalkozás a békekötéssel megbukott. A szultán kívánságára minden pénteken részt vett az uralkodót kísérő díszmenetben. 1856. október 11-én heves fájdalmak közepette halálozott el. Az üsküdári angol temetőben (Haydarpaşa Mezarlığı), ahol a krími háború angol áldozatainak sírjai találhatók, helyezték örök nyugalomra.

Sírfelirata a következő:
Itt nyugszik / Guyon / Richard / gróf / Török Fő Tábornok / Frankhon ivadéka / Angolhon szülöttje / Magyarhon vitézze / Meghalt Octóber 11én 1856 / Élete / 44ik évében.

 


 

IRODALOM

Bona Gábor (szerk.) (1998): A szabadságharc katonai története. Zrínyi, Budapest

Deák István (1994): A törvényes forradalom. Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben. Gondolat, Budapest

Deák István (1981): Guyon Richárd délvidéki hadjárata a szabadságharc utolsó heteiben egy kiadatlan hadtestnapló tükrében (1849. június 26. – július 30.). Századok. 115, 3, 557–586.

Görgey Artúr (1988): Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. (S. a. r. Katona Tamás) (Pro Memoria) I–II. Európa, Budapest • WEBCÍM

Kinglake, Arthur (1856): The Patriot and the Hero. General Guyon, on the Battle Fields of Hungary & Asia. Hamilton, Adams, and Co., London • WEBCÍM

K. Király, Béla (ed.) (1984): East European Society and War in the Era of Revolution, 1775–1856. (War and Society in East Central Europe Vol. IV.) Brooklyn College Press, New York

Kossuth Lajos összes munkái. XIII–XIV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. III. rész. (1952–1953) (S. a. r. Barta István) Akadémiai, Budapest

Kossuth Lajos összes munkái. XV. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai. (1955) (S. a. r. Barta István) Akadémiai, Budapest

Kossuth Lajos és Görgei Artúr levelezése, 1848–1849. (Millenniumi Magyar Történelem) (2001) (S. a. r. Hermann Róbert) Osiris, Budapest
Márkus László (1955): Guyon Richárd. Budapest

Thaly, Sigismund (1852): The Fortress of Komárom (Comorn) during the War of Independence in Hungary in 1848–1849. Translated by William Rushton. With a Plan of the Fortress. London
 


 

 

 

Kmety György,
Csorna és Kars hőse


Kmety György, az 1848–1849. évi szabadságharc tábornoka 1813. május 24-én született a Gömör megyei Felsőpokorágyon. Apja evangélikus lelkész volt, 1818-ban meghalt, az édesanya ezután a fiúkkal, Pállal és Györggyel áttelepült a kelet-magyarországi, Szabolcs megyei Nyíregyházára.

György neveltetését előbb az anya, majd a jóval idősebb báty, Kmety Pál irányította. Késmárki tanulmányai során György nem annyira az iskola látogatásában, mint inkább kerülésében jeleskedett, ahogy életrajzírója és barátja, Thurzó Miklós írja: bátyja „erővel tudományos férfiút akart belőle képezni; de a vidám szeszélyű ifjú pajzánságain megtört minden kísérlete”. Ezért aztán 1833-ban katonának adta a császári-királyi 19. (Schwarzenberg-) gyalogezredbe. A császári hadseregnek ekkor ötvennyolc sorgyalogezrede volt, ezek közül tizenötöt állítottak ki Magyarországról és Erdélyből.

György katonának már jobban bevált; „vas szorgalma, ügyessége, alkalmazása megtermé gyümölcsét; mert a körülményekhez képest elég korán emeltetett tiszti rangra” – írja róla Thurzó Miklós. 1847 végén már főhadnagy volt az ezred egyik, Észak-Itáliában állomásozó zászlóaljánál.

Már megindult a magyar szabadságharc, amikor Kmetyt 1848. október 1-jén áthelyezték az ezred Magyarországon lévő 3. zászlóaljához, de végül is nem ide került, hanem a 15., Pozsonyban szervezett honvédzászlóaljhoz. Október 19-én ide nevezték ki századossá. Úgy tűnik azonban, hogy ide sem vonult be; október 22-én már a Győrben szervezett 23. honvédzászlóalj négy felfegyverzett századának élén csatlakozott a Győrött áthaladó Kossuth Lajosnak, az országot irányító Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének táborához. E négy század élén vett részt az október 30-i schwechati csatában, ahol frissen szervezett alakulata jól állta a tüzet. Kossuth még a lajtai táborban, október 26-án őrnaggyá és a zászlóaljparancsnokává nevezte ki.

