A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KOSÁRY DOMOKOS, A 18. SZÁZAD KUTATÓJA

X

Krász Lilla

egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar 
Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék
krasz.lilla(kukac)btk.elte.hu

 

 

„A felvilágosodás az európai ember nagy szellemi kalandja volt, de nem követelte az embertől, hogy gőgös legyen. A felvilágosodás nemcsak az emberi elme, a tudomány nagyszerűségét fedezte fel, hanem az emberi érzelmeket is. Egy olyan kalandja volt tehát az európai embernek, amely egyrészt új lehetőségeket fedezett fel az ember számára a nagyvilágban, de önmagában az emberben is. Ha a felvilágosodásról esik szó, általában a francia felvilágosodásra gondolunk. Ámde ott van az angol felvilágosodás is, amely a szenzualizmussal ajándékozott meg bennünket. A szenzualizmus fedezte fel azt, hogy miként hat ránk mindaz, ami a világban történik, hogyan alakít bennünket. A felvilágosodás tehát pluralisztikus jelensége az európai szellemi fejlődésnek. Ebből következően helytelen a hatalomkoncentráció avagy a totalitarizmus kifejlődéséért felelőssé tenni.” Ez a pozitív tekintet jellemezte Kosáry Domokost a 18. század kutatójaként, amit egy 2004-ben vele készített interjúban is megfogalmazott (Hovanyecz, 2007, 10.). A korszak európai és magyar jelenségeit tárgyaló tanulmányaiban, csakúgy, mint a 18. századi Magyarországról írott nagy művelődéstörténeti szintetizáló monográfiájában, és általában forráskezelésében, értelmezéseiben szilárd kutatói tartása, koncepciózus, rendszerező, modellalkotó szemlélete, a történeti valóságot sokoldalúan, differenciált módon feltárni és interpretálni igyekvő tudós képe bontakozik ki.

Kosáry Domokos 18. századra vonatkozó kutatásaiban az 1970-es évektől tudatosan fordult szembe azokkal a részben a 19. század második felének, illetve az első világháborút követő időszak polgári történetírásának a magyar nacionalizmus valamely változatához kötődő hagyományos hanyatláselméletekkel, amelyek amint azt a Növekedés vagy hanyatlás címmel 1975-ben a Valóság című folyóirat hasábjain megjelent tanulmányában kifejtette: „inkább akadályozták, mint segítették az egykorú valóság felismerését” (Kosáry, 1975, 16.). Ezek közé sorolta Toldy Ferenc 1860-as években megfogalmazott irodalmi és kulturális hanyatlásról szóló koncepcióját (Toldy, 1864–1865). Toldy álláspontja szerint ugyanis 1711 után a rendi szabadságküzdelmeket követő rendi kompromisszum, a Habsburg Monarchiába való betagolódás időszakában a nemesség „nemzeti” ideológiája megszakadt, s visszaesés, „nemzetietlen” kor következett. Ebben 1772-ben a „nemzeti míveltség emelkedéséért” fellépő Besssenyei egymaga hozott döntő és váratlan fordulatot. A nemzeti momentum Toldy által történő, az ország állapotaira nézve kizárólagos fokmérőként való alkalmazásával szemben Kosáry Domokos a felvilágosodás korszerű világnézeti és társadalmi mondanivalóját hangsúlyozta, kiemelve a csak szóbeli kultúrában élők számának csökkenése mellett az írásbeliség szerepének a század folyamán tapasztalható növekedését, a hazai feltételek között különleges funkciót betöltő latin nyelvű irodalom jelentőségét, valamint a főnemesi udvarok által képviselt magaskultúra alternatívájaként más társadalmi rétegek (köznemesség, polgárság, mezővárosi parasztság) műveltségi színvonalának emelkedését.

A tereziánus időszak gazdaságpolitikáját – a gazdasági, ipari hanyatlás jegyében – Magyarország gyarmatosításaként értelmező, a legmarkánsabban Eckhart Ferenc által 1922-ben megjelentetett monográfiájában (Eckhart, 1922), majd annak folytatásaként 1958-ban kiadott munkájában (Eckhart, 1958) képviselt történeti koncepcióval szemben Kosáry Domokos arra mutatott rá, hogy Magyarország és az egész kelet-közép-európai régió gazdasági elmaradottságának és függő helyzetének okai valójában a 16. századig vezethetőek vissza, következésképpen Bécs 18. századi gazdaságpolitikája „…e régi folyamatnak csupán egy újabb szakaszát nyitotta meg, amelyben e jelenségek sajátos formában folytatódtak, némileg módosítva ezt az elmaradottságot és függőséget, de nem változtatva sem e több évszázados jelenségek lényegén, sem az alapvető struktúrán, sőt bizonyos fokig maga ez a gazdaságpolitika is az adott struktúrának volt inkább produktuma” (Kosáry, 1975, 20-21.). Érvrendszerében Kosáry hangsúlyozza továbbá azt, hogy a magyar nemesség adómentessége következtében elmaradt kincstári adóbevételek pótlását, valamint az örökös tartományok iparának a nyugati és főként porosz versennyel szembeni fellendítését célzó 1754-től bevezetett protekcionista vám- és gazdaságpolitika a század folyamán nem feltétlenül volt következetesen egyre szigorúbb. Magyarország Monarchián belüli alárendelt pozíciója megmaradt ugyan, s a gazdaság szektorain belül a dinamikus tényezőt mindenképpen a mezőgazdaság képviselte, azonban a konjunktúrák egymást követő periódusaiban, „…a különböző, részben ellentmondásos tendenciák összhatása következtében a magyarországi ipar is összességében kedvezőbb helyzetbe került” (Kosáry, 1975, 20.): lehetőséget kaptak bizonyos céhen kívüli polgári ipari vállalkozások, sőt a józsefi évtizedet a manufaktúraipar látványos fellendülése jellemezte. Az 1790–1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok közül a Kereskedelmi Bizottságban tevékenykedő remek felvilágosult közgazdászok báró Podmaniczky József és Skerlecz Miklós munkálatai nyomán készített érzékeny, a bécsi gazdaságpolitikai gyakorlatot elsőként gyarmatiként aposztrofáló analízist és kitűnő politikai érveket felsorakoztató gazdaságpolitikai programot Kosáry a Magyarország gazdasági, nemzeti emancipálásáért küzdő kortársi megnyilatkozások lenyomataként interpretálta.1

A Kosáry Domokos által elutasított hanyatláselméletek sorában végül Szekfű Gyula 1935-ben megjelent Magyar történet-ének IV. kötetében erkölcsi-társadalmi hanyatlással, libertinizmussal azonosított felvilágosodás-koncepcióját kell megemlítenünk (Szekfű, 1935). Szekfű 18. század értelmezése általános szemléletéből következően a késő barokk felvilágosodás, társadalmi egyensúly-társadalmi harc episztemológiai kettősség jegyeit viseli magán, s ebből a perspektívából nézve eszményítette a késő barokk szilárd erkölcsöket, a mértékletességet sugárzó szigorú vallásosságot, a rendi kompromisszumot mind a magyar rendek, mind pedig a bécsi kormányzat feldolgozásában, s utasította el – szerinte – az erkölcsi lazulást, szabados életmódot, társadalmi bomlást előidéző felvilágosodást annak minden változatában. Mindezekkel szemben Kosáry Európa, s benne Magyarország 18. századi történeti jelenségeit a folyamatos, régiónként változó léptékű és belső struktúrákat felmutató növekedés által meghatározott fejlődés-modell részeként értelmezi.2
A 18. század kutatói körében máig alapvető kézikönyvként számon tartott Művelődés a XVIII. századi Magyarországon című monográfia 1980 és 1996 között megjelent három kiadásában Kosáry Domokos a 18. századról számos magyar és idegen nyelven megjelent tanulmányában több évtized alatt kiérlelt történészi koncepcióinak mind a fogalomhasználat, mind a fogalmak értelmezése, az alkalmazott szigorú kategóriarendszer tekintetében rendkívül adatgazdag szintézisét adja. Az 1980-as első kiadást (Kosáry, 1980) változatlan formában követte 1983-ban a második (Kosáry, 1983), majd 1996-ban jelent meg a harmadik, bővített kiadás (Kosáry, 1996). A monográfia harmadik kiadásába került be az eredetileg 1976 márciusában lezárt kézirat után megjelent nemzetközi és magyar szakirodalmi termés kritikai, analitikus igényességgel bőségesen kommentált, a szerző a korábbi kiadások elsősorban irodalomtörténészek és művészettörténészek részéről megfogalmazott kritikáira3 adott reflexióit is tartalmazó bibliográfiája az eredeti tematikát ismétlő struktúrában. A művelődéstörténeti szintézis 1987-ben a Budapesten megrendezett VII. Nemzetközi Felvilágosodás Kongresszus idejére erősen rövidített angol nyelvű kiadásban is megjelent (Kosáry, 1987).

A monográfia genezisének körülményei rávilágítanak a szerző által alkalmazott periodizációra és művelődéstörténeti koncepcióra. A magyarországi művelődés történetét 1711 és 1790 közötti periódusban tárgyaló szintézis terve valójában a tízkötetes Magyarország történetével kapcsolatban az 1960-as években megindult történészviták kapcsán kristályosodott ki,4 úgy is fogalmazhatunk, hogy a tízkötetes volt az, amiből önállósult és koncepcióját alapvetően meghatározta. Így alakult ki az a szűkebben vett, a művelődés vizsgálatát a társadalom különböző szintjein az ideológiai, műveltségi, művészeti jelenségek spektrumára korlátozó művelődéstörténeti koncepciója, amelyben alkalmazhatónak találta az alap-felépítmény kategóriarendszert.5 Ugyancsak a tízkötetes struktúrájához jórészt kényszerűségből való alkalmazkodás eredménye a politikatörténetből vett évszámok szerinti periodizáció.

Kosáry Domokos saját bevallása szerint – amit a monográfia 1980-as első kiadásának előszavában fogalmazott meg – könyvét „…tulajdonképpeni témájának feldolgozásán túl, módszertani kísérletnek szánt[a] annak bemutatására, hogy a hazai művelődés történetének egy adott szakaszát és azon belül egész spektrumát miként lehet olyan rendszerben összefoglalni, amely a jelenségek belső összefüggéseinek lehetőleg megfelel, és amelynek főbb elvi tanulságai esetleg máshol, más időszakban is felhasználhatók” (Kosáry, 1980). A szerző duális modell mentén az eszmetörténet és a stílustörténet fogalomkészletének sajátosan egyéni alkalmazásával építi fel, és sorakoztatja egymás mellé, illetve időben egymás mögé a különböző politika-, társadalom-, művelődés-, kultúr-, és tudománytörténeti koncepciókat, tematizálásában érzékeltetve egy, az 1760-as évekre rögzíthető radikális pradigmaváltást. E periodizációs gyakorlatnak megfelelően a század első, időben hosszabb fele a kései barokk elnevezést kapta, míg a második, 1790-ig terjedő periódus a felvilágosodás, illetve annak a szerző által kidolgozott különböző változataival jellemezhető rendszerbe helyeződik. A két időrendi fejezet a művelődés különböző területeit érintő eszmei irányzatok elemzésével, a kulturális élet tagozódását a társadalmi rétegződés és csoportképződés jelenségeinek perspektívájából feltáró vizsgálatával

 

 

indul, majd a művelődés szektorainak, a vallásnak, az egyházaknak, az oktatásnak, az iskoláknak, a tudományoknak, az irodalomnak, a zenének és a képzőművészeteknek a bemutatásával zárul.

Ha a szintézis politika- és eszmetörténeti narratíváját vesszük közelebbről szemügyre, kibontakoznak a nagyobb léptékű ideológiai alakzatok, mint a késő barokk és a felvilágosodás, s ez utóbbinak speciálisan kelet-közép-európai jelenségeiként aposztrofált változatai, mint felvilágosult abszolutizmus, felvilágosult rendiség, illetve a jozefinizmus vagy az ennél tágabb értelmezési kereteket kínáló felvilágosult antifeudalizmus, de kitér kisebb léptékű, átmeneti alakzatok tárgyalására is, mint a janzenizmus, pietizmus vagy a libertinizmus. Míg a barokk a felvilágosodással szemben határozódik meg, a felvilágosodás különböző hazai változatait a feudális-antifeudális szemléleti kettőség jegyében különíti el. Az első változat a felvilágosult abszolutizmus a feudális államot igyekezett magasabb, korszerűbb színvonalra emelni. Habsburg vezetése, bécsi központja ellenére végig, mindkét szakaszában, tehát II. József alatt is akadtak mind magyar, mind nem magyar hazai hívei, s ez „…valamiféle politikai tapasztalati iskola volt olyanok számára is, akik már korán, vagy utóbb II. József idején szembefordultak vele” (Kosáry, 1976, 678.) Részint ennek nyomán, részint ennek ellenpárjaként és vele vitában bontakozott ki a felvilágosult rendi tendencia, amelyet a nemesség felvilágosult csoportjai képviseltek, s amely a feudális kereteken belül mozogva a régi rendi struktúrát, a feudális képviseleti rendszert igyekezett korszerűsíteni, magasabb színvonalúvá emelni. A harmadik változatot azok a nemesi reformerek és nem nemes értelmiségiek képviselték, akik ugyan szám szerint nem sokan, e dialóguson felülemelkedve, a feudalizmus felszámolására törekedvén a felvilágosodás polgári ideológiáját képviselték. Mivel önálló politikai erővel nemigen rendelkeztek, eleinte mint magyar jozefinisták a felvilágosult abszolutizmust támogatták (azt igyekeztek haladóbb irányba tolni), majd utóbb a jozefin rendszer bukása után kibontakozó nemesi-nemzeti mozgalomhoz kapcsolódva annak felvilágosult szárnyát igyekeztek társadalmi és politikai reformok irányába tolni. Utóbb elsősorban ezek soraiból kerültek ki a magyar jakobinusok.

A monográfia szociokultúrális olvasata nyomán válnak nyomon követhetővé a szerző által elkülönített különféle kulturális igényeket és igényességet felmutató, többé-kevésbé nyitott kategóriákként kezelt társadalmi szintek. Kosáry alapvetően három szintet rekonstruál, de amint azt maga is hangsúlyozta hármas modellje nem azonos a korszak társadalmi struktúrájával. A felső szintet, mely a század második felében különül el a másodiktól, a főnemesség szűk csoportja és a köznemesség többnyire jómódú, az Európából érkező új világnézeti tartalmak iránt fogékony rétege képviseli, mely megteszi az első lépéseket a felvilágosodás felé, és kialakítja annak hazai, rendi változatát. A második szintet a nemesség zöme, a Werbőczyhez ragaszkodó és a provincializmusban megrekedt, a barokk eszmevilágot továbbhordozó tömbje alkotta. A harmadikat pedig az ország népességének mintegy kilenctizedét kitevő parasztság. Ezzel a hármas modellel érzékelteti a szerző a hazai fejlődés elmaradottságát, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy a társadalomban lassú elmozdulás figyelhető meg a polgári fejlődés irányába, ám a polgárság nem kap külön szintet e horizontális tagolásban. Míg a polgárságnak zömében nem nemes értelmiségiek alkotta, a század utolsó harmadában megerősödő felső rétege a modell első szintjében kapott helyet, (amely minden számbeli gyengesége ellenére a hazai művelődés fejlesztésében jelentős szerepet töltött be,) addig a mezővárosok konzervatív szemléletű cívispolgárai a másodi szintet gyarapították.

Ha a monográfiát a tudománytörténet kontextusai felől olvassuk, a szerző kommentárjai, szövegszerű utalásai, hivatkozásai, kritikai megjegyzései nyomán kibontakozik egy kép, amely azt mutatja, hogy a 18. század utolsó harmadában a magyarországi tudományos életben is látványos, sőt bizonyos tekintetben radikális változások következtek be, vagy legalábbis indultak el: az éppen formálódó szaktudományok fogalmi készlete, önértelmezése, szemléletmódja és nem utolsó sorban egész mögöttes intézményrendszere volt átalakulóban. Bár a tudományok korabeli belső rendszere, az egyes tudományszakok formálódásának dinamikájában megmutatkozó mintázatok, a századra jellemző tudományszemléletek és módszertani irányelvek, csakúgy, mint a tudományos önreflexió változó képletei, csak implicite jutnak kifejezésre, a monográfiából mégis mozaikszerűen rekonstruálhatóak azok az egyéni értelmiségi teljesítmények, pályaívek, amelyek jól mutatják ezeket (a fentiekben vázolt) a tendenciákat. Ugyanígy kirajzolódnak a korabeli tudásáramlásnak az időben változó irányú, változó szélességű, sebességű és változó minőségű ciklusai, amelyek nyomán a század első felében rendelkezésre álló tudásállományhoz képest a 18. század utolsó harmadában új jelentések, új tudáselemek kristályosodtak ki.

Kosáry Domokos nagyívű vállalkozása első megjelenésétől kezdődően a mai napig kiindulópont, fontos, elsődleges hivatkozási alap a kutatók számára. Jelzi ugyanakkor a továbbgondolást, jelzi, hogy nincsenek lezárt, a történelem sokszínűségében és összetettségében abszolutizálható képletek. Kosáry Domokos a folyamatos önreflekcióra és szükség szerint önkorrekcióra inti nemcsak a történészeket, hanem a társadalomtudományok területén működők újabb és újabb generációit.
 



Kulcsszavak: Kosáry Domokos, 18. század, barokk, felvilágosodás, művelődéstörténet, hanyatláselméletek, növekedésmodell, ideológiai alakzatok, szociokulturális kontextusok, tudománytörténeti narratíva
 


 

IRODALOM

Benda Gyula (1975): Megjegyzések Kosáry Domokos cikkéhez. Valóság. 18, 3. 99–101.

Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán (2003): Művelődéstörténet. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Osiris, Budapest, 387–409.

Eckhart Ferenc (1922): A bécsi udvar gazdaságpolitikája Mária Terézia korában. Egyetemi Nyomda, Budapest

Eckhart Ferenc (1958): A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon, 1780–1815. Akadémiai, Budapest

Hovanyecz László (2007): Európának szüksége van ránk – Beszélgetés Kosáry Domokossal. Európai tükör. XII, 12, 3–13.

Jávor Anna (1981): Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Ars Hungarica. IX, 1. 143–144.

Kosáry Domokos (1975): Les antécédents de la Révolution industrielle en Hongrie: hypothèses et réalités. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae. 21. 365–375.

Kosáry Domokos (1975): Magyarország a XVIII. században. Növekedés vagy hanyatlás? Valóság. 18, 1, 13–22.

Kosáry Domokos (1976): Felvilágosult abszolutizmus, felvilágosult rendiség. Történelmi Szemle. 19. 4. 675–720.

Kosáry Domokos (1980¹): Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai, Budapest

Kosáry Domokos (1983²): Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai, Budapest

Kosáry Domokos (1987): Culture and Society in Eighteenth-Century Hungary. Corvina, Budapest.

Kosáry Domokos (1989): „A művelődés késő barokk változatai és A felvilágosodás változatai című fejezetek In: Ember Győző – Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története 1686–1790. II. köt. Akadémiai, Budapest. 763–824, 1125–1205.

Kosáry Domokos (1996³): Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai, Budapest

Romsics Ignác (2011): Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris, Budapest

Szekfű Gyula (1935): Magyar történet. IV. köt. Egyetemi Nyomda, Budapest

Tarnai Andor (1982): Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Irodalomtörténeti Közlemények. 86. 3. 363–370.

Toldy Ferenc (1864–1865): A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban. Athenaeum, Pest

Vermes Gábor (2005): Tradicionalizmus és a modernitás hajnala a 18. századi Magyarországon. Aetas. 20, 1–2. 213–230.

Vita a feudális kori magyar történetírás periodizációjáról: [1966. márc. 4.]/[rend. a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet „Magyarország története” Szerkesztő Bizottság]. (1968): Akadémiai, Budapest

Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről: [1969. okt. 10.]/[rend. a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet „Magyarország története” Szerkesztő Bizottság]. (1971): Akadémiai, Budapest
 


 

LÁBJEGYZETEK

1 Kosáry Domokos a Kereskedelmi Bizottság 1791 és 1793 közötti munkálataira vonatkozó eredményeit és reflexióit először az 1968-ban rendezett francia–magyar gazdaságtörténeti konferenciára készített referátumában foglalta össze, amelynek francia nyelvű írott változata 1975-ben jelent meg (Kosáry 1975, 365–375.). <

2 Kosáry növekedésmodellje kapcsán Benda Gyula ugyancsak 1975-ben a Valóság című folyóiratban közölt rövid írásában a demográfiai, illetve a gazdaság különböző szektoraiban a 18. század folyamán végbement növekedés tényét nem vitatva, a gyarapodás léptékének és a mögöttes, társadalmi és kulturális tényezők által meghatározott mintázatainak feltárását sürgette. A Kosáry-féle növekedésmodell historiográfiai helyéről és szerepéről újabban Vermes Gábor egy tanulmányában (Vermes, 2005, 214–215.), legutóbb pedig Romsics Ignác a magyar történetírásról szóló szintézisében értekezett (Romsics, 2011). <

3 A monográfia kapcsán a különböző szaktudományok részéről felmerült legélesebb kritikák elsősorban a szerző által alkalmazott periodizációt érintették. Fenntartásaikat az irodalomtörténészek részéről a legmarkánsabban Tarnai Andor (Tarnai, 1982, 363-366.), a művészettörténet perspektívájából Jávor Anna (Jávor, 1981, 143-144.) fogalmazták meg. <

4 A viták kiadott anyagait ld. (Vita, 1968.) és (Vita, 1971). Kosáry Domokos két nagy művelődéstörténeti fejezete végül a tízkötetes Magyarország történetének IV. kötetében 1989-ben jelent meg (Kosáry, 1989, 769-824, 1125-1205.). <

5 A magyarországi művelődéstörténet-írás 19. és 20. századi irányzatainak újabb historiográfiai összefoglalását nemzetközi kitekintéssel ld. (Dobszay/Fónagy, 2003, 399-407.). <