Kisegyházak – történelmi tükörben

A historiográfia egyik fontos és önálló diszciplínája az egyháztörténet-írás, amelynek ugyanúgy megvan a saját tudománytörténete, mint a társadalomtörténetnek, hadtörténetnek, művelődéstörténetnek stb. Az egyháztörténet művelése nagyjából egyidős magával a történetírással, már csak azért is, mert az első historikusok maguk is egyháziak voltak, a középkorban pedig az egyháztörténet integráns része volt egy adott állam vagy nép történetének. Az újkor századaiban a historiográfiával együtt változott, fejlődött az egyházak történetének írása is. Egyre „professzionálisabb” műfajjá vált, elindult a belső differenciálódása is, megjelent az igény a nagy összefoglaló monográfiák készítésére ugyanúgy, mint egyes egyházközségek, vallási irányzatok, egyházi személyek életrajzának feldolgozására egyaránt. Minél nagyobb idő telt el egy adott egyház létrejötte óta, annál természetesebb volt az igény, hogy visszatekintsen önnön múltjára, kialakulására, az állammal és más felekezetekkel való kapcsolatának összefoglalására, a források feltárására és szisztematikus közzétételére. Természetes tehát, hogy a római katolikus egyháztörténetek mellett a 18. századtól megnőtt a protestáns egyháztörténeti munkák iránti igény, ahogy a 19. század végétől egyre differenciáltabb és hivatásosabb műfajjá vált az egyháztörténet-írás. Mindezzel párhuzamosan kialakult e diszciplína elméleti háttere, módszertana is, az azzal természetes módon együtt járó elméleti vitákkal, útiránykeresésekkel együtt. Az egyháztörténet-írás mindezeken túl kezdettől fogva hordozott egy más történeti műfajokra kevéssé jellemző belső vitapozíciót, ami rendszerint annak mentén kristályosodott ki, hogy minek is tartsuk a vallási közösségek múltjával foglalkozó tudományt: alapvetően a teológiai vagy alapvetően a történeti tudományok részének. Előbbi hívei – kimondva vagy kimondatlanul – úgy vélték, igazán csak az egyháziak érthetnek hozzá, hiszen számukra az egyház története része valamiféle üdvtörténetnek, lévén egy történelmi múltban kezdődött, ám ma is létező intézmény múltjáról értekeznek. Utóbbi hívei az egyházakat az állam, a társadalom fontos, de nem kizárólagos intézményeiként szemlélik, az egyháztörténetet az általános emberi (nemzeti stb.) história keretei közé igyekeznek illeszteni.

Mindezt azért tarthatjuk fontosnak előrebocsátani, mert a Rajki Zoltán és Szigeti Jenő által jegyzett monográfia óhatatlanul fontos állomása lesz egy viszonylag új, ám máris kanonizálódó egyháztörténeti műfajnak: a kisegyház-történetnek. A „nagy” („történelmi”) egyházak is eljutottak egy-egy olyan pontra, amikor összefoglaló igénnyel tekintettek vissza saját múltjukra, akár a kizárólagos történeti érdeklődés, akár valamiféle önigazolás motiválta szerzőiket. Magyarországon a 19. század második felében jelentek meg azok az újabb keletű vallási mozgalmak, melyek egyértelműen a modern, polgári (polgárosodó) társadalmak jellemzői. Olyan közösségekről beszélünk, amelyek ugyanúgy keresték a „hivatalos” vallásosságon túli lehetőségeket, elégtelennek vagy épp az üdvtörténet szempontjából pályát tévesztettnek minősítették a kiépült, nagy társadalmi támogatottságú egyházak tevékenységét. (A 19. századi Magyarországon egyértelműen ide sorolható a református és az evangélikus egyház is, melyek legfeljebb főbb tanaikban emlékeztettek saját 16–17. századi előzményeikre.) A hivatalos felekezetek által görbe szemmel nézett kisegyházak, szabadegyházak, új vallási mozgalmak azonban meg tudtak gyökeresedni a magyar társadalomban is, s bár létszámuk tekintetében mindig is a „nagyok” mögött maradtak, híveik odaadó vallásossága, a közösségek missziós elkötelezettsége fontos színfoltját jelentik a hazai egyháztörténetnek. A kötet Ajánlását jegyző Kamarás István találóan fogalmazta meg ezt: „Bár a szabadegyházi közösségek hívei még mindig csak töredékét képezik a lakosságnak, történetüket a szerzők úgy tematizálták, hogy az egy cseppet sem maradt periférikus »történelem alulnézet«-ként, hanem rálátást nyit a fősodorra, vagyis magára a Történelemre. És ami még ennél fontosabb: segíti a vallási másságok megismerését, megértését, értékként elfogadását.” (10.)