Ezt követően másfél hónapon át a nyugati határszélen állomásozott. Amikor december 16-án megindult a császári-királyi fősereg támadása, Kmety alakulata élén kiválóan helytállt a parndorfi vesztes ütközetben. Ezért Kossuth – Görgei Artúr tábornoknak, a fel-dunai hadsereg parancsnokának ajánlatára – alezredessé léptette elő. Kmety december 26-án írott köszönőlevelében így írt Kossuthnak: „Az igazság Istene éltesse az Elnök Urat, és a szabad Magyarországot. E kettőért mindaddig fogok harcolni, míg életben maradok.”

Kmety ezzel egy időben átvette a dandár parancsnokságát a szabadságra utazó Zichy Lipót alezredestől. A fel-dunai hadtest 1849. január eleji átszervezése során immáron véglegesen egy dandár parancsnoka lett, s ennek élén harcolta végig az észak-magyarországi téli hadjáratot. Pontosabban, nemigen került harcba, hiszen csapatai csak 1849. február első napjaiban Kassahámornál ütköztek össze az ellenséggel. Kassa február 11-i bevétele után Görgei hadosztállyá egyesítette Kmety és Szabó Zsigmond alezredes dandárjait, illetve Beniczky Lajos őrnagy különítményét, s hadosztályparancsnokká Kmetyt nevezte ki.

A VII. sorszámot kapott fel-dunai hadtest Kmety-hadosztálya kimaradt a február 26–27-i kápolnai csatából is, azonban február 28-án Mezőkövesd és Szihalom között szép győzelmet aratott Franz Deym vezérőrnagy előremerészkedő lovasdandárja felett; a császári-királyi csapatok két (más forrás szerint három) löveget is veszítettek. Kmety megbízhatóságára mutatott, hogy amikor március 3-án, Tiszafüreden a hadsereg tisztikara összegyűlt, hogy a Henryk Dembiński altábornagy, fővezér katonai hibái miatt előállt helyzetről tanácskozzon, határozottan fellépett a katonai diktatúráról beszélők ellenében, s indítványozta Kossuthnak a táborba hívását.

Március folyamán Kmety hadosztálya nem került tűzbe. 1849 áprilisában az új fővezér, Görgei Artúr tábornok vezetésével megindult a magyar fősereg ellentámadása. Ennek első ütközetét április 2-án Hatvannál a VII. hadtest vívta, amelyben Kmety hadosztálya is szolgált, ám mivel tartalékban volt, kimaradt az ütközetből is. Április 6-án, az isaszegi csata során Kmety hosszan győzködte Gáspár András vezérőrnagyot, a VII. hadtest parancsnokát, hogy ne elégedjen meg Aszód és Bag megszállásával, hanem siessen az Isaszegnél csatázó magyar fősereg segítségére. Kmety egészen a besenyői kolostorig nyomult előre, de miután Gáspár visszarendelte, sóhajtva engedelmeskedett.

Április 14-én Kmetyt ezredessé léptették elő. Ekkor már a fővárostól északra, Vácott és környékén állomásozott a hadosztálya, amely afféle összekötőként szerepelt a magyar fősereg főváros előtt hagyott, illetve a Garam folyó felé tartó csoportosításai között. A hadosztály ezt követően már nem tért vissza a VII. hadtesthez.

Részt vett Buda ostromában, s a vízvédmű ellen indított május 4-i rohamban maga is megsebesült. Kitüntette magát a vár elfoglalása során is, s Görgei vele küldte a vár bevételéről szóló jelentését Kossuthnak. „…ma is, mint mindig, kitűnőleg viselte magát” – írta róla Kossuthnak. Segédtisztjének emlékirata szerint „midőn Kossuthnál jelentését megtette volna, a kormányzó Kmetyt családja körébe vitte, hogy menten minden hivatalos feszességtől, egy pár nyugalmas órát élvezzen körében. Kossuth, midőn fia is közibük jött, imígy szólítá azt meg: »Nézd meg fiam e bácsit s midőn a legvitézebb magyarról hallani fogsz, akkor jusson eszedbe e bácsinak arcképe«”.

