A háromszáz éves Diderot személyében a legmodernebb XVIII. századi filozófust ünnepelhetjük: regényei az Apácá-tól a Fatalista Jakab-ig máig is izgalmas olvasmányok, filozófiai dialógusai a Rameau unokaöccsé-től a Párbeszéd folytatásá-ig mintha mai morális dilemmáinkat fogalmaznák meg. Mégis mintha a tavaly háromszáz éve született Jean-Jacques Rousseau közelebb állna a ma meghasonlott emberéhez: míg az Enciklopédia szerkesztője a tudományos és technikai haladás hitét hirdette mint a felvilágosodás filozófiájának kötelező krédóját, addig az enciklopédisták legfőbb kritikusa a modernitás antinómiáit hangsúlyozta, a tudományok és a művészetek terén elért fejlődés emberi-erkölcsi veszteségeit vette számba. Ez utóbbi dilemmák Diderot figyelmét sem kerülték el, igaz, ezekről csak a „felvilágosult despoták” számára készült kéziratos kiadványban, Friedrich Melchior Grimm Correspondence littérarires-jében írt. Helvétius cáfolatá-ban az egysíkú egoizmus-elméletet bírálja, a Grimm-hez írt búcsúlevelében a felvilágosult despotizmus dicséretét utasítja el. A technikai fejlődés ellentmondásait nem tagadja, de a további tökéletesítésben – és nem a visszafejlődésben – látja a megoldást, ahogy a kritikai racionalizmus antinómiáit sem egy tradicionalista-tekintélyelvű fordulattal kívánja feloldani, mint Rousseau kultúrkritikája, hanem az ész dogmatizmusát mérsékelni képes – de nem „az ész trónfosztásába” torkolló – emotivista etika szempontjainak érvényesítésével.

Megemlékezésünkben a mai Diderot-recepció egyik legizgalmasabb, legaktuálisabb problémáját idézzük: Diderot és a fordítás kérdéskörét. Több síkon is értelmezhető a „fordítás” problémája: a két – vagy több – nyelv közötti koncepcionális közvetítés kérdéseként, illetve a „transzkulturális” átmenet

dilemmájaként: vajon ugyanazt jelenti-é az egyik kultúrkörben az adott szöveg, mint egy másik kultúra kontextusában? Cseppentő István tanulmánya mindkét kérdés közepébe talál: egyrészt a magyar fordítás fogalmi készletét, illetve annak változását az elmúlt fél évszázad folyamán veszi vizsgálat alá, másrészt a Pótlás Bougainville utazásához, az egzotikus szexológiai felfedezőút kapcsán felmerül a különböző kultúrák értékhangsúlyos – vagy értéksemleges – leírásának kérdése, „az etnológus dilemmájának” nevezett örök probléma.

Bartha-Kovács Katalin: Visszaadható-e Diderot stílusa magyarul? első látásra „csupán” a fordító – a fordítás – problémáiról szól, az alcím is erre utal: Diderot Szalonjainak fordítási nehézségeiről. Ám a magyarra fordításnak a francia fordulatokat, stílusárnyalatokat csak nehezen követni képes fordítás problémái mellett vagy mögött ott sejlik az esztétikai elemzések – a képzőművészeti alkotások – Lessing Hamburgi dramaturgiá-ja óta központi kérdése, a térbeli ábrázolások verbális leírásának dilemmája. Tehát a Vernet séták diderot-i elemzése is kettős kérdést vet fel: a filozófus esztétikai elemzésének adekvátsága, illetve ez utóbbi visszaadhatósága a franciáról magyarra történő fordítás folyamán.

Mivel a fordításirodalom két kiválasztott műve, a Pótlás Bougainville utazásához, illetve a Szalonok Diderot legélőbb, legmodernebb írásai közé tartozik – a „szexuális forradalom” egyik első manifesztuma, illetve az esztétikai elemzések politico-morális megközelítése –, a 300 éves Diderot-ról talán sikerül olyan képet kapnunk, amely a mai dilem-máinkat megelőlegező gondolkodót mutatja be.
 

Kulcsszavak: Diderot, felvilágosodás, fordítás