Államok, nyelvek, államnyelvek

Ez a könyv a ma Kárpátaljaként ismert terület nyelvpolitikájának utóbbi másfél évszázadát elemzi részletesen, alaposan és felelősen. A nyelvpolitika egy államnak az a tevékenysége, amelyet annak érdekében fejt ki, hogy területén a nyelvi helyzet fenntartása vagy épp megváltoztatása céljából befolyásolja a gazdasági életet, a kultúrát, a népesség mozgását, foglalkoztatását, az oktatást és hasonló tényezőket. A nyelvpolitika (s a hozzá szorosan kapcsolódó nyelvi tervezés) határozza meg például, hogy mely nyelvek szerepeljenek kötelezően az alap-, közép- vagy felsőfokú oktatásban, a társadalmi élet mely területein kötelező, lehet vagy épp tilos bizonyos nyelvek használata (53.). A nyelvpolitikai kutatások az elmúlt néhány évtizedben futottak föl a nyelvészetben: legfontosabb folyóiratuk, a Language Policy 2002 óta jelenik meg, az első kézikönyv (The Cambridge Handbook of Language Policy) pedig 2012-ben látott napvilágot. A magyar(országi) nyelvpolitikai kutatások és oktatás megszervezésében a nemrég elhunyt Szépe Györgynek (1931–2012) volt oroszlánrésze.

Csernicskó István, a beregszászi magyar főiskola nyelvészprofesszora immár sokadik könyvében vizsgálja a kárpátaljai magyarok nyelvi világát, ezek némelyikét ismertette a Magyar Tudomány is, például 1999/5: 632., 2010/9: 1151. Az itt ismertetendő 575 oldalas opust a szerző mentegetőzésekkel kezdi. Könyvének tárgya mind térben, mind időben, s a kapcsolódó tudományterületeket illetően is „zabolázhatatlanul szerteágazó” (9.), s úgy véli, olyan könyvet írt, „amely sem nem történeti, sem nem klasszikusan nyelvészeti munka, ezért nagy az esélye, hogy a történészek és a céhbeli nyelvészek egyaránt hiányérzettel olvassák majd” (11.). Tárgyát tekintve a könyv nemcsak a nyelvészet és a történelem, hanem a politológia, szociológia, nyelvpedagógia, valamint a kisebbségi és emberi jogok területéhez is tartozik, a felsorolt tudományok mindegyike számára nyújt fontos új tudnivalókat. Ezt talán azzal mutathatom be, ha átfutom a „Kárpátalja lakosságának etnikai-nyelvi összetételébe történt erőszakos beavatkozások a 20. század folyamán” című táblázatot (440.). Kárpátalja a múlt században hat állam fennhatósága alá tartozott: Osztrák–Magyar Monarchia (1867–1918), Csehszlovákia (1919– 1939), a magát függetlennek tudó, de nemzetközileg el nem ismert Kárpáti Ukrajna (1939. március 14–15.), Magyar Királyság (1939–1944), Szovjetunió (1946–1991) és Ukrajna (1991–). A Monarchia idején nem voltak jellemzőek az erőszakos etnikai-nyelvi beavatkozások. A csehszlovák évtizedeket cseh és szlovák hivatalnokok betelepítése, cseh kolóniák létrehozása, és nagyszámú kárpátaljaitól az állampolgárság megtagadása jellemezte. A kérészéletű Kárpáti Ukrajnában nem volt semmilyen erőszakos beavatkozás. A Magyar Királyság alatt nagyszámú kárpátaljaitól megtagadták az állampolgárságot, magyarországi hivatalnokokat és értelmiségieket telepítettek Kárpátaljára, a zsidó lakosságot deportálták, valamint politikailag támogatták az önálló ruszin etnikum és nemzet gondolatát. A szovjet korszakban orosz és más nemzetiségű hivatalnokokat, értelmiségieket és katonákat telepítettek Kárpátaljára, a magyar és német férfiakat deportálták, a ruszin etnikumot és nyelvet adminisztratíve eltüntették, s a kárpátaljai románokat nem románnak, hanem moldávnak tüntették fel. Az önálló Ukrajna nem folytat erőszakos beavatkozási politikát, de a ruszin etnikum és nyelv létét nem ismeri el.

Ami e hat állam nyelvpolitikáját illeti, szintén nagyon vegyes a kép. A többségi nyelv (magyar, „csehszlovák”, ukrán stb.) erőszakos terjesztése többé-kevésbé minden államra jellemző volt. A kisebbségi nyelvek hivatalos nyelvként való használata is változatos képet mutat: a Monarchiában csak a magyart és a németet használták hivatalos nyelvként; a csehszlovák korszakban a ruszin hivatalos nyelv volt, a többi kisebbségi nyelv ott volt használandó, ahol a kisebbség aránya elérte a 20%-ot; a Magyar Királyságban a magyarorosz (sic!, vagyis a ruszin) kötelezően használandó hivatalos nyelv volt; a szovjet uralom alatt az ukrán az USZSZK területén használható volt az orosz mellett; a független Ukrajnában egyetlen államnyelv s hivatalos nyelv van, az ukrán, de ahol a nemzeti kisebbségek többséget alkotnak, az államnyelv mellett a kisebbség nyelve is engedélyezett. Csernicskó megállapítja, hogy Kárpátalján „az államnyelv védelmére és a kisebbségi nyelvi jogok szűkítésére irányuló törekvések mögött [a kötetben tárgyalt valamennyi korszakban] az asszimiláció ideológiája állt” (440.).

