Miről beszélünk?
1978-ban a négy évvel korábban útjára indított Gyorsuló idő
sorozatban újabb könyv jelent meg Kosáry Domokos tollából Magyar
külpolitika Mohács előtt címmel (Kosáry, 1978). A kétszáz oldalas mű
a sorozat formátuma miatt egy terjedelmesebb Századok beli cikknek
felelt meg, ám a szerző nem a magyar történettudomány patinás
folyóiratában jelentette meg művét, hanem ebben a rendkívül
népszerű, az értelmiségiek jelentős részéhez eljutó sorozatban. A
tanulmány Magyarország külpolitikai kapcsolatainak történetét
tárgyalja 1500-tól 1526-ig, szerkezete azonban nem követi szorosan
az időrendet: a diplomáciai érintkezések technikájának leírása után
a korszak európai államrendjét vázolja fel, majd Nándorfehérvár
elvesztésének külpolitikai történetét írja le. Az in medias res
kezdet után tér vissza a századfordulóhoz, és onnan jut el a mohácsi
csatáig. A könyvecske tartalma rövidítve, jegyzetek nélkül még
egyszer megjelent 1986-ban, az Akadémiai Kiadó
Mohács-tanulmánykötetében is.(Kosáry 1986).
Hol a helye az életműben?
A mű témaválasztása a mai történészek számára némileg szokatlan:
Kosáryt az újkor kutatójaként ismerjük, ha összefoglalóit nem
számítjuk, csupán ez az egy tanulmánya nem illeszkedik újkoros művei
sorába. Valójában azonban Kosáry és kortársai számára semmi
rendkívüli nem volt abban, hogy az újkor szakértője a Jagelló-korral
foglalkozzék. Szemükben ezek az évtizedek már újkornak, vagy
legalábbis az újkor előzményének számítottak. Elég legyen példaként
felhozni az 1928-ban megjelent Magyar történet korszakolását: a
középkorász Hóman 1457-ig, V. László haláláig mondta el a
történteket, Mátyás trónra léptével már Szekfű Gyula vette át tőle a
szót. Egyébként is, a harmincas években alkotni kezdő nemzedék
számára még nem számítottak olyan zártnak a történelmi
korszakhatárok, mint ahogy azok az 1949-es fordulat után
megmerevedtek. Kosáryt korai tanári pályája jelentős részben a
középkorhoz kötötte; amíg az Eötvös Collegiumban tanított, minden
esztendőben kétféléves szemináriumokat tartott négy-hat fős
csoportoknak, ahol az elsőévesek általában az Árpád-kor, a
másodévesek a kései középkor forrásait elemezték tanáruk
segítségével.1 A
historiográfusnak a történészt saját korához kell mérnie, ezért
akkor járok el helyesen, ha nem az egykönyves középkorász Kosáryról,
hanem Kosáryról és egy könyvéről írom le gondolataimat. Ugyanebből a
megfontolásból szükségtelennek, sőt, kifejezetten tudománytalannak
tartom, ha a művet a történetírás e kérdésben kifejtett mai
nézeteivel vetném össze.
Kosáry egész életében vonzódott az államok
külpolitikáját előtérbe helyező rankei történelemfelfogáshoz,
ifjúkori politikai szereplése külügyi tevékenység volt, ha 1945 vagy
1956 után politikai szerepet kapott volna, szíve szerint a
külpolitikát választotta volna. A külpolitika kedvenc témáihoz
tartozott, nem élete egy szakaszához kötődött, hanem időről-időre
visszatért hozzá. A Magyar külpolitika Mohács előtt abba a
tanulmánysorozatba illeszthető, amely 1938-ban a magyar és francia
külpolitika 1848–49-es elemzésével kezdődött, és amely ötven év
múlva, 1988-ban a kis államok európai történeti modelljének
megírásával zárult (Kosáry, 1938, 1941, 1943, 1973, 1979, 1980,
1983, 1987, 1988). 1971-ben jelent meg a Századokban a Napóleon és
Magyarország című cikke, melyet 1977-ben, tehát egy évvel az itt
tárgyalt mű előtt, a Gyorsuló idő sorozatban újra kiadott. Az
1983-ban tartott akadémia székfoglaló előadása pedig Magyarország
Európa újabb kori nemzetközi rendszerében címet viselte.
Miről szól?
Kosáry szerint az 1500-tól 1526-ig tartó negyedszázad alatt a magyar
külpolitika játéktere folyamatosan tért veszített, az ország
jelentősége a nagyhatalmak számára csökkent, maga pedig elveszítette
egykori hatalmi állását. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a
külpolitikát II. Ulászló és II. Lajos uralkodása alatt alárendelték
a belpolitikának, a korszak rendi mozgalmai anarchikus viszonyokat
teremtettek, amelyek gátolták az ország külpolitikai lehetőségeinek
növelését (Kosáry, 1978, 77., 111., 124.). A rendiség nem fejlődés
volt, hanem gátja a központosításnak. Kosáry ebben az elvont
fogalomban, és nem a létező hatalmi szervezetben, a királyi udvarban
látta azt az erőt, amely képes lett volna a fokozódó külpolitikai
elszigeteltséget megszüntetni (Kosáry, 1978, 25., 46.). A rendi
követek intézményének e korszakban történő meghonosodása, az
országgyűlésnek a külpolitikába való rendszeres beleszólása súlyosan
gátolta a külpolitikai cselekvés hatékonyságát. A rendi követek
szabályos botránykőnek számítottak a szemében (Kosáry, 1978, 49.,
115., 130., 145., 148.). Nemcsak a rendiség, hanem Kosáry számára
egyetlen képviselője, a nemesi rend, azaz a köznemesség, általában
sem volt alkalmas az ilyen típusú politizálásra (Kosáry, 1978, 141.,
144.). Az udvar sem volt azonban elég elszánt arra, hogy kezébe
vegye az oszmánok által fenyegetett ország határozott diplomáciai
irányítását, itt is, ott is hiányzott az „egység és a céltudatos
vezetés”. (Kosáry, 1978, 26., 85., 94., 103., 169., idézet a 26.
oldalról.)
Ismerős gondolatok? Igen, Kosáry mestere, Szekfű
Gyula a Magyar történet-ben szinte ugyanezt írta a Jagelló-korról.
Lábjegyzetekkel és forráshivatkozásokkal feltupírozott szekfüiádákat
tartunk tehát a kezünkben? Szó sincs róla. Kosáry nem veszítette el
tárgyilagosságát; tudta, és meg is írta, hogy Európában mindenütt
megjelentek a rendi követek, és az országgyűlések mindenütt
utasításokkal látták el őket. Végkövetkeztetése: a magyar
külpolitika nem használta ki lehetőségeit, de a lehetőségek
maximális kiaknázásával sem tudta volna a mohácsi bukást elkerülni
(Kosáry, 1978, 160., 170.). A mű nyelvezete érthető, a stílus
lendületes, az érvelés logikus, a forráskezelés, a jegyzetapparátus
megbízható. Kosáry számára nem volt kérdés, hogy a 16. század eleji
Európában volt önálló külpolitika, amely nemcsak a belpolitikától
élvezett bizonyos fokú függetlenséget, hanem a királyok ultima
ratio-jától, a háborútól is.
Miért írta meg?
Mi tette szükségessé, hogy 1978-ban vitába szálljon valaki Fraknói
Vilmos 1917-ben írott soraival, amelyben a Jagelló-kor egyik
legelmélyültebb kutatója a parlamentáris fejlődés magyar kiválóságát
látta a rendi külpolitikában? (Kosáry, 1978, 27.) Kivel vitázott
Kosáry, amikor a 19. század eleji szerzőket elmarasztalta azért,
mert a rákosi végzésben tudatos nemzeti politizálást láttak (Kosáry,
1978, 34.). Miért vitázott Horváth Mihállyal, Szalay Lászlóval,
Fógel Józseffel, két a 19. és egy, a 20. század első felében alkotó
szerzővel?
A műben mindig akkor került elő a vita, ha e
szerzők olyan oszmán–magyar követjárásról tudósítottak, amely
forrásszerűen nem volt
|
|
igazolható (Kosáry, 1978, 61., 65., 147., 154.,
158.). Kosáry valójában nem velük, hanem azzal az elképzeléssel
szállt vitába, hogy e követségek során a szultán tett volna olyan
ajánlatot, amely Magyarország számára oszmán adófizetőként és
katonai szövetségesként lehetőséget teremtett volna önállósága
megőrzésére. A mű valójában tehát a hetvenes évek úgynevezett
Mohács-vitájának a része. A vita még a hatvanas években kezdődött,
amikor Nemeskürty István azt állította, hogy a mohácsi csata nem
jelentette Magyarország politikai katasztrófáját, majd Perjés Géza
szerint Szulejmán szultán eredetileg nem akarta meghódítani a magyar
királyságot, csupán az oszmán birodalomtól függő állammá akarta
tenni, azonban ajánlatát a magyarok elutasították.
Kosáry nem kért számon semmit a múlton, nem
moralizált2 – ebben is
Szekfűt követte – hanem alapos forráselemzést végzett, és a saját
logikája mentén haladt. Nem találunk itt állandó reflexiókat a
vitapartner nézeteire, Perjés neve a jegyzetek nélkül 170 oldalas
könyvnek csupán az egyik lábjegyzetében bukkan elő (Kosáry, 1978,
67.). A szerző vitamódszere egészen más volt. A Mohács-vitában az
oszmán alternatíva oldalán állók nézeteiről általában beszélt,
azokat olyan historiográfiai és világnézeti összefüggésbe helyezte,
amelyektől, amire letette a könyvet az olvasó, elhatárolta magát:
befelé tekintő, hamis ideákat kergető, konzervatív, rendi társadalmi
szemlélet kifejezései lettek e gondolatok (Kosáry, 1978, 43.).
Kosáry a vitában egy új lehetőséget is felvetett. Jellemző módon ő
nem a balkáni különutasságban gondolkodott – hozzá kell tennem, az
oszmáni alternatíva oldalán állók sem – hanem a nyugati kultúrkörhöz
tartozóban, és azt a kérdést tette fel, hogy vajon Magyarország
számára járható út lett volna-e az oszmánokkal való olyan
együttélés, amelyet a Velencei Köztársaság valósított meg. Válasza
azonban erre is nemleges volt (Kosáry, 1978, 160.).
A Mohács-vitában való állásfoglalás Kosáry számára
nem csupán szakmai, hanem világnézeti kérdést is jelentett: az
européerség kifejezését a romantikus Keletre tekintéssel szemben. E
felfogásától élete végéig nem tágított (Kosáry, 1967, 1968, 1982).
Kilencvenesztendős korában egy vele készült interjúban mindjárt a
beszélgetés elején Márki Sándort hozta szóba, aki egy 1922-ben írott
brosúrájában szerinte arról értekezett, hogy a magyarok a 13.
században hibáztak, amikor nem álltak Dzsingisz kán hadai mellé a
dekadens nyugattal szemben (Balázs – Bartal, 2003). Az idős Kosáry
rosszul emlékezett; Márki jobb történész volt annál, semhogy
efféléket leírt volna. A Turáni Társaságban tartott előadása csupán
az első világháborús turanizmus néhány évvel megkésett kifejtése
volt, még a mondatok közt olvasva sem találunk benne ilyetén
kijelentést (Márki, 1922, a turanizmusra: Farkas, 1993, 2008).
Jellemző azonban, hogy egykori olvasmányélménye milyen érzelmeket
váltott ki belőle: szokásos indulatosságával hülyeségnek nevezte ezt
az elképzelést.
A Mohács előtti külpolitikáról értekező hatvanöt
éves Kosáry erről a kérdésről éppúgy gondolkodott, mint a
kilencvenesztendős. Amikor tehát az ezt elemző tanulmányát nem egy
szakmai folyóiratban, hanem egy zsebkönyvsorozatban jelentette meg,
tudatosan döntött: célja a Mohács-vitában való állásfoglalásának
minél szélesebb körben való elterjesztése volt. Nem a szakmát akarta
nézeteiről meggyőzni, hanem a történelemről gondolkodókat. Ugyanez,
a közvéleményt meggyőzni kívánó vitahajlam íratta meg vele a
Görgey-kérdésről írott művét, a néhány évvel korábban született
Napóleon és Magyarország-ban pedig egy ugyancsak általánosan
elterjedt nézettel szállt vitába, azzal tudniillik, hogy a francia
politika Magyarországot az 1800-as évek első évtizedében teljesen
független országgá akarta tenni. A magyar külpolitika Mohács előtt
tehát nem Kosáry kirándulása a középkorba, hanem életművének szerves
része.
Kulcsszavak: Kosáry Domokos, középkorkutatás, Mohács-vita
IRODALOM
Balázs Bálint – Bartal Csaba (2003):
Interjú a 90 esztendős Kosáry Domokossal. Múlt-kor. 07. 30. •
WEBCÍM
Farkas Ildikó (1993): A turanizmus. Magyar
Tudomány. 38. 860–868.
Farkas Ildikó (2008): A magyar turanizmus
török kapcsolatai. Valóság. 51. •
WEBCÍM
Kosáry Domokos (1938): Magyar és francia
külpolitika 1848/49-ben. Századok. 73. pótfüzet, 642–657.
Kosáry Domokos (1941): Az angol
világpolitika történeti útja. In: Drucker György (szerk.): Külügyi
Évkönyv 1941. Budapest, 86–98.
Kosáry Domokos (1948): Napóleon és
Magyarország. Újabb francia–magyar történelmi dokumentumok. Magyar
Szemle. 6, 212, 3.
Kosáry Domokos (1967): A Társulat
társadalmi bázisa és ennek hatása a történelemszemléletre. Századok.
101, 1177–1180.
Kosáry Domokos (1968): Történészviták és
nemzeti történetünk. Népszabadság. 26, 4–5.
Kosáry Domokos (1973): Magyarország és
Kelet-Európa a 16–17. századi nemzetközi politikában. Valóság. 16,
9, 23–24.
Kosáry Domokos (1978): Magyar külpolitika
Mohács előtt. Gyorsuló idő. Magvető, Budapest
Kosáry Domokos (1979): Napoleon et la
Hongrie. Studia Historica. Budapest
Kosáry Domokos (1980): Az európai rendezés
1815-ben. História. 2, 7–8. •
WEBCÍM
Kosáry Domokos (1982): Realitások és
mitológiák. Néhány megjegyzés a történelem és a nemzeti tudat
kérdéséhez. Valóság. 25, 23–33.
Kosáry Domokos (1983): A hatalmi egyensúly
elve és a dunai táj. Történelmi Szemle. 26, 484–509.
Kosáry Domokos (1986): Magyarország
külpolitikai helyzete Mohács előtt. In: Ruzsás Lajos – Szakály
Ferenc (szerk.): Mohács. Tanulmányok. Budapest, 101–126.
Kosáry Domokos (1987): Teleki László és a
nemzetközi politika. In: Praznovszky Mihály (szerk.): Teleki és
kora. Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Salgótarján.
Kosáry Domokos (1988): Kis államok Európa
történeti modelljében. In: Soós Kálmán (szerk.): Közép-Európa
küldetése. Országos Béketanács, Budapest, 7–12.
Márki Sándor (1922): Kapcsolatok a turáni
népek történetével 3. A Turáni Társaság kiadványa, Budapest
Szekfű Gyula (1936): A magyar renaissance
állam. In: Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet II. Magyar
Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest
LÁBJEGYZETEK
1 Az adatokra lásd a
következő kéziratos forrásokat: ELTE Levéltára, Eötvös József
Kollégium iratai 1895–1950, Tanulmányi jelenések (101). Kosáry
tanulmányi jelentései az 1937/38-as tanévvel kezdődnek. Egy évig
latint és történelmet is tanított, utána már csak történelmet.
1937/38. második félévében a másodévesek – köztük Lakatos Ernő,
Kosáry későbbi hivatali főnöke a Pest megyei levéltárban – többek
közt a 14. századi társadalmi fejlődést, a magyar reneszánsz államot
és a Mohács előtti hatalmi viszonyokat tárgyalták meg.
<
2 „A felelőtlenség
vádjának ismételgetésével, a szokásos moralizálással pedig vajmi
kevésre megyünk.” Kosáry, 1978, 76. „Romlott kor, erkölcsi mocsár
terjengett itt?… E moralizáló felfogással szemben is hangsúlyoznunk
kell, mily nehéz és felelősséges munka egy egész kort ily bűnök
tömegével megterhelni.” Szekfű, 1936, 599.
<
|
|