Egy nép, egy ország történelmi sorsa, ereje attól
függ elsősorban, mennyire tudja biztosítani élete fenntartásához,
egész népességének gyarapodásához szükséges, a lakhelyén, országában
található természeti kincseket, adottságokat, vagyis a birtokolt táj
biodiverzitását, életgazdagságát. Az ember és a természeti környezet
kapcsolata: a biofília. A „fenntartható fejlődést”, az emberiség
létét veszélyeztető földi és légköri szennyező folyamatok miatt
egyre erősebben aggódó környezetvédő mozgalmak szakirodalmában
bukkant fel ez a fogalom. Idézem: „Az emberi lények az őket
körülvevő biológiai világban változásokat és új ingereket keresnek.
A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető
fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából…
a természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes
jellemzője valamennyi kultúrának… a biológiai sokféleség alapvető,
semmivel sem helyettesíthető eleme lehet az emberek pszichológiai
jóllétének. Az élelemmel, menedékkel, a szexualitással és a társas
kapcsolatokkal együtt része lehet az élet élvezetéhez szükséges
alapvető szükségletek hierarchiájának… Ha a biofília hipotézis
igaznak bizonyul, ez lehet majd a biodiverzitás megőrzése mellett a
legerősebb érv az összes közül. Partha Dasgupta számos
tudományterület empirikus tanulmányai alapján egymást erősítő
kapcsolatot talált a népességnövekedés, a szegénység és a helyi
környezet pusztulása (beleértve a biodiverzitás csökkenését) között
– írja John M. Gowdy (2004, 44.). E szűkszavú fogalmazás
kiegészítésre és magyarázatra is szorul. Nem véletlen, hogy az
esztétikai, pszichológiai hatást emlegeti jobban, és csak
áttételesen utal az anyagi kapcsolatra, hiszen az ember, az
emberiség a kezdetektől az őt körülvevő természet biodiverzitásából
él. Kihasználja azt táplálkozására, abból él, és sokféle módon
felhasználja azt védelmére, lakása, ruházata, eszközei készítésére.
Az ember teremtése óta része is e biodiverzitásnak, egyik
alkotóeleme, aki több ezer nemzedéken át tanulta ki, miként kell
legjobban használnia és egyben meg is védenie az őt eltartó
környezetet. Ebben az embert egyetemesen jellemző törekvésben csak
egy másik ember kapzsisága akadályozhatja meg, míg a természetadta
kincsek legeredményesebb kihasználása többek együttműködésével
lehetséges csak. Így az ember és természet kapcsolatának mélysége,
eredményessége egyrészt a hagyományokban tudássá lett
tapasztalatoktól, ismeretektől, másrészt ember és emberek
együttműködésétől, a társadalmi viszonyoktól függ. Ez utóbbit az
emberek egyenlőségének, a természet használatában egyenlő vagy
méltányos jogának tudata, általános elismerése, harmonikus
együttműködése jellemezte. Természetesen ez az ember és természet
közötti kapcsolat igen sokáig „csak” a helyi társadalom sokoldalú
önellátását biztosította, a legmagasabb fokon. A törés akkor és ott
következett be, ahol már rétegzett, osztályokra bomló „fejlettebb”
társadalmakban a hatalmat gyakorló kisebbség nem elégedett meg a
magas szintű, minden embert megillető önellátással, és
kisajátítható, távol értékesíthető, elcserélhető, eladható „áru”
termelésére törekedett. Ennek biztosítása érdekében előbb-utóbb
kisajátítani igyekezett magát a mindenkit megillető termőföldet, és
azon a hatalmába került emberek munkára kényszerítésével
árutermelésbe kezdett. Ezzel nemcsak a saját társadalmát, nemzetét
osztotta meg végzetesen, hanem tönkretette, vagy legalábbis
elszegényítette a biofíliát, az ember kapcsolatát a természettel és
a táj biodiverzitását, életgazdagságát is.
A biofília az ember, a társadalom többségének
kapcsolata a természettel, a természetgazdagsággal. Ez határozza meg
a társadalom, az egész ország erejét, ami annak jóllétében, az Élet
tiszteletében, élvezetében, a népességszám növekedésében,
műveltségének gazdagságában nyilvánul meg. Ezzel a szemlélettel
visszatekintve a magyar történelemre úgy látom, hogy a biofíliánk a
honfoglalástól a 13. századig rendkívül magas fokúnak és
általánosnak is nevezhető. (A Kárpát-medence egyébként is
biodiverzitásban, növény- és állatvilágában rendkívül gazdag, mivel
benne a nyugati, atlanti, enyhe, csapadékos klímaöv találkozik Kelet
szélsőséges, száraz hatásával és azt jellemző életgazdagságával.)