Május 25-én Görgei Kmetyt hadosztályával együtt Székesfehérvárra küldte. Június elején Kmety Veszprémen át Pápára nyomult előre. A közvetlenül a fősereg vezérkari irodája (Központi Hadműveleti Iroda) alá rendelt hadosztály feladata az volt, hogy dél felől fedezze a Győrnél állomásozó, s a Rába-vonalat védő, Poeltenberg Ernő vezérőrnagy által vezetett VII. hadtestet. Túlerejű ellenséges támadás esetén a Pápa–Veszprém–Székesfehérvár–Buda útvonalon meg kellett akadályoznia az ellenség gyors előretörését.

Június 11-én Kmety hadosztálya megérkezett Pápára. Kmety egyik kémjétől Pápán értesült arról, hogy a Franz Wyss vezérőrnagy vezette ellenséges féldandár Csornán szállásolt be. Ezért anélkül, hogy szándékát bárkivel is közölte volna, elhatározta, miszerint a 16 órányi távolságra lévő ellenségen rajtaüt, és megpróbálja azt megsemmisíteni.

A megteendő távolság legalább 40 kilométer volt, ami komoly terhet rótt a felvonuló honvédekre. Alárendeltjeinek azt mondta, hogy Győrbe (!) akar vonulni. A tervet senkivel sem közölte, s csak június 12-én este Marcaltőre érkezve tudatta azt Klapka György vezérőrnaggyal, a Duna jobb parti csapatok parancsnokával és Zámbelly Lajos ezredessel, a VII. hadtest vezérkari főnökével is. Maga a jelentés valamikor az éjjeli órákban érkezett a győri főhadiszállásra. Wyss már napok óta számolt egy magyar támadás lehetőségével, a császári-királyi hadvezetés azonban nem, így a féldandár nem kapott segítséget a küzdelemben.

Wyss még június 7-én szállta meg Kapuvárt, majd másnap, 8-án Csorna megszállására indult a dandár nagyobbik részével. A kiindulást és a megérkezést azonban rossz előjel kísérte. Zessner ezredes, a 4. (Császár) dzsidásezred parancsnoka, akinek Kapuváron át kellett volna vennie a dandár egy részének parancsnokságát, kocsiján kíséret nélkül előrement, s Bogyoszló környékén magyar huszárok támadták meg. Wyss szerint Zessnernél volt a június 8-ára szóló diszpozíció, amelyben a dandár valamennyi alakulata fel volt tüntetve. Ugyanakkor furcsa, hogy Wyss, noha élt a gyanúperrel, miszerint a magyarok tisztában vannak csapatainak felállításával, semmit sem tett ennek megváltoztatása érdekében.

Kmety terve igen egyszerű volt. Úgy tudta, hogy a Csornáról Bősárkányon át vezető úton lévő hidakat korábban lerombolták. Ezért úgy döntött, hogy a Rába folyón átkelve, csapataival dél és nyugat felől támadja meg Csornát. Ha a támadás sikerrel jár, Wyss vagy kelet felé kénytelen visszavonulni, s akkor a magyar VII. hadtest karjaiba fut, vagy északnak vonul vissza, s akkor a Hanság mocsaraiban kénytelen megadni magát. A terv ugyanakkor nem volt kockázat nélkül, hiszen a Kapuvárott lévő másik féldandár kb. öt, a Szerdahelyen lévő Collery-dandár pedig 8–9 óra alatt szintén a csatatéren teremhetett.

Kmety a támadást június 12-én Pápáról kiindulva június 13-án a hajnali órákban hajtotta végre. Egyik dandárja elvágta a Wyss-dandár Kapuvár felé történő visszavonulásának útját, majd a Kmety-hadosztály három irányból megtámadta Csornát. „Az ellenség előnyomulása oly gyorsan történt, hogy az ágyúkat éppen hogy ki-, s a csapatokat felállítani lehetett, amidőn Csorna községet három oldalról csatárok és lövegek már lőtték is” – írta a történtekről egy császári-királyi százados.

A Kmety-hadosztály reggel 5 és fél 6 között megkezdődő támadása kezdetben nehezen nyert teret. A császári-királyi helyőrség elkeseredetten védekezett, a nemrég az itáliai hadszíntérről érkezett dzsidások komoly veszteségeket okoztak a magyar huszárságnak, majd súlyos veszteségek árán ugyan, de biztosították a Bősárkány felé, északnak vezető visszavonulási utat.

A gyalogság is elkeseredetten védekezett, azonban a túlerővel szemben hátrálnia kellett. Amikor a honvédcsapatok betörtek a településre, a császári-királyi tüzérség több kartácslövést adott le rájuk, de ők némileg rendeződve, újabb rohamra indultak. Egy részük az utcákon indult meg, a többiek a kerítéseken átkapaszkodva szivárogtak be a településre.

Wyss utasította a faluban lévő dzsidásokat, hogy tisztítsák meg az utcát, hogy a gyalogság ismét rohamra indulhasson. A dzsidások elől a honvédek valóban meghátráltak, ám egy részük jobbra és balra a házakba és a kerítések mögé húzódott, másik részük az utca torkolatánál tömegbe állva sortüzet adott a dzsidásokra. Parancsnokuk erre visszafordította szakaszait, ám ekkor a honvédek a házak ablakaiból kereszttűzbe fogták a dzsidásokat, s súlyos veszteségeket okoztak nekik. Ezután az ütközet még fél óráig tartott, akkor azonban a honvédek a térig nyomultak előre. A csornai kolostor és a fogadó közötti téren álló két század vadász fejtett még ki ellenállást, de a honvédek sortüze után ezek is visszavonultak. Ezzel kettévágták a császári-királyi csapatokat a Kapuvár felőli kijáratnál lévő jobbszárnyra és a Kóny felőli kijáratnál lévő balszárnyra.

Wyss reggel 8 és fél 9 között rendelte el a visszavonulást. A Csorna különböző oldalain küzdő csapatokat futárok útján értesítette erről, azonban ezek egy része, a honvédektől szorítva, már amúgy is rákényszerült erre. A visszavonulás során azonban ő maga is holtan maradt a csatatéren.

A honvédek Csorna bevétele után a császári-királyi csapatokat a Hanság felé nyomták. Ha a császári-királyi utászok néhány nappal korábban nem állítják helyre a Hanságon átvezető hidakat, Wyss csapatai magyar fogságba esnek; így azonban súlyos veszteségek árán elérték Bősárkányt. Ezzel egy időben Poeltenberg tábornok egyik különítménye megtámadta az Öttevénynél álló császári-királyi előőrsöket, s elűzte őket. Ezt követően a VII. hadtest egy különítménye Enesén át Kónyra nyomult előre, s elűzte az itt lévő császári-királyi csapatokat.

A győzelem után Ludvigh János kormánybiztos azt írta Kossuthnak, hogy Kmety ismét megmutatta, „mily hazafi, oly vitéz, s oly jó demokrata tábornok is. Hadsereg élén becsületesebb hazafi, s bátrabb vezér nem állhat”.

A csornai ütközet azzal az előnnyel is járhatott, hogy meggyorsítja a császári-királyi csapatok remélt átcsoportosítását a Duna jobb partjára, s ezzel megkönnyíti a Vág folyó mentén tervezett magyar támadás sikerét. Ezek a remények annyiban ugyan valóra váltak, hogy Julius Haynau táborszernagy, a császári-királyi fővezér rövidesen elkezdte erőinek átcsoportosítását a Duna jobb partjára; ám nem azért, mert megijedt volna a magyar támadástól, hanem azért, mert ő maga akart támadni. Így Kmety győzelme szép taktikai siker maradt, semmi más. Ugyanakkor a sikert később felértékelte, hogy a júniusi hadműveletek folyamán ez volt a magyar csapatok egyetlen jelentős győzelme.

Június 22-én Kossuth mind Görgeinek, mind Kmetynek arról írt, hogy Kmety hadosztályát hadtestté kívánja fejleszteni. „Ezredes Úr buzgó honszeretetének, jeles katonai tehetségeinek és bajnok vitézségének annyi bizonyítványait adta, hogy forró ohajtásommá vált, miszerint azon hadosztály, mely Ezredes Úr ügyes és hős vezetése alatt magát oly annyira kitüntette, – egy egész hadtestté szaporíttassék” – írta Kmetynek. Ebből egyelőre nem lett semmi, de a június 24-én tartott minisztertanácson Görgei ennek alapján javasolta Kmety vezérőrnaggyá (tábornokká) történő előléptetését, ami június 26-án meg is történt.

A csornai ütközet után a Kmety-hadosztály visszatért Tétre, majd Marcaltőre. A császári-királyi hadsereg június 26–27-én kibontakozó általános támadása során a hadosztály elszakadt a Győrt védő VII. hadtesttől, s Székesfehérvár felé vonult vissza. Az ellentmondó utasítások, a hasonlóképpen bizonytalan hírek miatt Kmety nem csatlakozott vissza a Görgei vezette fel-dunai hadsereghez.

Közben június 26-án vezérőrnaggyá léptették elő. Július 2-án aztán egyértelmű utasítást kapott Kossuth Lajos kormányzó-elnöktől: hadosztályával Paksnál keljen át a Dunán, s vonuljon a Bácskába, hogy ott részt vegyen a Jellačić elleni harcokban. Kmety július 7-én átkelt a folyón, ahhoz azonban már így is későn érkezett, hogy a Jellačić ellen vívott július 14-i kishegyesi ütközetben érdemi szerepet játszhasson. Augusztus elejéig a Bácskában állomásozott, majd augusztus 9-én, a temesvári csata napján vette fel a kapcsolatot a délvidéki magyar fősereggel. Az immáron gyengébb hadtestnek megfelelő hadosztály alaposan kitett magáért, s a balszárnyon indított támadásával megakadályozta azt, hogy a császári-királyi fősereg döntő csapást mérjen a magyarra. A magyar hadsereg bomlását azonban már ez sem akadályozhatta meg.

Augusztus 12-én Kmety is úgy nyilatkozott a lugosi táborba érkező Kossuthnak, hogy a hadsereg az első puskalövésre szét fog szaladni. A hadsereg fővezére, Józef Bem altábornagy azonban bízott Kmetyben, amit az is mutat, hogy augusztus 14-én őt nevezte ki Vécsey Károly hadtestének és a Dessewffy Arisztid vezette lovasságnak a parancsnokává. Kmety rászolgált a bizalomra, hadosztálya augusztus 15-én Lugosnál még utóvédi ütközetet vívott Haynau egyik dandárjával, a másnapi facséti haditanács után azonban ezek a csapatok is bomlani kezdtek. Kmety maga is emigrációba indult. Útközben kísérőivel Mörül falunál a román felkelők fogságába került, akik éppen azon tanakodtak, hogy rájuk gyújtsák-e azt az ólat, ahová bezárták őket, amikor megérkezett Bem és kísérete, s kiszabadította őket szorult helyzetükből.

Kmety török földön névleg iszlám hitre tért, s Iszmail pasa néven belépett a török hadseregbe. Miután nem találtak számára megfelelő katonai beosztást, 1852-ben elhagyta az Oszmán Birodalmat, és előbb Párizsba, majd Londonba ment. Itt a magyar emigránsokat tömörítő magyar komité (bizottság) elnökévé választották. Kmety a londoni magyar emigráció tagjaként Kossuth egyik legmegbízhatóbb híve volt, s tekintélye révén biztosította Kossuth számára a többiek támogatását is. Görgei emlékiratának 1852. évi megjelenésekor ő írta a legrészletesebb vitairatot volt parancsnoka ellen, s ebben – Kossuth nézeteinek megfelelően – árulással vádolta a szabadságharc egykori fővezérét.

1853-tól ismét dandártábornok volt a török haderőben, 1854-től irreguláris csapatok parancsnokaként Kars környékén harcolt az oroszok ellen. 1855-ben egyike volt a karsi erődöt Muravjev orosz tábornok ellen védő parancsnokoknak, s szeptember 29-én sikerrel verte vissza az orosz csapatok támadását.

Miután a szövetkezett angol–francia–piemonti–török haderők bevették Szevasztopol erődjét, s így a háború befejezése nem váratott már sokáig magára, a török hadvezetés feleslegesnek tartotta Kars további védelmét, és a várat november 25-én William Williams parancsnok átadta az oroszoknak. Kmety, Josef Kohlman és Tüköry Lajos, nem bízva az oroszok ígéretében, a megadás előtti estén kiszöktek a várból.

Kmety 1856-ban hadosztályparancsnok volt, s ebben az évben súlyosan megbetegedett. 1859-ben Isztambulban részt vett a magyar légió tagjainak toborzásában és Itáliába szállításában. 1860-ban a szíriai drúz lázadás leverésére rendelték, de az alárendelt francia csapatok tisztjei nem voltak hajlandók engedelmeskedni neki. Mivel tiltakozása ellenére Beaufort francia tábornok erőszakos akciókat hajtott végre a drúzok ellen, novemberben lemondott, de török kérésre még hat hónapig a térségben, Latákiában (ma Szíria) maradt. A franciák maradása miatt azonban ezt követően Londonba távozott, ahol a török kormány által nyújtott nyugdíjból élt. Az angoloknál neve felmerült a libanoni kajmakánságra (kormányzóságra) való kinevezés ügyében, de nem vállalta el. Londonban hunyt el 1865. április 25-én, ötvenkét éves korában. A török állam saját halottjaként temettette el London előkelő temetőjében, a Kensal Green Cemeteryben (Kensington and Chelsea), keresztény módon, mivel állítása szerint nem vette fel az iszlámot.

Sírhelyének neve: Monument to George Kmety. Az emlékműre angol és magyar nyelvű szöveget véstek, a magyar nyelvű szöveg: E síremléket / Kmety György tábornoknak / keleti czímén Ismail pasának / fényes érdemei elismeréséül / Ő Felsége a török császár emeltette / A török birodalom Kars vára vitéz védőjét / Magyarország az 1848–49 haarcz egyik jeles vezérét / és ősi alkotmánya hű bajnokát gyászolja / Született Felső Pokorágyon Gömör megyében / május 24. 1813 / Meghalt Londonban / április 25. 1865.


Segédtisztje, Thurzó Miklós emlékirata szerint „Kmety fáradhatatlan, tevékeny, elszánt, figyelmes, nem túlságos vakmerő; de bátor és számító, szigorú; de igazságos, kedélyes, szeretetreméltó, a fényt és kitüntetést nem vadászó, lelkiismeretes és mi legfőbb, a magasztosságig magyar hadvezér volt”.
 



Kulcsszavak: Guyon Richárd, Kmety György, 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc, császári királyi hadsereg, honvédsereg, Oszmán Birodalom, Kossuth-emigráció, krími háború
 


 

IRODALOM

Andrássy Antal (1981): Felderítő és információs jelentések a Kmety-hadosztálynál 1849 nyarán. Somogy Megyei Múzeumok Közleményei. IV/12. Kaposvár. 217–242.
Hermann Róbert (1999): A csornai ütközet története és okmánytára. 1849. június 13. Soproni Levéltár, Sopron

Hermann Róbert (1999): Az ihászi ütközet emlékkönyve 1849–1999.  Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa • WEBCÍM

Klapka, George (1850): Memoirs of the War of Independence in Hungary. Vol. I–II. Charles Gilpin, London Vol II: • WEBCÍM

Kmety György (1861): Mein Leben und Wirken in Ungarn. Írta Görgei Arthur. Megbírálva Kmety György egykori magyar tábornok által. Ford. H[uszár] I[mre]. Pest

Kossuth Lajos és Görgei Artúr levelezése, 1848–1849. (2001) Millenniumi Magyar Történelem. (S. a. r. Hermann Róbert) Osiris, Budapest

Kossuth Lajos összes munkái. XIII–XIV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I–II. rész. (1952–1953) (S. a. r. Barta István) Akadémiai, Budapest

Kossuth Lajos összes munkái. XV. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai. (1955) (S. a. r. Barta István) Akadémiai, Budapest

Roberts, Ian W. (1991): Nicholas I and the Russian Intervention in Hungary. (Studies in Russia and East Europe) Macmillan, Basingstoke–London

Tepperberg, Christoph – Szijj Jolán (Hrsg.) (2005): Von der Revolution zur Reaktion. Quellen zur Militärgeschichte der ungarischen Revolution 1848–49. Bearbeitet von Róbert Hermann, Thomas Kletečka, Elisabeth Gmoser und Ferenc Lenkefi. Wien – Budapest

Thurzó Miklós (1888): Kmethy [sic!] György. Hazánk X. Szerk.: Abafi Lajos. Budapest, 112–129.