A fenntarthatóság aktualitását igazolja a befejezéséhez közeledő hetedik EU környezeti akcióprogram, a hazai fenntartható fejlődési stratégia, illetve már egyéves múlt a második riói csúcs. A kérdés mindennek ellenére nem jutott nyugvópontra, mindazon okok miatt, amelyeket a vitairat és a már eddig e körben született hozzászólások tartalmaznak.

A vitairathoz jogászként próbálok megjegyzéseket fűzni, tudva, hogy a jog nem fogja megoldani a környezeti, fenntarthatósági válságot, nem képes kiváltani gazdasági modellváltást, erkölcsi megújulásra sem vezet, de mindehhez hozzájárulhat. Messzemenően egyetértek mindazzal, amit eddig olvashattunk: az emberi jogok és kötelezettségek együttes megfogalmazása, az állami szerep figyelmes kimunkálása, a szubszidiaritás megfelelő megítélése, a társadalmi részvétel kiegyensúlyozott megközelítése, a piac szabályozása, kordában tartása stb., mind nem elhanyagolható hatással lehet a fenntartható fejlődés irányára. A gazdasági szabályozásra különösen, de kiterjesztő módon az egész jogi szabályozásra is igaz a figyelemfelhívás: „A gazdasági rend megteremtője nem egy „láthatatlan kéz”, nem is a piac ármechanizmusa, hanem maga az ember. […] A gazdaságot nem vak mechanizmusok irányítják, hanem az ember. […] A bír- és hatalomvágy, az utánzás, a divat és általában az irracionális motívumok sokkal inkább hatnak a gazdasági döntésekben is, mint azt elképzelnénk. […] amíg a fizikai törvények abszolút kötöttséget jelentenek, a gazdasági törvények csak viszonylagos kötöttséget.” (Muzslay, 1995) Tehát mindannak, ami az államról, a szabályozásról és kapcsolódó kérdéseiről elhangzott, elsősorban a döntéshozók, tehát maga az ember – legyen az társadalom, annak csoportjai, egyénei vagy a homo politicus – elhatározása vagy éppen annak hiánya az igazi korlátja, igazi kötöttsége. Hiába tudjuk, hogy a szubszidiaritás és önkormányzatiság hosszú távon kifizetődik, ha a rövid távú kormányzati döntéshozatal a centralizációt preferálja. Hiába tudjuk, hogy az oktatás kiemelkedő fontosságú, és ennek mai közoktatási része messze nem az összefüggésekről és a rendszerszemlélet megalapozásáról szól, mégsem változik annak rendszere. A döntéshozók és a döntéstámogatók érdeke, ismerete, szándéka adott esetben nem erre irányul – elsősorban azért, amit többen már a lap hasábjain kiemeltek: mert mások az időhorizontok, más a „megtérülési idő”. A jog vagy bármely más normatív szabályozás azt közvetíti, amit mondanak neki, amire rendelik, bár ugyanúgy tudna távlati értékeket is szolgálni, ha erre kapna felhatalmazást.
A vitairat számos kérdése közvetlenül vagy közvetve a jogi szabályozás, az állami szerepek szférájába tartozik. Ezeket most nem ismétlem meg. Egyet emelnék ki példának, a fogalmi pontosság érdekében, a jólét tartalmát. Magam ugyanis tudatosan jól-létet értek a jólét helyett, lévén utóbbi túl szorosan összefonódik a köztudatban az anyagi javakkal, márpedig a közjó értelmében a jól-lét számos olyan valós emberi szükségletet takar, amit a jólét keretébe soha nem fogunk beleérteni.