Ezt bizonyítja a magyar népesség bámulatra méltó gyorsaságú
számbeli, gazdasági és kulturális gyarapodása, amellyel belakta új
hazáját, és biztosította politikai erejét és hadi sikereit is,
utolérve Nyugat-Európa vezető országait. Úgy hiszem, az a tény, hogy
a középkorban Nyugat-Európát sújtó rettenetes járványok szinte
elkerülték hazánkat, nem arra vezethető vissza, hogy az gyéren
lakott lett volna, éppen ellenkezőleg: a természeti környezetet
önellátásban igen magas színvonalon kihasználó sok kicsi faluból
álló hálózatának volt köszönhető az Alföldön is. Ugyanakkor a gyenge
biofíliájú városok népességük megtartására sem voltak alkalmasak.
Az életgazdagság, a biodiverzitás minőségét
meghatározó legfontosabb elemek a föld, a napfény, a levegő és
klíma, valamint a víz. A föld, a napfény, a levegő és klíma
befolyásolására, alakítására alig van az embernek hatalma, egyedül a
vízzel tud valamit kezdeni: védekezik a túl sok víz, az árvizek
ellen, és igyekszik pótolni a hiányzó vizet szárazság idején. A
Kárpát-medence, Magyarország, közepén az Alfölddel az a terület,
amelyet hol a víz bősége, árvíz fenyeget, hol ugyanebben az évben
néhány hónappal később a csapadék hiánya, a szárazság pusztíthatja.
A középkorban Magyarországra látogató idegenek elragadtatva írnak az
ország természeti gazdagságáról, kiemelve a halak bőségét. „Itt van
a legtöbb és legjobb hal a Világon” - írta egy francia szerzetes
1308-ban, s hozzátette, hogy ennyi halat ő csak Norvégiában látott,
de ott kenyér helyett is halat esznek az emberek, míg Magyarországon
van bőven búza és bor is. Mátyás király idejében Európaszerte ismert
mondás szerint Magyarországon egy folyó két rész vízből és egy rész
halból állt, írták a hazánkat látogató olasz humanisták. Hasonló
elragadtatással emlegették a látogatók hazánknak háziállatokban és
gyümölcsökben való gazdagságát, ami francia, vallon, német, olasz és
cseh telepeseket csalogatott ide. Mintegy ötszáz esztendővel később
azonban Heinrich Ditz bajor mezőgazda A magyar mezőgazdaság, 1867
című munkájában egyenesen már azt írta, hogy az Alföld sem
szántóföldi művelésre, sem állattenyésztésre nem alkalmas
csapadékszegénysége miatt. Az égből hiányzó csapadékot a hegyekből a
folyók, a Duna és a Tisza nyár elején árvízként zúdították le az
Alföldre, elárasztva nagy részét. Továbbá ezt írja az 1846-ban nagy
erővel megkezdett Tisza-szabályozásról és ármentesítésekről
(kétségtelenül Európa egyik legnagyobb méretű vízi munkálatairól),
amit egyes magyar szerzők ezért „második honfoglalásként”
emlegetnek: „[A magyarok] úgy tetszik, hogy egyoldalúan csak a
megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz
lecsapolásával nem javították, hanem rontották. Ezt csak későn
látták be.” Egyben közvetve utal arra, hogy ez a rendezés a
nagybirtokosok érdekében történt, vagyis a biodiverzitás, az
életgazdagság rontását mindig megelőzi a társadalmon belüli, ember
és ember közti méltányos kapcsolat megromlása, a hatalmat
megkaparintó kisebbség önzése. „Ebből ismét látszik, hogy
Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt
kis parasztbirtokok, vagy hercegségi (nagy)birtokok színhelye. A
középbirtok gyenge vagy hiányzik. Ezért Magyarországon csak a két
szélsőségét találjuk meg a birtokosoknak. A két szélsőség közötti
átmenet hiányzik. A magyar nemzetgazdaság súlypontja nem a
centrumban van, hanem teljesen egy oldalon, a nagybirtokosoknál…
Olyanok, akik egyszerre tartoznának a felső és alsóbb osztályokba
akár műveltségük, akár tehetségük vagy vagyonuk folytán,
Magyarországon igen kevesen vannak. A polgárság csaknem teljesen
hiányzik még. Az érdekek közelítése ezáltal nagyon megnehezül.
Hiányzik a középvezető. Az alsóbb néprétegek tettereje és szorgalma
nem érvényesül. A műveltség és tehetség hatalma nem tör át ezen a
távolságon. Mindegyik egyedül magára van utalva. Hiányzik egymás
kölcsönös támogatása.” (Ditz, 1993, 63-65.) Az elfogulatlan,
idegenből jött szakember máig időszerű megállapításaiból most csak
azt emelem ki, hogy világosan látta, a vízrendezések egy működő
rendszert törtek meg, amely a középkorban legendás bőséget és erőt
jelentett az országnak. Ez azonban nem a természet ingyen ajándéka
volt, hanem az ember és természet közötti kifinomult és nem kevés
munkás közreműködés eredménye. Röviden: Magyarországon átgondolt és
eredményesen folytatott ártéri gazdálkodás folyt szinte a
kezdetektől, és ennek a ma már felmérhetetlen gazdag önellátást
biztosító gazdálkodásnak köszönhettük nagyhatalminak nevezhető
helyzetünket és gyors gyarapodásunkat. Ennek lényege a következő:
A nyáron gyakran pusztító szárazságnak kitett
Alföldre tavasz végén, nyár elején, szeszélyesen változó időpontban
és mértékben árvizek bőséges vizet hoztak. Az itt élők nem próbálták
megakadályozni ezt az árvizet, hanem ellenkezőleg, törekedtek azt
minél szélesebben, nagyobb területen szétteríteni, nagy emberi
munkával készített, nemegyszer több száz méter hosszan ásott
csatornák, árkok készítésével, melyeket általában fokoknak neveztek.
Ezek mesterséges voltát a latin nyelvű oklevelek világosan
megnevezik: canalis, fossatum, non diu factum etc. Így minden
elárasztható felületet, rétet, erdőt, ligetet rövidebb-hosszabb
ideig elborította a gyorsan felmelegedő, sekély víz, és a medertől
távolabbra került holtágak, mélyedések vize is megújult. Néhány hét
múltán, apadáskor ugyanezek az árkok, csatornák visszavezették a
vizet a folyóba, a vízzel együtt a halak szaporodására
legalkalmasabb elárasztott területen megszületett ivadékok
tömegével. Az elárasztott ártér egész télen vízmentes volt, itt
telelt a lakosok állatállománya: lovak, marhák, juhok, sertések
falkái, lényegében csaknem minden emberkéz által készített, termelt
takarmány nélkül. Ezek az állatok megették a kora tavaszi zsenge és
a tél eleji, dércsípte nádat és gyékényt is, valamint az ártér
magasabb szintjeit elborító savanyú füveket és az erdők, ligetek
lombját is. Az állatok elhullatott ürüléke a nyár eleji áradáskor
meggyorsította a halak táplálékául szolgáló biológiai lánc
kialakulását, mint ahogy a 19-20. században a halastavakba a
haltenyésztő gazdaságok mázsaszámra hordták a sertés- és juhtrágyát
a halak hizlalására. Az apadással a halak ösztönszerűen azonnal
visszaigyekeznek az élő vízbe, elhagyják az ikrázásra legalkalmasabb
árteret. Az emberek a fokok elkeskenyedő szakaszain ilyenkor
rekeszeket raknak le, ezek segítségével kifogják a nagyobb halakat,
miközben az ivadék a rekeszek kisebb nyílásain visszajuthat a
folyóba. Feljegyzések szerint néha a fokokon visszaigyekvő halak
tömege oly erővel nyomult a rekeszeknek, cégéknek, hogy azokat
áttörve megsemmisítették ezeket a nagy munkával készített
építményeket. A nagy tömegű zsákmány nagy részét sózással,
füstöléses szárítással tartósították, és halban szegényebb vidékeken
elcserélték vagy eladták. Az árterek tehát árvíz idején halszaporító
halastavakká váltak. Vannak halak, amelyek jobbára csak elárasztott
területen tudnak szaporodni, ilyen például a ponty is. De nemcsak a
folyók mellett voltak ilyen halastavak, hanem az egész országban,
dombvidékek völgyeiben is számos emlék maradt fenn azokról. Ortvay
Tivadar és Pesty Frigyes a nagy vízrendezések megindulásakor
szükségesnek érezték a régi, vízrendezések előtti víznevek
összegyűjtését az oklevelekből. Ortvay Tivadar a 13. század végéig
létrejött és fennmaradt okleveleket vizsgálta meg, és bennük több
mint négyezer víznevet talált, ebből több mint ezer halastót jelölt
meg. Ezt a nagy számot Herman Ottó nem tudta elfogadni, és azt
állította, hogy ez téves olvasatra vezethető vissza: tava helyett
tanyát, vagyis halfogó helyet kellett volna olvasniuk. Vizeink
halgazdagsága mellett nem is lett volna szükséges ennyi halastavat
létesíteni – vélte Herman. Ma már tudjuk, hogy nem volt igaza.
