Régi szokásunk, hogy az MTA új levelező tagjait

a Magyar Tudományban körkérdésekre adott válaszaik segítségével mutatjuk be.

Idén négy kérdésre kértünk választ.

1. Hogyan emlékszik vissza, mi volt a döntő mozzanat, pillanat az életében, amikor eldőlt – vagy eldöntötte –, hogy éppen ez a kérdés, probléma, tudományterület érdekli?

2. Mi az Ön eddigi legfontosabb tudományos eredménye?

3. Mi az a kérdés, probléma, ami az Ön tudományos területén ma nemzetközileg foglalkoztatja a kutatókat?

4. Kivel cserélne pályát? Akár egy másik tudományterületre, esetleg művészi pályára is gondolva…

BORHY LÁSZLÓ (1963)

Filozófiai és Történettudományok Osztálya • Szakterület: római provinciák régészete, Pannonia régészete és története, tanszékvezető, egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet Ókori Régészeti Tanszék

1. Azt hiszem, az, hogy régész leszek, a születésem pillanatában eldőlt, hiszen a Claudius császár által alapított Savariában születtem. Szombathely római kori emlékeivel és a város római kori múltjával nagyon korán megismerkedtem: vasárnaponként, nagyszüleimhez sétálva mindig elmentünk az Iseum romjai előtt, s amikor szüleim beírattak az akkor újonnan alapított Bartók Béla Zeneiskolába, amely a római szentélykörzettel szemben épült fel, hét közben is napról napra láttam az oszlopait. Az első latin szó, amelyet megtanultam, valószínűleg az Iseum volt. A szentély oszlopegyüttese és romjai, mivel mindig késő délután jártam arrafelé, nagy hatást gyakoroltak rám: az ég felé meredő oszlopsoron átsütő, lenyugvó nap aranyló, már-már giccses képe máig előttem van. Édesanyámtól hallottam először a rómaiakról, és arról, hogy az ilyen romok feltárásával a régész foglalkozik. Ő volt az, aki bevitt a Savaria Múzeum akkori igazgatójához, dr. Bándi Gáborhoz, és az ő segítségével már tizenkét évesen eljutottam a velem-szentvidi ásatásokra. Az ő inspirációjára ősrégész szerettem volna lenni. Az egyetemre kerülve véletlenek sorozata révén őskoros és népvándorlás kori álmaimat feladva előbb Mócsy András, majd Szabó Miklós akadémikusok tudósi és emberi kvalitásainak hatására a római kori régészet és a klasszika archeológia, azaz az ókori régészet irányába terelődtem. Így jutottam vissza gyerekkori indíttatásomhoz, a gyökerekhez.

2. 1992-ben kezdtem el nagy elődök – Alföldi András, Barkóczi László, Mócsy András – munkásságához kapcsolódva az ókori Brigetio városának feltárását a mai Komárom/Szőny területén. Egy olyan, korábban alig kutatott város történelmét kezdtük centiméterről centiméterre haladva megismerni, amelyhez fogható az egész egykori Római Birodalom területén nem sok volt: legfőbb jelentőségét az adja, hogy a mintegy harminc római legio egyike vagy háromszáz éven át éppen itt, a birodalom dunai határa mentén

állomásozott, ráadásul kiterjedése, valamint jelentősége az egykori Pannonia provincia területén az évszázadok óta kutatott Aquincuméhoz, a mai Budapestéhez, vagy Vindobonáéhoz, a mai Bécséhez hasonlítható. Megismertük a város szerkezetét, insula- és utcarendszerét, újabb adatokkal járultunk hozzá a város topográfiájához. A legnagyobb eredménynek azonban a világra szóló jelentőségű és színvonalú, Pannoniában páratlan épségben és szépségben megmaradt fal- és mennyezetfestmények feltárását tartom, hiszen ezek felfedezése, restaurálása és konferenciákon, kiállításokon történő bemutatása tette lehetővé azt, hogy Komáromban a feltárás során napvilágot látott leletekből 1996-ban múzeumot alapítsunk (Klapka György Múzeum), s hogy Brigetio neve a leletek révén újra ismertté váljon a nemzetközi ókortudományban. A másik legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy 1992 óta Brigetio a római koros hallgatók képzésének gyakorlati terepévé vált, számtalan szemináriumi és szakdolgozat, és számos doktori disszertáció született az itt feltárt leletanyagból.

3. Tanáraimtól megtanultam, hogy a római provinciális régészet nem egyfajta pannoniai specialitás, hanem nagyobb rendszerekbe illeszkedik. Mócsy András arra tanított, hogy Pannonia a Római Birodalom része volt, „pici Róma”, és hogy a kis rész megértéséhez ismernünk kell az egészet; felépítését, működését. Szabó Miklóstól megtanultam, hogy a Római Birodalom egy még nagyobb egységnek volt a része, és létét, kultúráját; e nagyobb egység előzményeit: a görög, etruszk és itáliai régészetet, művészetet, irodalmat illetően kell tekintenünk, megismernünk és elhelyeznünk. Szilágyi János Györgytől a kritikus szemléletmódot, R. Várkonyi Ágnestől a források jelentőségének felismerését sajátítottam el, Török Lászlónál pedig azt láthattam, hogy hogyan illeszthető egy látszólag periferiális terület, mint Brigetio, a görög–római kultúra egészébe. Heidelbergi tanulmányaim során szoros kapcsolatba kerültem Alföldy Gézával, akitől a feliratok társadalomtörténeti értelmezése terén tanultam igen sokat. Az ókortudomány területén régészként az érhet el nemzetközi figyelemre számot tartó eredményeket, aki a legapróbb leletnek – legyen az például egy látszólag jelentéktelen bronzérem, kerámaitöredék vagy egy nagy felületű fal-, illetve mennyezetfetmény – is képes a rendelkezésre álló régészeti leletek mint párhuzamok alapján, az irodalmi és történeti források figyelembe vételével, illetve a feliratok segítségével, azaz az összes lehetséges adat felhasználásával sokoldalú elemzést és történeti értelmezést adni, amelynek optimális esetben a mai kor számára is van üzenete.

4. Három területet említenék, mindhárom távol áll az ókortudománytól. Szívesen cserélnék pályát Patkós András akadémikussal, akinek az univerzumról, a világmindenség keletkezéséről és működéséről vallott felfogását az ókori asztrológiával, tér- és időszemlélettel foglalkozva a legnagyobb görög filozófusokéhoz tudnám csak hasonlítani. Továbbá, egykori zeneiskolai tanulmányaim és a későbbi, megint csak ókori kozmológiai vonatkozású kutatásaim egybeérésének eredményeképpen szívesen bújnék olyan, általam csodált művészek bőrébe, akik sokat tudnak az ókoriak által az égben létezőnek tartott kozmikus összhangról, a „harmóniáról”, amelynek leképzése az általuk komponált és előadott zene: így szívesen cserélnék pályát nemzetközi viszonylatban Paco de Luciával, hazai terepen Snétberger Ferenccel, közeli barátaim közül – az általam Brigetióban feltárt mennyezetfestményre tánckarnevált komponáló – Sebő Ferenc Kossuth-díjas művésszel, vagy egykori konzervatóriumbeli klasszikus gitártanárommal, a Liszt-díjas Szilvágyi Sándorral. Végül, csodálattal szemlélem a keleti harcművészeteknek azon művelőit, akik a mesteri fokozatnak arra a szintjére jutottak, hogy már sok mindent megértettek a látható és láthatatlan erővonalakról. E tekintetben példaképem egykori karateedzőim közül Nyirő Ferenc (Szombathely/Heilbronn) és Andreas Albrecht (Heidelberg/Tairnbach), de szívesen tudnám mindazt minderről, amelyet Aikido-mesterem, Kárpáti Gábor (Misogi Aiki Dojo, Budapest) birtokol.