A fenntartható fejlődés központjában a környezetvédelem áll, ha nem ebből indulunk ki, egyre inkább bonyolódik, sőt azonosíthatatlanná válik az a potenciális szabályozási terület, amelyben mozogni próbálunk, határai elmosódnak, a békétől a szegénység elleni fellépésig valójában mindent ide lehet kapcsolni – minden összefügg minden mással, mondja az ökológia leegyszerűsített törvénye. Arra a kérdésre is többféle válasz adható, mennyire tekinthető mindez jogi követelménynek, illetve mi lehet annak tényleges tartalma, így aligha lehet a fenntarthatóságra vonatkozóan egységes, egyértelmű meghatározást adni. A fenntarthatóság és/vagy fenntartható fejlődés olyan szlogenné vált sokak számára, amit gyakran használnak, tényleges tartalom nélkül, tudván, hogy reálisan nem számon kérhető. Ki kell tehát emelni egy referenciapontot, ha nem akarunk teljesen parttalanná válni.

Ez a jogi tartalom mindenesetre, még a kiindulási pont szűkítésével együtt sem definiálható, legföljebb megközelíthető, akár korlátosan is, hiszen sokkal inkább cél, irányvonal, elvi szempont, amire – nemzetközi egyezmények kedvelt fordulatával – „törekedni kell”, mintsem jogi követelmény. Lehet jogi következménye, ha a politikának szándékában van valamit számon kérni. Jobbára azonban nincs ilyen szándék, így a megfogalmazás ködössége elfedi a jog esetleges tisztábban érvényesíthető kötelezettségeit. Ha van is tehát jogi követelmény, az túlzottan általános, tényleges érvényesülésre csak áttételesen számíthat, valamilyen közvetlenebb, megfoghatóbb célrendszer közbenjöttével. Nem lehet a fenntarthatóságot egy jogvitában érvényesíteni, ha pedig lehetne is, semmi nem tartja vissza a jogalkotót attól, hogy módosítsa a számára esetleg terhes, így kellemetlenné váló esetleges jogi követelményt. Az EU maga sem fenntartható fejlődésről beszél immár, hanem fenntartható „növekedésről”, előtérbe helyezve ezzel a vitairat által is ostorozott anyagias szemléletet.

Amennyiben tehát általános, átfogó, immanens jogi tartalmat szeretnénk a fenntartható fejlődésnek tulajdonítani, akkor jobban járunk, ha nincs ilyen igényünk. A kérdéskör összetettsége nem teszi lehetővé, hogy konzisztens rendszert állítsunk fel. A fenntartható fejlődés fogalma esetében konstans tartalmi, terjedelmi változásnak vagyunk tanúi. Sokan és sokszor foglalkoznak a fenntarthatóság jogi tartalmával: az ENSZ 1995-ös első nagy szakértői jelentésétől (ENSZ, 1995) az ILA 2002-ben elfogadott és 2012-ben megerősített Újdelhi Nyilatkozatáig (ILA, 2012), vagy számos tanulmány. A jogi válaszok rendkívül sokrétűek lehetnek, attól is függően, vajon milyen tartalmat adunk a fenntarthatóságnak és/vagy fenntartható fejlődésnek, hogy általános jogi vonatkozásait, nemzetközi vonatkozásait, környezeti vagy fejlődési vonulatait emeljük-e ki. A reziliencia – lásd később – pedig mindehhez további hangsúlybeli kiemelésekkel járul hozzá.

Ha tehát a bőség kosarából válogatni és rendszerezni próbálunk, a leghelyesebb, ha a fenntarthatóság számára közvetlenül értelmezhető elemeket emeljük ki, melyek nem kifejezetten generális nemzetközi jogi vonatkozásúak, de a fenntartható fejlődésre irányuló írásokban egyöntetűen, minimálisan megtalálhatók, tehát annak legbensőbb lényegéhez tartozhatnak.

1. Az emberi jogok nemcsak a jog, hanem az erkölcs egyértelmű megnyilvánulásai is, sokan éppen ezért természetjogi alapokra is visszavezetik azokat, valamint alapvető kapcsolatot mutathatunk ki a közjóval, a jogok és kötelezettségek egységében. Magam előszeretettel sorolom a környezethez való jog rendszerébe a jövő generációk iránti felelősséget, olyan jogi eszközt keresve ennek megvalósítására, amely ismert és könnyen alkalmazható, amelyet nem kell még feltalálni és megismertetni, miközben még a régit sem ismerjük kellőképpen. Ha pedig a generáción belüli méltányosságot tekintem, mint a fenntarthatóság összetevőjét, az még szorosabban összefügg a környezethez való joggal, hiszen kiindulási pontja nem lehet más, mint egy minimális környezeti állapot biztosítása, amely azonos vagy legalábbis összemérhető a gazdagok és szegények, Észak és Dél, fejlett és fejlődő országok számára. Ugyanakkor, ha az emberi jogok nemzetközi színterén körülpillantunk, különösen a kodifikált jogok körében, nem találjuk a környezetvédelemre, fenntarthatóságra történő közvetlen utalást. Ennek egyszerű a magyarázata: a környezethez való jog nem egy esetben a meglévő emberi jogi rendszer ellentétje, tehát kihívást jelent azok számára. Az egyik jelen generációkról szól, a másik a jövőről, az egyik egyénekről, a másik globális szemléletű, az egyik a szabadságról, a másik kötelezettségekről, az egyik az emberről, a másik a környezetről is stb. Itt már nem csupán egy új emberi jog egyszerű bevezetésén kell munkálkodni, majd annak védelmét ellenőrizni, hanem a kormányzás ethoszát, az ember és a kormányzás világról alkotott felfogását kell megváltoztatni, tehát a környezetvédelem – fenntartható fejlődés szélesebb értelemben – a jelenlegi kormányzási és jogi mechanizmusok megreformálásával valósítható meg igazán. Térben, tárgyban és időben integrált szemlélet, komplex gondolkodás kell hozzá. Az ember, jogainak érvényesítése érdekében tehát nem teheti meg mindazt, amit akar, de ugyanez igaz mindenkire, még a kormányokra, önkormányzatokra, sőt az igazságszolgáltatásra is.

Ezekre az összefüggésekre utalt az Európa Tanácson belül kialakuló javaslat (Európa Tanács, 2009): „12. Manapság tanúi vagyunk annak, amit az alapvető jogok negyedik generációjának nevezhetünk, vagy a jogok és kötelezettségek generációjának, amelyek a jövő társadalmára vonatkoznak. […] Ez egyszerűen csak a generációk közötti szolidaritás…”   

2. A társadalmi részvétel a környezethez való joggal is szoros összefüggésben van, magába foglalja a környezeti demokrácia és igazságosság eszméjét, illetve egyben lehetőséget teremt elsősorban a generációkon belüli méltányosság érvényesítésére is. Ez indokolta az 1998-as Aarhusi Egyezményt, ami a kormányzati, állami tevékenységekkel kapcsolatos átláthatóság eszköze is, mindhárom elemével egyetemben (információs jog, részvételi jog, igazságszolgáltatáshoz való jog). Megfelelő társadalmi részvétel csak akkor és annyiban biztosítható, ha ennek részletes jogi garanciáit megteremti a jog, korrigálva egyben az egyensúlytalanságot. Tanulságos erre az EU Hetedik Akcióprogram javaslatának 4. sz. célkitűzése (az uniós környezetpolitika hasznának maximalizálása) ami nagy jelentőséget tulajdonít az állampolgári, társadalmi részvételnek, hiszen a felsorolt öt tételből három erre vonatkozik (információ, bizalom, jogérvényesítés), miközben a maradék kettő nagyon általános végrehajtási szempontokat fogalmaz meg csupán. Olybá tűnik, mintha nagyobb lenne a környezeti szabályozás megvalósulásával kapcsolatos bizalom a társadalomban általában, mint annak intézményesült, hatalmi formáiban, a hosszabb távú, választási ciklusoktól kevésbé függő érdekvédelem reményében.

3. Az együttműködés, a kooperatív eszközök kiemelt helyen szerepelnek, akár nemzetközi, akár intézmények vagy érdekcsoportok közötti együttműködésről van szó. Etikai kiindulás a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MPKP) körlevelének (2008) egyszerű mondata: „71. …A Föld az egész emberiség öröksége, amelynek javai eredendően az egész emberiséghez tartoznak.”

Mindenkinek kötelezettsége a környezetvédelmi érdekekről való gondoskodás, aminek megvalósítására jogokkal rendelkezik, és joga érdekei adott lehetőségek közötti érvényesítése, melyek megvalósítására kötelezettségekkel rendelkezik. Mindezek legjobban akkor érvényesíthetőek, ha az érintettek egymásra tekintettel tevékenykednek, együttműködnek. A jog feladata az ehhez szükséges eszközök rendelkezésre bocsátása. Az együttműködés feltételezi a döntéshozatal és közvetlen fellépés közösségét, a konszenzus fontosságát.

Az együttműködés másik oldala a nemzetközi együttműködés kötelezettsége, amely az egyes államok saját területe, országa, erőforrásai feletti korlátlan joghatóságának – szuverenitásának – ésszerű önkorlátozása rejlik, a kölcsönös előnyök és az együttélés kívánalmainak megfelelően. A nemzetközi együttműködésnek számos lehetősége van a kétoldalú és többoldalú együttműködéstől az eseti, akár szerződésben rendezett vagy nemzetközi szervezetben is manifesztálódó együttműködésig, mint amilyen a nemzeti intézkedések harmonizálására való törekvés, amelyben az EU jeleskedik.

4. Az integrációt úgy tekintem, mint ami összefogja, vagy még pontosabban, intézményesíti a fenntarthatóságot, kiadván a fenntarthatóság jelenlegi tartalmának jelentős részét. A Környezet- és természetvédelmi lexikon (Láng, 2001), amikor a fenntartható fejlődésről szól, kiemeli: „A fenntartható fejlődés elérésének alapvető szükséglete a gazdaság, társadalom és környezet minden ügyének egy rendszerben történő kezelése. A fejlődés és a környezet kérdései nem különállóak, együttesen oldhatók meg.” Az integráció e téren tehát azt jelentheti, hogy a környezeti érdekek figyelembevételének át kell hatnia minden más szabályozási tárgykör egészét. Ez a folyamat még minden országban kezdeti stádiumban van, de egyben elkerülhetetlen is.

Az integráció elve osztja a fenntartható fejlődés sorsát, mert annak egyik jellemző útja, sőt a jogi követelményeket tekintve, annak tényleges megvalósítója, más szavakkal: életszerű változata, még abban is, hogy sem pontos tartalmát, sem pontos kereteit nem tudjuk megadni. Az integráció is immár egyre több összefüggésben említhető – amire a Lisszaboni Szerződés (EUMSz) a legjobb példa, annak is 7–13. cikkelyei –, ennek következtében kissé mára elértéktelenedik, hiszen minden egyes újabb összefüggés megosztja a figyelmet. EU-szinten tehát a környezetvédelem „integrációs egyeduralma” megszűnőben van.

Az integráció is nélkülözi a pontos szempontokat, mert tértől, időtől, fejlettségi szinttől, politikai beállítottságtól stb. függően eltérően tölthetők ki annak keretei. Az integráció is olyan cél, amit lehetetlen célzott eredményként megjeleníteni, ezért a hozzá vezető utat kövezzük ki, erre nézve fogalmazunk meg, akár jogilag is számon kérhető követelményeket (hatásvizsgálatokat és hasonlókat)

5. Az elővigyázatosság – amely a megelőzést, kockázatelemzést is felöleli, sőt jelentős etikai háttérrel, a magatartásokért való kiterjesztett felelősség gondolatával is összefüggésbe hozható – a megelőzéshez képest egy lépéssel előbbre gondolkodik, amennyiben már a károsodás veszélyére vezető tevékenységek megalapozása során el kell kerülni az olyan helyzetet, amely esetleg a következő lépést jelentő megelőzés alkalmazását követeli meg. Az elővigyázatosság a valószínűség távolabbi szintjén érvényesül, igazi feladatot a joggyakorlat számára jelent – ez esetben arra válaszolva, vajon minden lehetséges következményre figyelemmel voltak-e. Túllép tehát a megelőzés keretein, amennyiben a következmények bizonyítandóságának szintjét szállítja le, megelégedve a tudományos bizonytalansággal, illetve más megközelítéssel élve: a valószínűséggel a bizonyosság helyett. Ez nem megalapozatlanság, hanem valamilyen ok-okozati kapcsolatot feltételezhetünk, amelynek hátterében kockázatelemzési módszerek állnak. Az elővigyázatosság elve mára a fenntarthatóság, és különösen a környezetvédelem egyik legsajátosabb jogi elvévé vált, amely értéket közvetít, szemléletváltozást szeretne elérni, és ennek érdekében a hagyományos felfogástól eltérő, szélesebb területen ad felhatalmazást a beavatkozásra.

6. A jogi szabályozás vagy államszervezeti kérdések körébe sorolható végül a szubszidiaritás is, amely többek között az alább tárgyalásra kerülő reziliens megoldások számára különösen fontos előfeltétel, felölelve nemcsak a feladatok és kapcsolódó hatáskörök megfelelő és hatékony megosztását, hanem a különböző szervezeti rendszerek – állam és vele együtt önkormányzatok, társadalmi csoportok, gazdasági vállalkozások, egyházak, kisközösségek stb. – bevonását. A szubszidiaritás ebben a megközelítésben a környezeti cselekvés szintjének körültekintő megválasztására utal, a hatékonyság kritériumával megerősítve, alátámasztva.

Amikor a fenntartható fejlődés és a szubszidiaritás kérdését kapcsoljuk össze, annak számos vetülete jelenhet meg, a teljesség igénye nélkül:

• az erőforrások feletti szuverenitás, összekapcsolva az ezek felhasználására vonatkozó felelősséggel, különösen a nemzetállamok egymás közötti viszonyában;

• az emberiség közös öröksége, olyan területekkel, erőforrásokkal kapcsolatosan, amelyek egyfajta globális kormányzás alatt állnak;

• az emberiséget közösen foglalkoztató problémák ismét a megfelelő szint kijelölését, kiválasztását igénylik;

• a társadalmi részvétel minden szintje;

• az emberi jogok;

• a kisebb, illetve együttműködő szervezetek képesek rugalmasan reagálni, alkalmazkodni, a nagyobb szervezetek sokkal merevebbek és lassabban mozdulnak.

• az együttműködés elve ismét csak a szubszidiaritás segítségével működhet, mert meg kell találni a megfelelő együttműködő szinteket.

Végezetül marad egy olyan kérdés, ami eredendően nem társadalmi vagy államszervezeti problémaként jelent meg, és ez a reziliencia (lásd Tamás – Bulla, 2011). A fenntartható fejlődés egyik „apostola” mondta (Meadows, 2010): „Sokkal inkább érdekel engem a »reziliencia« fogalma. Ez a koncepció azt mutatja meg, hogy egy vállalat, város vagy ország miként szerveződik oly módon, hogy képes legyen működni akkor is, ha súlyos válságok érik. Azok a politikák, amelyek a rezilienciát fejlesztik, fenntarthatóbbá tehetik a rendszert.”

