In herbis, verbis et lapidibus magna vis est.
(A növényekben, szavakban
és a kövekben nagy erő van.)

Századunkat sokan a kép századának tartják. Elég, ha a televízióra, a digitális fényképezés elterjedésére gondolunk. A hétköznapi életben is ismerjük: „Ez a fénykép véletlenül nálam van…” – és a szülők, nagyszülők büszkén mutatják gyermekeik, unokáik, szeretteik képmását. Ismert mondás a bennünk élő képről: „képeddel alszom el, képeddel ébredek…” Kép a polcon – nemegyszer az elvesztett emlékét és személyét pótolja. Ezt sokszor a magatartás is alátámaszthatja (például valaki csókolgatja a képet).

Hogy jutott el az ember a kép (vagy szobor) gyógyító hatásához? – érdemes ezt a lélek orvosának szemléletével áttekinteni.

Sigmund Freud szerint (1935, 1985) a kép (emlék-, álom-, fantáziakép stb.) a lélek legősibb tartalmai közé tartozik. A kép régibb, mint a szó, akár a barlangrajzokra gondolunk, amik sok mindent elárulnak a huszonöt-harmincezer évvel ezelőtt élt őseinkről, akár az írás történetére, amely képírással kezdődött (piktográfia). Az ember, amikor a keze nyomát hagyta a falon, embert és állatot, vagy vadászatot vésett, karcolt a falba – művei nem csupán a tényeket s az eseményt rögzítették. Az ősember – akiben az én és a külvilág határai elmosódtak – az őt körülvevő környezetet „belelkesítette”, saját érzéseivel, vágyaival és félelmeivel töltötte meg. Ez az animisztikus szemlélet az ábrázolt állatot a valóssal azonosnak vélte, sőt ha ábrázolta („falra festette az ördögöt”) „meg is idézhette” – ez a mágia. Az ilyen animisztikus-mágikus szemlélet sokáig uralkodott, például az ókorban Apellész a nagy görög művész festményeinek lovait olyan élethűnek tartották, hogy azok nyerítését is hallani vélték. Ilyen természetű Pygmalion (Pügmalión) mitológiai története: Ovidius szerint a szobrász olyan szép leányt alkotott, hogy bele is szeretett. Aphrodité megkönyörült rajta, és életre keltette. A történetnek számos régi és új változata van (hogy csak a legújabbakra utaljak: a Pigmalion-tól a My Fair Lady-ig).

A mágikus-animisztikus hit az alapja számos középkori varázslatnak: az elpusztítandó személyt ábrázoló bábut átszúrták egy tűvel. Ennek nemegy formájával ma is találkozunk a politikai ellenség in effigie megsemmisítésében, a képmás elégetésével őt is elpusztítják. Természetesen a mai modern világban a tömegek tudatos manipulálása, a népharag felkeltése is állhat mögötte, de sokakban ez tudattalanul mágikus-animisztikus hatást is kelt. Nehéz élethelyzetekben – főként nagyobb szorongásos állapotokban (például súlyos betegségben, halálveszedelemben) – előjönnek regresszió kapcsán a mágikus elhárítási (apotropaikus) módok, s olyankor – Hermann Imre kifejezésével élve „megkapaszkodnak” valamiben, kabbalában, szobrocskában stb. Sok sportolóban élő babona a kabalaállatka vagy más olyan tárgy, amely „segíti őt” a versengésben.

A köveknek is lehet ilyen vonatkozása: az i. e. 3., illetve a 2. ezredben a kükladikus kultúrában a meteoritoknak szent eredetet tulajdonítottak, mert „az égből jöttek.” (Freedberg, 1991) A benne vélt isten miatt imádták (litholatria). Később a durva kövekre is átvitték ezt a hitet, mennél megmunkálatlanabb, mennél archaikusabbnak látszott, annál nagyobb volt a tisztelete. Tehát a kövekben vélt istent tisztelték, s ez a hit folytatódott később a megformált szobrokban. Készítettek végtagok nélküli szobrokat, hogy azok „el ne mehessenek”, sőt számos példa van rá, hogy ezért le is láncolták ezeket.

Az ikonok tiszteletében ugyancsak fontos szerepet játszott az eredet. Egy részüket égből keletkezettnek mondták, máskor pedig azokat Szent Lukács sajátkezű alkotásának tulajdonították. Ehhez járult még az ikon csodatévő hatása, ami fokozta a tiszteletét. Ennek – miként más csodatévő tárgyaknak – a másolata is forgalomba került. Így az eredeti hatása erre is kiterjedt. Már itt is találkozunk képek és szobrok csodatevő – gyógyító hatásával.
A képek és szobrok indulatkiváltó ereje a képrombolásban, az ikonoklazmusban is megnyilvánult (Freedberg, 1991; Gamboni, 1998). A 16. század Európájában a reformáció kísérője volt a képek, szobrok, templomablakok eltávolítása, megsemmisítése. Hazánkban a török időkben számos érték veszett el a hódítók hitével ellentétes emberábrázolás miatt.(Így lett pusztítás áldozata Sárkányölő Szent György szobra Budán, a Kolozsvári testvérek [Márton és György] műve [Végh, 1915]). A diktátorok szobrait uralmuk és nyilván az általuk képviselt irányzatok miatt pusztították el. A gyűlölet rombolta le Sztálin, Szaddám Huszein és más önkényuralkodók szobrait. A tömegindulat mellett érdekesek az egyéni rombolások, melyeket nem egyszer kóros személyiségek, sőt pszichotikusok követnek el. A motiváció általában összetett, de a kóros elemek mellett számos egyéni – tudatos és tudattalan – motiváló elem szerepel: kudarcok, visszautasítottság, irigység stb. Több az ilyen támadások száma, mint amennyiről tudunk, az intézmények nem szívesen adnak ezekről hírt, hogy ne teremtsenek precedenst. Az első ilyen rombolás Herosztratosz nevéhez fűződik, aki i. e. 356-ban felgyújtotta Artemisz efezoszi templomát. Azért tette, hogy neve bekerüljön a történelembe. Ebből a szempontból érdekes a Michelangelo Pietá-ját érő támadás (Gamboni, 1998): az 1965 óta Ausztráliában élő magyar Tóth Lászlót számos hátrányos döntés érte, sok konfliktusba került (hazai geológiai diplomáját nem ismerték el, egy verekedésben koponyasérülést szenvedett stb.). 1971. május 21-én, Pünkösdkor Rómába ment, s miután a pápa Castel Gandolfóban nem fogadta, a Szent Péter Bazilikában kalapáccsal nekiesett Michelangelo Pietá-jának. – Én vagyok Jézus Krisztus, aki a halottak közül feltámadt! – kiabálta. A bíróságon kiderült, hogy elmebeteg, paranoid szkizofréniás, s ott azt is hangoztatta, hogy ő Michelangelo. Bár sokféleképpen foglalkoztak az esettel, úgy vélem, hogy kezeletlen betegről volt szó, aki a saját téveszméivel szemben álló valóságot támadta meg.

A művészet megmozgatja a lelket. Színházból, moziból távozó ember meghatottsága, szomorúsága – a művészi élmény következménye. Magasabb hőfokú darabnál gondolhatunk a katarzis Arisztotelésztől származó fogalmára: a dráma kapcsán a nézőben feloldódnak a feszültséget okozó érzések. Freud vezette be ezt a fogalmat a pszichoterápiába: a panaszait elmondó ember „megkönnyebbül”, azaz megszabadul a benne feltorlódott feszültségtől, ki nem élt indulataitól és más terhelő lelki tartalmaitól. Bizonyos fokig elmondható ez a vizuális művészetekre is. Egy-egy múzeumlátogatás, képkiállítás sok mindent kiválthat a nézőből. Mint művészetpszichológiai és

múzeumpszichológiai kutatásokból ismert (Schuster, 2005; Schuster – Ammeln-Haffke, 2006), a kép és a néző között párbeszéd zajlik le. A műélvezet folyamata három pólus között történik: a kép, amely mögött ott áll az alkotó művész és a néző. A kép érzéseket, emléket válthat ki a látogatóból, ami az empátiával fokozódik. Hasonló vagy akár azonos folyamat zajlik le a nézőben, mint az alkotóban. Mintegy dialógus folyik a néző és a kép között. Mindennek a művészi élmény örömén túl nem csupán nevelő – miként ezt a múzeumpedagógusok állítják – de terápiás hatása is van. Nagyon sok megfigyelés utal a művészet gyógyító hatására.

A kép ismertetett sokrétű „passzív” hatása mellett, a képkészítő, aktív tevékenységre épül a művészetterápia, vagy, ahogy sokan szeretik mondani – szerényebben és tágabb megközelítésben – a kifejezésterápia. Maga a keletkezése is érdekes, mert több gyökérből terebélyesedett ki a mai szintre. Egy Adrian Hill nevű angol festőművész 1942-ben a tüdőbetegek kórházában vette észre, hogy ha a páciensekkel rajzoltatott vagy festetett azok jobban gyógyultak: megszabadultak az önmagukkal, betegségükkel való túlzott foglalkozástól, és a „rossz érzéseiktől”. Margaret Naumburg pszichoanalitikus 1947-től kidolgozott egy eljárási módszert: rájött, hogy sok minden, amit szavakban a beteg nem képes elmondani, azt megjeleníti a képekben. „…az ember tudattalanból származó alapvető gondolatai és érzései jobban kifejeződnek képekben, mint szavakban” (idézi Naumburg szavait Waller, 1991, 5.). Különösen az elfojtott tartalmak fejeződnek ki – akár szimbolikusan – vizuálisan. Tehát nyugodtan „falra festheti az ördögöt”, mert az most már látható, a tudat által felfogható – feldolgozható. Így a szorongás, az agresszió s más indulatok, lelki tartalmak, konfliktusok megközelítésével, világosabbá tételével is előbbre lehet jutni. Bár maga a szenvedést okozó tartalmak kifejezése is gyógyhatású, de az elkészült műveket szakemberekkel, művészetterapeutákkal átbeszélik – feldolgozzák. Természetesen sokféle irányzat és módszer alakult ki, s hatékonyságuk elsősorban a terapeuta képzettségétől függ. Egyesek elsősorban a fejlesztést, az én erősítését tartják szem előtt, míg mások a csoportban zajló tevékenység, a csoportterápia előnyeit is hasznosítják. A résztvevők részesülhetnek a közös munka élményében, egymás műveit meg is beszélhetik. A sikerélmény gyógyító hatása először az elkészült mű öröméből fakad, majd a kiállításokon. A mai gyógyszeres kezelések mellett a művészetterápia nagy segítség a rehabilitációban, a reszocializációban.

Egy francia festőművész, Jean Dubuffet meglátogatta a híres Prinzhorn- és a Lombroso-féle pszichiátriai gyűjteményeket, és a waldaui intézetben megismerkedett Adolf Wölfli munkáival (1–2.ábra). A látottak alapján 1947-ben alkotta meg az Art brut („a faragatlan művészet”) fogalmát. Ez a tanulatlan, művészeti irányokhoz nem tartozó – főként – pszichiátriai páciensek műveit emelte be a művészet világába. Egyesek (például Roger Cardinal) „outsider”, mások „marginális” vagy „perifériás” művészetről beszélnek, belevéve mindazok munkáit (például hajléktalanok, alkoholfüggők stb.), akik a társadalom peremén élnek. A kiemelt művek az alkotók őszinteségét, közvetlenségét, spontaneitását és eredetiségét tükrözik.

A rajzolásban, festésben nagy szerepe van az öngyógyító tevékenységnek, ahogy ez nem egy páciensnél látható. Gyakran már a betegség indulásával rajzolni vagy festeni kezdenek, problémáikat papírra vetik, naplót írnak (egy beteg például hallucinációit novella formájában dolgozta fel). Érdekes példa erre Henry Darger (1892–1973) története. Anyja születésekor meghalt, apja nevelte, majd a furcsa viselkedésű fiút értelmi fogyatékosok intézetébe adta, ahonnan magatartása miatt elmegyógyintézetbe került. Az akkori nehéz körülmények közül tizenhét évesen Chicagóba szökött, ahol takarításból és kórházakban mosogatásból tartotta fenn magát. Egy bérelt szobában bezárkózva élt, emberekkel alig volt kapcsolata. Halála után kinyitották szobáját, ahol földtől a plafonig zsúfolt oszlopokban kéziratokat, festményeket, rajzokat találtak. Azok egy regényt tartalmaztak Az irrealitás birodalma (The Realms of Unreal) címen, 15 141 oldalon több mint háromszáz illusztrációval. Az előbbi folytatását további tízezer, valamint az Önéletrajzát ötezer oldalon írta meg. Kiderült, hogy a különcnek, gyerekkorában elmebetegnek tartott ember autizmusban szenvedett, bezártságában állandóan írt, és képeket (kollázsokat) készített. Otthoni munkássága hatvankét évében olyan külön világot teremtett magának, amelyben jól érezte magát. Igazi art brut művészként sohasem gondolt világi sikerekre. Képei ma számos amerikai múzeum kincsei, s írásműveit is többen feldolgozták. Lelki egyensúlyát művészi tevékenysége segítette elő (3. ábra).

A betegek állapota, a terápiás hatékonyság vagy a visszaesés sorozatos-összehasonlító eljárással, azaz dinamikus rajzvizsgálattal (Hárdi, 1983, 2002) jól követhető. A vizuális világ változása kitágítja a klinikus horizontját, s észleleteit egy új síkkal gazdagítva támaszthatja alá (4. ábra).

A képalkotás és a kiállítás jelentős a megelőzésben is: a képeken keresztül a nagyközönség megismerkedik a művekkel, az alkotókkal, s elősegíthetik lelki problémák jobb megközelítését, küzdve az előítéletek ellen, előrevive a lelki kulturáltságot és a pszichiátria világának jobb megértését.
 

Kulcsszavak: kép és mágia, ikonok hatásai, képek és érzelmek, képrombolók, gyógyító művészet, művészetterápia, dinamikus rajzvizsgálat
 

IRODALOM

Freedberg, David (1991): The Power of Image. University of Chicago Press, Chicago

Freud, Sigmund ([1935] 1985): Álomfejtés.(ford. Hollós István) Helikon, Budapest

Gamboni, Dario (1998): Zerstörte Kunst. Dumont, Köln

Hárdi István (1983, 2002): Dinamikus rajzvizsgálat. Medicina, Budapest

Lombroso, Cesare (1896): Handbuch der Graphologie. Reclam, Leipzig

Schuster, Martin (2005): Művészetlélektan. (ford. Balázs István) Panem, Budapest

Schuster, Martin – Ameln-Haffke, Hildegard (Hrsg.) (2006): Museumspsychologie. Hogrefe, Göttingen

Végh Gyula (1915): A képrombolók. Kultúrtörténeti tanulmány. Singer és Wolfner, Budapest

Vinchon, Jean (1924): L’ Art et la folie. Librairie Stock, Paris

Waller, Diane (1991): Becoming a Profession. The History of Art Therapy in Britain, 1940–82. Tavistock–Routledge, London