A kétszáz éve született báró Eötvös József (1813–1871) pályája – tudósi, ellenzéki politikusi, miniszteri, akadémiai elnöki és szépírói életműve – mindmáig nyitott nemcsak az újraértelmezések, hanem az alapkutatások előtt is. Nincs ez másképpen életében megjelent utolsó könyve, a Gondolatok esetében sem. Az 1864-es impresszummal, de 1863-ban megjelent művet irodalomtörténet-írásunk, Alexander Bernát 1913-as elemzése óta, egyoldalúan a Pascal, Goethe és La Rochefoucauld nyomdokain járó aforizmagyűjtemények hagyományában vizsgálta. Ugyanakkor a Gondolatok elmélkedéseinek a hit és vallás, ember és világ, irodalom és tudomány, állam és politika kérdéskörein átfutó és azokat összekötő íve az egyes aforisztikus töredékeken túlmutató szerzői szándékot is hordoz. A Gondolatok vagy annak legalább egy része, koherens mű, amely Eötvösnek a természettudományokról vallott felfogását is feltárja. A jelen tanulmány azt a kérdést igyekszik megválaszolni, mennyiben tekinthetők az ott leírtak általános érvényűnek. Amellett érvel, hogy a kifejezetten éles természettudomány-, illetve orvostudomány-ellenességről tanúskodó fejtegetések, amelyek látszólag zavarba ejtő ellentétben állnak tudománypártoló törekvéseivel és társadalomkutatói meggyőződésével, a körülményeknek köszönhetik keletkezésüket. A magyar természettudományos kutatások intézményes újraindulásának idején jelölnek ki tudománypolitikai elveket, és nem szerzőjük általában vett tudományos meggyőződéséről tanúskodnak.

A Gondolatok megjelenésének a magyar orvosok és természetvizsgálók 1863. szeptember 19. és 26. között tartott IX. pesti vándorgyűlésére való időzítése önmagában is beszédes tény e tekintetben. Ahogy Eötvös a mű fizetett sajtó alá rendezőjének (és minden bizonnyal nyelvi lektorának) (vö. Eötvös, 1976, 369.), Gyulai Pálnak írta 1863. szeptember 12-i levelében: „[m]iután az orvosok s természetvizsgálók ülésére, melynek elnöke vagyok, az ország különböző vidékeiről többen gyűlnek öszve, a kelendőség tekintetéből szeretném, ha Gondolataim az ülés alatt kijöhetnének” (Eötvös, 1976, 368.).

A mű meggyőzheti arról olvasóját, hogy nem egyszerű anyagi megfontolásból eredt csupán, hogy Eötvös a természetvizsgálók kongresszusára időzítette a tanácskozás helyszínén árult Gondolatok megjelenését. Intő üzenetet fogalmazott meg benne a kor magyar természettudósai számára. A korabeli kritikus, Salamon Ferenc még jelezte ezt a kor szövegösszefüggéséhez kötött, a későbbi értelmezések számára már nem nyilvánvaló polemikus szándékot: „Báró Eötvös könyve”, ahogy írta, „bizonyos tekintetben militans munka a materialismus ellen” (Salamon, 1889 [1864], 241.; vö. Ferenczi, 1903, 230.).

A magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlései 1841-ben indultak útjukra. Nyolc találkozó évi rendszerességgel 1847-ig rendben lezajlott, ám a politika miatt 1848 és 1862 között nem tarthatták meg ezt az eseményt sem. Eötvös Józsefnek mint a konzervatívokhoz közeli és az udvarnál is kegyben álló centralistának döntő szerepe volt abban, hogy 1863-ban újra engedélyezték a gyűlések megtartását (vö. Szőkefalvi-Nagy, 1969, 46.). Az 1863. szeptemberi pesti gyűlésnek forma szerint azonban Eötvös nem emez érdeme miatt, hanem azért volt az elnöke, mert a sorban az utolsó, 1847-es soproni nagygyűlésen őt választották alelnökké (vö. Szabó, 1864, 24.). A szakirodalomban olvasható más vélekedésekkel szemben csak egyetlen évben, 1863-ban elnökölt ún. „rotációs” alapon. 1864-ben már akadémiai elnökként hozta tető alá a X. marosvásárhelyi nagygyűlést, amelyen gr. Teleki Domokos elnökölt (vö. Szabó, 1865, 22–23.). Eötvös e gyűlésen jelen sem volt, mint ahogy a következő évin sem. Elnökségének évében a természettani szakosztály tagjaként iratkozott fel 1863. szeptember 19-én, a résztvevők között elsőként (vö. Napi Közlöny, 1863, 4.). A fentiek tükrében úgy tűnik, hogy a Gondolatok keletkezését vagy legalábbis az aforizmagyűjteménynek a természettudományokra vonatkozó, kifejtőbb szövegrészekkel való kibővítését az elnöki megbízatás inspirálta, amelynek alkalmával végiggondolta nézeteit erről a kérdésről.

Eötvös a pesti nagygyűlésen 1863. szeptember 19-én elmondta elnöki megnyitóját, amely a természettudományok elsőrendű nemzeti fontosságát hangsúlyozta. Egyetlen bekezdése mutat csak rokonságot a Gondolatokkal: „[t]agadhatatlan, hogy korunknak ezen iránya [ti. a természettudományos felfedezések nagy száma] egyes káros következéseket is idézett elő [!]. A kizáró érdek, melylyel annyian a természettudományokhoz fordulnak, itt-ott háttérbe szorított más törekvéseket, melyek az ész s kedélyre nemesitve hatnak, a buzgóság, melylyel az anyagi világ törvényei kerestetnek, közönyösséget idézett elő azon más, nem kevésbé fontos törvények iránt, melyek az emberi társaság s minden egyes szellemi kifejlődésnek [!] alapjai; tagadhatatlan, hogy a természeti tudományok annyi meglepő győzelmek öntudatában itt-ott tulterjeszkednek határukon, s oly tények magyarázatát tüzik ki feladatokul, melyek körükön tulfekszenek, s melyeket bármennyire haladjunk, soha a scalpel és chemiai analysis utján tisztába hozni nem fogunk” (Eötvös, 1864, 32–33.). A megnyitó beszéd egészében véve azonban nem elutasító a természettudományokkal szemben (amely álláspont visszás, sőt abszurd is lett volna). A továbbiakban azt vizsgálom, mennyiben fejthette vagy egészíthette ki a megnyitó beszéd üzenetét a Gondolatok a kor természettudósa számára.

Leginkább a mű első néhány oldala releváns e tekintetben. A Gondolatok éle a természettudományok egésze helyett leginkább az orvostudomány és az orvosok ellen irányult (akikkel Eötvös egyébként kitűnő személyes kapcsolatokat ápolt), azaz a természet megismerésének az emberi szervezetre és az ember természettörténetére való korlátlan kiterjesztése ellen. Az élettelen természet fürkészése ellen, legalábbis a newtoni világrend keretei között, Eötvösnek (mint a „természettudományos” módszer hívének az államtudományban) értelemszerűen nem lehetett semmi kifogása. A Salamon Ferenc említette materializmus-ellenességet ezért nem ismeretelméleti értelemben kell értelmeznünk, hanem olyan pozícióként, amely nem fogadja el a természeti okságnak az emberi szervezet működésére való feltétlen kiterjesztését. A természeten belül akart helyet fenntartani a Gondviselés és az emberi szabadság számára. Tudósként vagy gondolkodóként kísérletet sem tett annak kifejtésére, miképpen képzelné ezt. Tudománypolitikusként érvelt amellett, miért tartaná ezt alapvető fontosságúnak.

Abból indult ki, hogy a vallásos hit és a tudományos világkép korántsem összeegyeztethetetlenek: „hogy valakinek hitét a természettudományokban tett haladás ingathatja meg, ezt érteni teljességgel nem tudom” (Eötvös, 1908, 4.). A későbbiekben úgy pontosította érvelését, hogy e tézisét elsősorban a vallás nyilvános, társadalmi vonatkozásai tekintetében védelmezi: „[a] vallásnak fontossága nem abban áll, hogy bizonyos dolgoktól visszaijesszen, hanem abban, hogy a társaság minden osztályának közös pontokat nyújtson, melyeken azok találkozzanak, s elválasztva egyéb nézeteik s érdekek által, közösségöket érezzék, hogy így, ha már az összeütközést elhárítani nem lehet, legalább a kiegyenlítés lehetségessé váljék” (Eötvös, 1908, 11.). Vagyis nem a vallás személyes erkölcsre vonatkozó fékező erejét tartotta e helyütt elsősorban megóvandónak (amint az idézetből kiviláglik, a pokolképzet eltűnésébe mint a szekularizáció velejárójába belenyugodott). „A” vallásnak (hiszen felekezeti kérdésekbe ezúttal nem bocsátkozott bele) ama kohéziós funkcióját féltette, amely a fennálló érdekek és az egyenlőtlenségek törésvonalain átnyúlva stabilizálja a társadalmat.

A vallás e szerepét látszik aláásni Eötvös szemében, ha nem is a természettudomány egésze, de mindenesetre az orvostudomány fejlődése. Ahogy írja: „[a] vallástalan, vagy, helyesebben mondva, a vallásellenes irány, melyet a természettudományokban újabb időben tapasztalunk, főként onnan ered, mert tudósaink tapasztalva bizonyos jelenségek összefüggését, például azt, hogy észbeli tehetségeink a velőnek

egészséges organismusával együtt járnak, ezen összefüggést a jelenségek magyarázatának veszik, s mindazt, mit ily módon megmagyarázni nem tudnak, például a szellemi világ minden jelenségét – mint nem létezőt – elvetik” (Eötvös, 1908, 17.). Eötvös e felfogást nevezte „materializmus”-nak a Gondolatokban, és úgy gondolta, hogy amíg a vallási közöny önmagában csak gyengíti a társadalmi szövetet, addig a materializmus uralkodó világnézetté válása a politikai rend egészét veszélyeztetheti: „[h]a ezen materialismus a jövőnek vallása: akkor a jövőnek politikai és társadalmi formáiról kétségünk nem lehet s a legundokabb despotiának s a leggyalázatosabb szolgaságnak megyünk elébe” (Eötvös, 1908, 18.).

Az orvosok helyzete Eötvös szerint azért kitüntetett, mert ők, amennyiben „materialisták”, akkor nemcsak a többi természettudóshoz hasonlóan általában áshatják alá a társadalmat konzerváló vallási rendet, hanem speciálisan, a szakterületüknek megfelelően arra is aspirálhatnak, hogy a legfőbb illetékesek legyenek a lélek egészségének kérdésében. „Igen természetesnek találom”, tér vissza Eötvös a kérdésre a Gondolatok egy aforizmájában, „ha némely orvos a materialistikus irányt, melyet természettudományaink követnek, pártolja. – Csak higyjék el az emberek egyszer azt, hogy ész, erény, jókedv, egy szóval minden, mit előbb a léleknek tulajdonítánk, oly valami, mire orvosságok által hatni lehet: az orvos szükségkép ugyanazon helyet fogja elfoglalni a polgári társaságban, melyben a tizenhetedik század alatt a gyóntató atyákat találjuk, s úgy látszik, már is közeledünk ez állapothoz” (Eötvös, 1908, 140.).

A Gondolatok eddig elemzett része természettudomány és hit viszonyának problematikájától a fenyegető zsarnokságra vonatkozó politikai jóslatig összefüggő gondolatmenetet alkot. Nem aforisztikus szerkesztésű, hanem érvelve kifejtett szöveg. E bekezdéseket követik csak (az átmenetet inkább elkendőzve, semmit kiemelve) az aforizmák, melyeknek java része a bevezető fejtegetésekkel ellentétben nem a természetvizsgálók nagygyűlésének alkalmához köthető, hanem korábbi évek termése. Így például a kötet fő tézisének szögesen ellentmondó megállapítást, miszerint „[n]em korunk tudománya, hanem korunknak industriális iránya az, mitől vallásunkat félthetjük” (Eötvös, 1908, 21.), 1857-re datálja az aforizmák újabb sajtó alá rendezője (vö. Eötvös, 1977, 243.). A Gondolatok átfogó témája nem egyéb, mint a relativizmus meghaladása: a tudományos megismerés terén a tudás relativizmusát az istenség abszolútumával, míg az életvezetés területén a tudás relativizmusát az erény abszolútumával állítja szembe a szerző: „[v]alamint az ész csak relatív, úgy a jellem absolut becscsel bír: s azért ennek kifejlesztése az, a mi után mindenekelőtt törekednünk kell” (Eötvös, 1908, 45.).

Maguk az aforizmák még élesebb hangnemet ütnek meg az orvostudománnyal szemben. Számos akad közöttük, amelyben a szerző gúnnyal és rosszallással fordul a „tudós urak” felé. A rosszallás tárgya minden esetben ama törekvés volt, amely az embert az állatvilágtól elválasztó metafizikai határ lebontására irányul. Például: „Néhány év előtt azon hír terjedt el, hogy Afrikában emberfaj fedeztetett föl, melynek hátgerincze néhány hüvelykre kiáll. Engem e hír félig sem lepett meg annyira, mint azon megelégedés, melylyel az egyes tudós urak által fogadtatott. Ha egy új Plató, Newton vagy Shakespere [!] lép fel, bizonyosan nem örülnek inkább, mint midőn ezen afrikai farkas felebarátainkban a lánczszem állitólag felfedeztetett, mely az embert a majommal összeköti. – Úgy látszik, mintha maga a tudomány napjainkban nem az emberi méltóság bizonyságait, hanem csak okokat keresne, melyekkel brutalitásunkat igazolhassa” (Eötvös, 1908, 133.). Ezekben az elítélő passzusokban Eötvös a természettudományt még az alkímiánál is alacsonyabb polcra helyezte: „de vajon azok, kik különböző érczek s anyagok vegyítése által egy nemesebb, de mégis hasonló, rokon anyagot akartak előállítani, nem százszor józanabbak voltak-e azoknál, kik napjainkban halálig kínzott állatokon és emberi hullákon experimentálva, az életnek titkait keresik?” (Eötvös, 1908, 135.) E gondolatokat nem tudós, még csak nem is a tudományszervező, hanem a politikus Eötvös fogalmazta meg, aki a tudomány előrehaladásában a vele esetlegesen járó társadalmi és politikai problémákat észlelte a maga tudományon kívül álló nézőpontjából. A politikus Eötvös a veszélyekre figyelmeztetett, és eközben nem állt ki sem dogmatikusan, sem érvekkel a veszélyeztetettnek vélt álláspont, azaz a „lélek halhatatlansága” és a belőle következő emberi szabadság mellett. Mint ahogy 1863. szeptemberi megnyitó beszédétől messze eltávolodva nem ismerte el a természettudomány saját megismerésmódjának jogosultságát sem: az orvosok, írja, „büszkélkedve tudományukban, azért, mert az idegrendszer egyes működését ismerik […], azt hiszik, hogy scalpellumaikkal ketté vágták a sürű fátyolt, mely a nagy anya [ti. a természet] képét eddig eltakarta” (Eötvös, 1908, 138.).