A reziliencia lényege tehát a válsághelyzetekhez való adaptáció, illetve a rugalmas reakció képessége, amely sok lehetséges elemet foglal magába, melyek közül számosat emlegettem fentebb. A reziliencia számomra a fenntarthatóság egyik megnyilvánulási, megvalósulási formája, hiszen célja az, amire eddig kevésbé gondoltunk – a váratlanra való felkészülés, az alkalmazkodás művészete vagy tudománya, hogy kezelni lehessen a helyzeteket. Tehát nem: fenntartható fejlődés vagy reziliencia, hanem: fenntartható fejlődés és reziliencia. A reziliencia önmagában nem, vagy csak korlátozottan ad értékmegjelölést – nincs például sem inter-, sem intragenerációs méltányossága, közös, de megkülönböztethető felelőssége stb. –, viszont eszközöket, módszereket ad, amelyekkel pedig éppen a fenntartható fejlődés adós kissé.

Lehetséges elvárások a reziliens társadalom felé (Kerekes, 2011): „A rugalmas, alkalmazkodni képes és ezért fenntartható társadalmi-ökológiai rendszert a következők jellemzik:

• a diverzitás fenntartása és megőrzésének támogatása (biológiai, tájképi, gazdasági és társadalmi értelemben is),

• az ökológiai sokféleség ember általi »kontrolljának« korlátozása,

• a modularitás tisztelete (a csatlakozó rendszerek jobban viselik a sokkhatást),

• a tanulás, a társadalmi hálózatok és a helyileg kifejlesztett szabályok fontosságának felismerése és hangsúlyozása.”

A Túlélés Szellemi Kör vitairata teljes rendszerben gondolkodik, és ehhez kívántam adalékot szolgáltatni a jog, a szabályozás problémáinak, különösen lehetséges eszközeinek felvonultatásával. A kép inkább vázlatosnak mondható, a lényeg, hogy léteznek olyan jogi és igazgatási keretek, megoldások, amelyek révén közelebb kerülhetünk a fenntartható fejlődés megvalósításához. Amint jeleztem, mindez azonban akkor lehet a legkisebb mértékben is működőképes, ha létezik és megindul a hosszabb távú gondolkodás, nem csupán nemzeti mértékben, hanem regionális – EU-integráció – és világméretekben is. Pillanatnyilag erre vajmi kevés esély mutatkozik.
 

Kulcsszavak: fenntarthatóság/fenntartható fejlődés jogi tartalma, közjó, jól-lét, generációk közötti méltányosság, környezethez való jog, konfliktus más emberi jogokkal, társadalmi részvétel, együttműködés, integráció, elővigyázatosság, szubszidiaritás, reziliencia
 

IRODALOM

ENSZ (1995): Report of the Expert Group Meeting, Geneva, 26–28 September 1995. • WEBCÍM

EU (2012): Javaslat az Európai Parlament és a Tanács határozata a 2020-ig tartó időszakra szóló általános uniós környezetvédelmi cselekvési programról „Jólét bolygónk felélése nélkül”, Brüsszel, 2012. 11. 29. COM (2012) 710 final, 2012/0337 (COD)

Európa Tanács (2009): Doc. 12003 Parliamentary Assembly, 11 September 2009. • WEBCÍM

ILA (2012): Resolution No. 7/2012, Committee on International Law on Sustainable Development • WEBCÍM • WEBCÍM

Kerekes Sándor (2011): Fenntarthatóság és társadalmi felelősség – A globalizálódó világ megoldatlan problémái. Magyar Bioetikai Szemle. 1,
Láng István (főszerk.) (2001): Környezet- és természetvédelmi lexikon. Akadémiai, Budapest

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) (2008): A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2008. évi körlevele, ’Felelősségünk a teremtett világért’. • WEBCÍM

Meadows, Dennis L. (2010): Is “Sustainable Development” an Oxymoron? Pictures of the Future. Spring • WEBCÍM

Muzslay István (1995): Gazdaság és erkölcs. Márton Áron, Budapest • WEBCÍM

Tamás Pál – Bulla Miklós (szerk.) (2011): Sebezhetőség és adaptáció, A reziliencia esélyei. MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest