Titkos írás –
rekonstruált kultúrtörténet

A rendszerváltás utáni évtized 1997 szeptemberétől lett csak kutatható a Történeti Hivatalban, majd 2003. áprilistól az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Mára az intézményben az 1944–1990 közt összegyűlt iratokból már közel 750 ezer megfigyelt aktája lett elérhető. Őket egykor a titkosszolgálat, a belügy, az elhárítás, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO, 1946–1948), az Államvédelmi Hatóság (ÁVH, 1948–1956), 1956-tól a Politikai Nyomozó Főosztály, és a rendszerváltásig már a III/III-as Csoportfőnökség mind közveszélyesnek ítélte.

Hihetetlen, de a szocialista blokk egykor legkiterjedtebb NDK ügynökhálózata, a Stasi viszonyait is közelítő Magyarországon az 1950-es évek közepén számszerűen 1,5 millió, 1960-ban 600 ezer fő volt rendszeridegen, ellenséges, ellenőrzött személy. A számuk 1966-tól csökkent 180 ezer, 1974-ben 207 és 1977-ben már 195 ezer főre. Az pedig csak találgatható, hogy mennyien lettek a hanyatló Kádár-korszak végére, hogy – 1987. évi adattal a 4300 nyílt állományú belügyes dolgozó mellett – hány tmb., beszervezett, tikos megbízott, társadalmi munkatárs, besúgó segítette a kémhálózatuk munkáját. A jelenben is aktív emlékezetpolitikai kérdés lett a céljaik, eszközeik hatékonysága.

Szőnyei Tamás írót, a rendszerváltás idején, 1989–1992-ben megjelent könyvei, Az új hullám évtizede 1–2 után hasonló kérdések izgatták, amikor először a könnyűzene belügyi ellenőrzését, majd az irodalmi élet titkosszolgálati megfigyelését kezdte kutatni. A 2005. évi Nyilván tartottak, Titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990 és újabb, Titkos írás. Állambiztonság és irodalmi élet 1956–1990 című művei segíthetik kérdéseinek megértését.

ATitkos írás című könyv a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg. Már a szerző részleteket közlő írásai és a vele készült interjúk is érzékeltették, hogy megkerülhetetlen mű született. Ötévnyi kutatásainak eredménye óriási anyag lett: a szerző becslései szerint több mint tízezer archív oldalt olvasott át – a megfigyelésekkel kapcsolatban fennmaradt dokumentumok felét-harmadát – de az összeállított mű így is teljes, hű, és egészen új képet adhat a kor irodalmáról. A létrejött vállalkozás könyvként is terjedelmes: 2 kötet, 200 szerzői ív, 2248 oldal.

A személyekről írott történések értelmezésében nagy segítséget jelent – jelezve a szereplők nagy számát, a téma akár statisztikailag is kutatható komplexitását – a könyv végi Névmutató, 4500 indexelt névvel, 490 hálózati és ebből a törvényi előírások szerint 267 azonosított fedőnévvel.

A szerző hét évvel korábbi, könnyűzenei összefoglaló könyve akkor szintén nagy hatást váltott ki, nemcsak a zenei szakmai, de a történészi, társadalomtudományos kutatói területeken is. Az irodalmi összegzést most még kiterjedtebb, alaposabb szakmaiság jellemzi. Szőnyei szándéka szerint a közelmúltat megértő-értelmező tudományos vállalkozás komolysága olyan ügy, mely távol tartja magát bármiféle szándékolt, leleplező botránysorozattól, közbulvár tálalástól. Könyve, ismertté válása ellenére is abba a helyzetbe kerülhet, hogy az első hónapok után a médiaérdeklődés megszűnik. De a mű talán így is tényleges társadalmi felhasználásra kerül, eljutva a valóban érintettekhez.

A történeti rekonstrukció segít a múlttal való szembenézésben, a történelmi tisztánlátásban. A jövő új kutatóinak olyan korról ad a mű társadalmi kiindulópontot, melyben a hagyomány megérthető összefüggései erősen kezdenek szétbomlani az emlékező, elbeszélő tanúk hiányában.

Az egyes szakmák, a társadalomtudomány területei, a történettudományi egésze számára értelmezhetővé válhat az újra dekonstruált Kádár-kor fő értelmiségi, ellenállási létformája, az irodalom titkos története.

Már a Bevezetés fiktív jelentései (Ady Endre, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, egy szárszói találkozó) bevonják a játékba a befogadót, az író/olvasó sajátos, távolságtartóan kezelendő helyzetét.

A mű forrásai „konstruált személyeket ábrázol-nak, szólaltatnak meg egy konstruált világban”, ahol tanulmányméretű jelentésekben irodalmár-besúgók műveket értelmeztek tartótisztjeikkel.

A könyv jelenét az 1945 és 1956 közti tizenkét év irodalmi, történelmi kronológiája indítja el, alaphangját, keretét Illyés Gyula korszakos (1950–1956) Egy mondat a zsarnokságról című verse adja, ami Kádár és Illyés vitája, két évtized irodalmi ellenállása után, élő szamizdathagyományként kerül Szőnyeihez, és előrevetíti a rendszerváltást, a témát feldolgozó Titkos írás megírását.

Az első kötet középpontjában a paradigmatikus 1956 és az ezt követő konszolidáció évtizede áll a következő nagy korszakhatár 1968-ig, melyben az éretté váló Kádár-kor állampárti hatalma határozott szociálpszichológiai szerepeket erőltetett az írókra, a művészetre, a társadalomra.

A zsarolás/beszervezés példái leírják a Kádár-rendszer kiépülő alapjait, a magyar történelem vége/kezdete, 1956 után, amikor a felelős/bűnbak/belső ellenség képe rávetült az író-értelmiségre.

A könyv nagyobb korszakok, tanulmányrészek között rövid enumerációk besúgó-jelentésein idézi meg a korok epikus/harci értéktengelyét, a kommunista és a párton kívüli írói seregszemléit: a kommunista kispolgárrá váló protokoll-írókat és a pártérdekre még aktivizálható művészeket, a volt MDP-tag-, a „népi-” és a polgári írókat, a rendszer sztereotípiáit, jelentéscsoportosításait.

A képekből már süt a szándék: kezelni, használni, manipulálni, megosztani a(z író) társadalmat, felhasználni a szembenállásokat, és a jelenkorihoz hasonló feldolgozatlan múlt nagy traumáit. Azt, ami máig ismerőssé teheti a közpolitikában/közbeszédben évtizedes „irodalmi” stigmákat. Ahogy a megosztó, példastatuáló Nagy Imre-per hatásait értelmiségi, íróperekkel tesztelték, a fővárosi, vidéki, népies írók közti rendteremtés után, úgy lett az is fontos, hogy a hallgató írók visszatérítése az irodalmi életbe megtörténjen, és egyben az irodalmi emigráció is kompromittálódjon.

A második kötet a korszakhatár, az 1968 utáni érett/hanyatló kor történéseit rendezi történeti emlékezeti rendbe. A szerző és krónikás Kis generációja itt már saját megélt történeti világát, olyan hasonló, korábban feldolgozott ifjúsági, zenei kutatási területeket hívhat segítségül, mint a (neo)avantgárd, underground fiatal író-, művész-szubkultúrák, a klubok, zenei happeningek vagy sajtókísérletek, színházlakás-nyilvánosságok, irodalmi újhullámos rockzenei koncertek.

A kötet Balaskó Jenő Sírfelirat című versével és Szentjóby Tamás 1973-as Légy tilos akció-folyam koncept műalkotásával indít. A művészet – a kor egész generációja létezési bizonyítékaként tiltottan fénymásolt szocialista kartoték igazolvány – azonos lett a rendszer elleni lázadással: „Művészet mindaz, ami tilos. Légy tilos!” Visszatekintve érthetetlen, hogy a rendszer-egész – az érett/hanyatló Kádár-kor, az aczéli különalku, a 3T – Tűrés Tiltás Támogatás kultúrpolitikája, a felemás felpuhuló-keményedő 1960-as és 1980-as évek közötti lehető legjobb világrendszer – mely tabuival mit sem tudott kezdeni, hogyan maradhatott fenn egészen a rendszerváltásig.

Kádár ál(la)máról nehéz volt mást is gondolni a visszásan éretté hanyatló Kádár-korszakban, ahol a kommunikáció közbeszédtől a médiumokig terjedő csatornáit a párt úgy sajátította ki, hogy a folyton mozgó normarend álarcosbáljában az vált „árulóvá”, aki nem lett azzá, és az ügynökvilág úgy maradt rejtve, hogy a skizofrén konspiráció fő művészeti-irodalmi téma lett. Esterházyt idézve „Bizony csak a nem-írás segít! […] nincs jó jelentés, […] erősíti azokat…”

A figyelemfelkeltő értékelésen túl a mű eredetisége, a friss kutatásokat inspiráló újszerűsége több tudományterület közti új, multidiszciplináris lehetőségeket rejtő vállalkozás és új érzékenység, aktivitás mintapéldáját hordozza: történetírói kísérlet, alternatív történetfilozófiai lehetőség! A könyv küldetése segíteni tudja a hazai tudomány megújítását célzó célkitűzéseket is: (1) a tudományterületek közötti kommunikációt; (2) a tudomány egészét érintő új kérdések megjelenítését; (3) a tudományterületek saját problémáit egyben bemutató paradigmatikus kérdéskörök feltárását; (4) mindezek új társadalmi tudománypolitikai, sőt történetfilozófiai jelentés-tulajdonításait és (5) új kiindulópontok létrehozását és a történelmi folytonosság helyreállítását az átalakulási válsággal küzdő jelen új példáin. (Szőnyei Tamás: Titkos írás 1–2. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956–1990. Budapest: Noran Könyvesház, 2012, 2248 p.)

Domán Csaba

ELTE, „Legújabb kori magyar irodalom” doktori program