Eötvös József a magyar orvosok és természetvizsgálók 1863-as vándorgyűlésének elnökeként azon munkálkodott, hogy megindulhasson Magyarországon az 1847 és 1863 között intézményesen szünetelő természettudományos kutatás. A tanácskozás alkalmával megjelent művében, a Gondolatokban azt jelezte, hogy hol a határ, amelynek irányában a természettudósoknak – különösen az orvosoknak – nem szabad igényekkel fellépniük, és az ember természetére és rendeltetésére vonatkozóan tudományos következtetéseket levonniuk. Ahogy megnyitó beszéde és a Gondolatok bevezető okfejtései mutatják, aforizmáiban nem önmagában ostorozta a kísérletezést és a természet matematizálását, hanem az emberkép ezekből eredő megingatása miatt. Eötvös szerepfelfogása a Gondolatok szerzőjeként (zavarba ejtő műfaji paradoxonnal) nem a gondolkodóé vagy a társadalomtudósé volt, még kevésbé a természettudósé (még „tudományfilozófiai” értelemben sem). Hanem a politikusé, aki kívülállóként kijelölte az egyes természettudományok mozgásterét, nem formálva igényt arra, hogy szakértőnek tartsák. A határokra figyelmeztetett, amelyek tiszteletben tartása mellett a késő neoabszolutizmus korának puhább diktatúrájában újraéledő magyar természettudományos kutatás a felforgatásnak még a látszatát is elkerülheti.
 

Kulcsszavak: Eötvös József, természettudomány, orvostudomány, vallás, materializmus
 

IRODALOM

Eötvös József (1864): B. Eötvös József elnök megnyitó beszéde. In: Szabó József (szerk.) (1864): A magyar orvosok és természetvizsgálók 1863. September 19-26. Pesten tartott IX. nagygyülésének történeti vázlata és munkálatai. Emich Gusztáv, Pest, 32–34.

Eötvös József (1908): Gondolatok. (Báró Eötvös József összes munkái XIX.) Második kiadás. Révai Testvérek, Budapest

Eötvös József (1976): Levelek. (Szerk., ford., előszó, jegyz. Oltványi Ambrus) (Eötvös József művei) Magyar Helikon, Budapest

Eötvös József (1977): Vallomások és gondolatok. (Összegyűjt., szerk., előszó, jegyz. Bényei Miklós) (Eötvös József művei) Magyar Helikon, Budapest

Ferenczi Zoltán (1903): Báró Eötvös József 1813-1871. (Magyar történeti életrajzok) Magyar Történelmi Társulat, Budapest

Napi Közlöny. A magyar orvosok és természetvizsgálók Pesten 1863. sept. 19-26-ig tartott IX. nagy gyüléséről. (Szerk. Poor Ferenc) Pest, 1863. szept. 20. (1. szám)

Salamon Ferenc (1889 [1864]): Gondolatok. In: Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Franklin-Társulat, Budapest. II. 233–247.

Szabó József (szerk.) (1864): A magyar orvosok és természetvizsgálók 1863. September 19-26. Pesten tartott IX. nagygyülésének történeti vázlata és munkálatai. Emich Gusztáv, Pest

Szabó József (szerk.) (1865): A magyar orvosok és természetvizsgálók 1864. Augustus 24-től September 2-ig Maros-Vásárhelytt tartott X. nagygyülésének történeti vázlata és munkálatai. Emich Gusztáv, Pest

Szőkefalvi-Nagy Zoltán (1969): A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlései (1841–1933). Orvostörténeti Közlemények. 50, 45–56. • WEBCÍM