Ez a négy betű számomra nem köznyelvi szó, egy
foglalkozás és cím neve, hanem tulajdonnév, „a Prof” nekem és
valamennyiünknek, akik vele dolgozhattunk, egyedül Straub F. Brunót
jelentette úgy, ahogy neki és nemzedéktársainak, egy emberöltővel
korábban „a Prof” csak és kizárólag Szent-Györgyi Albert volt.
Róla szóló emlékezésemet azzal kell kezdenem, hogy
szinte véletlenül kerültem az intézetébe; addig Straubnak éppen csak
a nevét ismertem. Az egyetem elvégzése után állást keresvén egy
ismerős kutatótól három ajánlólevelet kaptam. Elhatároztam, hogy
mindhárom helyet felkeresem, egyszerű technikai megfontolás, a
villamoson való leggyorsabb elérhetőség vitt elsőként a Puskin
utcában lévő Orvosi Vegytani Intézetbe az egyik címzetthez, Ullmann
Ágneshez. Ő azt mondta: „Éppen itt van a Prof, beszéljen vele.”
Lehet, hogy az emlékezet csal, és későbbi képzeteket vetítek vissza
a múltba, de most egyértelműen úgy emlékszem, hogy Straub
személyisége az első pillanattól lenyűgözött. Az jutott eszembe,
amit Napóleon mondott Goethével való találkozása után (bármennyire
is nagyképű ez az asszociáció): „Voilá un homme!” (Íme egy ember!).
Amit egyetemi professzoraimtól hiába vártam, azt éreztem itt meg:
egy nagy, jelentős egyéniség kisugárzását. Ez az érzés persze
irracionális volt, semmi olyat nem mondott rövid beszélgetésünk
során, ami emlékezetes maradt, de azóta több, fiatalabb és idősebb
kollégával beszéltem, akik hasonlóképpen élték át a vele történt
első találkozást. Ma is hiszem, hogy létezik egy olyan emberi és
szellemi minőség, amelyet racionálisan nem lehet körülírni vagy
meghatározni, és amely minőség jelenléte a hordozóját mintegy más
embertípussá teszi. Életem során e típus nem sok példányát ismertem
meg személyesen, de ma sincs kétségem afelől, hogy Straub közéjük
tartozott.
A Straub-intézetben töltött első éveim elég
sikertelenek és frusztrálóak voltak. Éppen a „generálkrach”1
állapotában szenvedtem, amikor egy napon a Prof nagyszerű ötletet
adott: „Mindenki, aki a fehérjeszintézissel foglalkozik (ez volt
akkoriban az intézet fő témája), azt akarja tudni, hogyan alakulnak
ki a peptidkötések. A fehérjékben azonban vannak más kémiai kötések
is. Azt például senki sem nézte meg, hogy hogyan alakulnak ki a
diszulfidhidak, kell-e ahhoz valamilyen enzim. Ennek nézzen utána!”
A kérdés revelatív erejű volt, valóban nem emlékeztem, hogy ezzel
valaki is foglalkozott volna. Már az első előkísérlet sikeres lett,
kiderült, hogy a feltételezett enzim létezik, és ekkor hónapokon át
a „Hershey heaven” állapotában voltam. (A Nobel-díjas Al Hershey
ugyanis arra a kérdésre, hogy hogyan képzeli el a tudományos
boldogságot, azt felelte: „Csinálni egy kísérletet, ami jól megy, és
mindörökké azt ismételni” [Judson, 1996].) Persze valójában nem
ugyanazt a kísérletet ismételtem, de szinte minden kísérlet, amit
végeztem, sikeres volt, és előre vitt.