A köznyelvben összefoglalóan „szektákként” megbélyegzett kisegyházak történeti kutatásai az utóbbi időben fellendültek. Számos tanulmány foglalkozott az utóbbi évtizedekben a tevékenységükkel, s már nemcsak a vallási csodabogarak iránti figyelem, egy-egy szociológiai vagy vallási néprajzi esettanulmány, hanem számos olyan történeti feldolgozás is foglalkozik velük, amelyeket már nemcsak lelkes műkedvelők és önreprezentációt kereső egyházi személyek vetettek papírra. (A – többek között – a szerzők bábáskodásával 2006-ban létrejött Kisegyház-kutató Egyesület már szervezetten fogja össze a baptisták, metodisták, adventisták stb. múltját kutató szakembereket, teszi közzé a vonatkozó dokumentumokat.)

Rajki Zoltán és Szigeti Jenő monográfiája a hazai kisegyház-kutatásnak abban az értelemben lehet mérföldköve, hogy „kánongyanús”. A mű önmagában jelzi, hogy a kisegyháztörténet-írás is túljutott saját hőskorán, nemcsak elegendő történeti idő telt el az újabb vallási közösségek múltjának feldolgozására, hanem arra is alkalmassá vált, hogy jól használható általános összefoglaló monográfia tekintse át a múlt vonatkozó darabját. Ahogy a katolikus, református stb. egyháztörténetben is beszélhetünk a későbbieket megtermékenyítő alapművekről, úgy a Rajki–Szigeti-kötet e diszciplínában jogosan tart igényt efféle szerepre.

A szerzőpáros is érezhette ezt, közösen írott Bevezetésükben ugyanis bőséges historiográfiai, illetve módszertani áttekintést nyújtottak. (11–25.) Utóbbi szempontjából a gyűjtőfogalom kialakítása volt talán a legproblematikusabb, hiszen különböző teológiai elveket valló és hitgyakorlatot űző közösségeket kellett egy kalap alá venniük, amelyre ők a „szabadegyház” terminust tartották a legalkalmasabbnak. Talán igazuk van, ez a legkevésbé problematikus a többi választható lehetőség mellett, mindenesetre a kapcsolódó egyháztörténeti jelenségek megfogalmazására kétségtelenül alkalmas.

A kötet mindkét szerzője számos kisegyház-történeti tanulmánnyal jelentkezett már az elmúlt években, jelentős kutatómunka áll a hátuk mögött, az egyébként tanítvány-mester viszony nem jelent

kettejük között színvonalbeli különbséget. A fontos, hogy nem pusztán korábbi munkásságuk összegzéseként, hanem új szemléletű monográfiaként írták meg művüket. Az első hat (a szabadegyházak 19. századi indulásától 1945-ig terjedő) fejezet szerzője Szigeti Jenő, a további háromé (1945–1990) Rajki Zoltán. Szigeti széles történeti horizontot rajzol a 19. századi társadalmi változások (a városiasodás valamint a paraszti kultúra funkcióváltásai) révén, melyek tanulságos hátterét adják az első baptista misszióknak ugyanúgy, mint a „parasztprófétáknak”, az adventista és metodista közösségek megjelenésének egyaránt. Az első világégés idején, majd a két világháború közötti időszakban már jelentős számú szabadegyházi közösség tevékenykedett az országban, melyek ellen a kor történelmi egyházai, illetve állami hatóságai egyaránt harcot folytattak spirituális és adminisztratív eszközökkel egyaránt – tanulságos leírását adva nemcsak az önmaguk vallásszabadságáért folytatott küzdelemnek, hanem általában a Horthy-rendszernek is. Szigeti Jenő korszakonként és felekezetenként aprólékosan mutatja be, kik voltak az egyes közösségek meghatározó személyiségei, milyen harcot vívtak a legalitásért, milyen megpróbáltatásokat szenvedtek önmagukért és (például a háborús üldöztetések idején) másokért is.

1945-tel alapvetően változott meg a helyzet. A Horthy-rendszer nyomasztó „keresztény-nemzeti” ideológiáját előbb a kisegyházak számára pár év valódi szabadság, a vallási egyenjogúság reménykeltő időszaka követte, majd a kommunista pártállammal szemben próbálták védeni missziójukat. A korábban üldözött kisegyházak „társutasaivá” váltak a történelmi egyházaknak, a szervezeteiket összefogó Szabadegyházak Tanácsa a pártállami egyházirányításnak legalább annyira tipikus szerveződése lett, mint maga az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). Rajki Zoltán fejezeteiben – a korszak jellegéből, feldolgozottságából fakadóan – sokkal inkább támaszkodott az utóbbi évek levéltári kutatásaira, az ÁEH és az állambiztonság mellett a kisegyházak saját iratőrző együtteseire is. Rajki részletesen foglalkozik a legális és illegális kisegyházi mozgalmakkal, a pártállam egyházpolitikájának kisegyház-tükörben mutatkozó arculatával is.

Bár a szerzők óvakodtak a rendszerváltás (mármint az 1989–90-es rendszerváltás) utáni időszakra történő kitekintéstől, vaskos, adatgazdag, ugyanakkor egyenletes színvonalával és olvasmányosságával is figyelemre méltó monográfiájuk felhívja a figyelmet a kisegyház-történet folyamatosságára. Mely műfaj immár egy – vélhetően széles körben forgatott és idézett – kézikönyvvel is rendelkezik.

A kisegyház-kutatásnak egész más jellemzőit mutatja fel a szintén nemrég megjelent, Holló Péter szerkesztette kötet. Nem összefoglaló monográfiáról, hanem forráskiadványról, nem több korszak áttekintéséről, hanem „csak” a Kádár-rendszerről, illetve nem általában a szabadegyházakról, hanem egyetlen felekezet, az adventisták történetével foglalkozik. Bizonyos szempontból beleillik az „ügynökkérdés” néven elhíresült, gyakran inkább a szenzációkra fogékony újságírók és nem a történészek által művelt legújabb kori műfajba. „Bizonyos szempontból” – mert más szempontból nézve az is kérdéses, van-e egyáltalán mibe beleilleszkedni. Beszélhetünk-e – a kétségtelenül nagyszámú forráspublikáció, áttekintő tanulmány stb. ellenére – a pártállami múlt eme kényes kérdésével való szakmai és/vagy etikai szembenézésről? Jó kísérletekről bizonyosan, amint ez a kötet is bizonyítja, más – egyházi személyek titkosszolgálattal való együttműködését dokumentáló – munkákhoz hasonlóan. Ez a kötet a történelmi múlt részeként viszonyul az ügynökkérdéshez, történelmi forrásokként kezeli és teszi közzé az ügynökaktákat, jóllehet a szerzők gyakran érzékeltetik, hogy például a hetvenes évekből ránk maradt jelentések tanulságai a napjainkba kapaszkodnak.

Holló Péter tanulmánya a pártállami egyházpolitika általános áttekintését, Köbel Szilviáé a H. N. Adventista Egyház és az állambiztonság kapcsolatait mutatja be. A könyv gerincét egy három részre osztott szemelvénygyűjtemény adja, ebből kettő Köbel Szilvia, egy pedig az egyik (megfigyeltként, a pártállami egyházpolitikával szemben állóként) érintett, Vankó Zsuzsa összeállítása. A legtöbb ügynökakta Szakács József adventista lelkész (fedőnevén: Szaniszló Pál), később a Szabadegyházak Tanácsának elnöke tollából származik. Aprólékos, helyenként túlbuzgó beszámolókat írt évtizedeken át a tartótisztjeinek, részletes jelentései, a felettesei elégedettségét kiváltó intézkedései megerősítenek egy szomorú tapasztalatot: a 20. század második felének egyháztörténetét kutatók számára nem csupán az egyházak saját iratai, sajtója, visszaemlékezései alkotják az alapvető forrásbázist, hanem ezek a „mások életébe” bepillantani akaró dokumentumok is. Szakács-Szaniszló vaskos kötetekre rúgó „életművét” őrzik a titkosszolgálati kartotékok. A szerzők csak az ő személyét leplezték le, bár kisebb terjedelmű iratokat más, az adventista egyházba beépített ügynököktől is közzétettek. A kötetet tanulságosan színesíti néhány, fotókópiában közölt dokumentum. Mindebből tanulságosan rajzolódik ki, hogy milyen mélységben avatkoztak be a pártállam szervei az adventisták életébe, hogyan használták fel a rendszerrel szemben kritikus vagy az azzal való együttműködést keresztény hitelvi alapon elfogadni képtelen egyháztagokkal, vezetőkkel szemben a befolyásukat.

Egyes következtetések megfogalmazására a kötetet záró fejezetben Vankó Zsuzsa tett kísérletet Hitelvi és etikai kérdések – A múlt tanulságai és a jövő veszélyei címmel. A személyes motívumoktól is vezérelt visszatekintés zárszava nemcsak az érintett hívő közösségek, hanem a történelmi múlt valamennyi kutatója számára fontos – az egyenességet és a hitelességet nevezi a hasonló levéltári fáradozások legfontosabb motiváló tényezőjének. (Rajki Zoltán – Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig. Budapest: Gondolat, 2012. 406 p.; Holló Péter szerk.: Háttér: állambiztonsági dokumentumok a H. N. Adventista Egyház magyarországi történetéből. Budapest: Spalding Alapítvány, 2012. 288 p.)

Fazekas Csaba

egyetemi docens, Miskolci Egyetem

Bölcsészettudományi Kar, Politikatudományi Intézet