Régészeti leletek és helynevek máig egyre több egykori halastó
meglétét bizonyítják például a Bakonyalján, az erdélyi Mezőségben
vagy a Tolna megyei Völgységben, ahol tucatjával kerülnek elő
figurális hálónehezékek, ott, ahol az első katonai felmérés a 18.
század végén már nem mutatott halastavat. Mindez bizonyítja a magyar
népesség egészséges táplálkozását, mert állati fehérjéből a hal a
legegészségesebb. A másik elismerten egészséges táplálék a gyümölcs.
Ma Európában, egy főre számolva, a magyar lakosság fogyasztja a
legkevesebb halat és gyümölcsöt, valamikor pedig a legtöbbet
fogyaszthatta. Éppen az árterekben voltak az erdők tele
gyümölcsfával, a körte, alma és szilva bírja és meghálálja az
elárasztást. Sajnos, csak megközelítőleg tudjuk megbecsülni az
árterek egykori gyümölcstermését. Egyetlen falunak maradt csak fenn
gyümölcsfa-összeírása a 18. század végéről, ez Madocsa, Tolna
megyében. Számításaim szerint a közös, ártéri erdőkben elszórtan
több száz alma-, körte- és szilvafa is lehetett családonként, ez
pedig több tonna gyümölcsöt is teremhetett. Az árterekben ezenkívül
sokan méhészkedtek, akár több száz családdal is. Az árterekből
kiemelkedő magaslatokon, urmókon, porongokon, gyűrökön, ahol a tél
folyamán aklokban éjszakázott a jószág, az ürülékkel jól átázott
talajon nyáron zöldséget termesztettek: káposztát, paprikát,
hagymát, babot stb. Nem véletlen, hogy a nagy paprikatermelő
központok mindenhol árterületen, illetve amellett alakultak ki:
Kalocsa, Szeged, Bogyiszló, Cece stb. E kérdéskörrel több munkámban
is foglalkoztam (Andrásfalvy, 1963, 1965, 1968, 2007, 2010).
Az ország, legalábbis az Alföldön a 13. századig,
másutt a 17. század végéig, szó szerint tele volt mesterségesnek
tartható, részben a folyók táplálta ártéri halastavakkal, részint a
dombvidékeken gátakkal duzzasztott patakokkal. Ezek a jelentős
vízfelületek hatással voltak a tájak mikroklímájára is, így a
Kárpát-medence közepét érintő csapadékhiány nagyrészt
kiegyenlítődött. A halastavak mellett nem pusztíthatott úgy a
szárazság sem a gyümölcsösökben, sem a gabonafélékben, mert nagyobb
volt a levegő páratartalma. Mindez egy magas fokú biofíliát,
elsősorban kifejlett vízkezelési tudást feltételez. Ennek
kialakulását lehet, hogy a honfoglalást megelőző korszakban is
kereshetjük. Több arab és perzsa forrás leírja a magyarok 8.
századi, még a Fekete-tengertől északra, a Volga közelében lévő
előző hazáját, és kiemelik, hogy az bővizű folyók közt van, földje
fában és tavacskákban gazdag, nedves, kiterjedt szántóföldjeik
vannak, és télen a folyók mellé húzódnak, és ott halásznak. Csapadék
tekintetében ez a táj még a Kárpát-medencei Alföldnél is szárazabb,
a 400–500 millimétert alig éri el évente. Mégis a rövid leírás
szinte csak vizeiről, tavacskáiról, nedves földjéről szól. Nyilván a
folyók mellé húzódás télen elsősorban az állatok ártéri teleltetése
miatt volt, nem a halászatért. Ibn Fadlán arab földrajztudós, miután
leírta a magyarok Volga menti hazáját, a mordatok földjéről írt. A
mordatok is bővizű folyók mellett laknak, de ezeknek nincsenek
csatornáik – jegyzi meg végül. (A mordatok valószínűleg a ma is a
Volga mentén élő mordvinok ősei lehetnek.) Ezt a kitételét lehet
talán úgy értelmezni, hogy az előzőekben leírtaknak csatornáik
voltak, és akkor megoldódik a kérdés, hogy lehetett ilyen kevés
csapadék mellett mégis ennyire gazdag vízben a magyarok földje. Ez
csak feltevés, további történeti kutatásokat igényel
(Pauler-Szilágyi, 1900).
|
|
A középkori Magyarország magas fokú biofíliája, a
gazdag természeti környezet maximális kihasználása egy igen
egészséges, önellátó táplálkozásban a 13. században megtörik. Ez a
feudális anarchia kora, amelyet IV. Béla király sikertelenül
igyekezett megfékezni, ezért is szenvedett vereséget Muhinál. A
történetírás azonban nem nevezi meg közelebbről, miért is estek
egymásnak a kapzsi nagyurak, egymás földjét is elpusztítva. Ma már
sejtjük: a legelőkért. A magyar szürke marha igen keresett árucikk
Nyugat-Európában. Évenként egyre több, végül százezer marhát is
kihajtottak Nyugatra, egészen az Atlanti-óceánig. Ez a fajta bírta
ezt a messzi utat, szinte erre volt kitenyésztve, mert a honfoglalás
kori csontleletekben még nincsen jelen a rá jellemző csontozat. Ez
az Alföld pusztásodásának kora. Ennek két jelentése van. Egyrészt
jelenti a táj pusztulását. A fajgazdag természeti környezet, a
ligetek, erdők, gyümölcsösök, kertek, szántók elpusztulnak, és a táj
fátlan, füves térré, pusztai legelővé változik. Mert a sok ezer
marhának sok legelő kellett. A pusztásodás azt is jelenti, hogy a
táj biodiverzitásába belesimuló, azt mesterien önellátásra
kihasználó és gazdagságát őrző családi gazdaságok közösségét jelentő
falvak eltűnnek. Tíz-húsz-harminc egykori kis falu területét
elfoglalja egy mezőváros, amelynek lakói ugyan szabadabban élnek,
főként a nagyurak szolgálatában dolgozó hajdúk, marhahajtók,
iparosok, de a mezőváros létszámának fenntartására sem képes ez a
természettől elszakadt népesség. Ez az állapot tart a török uralom
idején is, a török is keres a kihajtott marhák vámjával,
megadóztatásával. Amikor a török kiűzése után Lipót a Jászkunságot
zálogba adja a Német Lovagrendnek, összeírják az alföldi mezővárosok
lakóit. Van olyan – például Kunszentmiklós –, amelynek lakóinak
csaknem fele akkor, az 1690-es években is még baranyainak, főként
ormánsági származásúnak vallja magát, onnan vándorolt ide az akkor
még az árteres, életgazdag tájban sokoldalúan gazdálkodók
„népfeleslege”, mert a biofíliától megfosztott mezővárosi társadalom
nem volt képes lélekszámát sem fenntartani – bizonyítja be Kubinyi
András történeti-statisztikai vizsgálataival (Kubinyi, 1970). A
biofília magas fokú önellátást biztosított az ott élő egész
társadalomnak, most helyére néhány gazdag és kapzsi nagyúr
kisajátítva a földet árutermelésre használja azt, súlyosan
megrövidítve a többséget.
A 13. században elkezdődött belső meghasonlás
folytatódott a következő századokban. Az uralkodó, nemesi osztály
egyre erőszakosabban és kapzsibb módon lépett fel a jobbágyokkal
szemben, akik önfeláldozó módon 1456-ban Nándorfejérvárnál megvédték
a hazát és Európát. 1514-ben a hasonló népfelkelésre, keresztes
háborúra kész jobbágyságot csúnyán cserbenhagyta a haza védelmére
rendelt, de azzal mit sem törődő nemesség, kirobbantva a jobbágyok
ellenállását. Dózsa György leverése után Werbőczy István kitagadta a
jobbágynépet a nemzetből is, és annak régi szabadsága egyre fogyott.
A török kiűzése után már nem a marha volt a Nyugaton keresett áru,
hanem a búza. A Rákóczi-szabadságharc leverése után a földesurak
egyre inkább a búza termelésére alkalmas föld megszerzésére
törekedtek, saját, majorsági gazdaságuk kialakítására, mert a
jobbágyok tizedben beszolgáltatott terménye egyrészt sokféle és
különböző minőségű volt, másrészt kevésnek is bizonyult. A
jobbágytelkekre felosztott földhöz azonban törvényesen nem
nyúlhattak a földesurak, nem vehették el a termőföldet a jobbágytól,
így a jobbágyfalvak közösségben birtokolt és sokoldalúan használt
erdeire, árterületi legelőire vetették szemüket. Mária Terézia
1767-es úrbéri rendelete lehetővé tette a jobbágytelkekre fel nem
osztott, közösen használt jobbágyi birtokok kisajátítását. Miközben
a kegyes királyné szigorúan meghatározta a jobbágyszolgáltatások
mértékét, védve a népet a túlzott adó- és robotterhektől,
meghatározta azt is, hogy egy jobbágytelek után a jobbágyközösség
mennyi erdővel és legelővel, árterülettel rendelkezhet. Ez tájanként
változott a jobbágytelek nagyságával együtt. Például egy
jobbágyfalu, ha az tíz jobbágytelekkel rendelkező lakosból állt,
jobbágytelkenként 2 hold erdőt és 2 hold árterületet kaphatott. A 20
hold feletti erdő és legelő teljes egészében a földesúr kizárólagos
használatába került. Most már, ha kiirtotta a földesúr a neki
jutott, nemegyszer több száz holdas erdőt, és felszántotta a
földjét, kialakíthatta a maga majorsági gazdaságát, amelyet
nincstelen zsellérekkel, cselédekkel és a jobbágyok robotjával
műveltetett meg. Így e föld teljes termése az övé lett, nemcsak a
tizede, amit a jobbágytelek után kapott. Ugyanígy, ha megszerezte az
árterületet, annak sokoldalú használatából kizárta jobbágyait, és ha
ezt a földet gátakkal meg tudta védeni az árvíztől, ezt is
felszánthatta búza alá, és megkapta annak teljes termését. Így lett
a földesúr a vízrendezések támogatója és haszonélvezője. Az 1767-es
úrbéri törvénnyel született meg a magyar nagybirtok, ezzel Európa
egyik legtorzabb birtokszerkezete, amelyet csak az 1945-ös
földreform számolt fel egy rövid időre. 1750 körül a földbirtokosok
majorsági földje országosan még csak mintegy 5%-át tette ki az
összes megművelt földnek, a többi jobbágykézen volt még a
legfejlettebb uradalmakban is. Az 1767-es úrbérrendezés, valamint a
megindult ármentesítések következtében az 1790-es évekre a
földesurak cselédekkel megművelt majorsági földje egyes megyékben
már meghaladta az összes szántóföldek 25–30%-át is, míg az erdők
90%-a, a kaszálók, rétek, legelők 50%-a került a földesurak
kizárólagos használatába (ifj. Barta, 1996). Az erdők mint igen
változatos haszonélvezetet biztosító, a jobbágyok közös
használatában volt terület kisajátítása a 18. század folyamán sem
ment erőszak nélkül. A jobbágyok ragaszkodását az állattartás és
gyümölcstermelés „bázisához” csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe
vesszük az akkori erdők sajátos formáját, összetételét. Ezeknek az
erdőknek nem a faárutermelés volt a feladatuk, főhaszonvételük. A
mai erdők képét a nagyjából hasonló fajtájú, azonos korú,
meglehetősen sűrű állományú ültetvény jellemzi, amelyben a fák
felfelé, a fény felé törekednek versenyezve, és árnyékba került alsó
ágaikat elvesztik. Így nevelődnek a hosszú, egyenes gerendáknak való
törzsek. Egy ilyen bükkös, gyertyános vagy tölgyes erdőnek alig van
a bokor- vagy a talajszinten, füves növényzete. Ebben az erdőben a
jószág nemigen talál lombot táplálására. A régi erdő, gyakran emberi
közreműködéssel is, nem ültetett, telepített, egykorú és egynemű
fákból állt, hanem mindenféle fajta és korú állt benne; fás, bokros
és talajt borító aljnövényzete vegyesen volt. A hatalmas, alul is
szélesen kitáruló ágakat növesztett, széles lombkoronájú, idős,
nemegyszer oltással is nemesített gyümölcsöt, magot és makkot termő
fák között lombtakarmányért rendszeresen nyesett fiatalabb fák és
bokrok, valamint füves foltok is voltak. Az ilyen erdőt tehát az
ember rendszeresen alakította, tisztította, gyérítette, hogy az az
állatok jó téli legelője, az embereknek gyümölcstermő és méhészkedő
kertje is legyen. Alakja így hasonlított az angolparkhoz, neve
magyarul legelő-erdő vagy gyóta volt. Ez a régi, sajátosan sokféle
haszonvételre kezelt, alakított erdő valaha egész Európában
megtalálható volt, többnyire a 18. századig, egyes helyeken, az
Alpokban és Skandináviában, a Balti-tenger mellékén egészen a 20.
századig is (Trier, 1963). Nem kell csodálkoznunk azon, hogy az
ártéri és ármentes szinten lévő erdők kisajátítása elkeseredett
ellenállást váltott ki a jobbágyokból, amelyet több helyen is csak
fegyveres erőszakkal, vezetőik kivégzésével lehetett megtörni. A
vízrendezések ellen éppen ezért már gyengébb volt az ellenállás,
főként könyörgő levelekkel próbálták meggyőzni a megyék
közgyűléseit, szépen felsorolva az ártéri haszonvételeket, amelyeket
nagyrészt elvesztettek (A teljes levelet közlöm Andrásfalvy, 2007,
158.).
A 18. század közepén a Habsburg Birodalom vezetése
már számolt a magyarországi gabona-árutermelés kiterjedésével,
felvirágoztatásával. A majorsági gabona-árutermelés érdekében tett
lépések mellett a kormányzat a szállítás megszervezésével is
törődött, mégpedig a víziútrendszer megteremtésével. Krieger Sámuel
átfogó, víziútrendezési tervében csatornákkal kapcsolta volna össze
a Szamost a Marossal, amelyen a Kolozsvárott megrakott hajó eljutott
volna a Tiszáig (Fodor, 1957). Megtervezte a Tisza-Duna-csatornát,
amely egy századdal később meg is épült. A Dunát elérő hajó a
Sió-csatornán jutott volna el a Balatonig, amely egy keskeny hajózó
csatorna lett volna, és egész medre a parti birtokosok majorsági,
búzatermő földje. A búzával megrakott uszály a Zalán át eljutott
volna a Murába, és végül a hajó Grácban kötött volna ki (Fodor,
1957, 24-25.). Az első, nagy robotmunkával megépített ármentesítő
töltések a Dunán egyben a hajóvontató utak is lettek volna, és ezért
is töltötték be a folyamból az ártérre kivezető, az övzátonyokat
áttörő fokokat, az ártéri gazdálkodás kulcsait, hogy azok ne
akadályozzák meg a hajóvontató lovak menetét. Ez az 1774-ben
megkezdett töltésezés a Dunán tehát lényegében az övzátonyokat
magasította fel, egyáltalán nem számoltak az árvízkor lejövő víz
mennyiségével. Az első árvíz elsodorta ezt a töltést, maradványait
még felfedezhetjük a Gemenci-erdőben, de azt megakadályozta, hogy az
ártérre kiömlött víz visszatérhessen apadáskor a mederbe. Olyan
levelek is fennmaradtak, amelyekben évekkel később a falvak népe
kéri, hogy átvághassák a töltések megmaradt szakaszait, hogy
visszavezethessék az ártérben kintrekedt vizet. Nyilvánvalóvá lett,
hogy ez az 1774-ben elkezdett töltésezés elhibázott volt, és valóban
elpusztította az ártéri tájat és gazdálkodást. A mérnöki
számításokkal alátámasztott, korszerűbb és eredményesebb
folyószabályozás és árvízvédelem érdekében indult meg a 19. század
elején a több évig is elhúzódó „Duna-mappáció”, a Duna-völgy igen
alapos térképészeti felmérése, amelyhez számos külföldi mérnököt is
meghívtak. Ezek nemcsak igen részletes, kéziratos, festett térképek
százait készítették el, hanem minden meghívott mérnök a maga nyelvén
a térképlapokhoz feljegyzéseket is készített, amelyekben nemegyszer
emlékeztetnek arra, hogy a térképen most posványnak, mocsárnak
jelölt terület azelőtt gyümölcsös legelő volt, ahol az idősebb
lakosok gyermekkorukban még labdáztak. A gondos szintezéssel készült
mappáció (amelyhez hasonló minőségűt csak évekkel később Amerikában,
a Missouri rendezéséhez készítettek) alapján indult csak meg a
végleges, máig állandóan emelt és javított gátrendszer építése a
Dunán, az 1820-1830-as években. A munkálatok egyik nagy tudású
vezetője, Vásárhelyi Pál akadémiai székfoglaló beszédében arra
utalt, hogy ezeket az ármentesítő, lecsapoló munkálatokat nem a
természet ellen folytatták, hanem helyre akarták hozni azt a káros
állapotot, amelyet az ember tudatlanságában teremtett. A régi,
történetileg bevált, nagy értékeket teremtő ártéri gazdálkodás
visszaállítására azonban már senki sem gondolt. Búza és más
gabonafélék tömeges termelésére alkalmas szántóföldek kialakítása és
biztosítása volt a főcél, és ez is maradt máig. Nagy tömegű
árugabona, repce, napraforgó stb. termelésére a nagyüzem a
legalkalmasabb, de az életgazdagságot sokoldalúan kihasználni,
megőrizve a biodiverzitást csak a sok élőmunkát felhasználó családi
gazdaság tud, amely így a nemzet gyarapításának, megtartásának is
záloga, feltétele.
Lényegében most is a nagyüzemi árutermelés
érdekében kell szinte évenként magasítani a gátakat, mert a
hullámtér feltöltődésével az árvízi meder kapacitása évről évre
csökken, miközben a távoli hegyvidékeken lehullott hó és eső
mennyiségében ugyan nem sokat változott, de a kisebb folyók, patakok
szabályozásával, nagy területek beépítésével és nem utolsósorban az
erdőirtások következtében a víz rövidebb idő alatt éri el a
folyamokat, és ez a gyorsan összegyűlt víztömeg nem fér már el a
gátak közt. Nem megoldás a gátak további, állandó emelése. Egyre
nehezebb lesz a kisebb patakok, belvizek, buzgárok, áttörések vagy
szivárgások vizét átemelni a gátak közt sokkal magasabban folyó
Tiszába vagy Dunába. A szivattyúzás és homokzsákos védekezés is
milliókat emészt fel, és az árvíz egyre nagyobb erővel fog rombolni,
ha egyszer valahol áttöri a gátat. Más években a lerövidített és
elmélyült folyam kisvízben leszívja a környező talajvizet is, és az
árvízzel veszélyeztetett földön a szárazság okozhatja a kárt.
Röviden, ha nincs is gátszakadás, és eredményesen kivédtük az árvíz
kártételeit, az is milliárdokba kerül évenként. A vésztározók és
duzzasztógátak építése sem oldja meg a kérdést. Ha a védekezés
költségeit ráterhelnénk az árvíztől most megvédett, egykori
árterületekre, az igen nagy ráfizetést jelentene. Ha visszaadnánk az
egykori árterületeket a víz időszakos elárasztásának, e vizes
élőhelyeken a most szerencsés körülmények közt megvédett búzatermés
értékének többszörösét nyerhetnénk meg. Mivel? Halastavakkal,
gyümölcsöt termő kertekkel, erdőkkel, takarmányt termő rétekkel,
természetes szennyvíztisztítással, nád- és gyékénytermeléssel, vizes
kultúrákkal, pl. algatermeléssel stb. Oláh János, a szarvasi egyetem
tanszékvezetője részletesebb számításokkal igazolta egy korszerű
ártéri gazdálkodás eredményességét, nemzetgazdasági hasznát. Arra is
felhívta a figyelmet, hogy áradáskor, a gátak közt átkergetett
vízzel a legtermékenyebb humusz is távozik a Kárpát-medencéből, ami
azelőtt szétterült az ártérben. Ennek értéke több ezer tonna
műtrágyáéval vetekszik (Oláh, 2002).
Kulcsszavak: ártér, árvíz, elárasztás, ártéri gazdálkodás,
földközösség, családi gazdálkodás, majorsági gazdálkodás, önellátás,
árutermelés, biodiverzitás, biofília
IRODALOM
Andrásfalvy Bertalan (1964): Duna menti
gyümölcsöskertek. Adatok a magyarországi déli Duna-szakasz népi
gyümölcskultúrájának ismeretéhez. In: Babics András (szerk.):
Értekezések 1963. MTA DTI (Dunántúli Tudományos Intézete), Budapest
Andrásfalvy Bertalan (1965): A sárköziek
gazdálkodása a XVIII. és XIX. században. (Dunántúli Dolgozatok 3.)
Pécs
Andrásfalvy Bertalan (1968): A mohácsiak
állattartása 1686-1848. I. rész. In: Babics András (szerk.):
Értekezések 1967–1968. MTA DTI (Dunántúli Tudományos Intézete),
Budapest
Andrásfalvy Bertalan (2007): A Duna mente
népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium. Budapest
Andrásfalvy Bertalan (2010): Víz és
társadalom a magyar történelemben. In: Bartha Elek – Keményfi R. –
Lajos V. (szerk.): A víz kultúrája. Debreceni Egyetem Néprajzi
Tanszék, Debrecen
Ifj. Barta János (1996): Magyarország
mezőgazdaságának regenerálódása 1711–1790. In: Orosz István – Für L.
– Romány P. (szerk.): Magyarország agrártörténete. Mezőgazda,
Budapest
Ditz, Heinrich (1993): A magyar
mezőgazdaság 1867. MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézete.
Akaprint, Budapest
Fodor Ferenc (1957): Magyar
vízimérnököknek a Tisza-völgyben a kiegyezés koráig végzett
felmérései, vízi munkálatai és azok eredményei. (Budapesti Műszaki
Egyetem Központi Könyvtára, Műszaki Tudománytörténeti Kiadványok 8.)
Tankönyvkiadó, Budapest
Gowdy, John M. (2004): A biodiverzitás
értéke. Kovász, VIII. 1–4.
Kubinyi András (1970): A magyar parasztság
története. Előmunkálatok a Magyar Néprajzhoz. Kézirat
Oláh János (2002): Ártéri erőforrások és
haszonvételek a Tisza völgyében. In: Szabóné Dr. Komlovszky Ilidkó
(szerk.): JUTEKO 2002, Tessedik Sámuel jubileumi mezőgazdasági víz-
és környezetgazdasági tudományos napok. Szarvas
Pauler Gyula - Szilágyi Sándor (1900): A
magyar honfoglalás kútfői. Századok, Budapest
Trier, Jost (1963): Venus. Etymologien um das Futterlaub.
(Münsterische Forschungen 15.) Köln-Graz. Böhlau Verlag
|
|