E méltatás írója örömmel látta, hogy a nyelvész szerző olyan terminus technicusok magyarázatát sem spórolta meg, amelyek nyelvészek számára ismertek, ezért fölöslegesek, de történészek, szociológusok, jogászok s más tudományágak művelői számára fontosak, mert nagyrészt ismeretlenek. Részletes magyarázatát kaphatja az

olvasó annak, hogy a mai nyelvtudományban mit értenek nyelv és nyelvjárás különbségén (514 kk.), felcserélő és hozzáadó kétnyelvűség vagy nyelvpedagógia különbségén (448.) és így tovább, ugyanakkor örömmel nyugtázhatjuk, hogy szerzőnknek gondja van rá, hogy – ellentétben a magyar jogi szövegekkel és a köznyelvvel – a faj szó használatakor a rassz zárójeles használatával tegye nyilvánvalóvá: tudja, mi a különbség faj és fajta között (285.).

„Azon nyelvészek számára, akik a nyelvet nem csupán véges számú nyelvi jelelemből létrehozható végtelen számú jelkombinációként szemlélik, hanem a nyelv alapvető tulajdonságának tekintik egyrészt a nyelvi változatosságot, másrészt a nyelv társadalmi beágyazottságát, evidens, hogy a nyelv, nyelvjárás vagy nyelvváltozat fogalma nem könnyen választható szét” – írja Csernicskó (509.). A véges számú elemből végtelen kombinációt szemlélő (létrehozó) nyelvészek számára van, ami nem evidens, más nyelvészek számára, akik a nyelvi kérdéseket társadalmi beágyazottságukban kutatják, ezek evidenciák lehetnek. Utóbbiak, így Csernicskó István számára is, evidencia az is, hogy egy nyelvésznek kötelessége „a tévedések korrigálásának elve” értelmében fölemelnie szavát a társadalomban széles körűen elterjedt tévhitek ellen, és kötelessége az is, hogy kamatoztassa tudását annak a közösségnek a javára, amelytől adatait gyűjtötte. Ezt a két elvet az amerikai William Labov fogalmazta meg 1982-es tanulmányában, amelyben bemutatta, hogy lehetséges a tudományos objektivitás kombinálása a társadalmilag elkötelezett akciókkal (az ő konkrét esetében: az amerikai négerek nem standard angoljának nyelvészeti vizsgálata és a vizsgálati eredmények társadalmilag elkötelezett, mert a kisemmizetteket segítő pedagógiai alkalmazása). Ha ezt a tudósi alapállást figyelembe vesszük, semmi meglepőt nem találunk abban sem, hogy Csernicskó dokumentálja többek között:

– egy ukrán író megállapítja, hogy az igazi ukránellenes politika a Szovjetunióban nem az volt, hogy megtiltották, hogy az emberek ukránul beszéljenek, hanem az, hogy olyan helyzetet teremtettek, amikor az emberek maguk nem akartak ukránul beszélni (205.);

– azért, mert 2008-ban az ukrán érettségi-felvételi vizsgák azonosak voltak az ukrán és a más anyanyelvűek számára, az országos 8,4%-os bukási aránnyal szemben a magyarok 29,6%-a bukott meg (48.);

– ma a kárpátaljai magyarok azért sem tudnak elég jól ukránul, mert nincs elég képzett ukrántanáruk, például 2011-ben Beregszászban a magyarokat ukránra tanító huszonkét pedagógus közül csak hatnak volt ukrán szakos diplomája (381.);

– a Magyarországról érkező oktatási-nevelési támogatás egy részét olyan magyar szülők kapják, akik ukrán tannyelvű iskolába íratják gyermekeiket (423.);

– vannak magyar állami cégek (pl.: OTP, MOL), amelyek a határon túli magyarlakta városokban kizárólag államnyelvű iratokkal, információkkal állnak magyar anyanyelvű ügyfeleik rendelkezésére, míg a konkurens ukrán vagy szerb bankok magyarul csalogatják ügyfeleiket (457.);

– a magyarországi felsőoktatásba igyekvő kárpátaljai diákokat a magyar nyelvvizsgarendszer szinte eltántorítja az ukrán nyelv tanulásától, mivel Magyarországon jószerivel lehetetlen ukránból nyelvvizsgát tenni, ami az ukrán tanulása helyett más nyelvek tanulására ösztönzi a diákokat, így gyakorlatilag kilátástalanná teszi későbbi hazatérésüket és sikeres integrációjukat az ukrán társadalmi életbe (409–410.);

– a magyarországi hatóságok – az MTA Nyelvtudományi Intézetének egyik, a határon túli magyarok névhasználatának aktuális kérdéseivel kapcsolatban valószínűleg tájékozatlan munkatársának javaslatára – a honosítási kérelmet benyújtó kárpátaljai magyarok nevének pontosítása, egységesítése céljából olyan összefoglaló táblázatot kívántak használni, amely az eredeti névforma azonosítására egyáltalán nem alkalmas (459–460.).

Csernicskó könyvét imponáló, körülbelül nyolcszáz tételes magyar, ukrán, orosz, angol és német nyelvű bibliográfia, valamint egy kiváló név- és tárgymutató zárja. A szerző mélyreható elemzéseit a kárpátaljai magyarok nyelvi helyzetére vonatkozó célok és feladatok megfogalmazásával teszi teljessé (475–499.). Egyedülálló, kitűnő könyvet írt kollégánk, olyat, amilyet még senki sem a magyar társadalomtudomány történetében.

Megkerülhetetlen lesz ez a könyv, és követendő – Felvidéken, Erdélyben s másutt. (Csernicskó István: Államok, nyelvek, államnyelvek: Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén [1867– 2010]. Budapest: Gondolat Kiadó, 2013, 575 p.)

Kontra Miklós

egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem