Száz éve született Nagyváradon Straub F. Brunó.
Akár csak tíz évvel ezelőtt senkinek nem kellett magyarázni, ki is
volt ő. A tudomány világában, az orvosok körében, de közemberek
számára is ismert volt ez a név és hordozója. Ha korábban azt
mondtam: a „Straub Intézetben” dolgozom, szinte mindenki tudta, mit
jelent ez. Nem csoda, hogy így volt. Amikor Szent-Györgyi Albert
1937-ben elnyerte az orvosi és élettani Nobel-díjat, Straub már négy
éve ott volt közvetlen munkatársai között, a siker fényéből rá is
jutott. Szent-Györgyi már akkor legígéretesebb tanítványának
tartotta. A jó indulás, a stimuláló környezet, a tehetség és a
szorgalom meghozta számára a sikert, elsősorban a „felfedezés és
megértés örömét”. A harmincas években fedezte fel és nevezte el az
aktint és a „Straub diaforáz” enzimet. Generációk tanultak
Magyarországon és még számos országban biokémia tankönyveiből,
létrehozta az ország első modern molekuláris élettudományi
kutatóintézetét, a Szegedi Biológiai Központot, hosszabb időn át
volt elnöke a tekintélyes, száznegyven országot képviselő Nemzetközi
Tudományos Tanácsnak (ICSU), s ő volt az átmenet idején az Elnöki
Tanács elnöke, vagyis Magyarország államelnöke, Bush amerikai elnök
történelmi jelentőségű magyarországi látogatásának házigazdája. Két
évtized alatt Straub Brunó össztársadalmi ismertsége kissé
megfakult, de vagyunk sokan, akik láttuk és ismertük, s tudjuk, hogy
egy különleges képességű és formátumú tudós, kultúrember és közéleti
férfiú szerencsés kortársai lehettünk. Straub Brunó tanúja és fontos
szereplője volt szinte a teljes XX. századnak, és talán érdekes a
Magyar Tudomány olvasóinak, hogy milyen élmény volt évtizedeken át
dolgozni, beszélgetni, ebédelni, pingpongozni ezzel a nem mindennapi
emberrel.
Az én történetem 1962-ben kezdődik. Ekkor végeztem
Debrecenben, fizikusként, diplomamunkámat magfizikai témában, az MTA
Atommagkutató Intézetében, egy nagyformátumú tudós, Szalay Sándor
környezetében készítettem. Ő volt számomra akkor a mérce az emberi
és kutatói kvalitások megítélésében. Akkori olvasmányaim alapján úgy
gondoltam, hogy a komplex rendszerek fizikájával érdekes és érdemes
foglalkozni, s ilyen a biológia. A magfizika – eszközök hiányában –
Magyarországon, akkor nem látszott nemzetközi szinten sikerrel
művelhető tudományágnak. Állást kerestem, kutatói állást, lehetőleg
biológiai területen. A hatvanas évek elején a biokémiában jelentős
szemléleti, koncepcionális és technikai változások kezdődtek. Straub
F. Brunó felismerte ezt, és fizikust keresett a Karolina útra. Így
kerültem az MTA akkori Biokémia Intézetébe állásinterjúra, ahol
Straub személyesen és hosszasan beszélgetett velem. Imponált nekem –
némileg emlékeztetett addigi mesteremre, a szintén Cambridge-ből
hazatért Szalay Sándorra – művelt, udvarias, elegáns úriember volt,
akire nem lehetett nem odafigyelni. Később is többször észrevettem,
mennyire magára vonta a figyelmet, ha jelen volt, s szinte kiürült a
terem, ha távozott. Meglepett, hogy egyenrangú szellemi partnernek
tekintve kérdezett, és véleményemet kérte az őt éppen foglalkoztató
kérdésről. Nem állásinterjú volt ez, hanem szakmai beszélgetés, a
biokémikus kérdezte a fizikust és nem a nagytekintélyű és -hatalmú
akadémikus, igazgató a kezdő álláskeresőt. Felismertem a
lehetőséget, mind a molekuláris biológiai témában, mind Straub
szuggesztív személyiségében, és döntöttem: biofizikus leszek.
Megkaptam a gyakornoki állást, és „beköltöztem” a Karolina útra, az
MTA akkori Biokémiai Intézetébe. Ezt követően a „Prof”, ahogy maguk
között mindannyian neveztük, rendszeresen kezdeményezett elmélyült
szakmai beszélgetéseket. Arra volt kíváncsi, hogy egy fizikus miként
képzeli el annak az atomhalmaznak a viselkedését, amit
fehérjemolekulának nevezünk. Különösen a térbeli és energiabeli
fluktuációk kérdése és azok statisztikus fizikai kezelésének
lehetősége érdekelte. Ezek a beszélgetések is hozzájárultak azután
az akkor forradalmi, de ma már nyilvánvaló „fluktuációs fit” elmélet
megfogalmazásához (Advances in Enzymology, 1964), amely napjainkban
újra felfedezve, „konformációs szelekció” néven vált általános,
alapvető, biokémiai koncepcióvá.
Ami nagy hatással volt rám, az a „Prof”
gondolkodásának nagyvonalúsága, a lényeglátása. Tetszett az
intézetben meghonosított munkarend, a rendszeres, általa vezetett
munkabeszámolók és cikkviták, különösen ezeknek szabad és oldott
légköre. Szigorú szakmai ellenőrzés nélkül nem kerülhetett ki
kézirat az intézetből. A hatvanas években vagyunk, meglepő, imponáló
és stimuláló volt az intézet szelleme akkor, amikor a hazai
környezetre – enyhén szólva – nem ez volt jellemző. Az akkori MTA
Biokémiai, a mai Enzimológiai Intézet, nemzetközi tekintélyét és
hazai presztízsét ennek, az akkor kor- és rendszeridegen, a
Szent-Györgyi-iskolából és Cambridge-ből eredeztethető, Straub által
folyamatosan fenntartott szabad és kritikus szellemnek tulajdonítom.
A „Profot” mindig nagy és jelentős kérdések foglalkoztatták, nem
véletlen, hogy nem volt még harminc éves, amikor felfedezései már
tankönyvi anyaggá lettek. A nagyot akarás és a nagyvonalúság
jellemezte tudományos közéleti aktivitását is. A „Prof” jelentős,
mondhatnám egyik meghatározó és pozitív szereplője volt az akkori
tudománypolitikának. Ebben az időben – egyebek között – az MTA
alelnöke volt. Sokat tett azért, hogy a magyar tudomány
kiszabaduljon az akkor mindenre kiterjedő elszigeteltségből.
Intenzíven munkálkodott azon, hogy létrejöjjön az amerikai National
Science Foundation és az MTA között egy csereegyezmény. Éppen ennek
aláírására készült Washingtonba, amint ezt egy ebédnél örömmel
újságolta. Néhány nappal később bemenvén szobájába azt láttam, hogy
nagyon gondterhelten néz maga elé. „Mi a baj, professzor úr?” –
kérdeztem. Erre szó nélkül elém tolt egy levelet, amely a
külügyminisztériumból érkezett és egy Straub által írandó levélminta
volt benne, miszerint „az USA agresszív vietnami politikája” miatti
tiltakozásból az MTA eláll az NSF-csereegyezmény megkötésétől, és a
Prof nem utazik Washingtonba. „Ezek hülyék” – mondta sommásan.
Kérdésemre, hogy mi lett a levél sorsa, azt mondta: elküldtem.
Megütközésemet látva csak annyit mondott: „maga ezt nem érti”. Neki
lett igaza, két év múlva létrejött a szerződés, és 1972-ben, többek
között, én is elutazhattam Pasadenába.
|
|
Ezekben az években fogant a Szegedi Biológiai
Központ létrehozásának gondolata. Az SZBK a Karolina úton és a SOTE
Orvosi Vegytani Intézetében született. Straub F. Brunó a hatvanas
évek közepétől törekedett arra, hogy létrejöjjön Magyarországon egy
korszerű, molekuláris orientációjú biológiai kutatóközpont. Miután a
vidékfejlesztés érdekében elvetették a zugligeti változatot, és
döntés született a szegedi intézet létrehozásáról, megkezdődött az
előkészítő munka. Engem – fizikus lévén – Straub F. Brunó elsősorban
a biofizikai intézet tervezésébe és szervezésének előkészítésébe
vont be. A hatvanas években járunk, amikor a fehérjék
térszerkezetének röntgenkrisztallográfiás meghatározása új fejezetet
nyitott a szerkezeti biokémiában. Érthető és természetes, hogy az
intézet egyik fő profiljának a „Prof” ezt a területet szánta. Az
volt a szándéka, hogy engem Londonba küld tanulmányútra, a Birkbeck
College Biomolekuláris Kutató Laboratóriumába, John Bernal
környezetébe, hogy ott sajátítsam el a fehérje
röntgenkrisztallográfia tudományát. Itt dolgozott ekkor többek
között Max Perutz, a friss Nobel-díjas. Az akkori politikai
viszonyok között ez nem sikerült. A külügyminisztérium nem adott
kiutazási engedélyt, a kommunista Bernal meghívólevele ellenére sem.
Így kerültem azután – szintén a „Prof” tanácsára és szervezésében –
az akkor elérhető legjobb helyre, Leningrádba, 1964-ben, a
Nagymolekulájú Vegyületek Intézetébe, Szemjon Jefimovics Bresler,
majd Mihail Vlagyimirovics Volkenstein laboratóriumába, ami
intellektuális szempontból jó hely volt, sokat tanultam, s
megtanultam oroszul is, de a röntgenkrisztallográfiás tanulmányok
ekkor elmaradtak. Hazatértem után ismertetett össze Straub
Keszthelyi Lajossal, aki akkor a KFKI-ban dolgozott, és akit a
szegedi Biofizikai Intézet leendő igazgatójának szemelt ki. Azt
mondta: beszélgessenek. Maga – mármint én – ismeri a fizikát és a
biológusok nyelvét. Sokat beszélgettünk, és tervezgettük a majdani
intézet tudományos és műszaki kialakítását. Ezek a beszélgetések
nagyon tanulságosak voltak számomra. Akkor néhány éve már egy
biokémikus közösségben éltem mindennapjaimat, így beszéltem mind a
fizikusok, mind a biokémikusok nyelvét, és igyekezetem őt is
bevezetni ebbe a „kultúrába”, ugyanakkor rám frissítőleg hatott
Keszthelyi Lajos egyszerű, világos és logikus „fizikusi”
gondolkodásmódja. 1972-ben azután lehetőség nyílt, hogy – ha némi
késéssel is – megkezdjem röntgenkrisztallográfiás tanulmányaimat.
Straub közbenjárására elnyertem egy MTA/NSF-ösztöndíjat, és
elindulhattam, az akkor fellelhető egyik legjobb
fehérjeszerkezet-kutató tudományos műhelybe, Pasadenába, hogy a
California Institute of Technology, Gates and Crellin
Laboratóriumában, Richard A. Dickerson mellett dolgozhassak, aki a
citokróm C szerkezetén dolgozott akkor. Ebbe a munkába kapcsolódtam
be. Nagyon igyekeztem mindent megismerni, és főként a műszeres
infrastruktúrára figyeltem. Dickerson és Joseph Kraut segítségével
elkészítettük egy korszerű fehérje röntgenkrisztallográfiás
laboratórium berendezési és beruházási tervét. Lelkesen tértem haza
1973-ban, azzal, hogy megyek Szegedre, és munkához látok. Straub
azzal fogadott, hogy időközben változott a helyzet, nem Keszthelyi
Lajos, hanem Garay András lesz a Biofizikai Intézet igazgatója, s
nem lesz röntgendiffrakciós laboratórium sem, mivel az erre
félretett keretet egy spin polarizátor építésére fordítják. Maradtam
Budapesten, folytattam ott, ahol abbahagytam, az enzimek működésének
és a konformációs dinamika kapcsolatának igazolására és leírására
kerestem kísérleti megközelítést. Az kárpótolt, hogy maradhattam
Straub közvetlen környezetében. Ugyan ő volt a Szegedi Biológiai
Központ főigazgatója, de ideje jelentős részét Budapesten, az
Enzimológiai Intézetben töltötte. Gyakorta ebédeltünk együtt az
Ortopédiai Klinika menzáján, ami módot adott sok kötetlen,
rendszerint a munkához közvetlenül nem kapcsolódó téma „laza”
megvitatására. Mindig lenyűgözött naprakész tájékozottságával,
műveltségével, lényeglátásával és fanyar humorával. Emlékszem,
egyszer a szegényes hazai sajtválasztékra panaszkodtam. „Ne mondja,
én már legalább háromszázféle hazai sajtot vásároltam”.
Csodálkozásomat látva, folytatta: „…ugyanis mindig ugyanazt kérem”.
A röntgendiffrakciós módszerhez csak mintegy három
évtized elteltével kanyarodtam vissza, molekuláris immunológiai
kutatásaink kapcsán, és azóta több komplement fehérje térszerkezetét
határoztuk meg, zimogén és aktív formában, s egy módosítási trükkel
sikerült a C1-inhibitort kristályosítani, és a rég óhajtott
szerkezetet meghatározni. Nem veszett tehát kárba a „Prof” által
kezdeményezett röntgenkrisztallográfiás kiképzés. Azóta is a
szerkezetből kiindulva keressük a választ legtöbb funkcionális
kérdésre.
Straub F. Brunó, a „Prof” aktív életének csaknem
felét közelről szemlélhettem. Láthattam, miként formálódott keze
alatt az intézet és a magyar élettudomány. Minden történetnek van
tanulsága. Ennek az, hogy a jó indítás fél siker, érdemes erre
odafigyelni. Straub maga – saját választásával – jól indult. Jelen
volt egy Nobel-díjas munka születésénél, már 1938–39-ben négy
munkája jelent meg a Nature-ben. Jó volt a folytatás is, mert
megvolt hozzá a képesség és az akarat. Nem volt könnyű időszak a
magyar XX. század, s nem volt könnyű a „Prof” élete sem, de tanulság
az is, hogy szinte bármilyen körülmények között lehet jelentőset
alkotni, ha van elképzelés, és van erő az emberben. Nem közömbös,
hogy marad-e nyom az ember után? Straub F. Brunó után maradt nyom, a
tankönyvekben, az MTA Enzimológiai Intézetében, az SZBK-ban,
valamint tanítványai és azok tanítványainak emlékében. Kivételes
képességű ember volt, aki jobbá formálta maga körül a világot.
Kulcsszavak: Straub F. Brunó, 100 év, aktin, fluktuációs fit,
Enzimológiai Intézet, SZBK, biokémia
|
|