Az új enzim (mai neve: fehérje-diszulfid izomeráz –
PDI) létét tehát heteken belül sikerült meggyőzően bizonyítani, de
közölni addig nem akartuk, amíg ki nem tisztítjuk. 1962 nyarán
azonban a Prof részt vett egy Pugwash-konferencián. Onnan azzal jött
haza, hogy ott találkozott Michael Selával (a Weizmann Intézet
későbbi igazgatójával), aki korábban Christian Anfinsennel (a
későbbi Nobel-díjassal) dolgozott együtt. Beszélgetésük során
kiderült, hogy úgy tudja, Anfinsenék is találtak egy enzimet, amely
katalizálja a diszulfidhidak kialakulását. A hír hatására gyorsan
megírtuk az első cikket, és hamarosan megérkezett Anfinsen levele a
Profhoz, hiszen Sela vele is azonnal közölte a konkurensek létét.
Cikkeink gyakorlatilag egyszerre jelentek meg 1963 januárjában,
illetve februárjában (Venetianer – Straub, 1963; Goldberger et al.,
1963). Anfinsen Nobel-előadásában független és párhuzamos
felfedezésről beszélt (Anfinsen, 1973).
Ezzel kapcsolatban említenék egy epizódot a Prof
„unortodox” stílusának jellemzésére. Amikor az enzim tisztítását el
akartuk kezdeni, a fő gondunk a nyersanyag volt. Addig
galambpankreásszal dolgoztunk. Ebből a forrásból nyilvánvalóan semmi
esélyünk nem volt elegendő kiinduló anyag összegyűjtésére.
Próbálkoztam vágóhídról nyert marha-, illetve sertéspankreásszal,
majd kutyával, de egyik sem volt megfelelő. Ekkor egy napon a Prof a
következő meglepő szöveggel jött be a laborba: „Tegnap este a TV
Híradóban láttam egy riportot egy szocialista brigádról egy
csirkeüzemben. Mutatták, hogy kampókon jöttek a megölt csirkék, és
egy nő egy porszívócsőfélét dugott a fenekükhöz, ami kiszívta a
zsigereket egy hordóba. Szerintem onnan lehetne komoly mennyiségű
csirkepankreászt gyűjteni.”
|
|
Természetesen másnap már kint voltam Budafokon, a
csirkegyárban egy nagy termosszal, itt több száz gramm pankreászt
gyűjtöttem, és ebből sikerült százszorosan tisztítani az enzimet.
A Puskin utcai Straub-intézetben eltöltött
tizennégy év életem legboldogabb korszaka volt. Ha össze akarnám
foglalni, hogy mi tette olyan különlegessé és irigylésre méltóvá az
intézet Straub által determinált légkörét, akkor három dolgot
kellene kiemelnem.
Az első a munka, a tudomány iránti lelkesedés. Noha
– mai szemmel – igencsak másodrendű tudományt műveltünk, hiszen a
felszerelés, a vegyszerellátás szánalmas volt, gyakorlatilag a
világtudománytól szinte izoláltan kutattunk, mégis olyan
lelkesedéssel tettük, amit tehettünk, amilyenhez foghatóban azóta
sem volt részem. A mai fiatalokhoz képest igen sokat is dolgoztunk,
rendszerint késő estig és hétvégeken is. Többnyire este hat-hét óra
után néhányan összeverődtünk egy teára, rendszerint Székely Mari
laboratóriumában, és itt órákig vitatkoztunk, beszélgettünk a
munkáról, a tudomány perspektíváiról.
A másik jellemző a magaskultúra állandó jelenléte
ebben a körben. Ez az időszak – a hatvanas évek – számunkra a
kultúra nyugat felé történő nyitásának pezsdítő, emelkedő éráját
jelentette. A Nagyvilág című folyóirat, a Rákosi-korban
elhallgattatott írók és költők (Pilinszky János, Weöres Sándor,
Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza) újramegjelenése, a megélénkült
nemzetközi hangversenyélet, a Filmmúzeumban bemutatott klasszikus és
új nyugati filmek állandó szellemi izgalmat jelentettek, és minden
kulturális eseményt meg tudtunk beszélni az intézetben, hiszen
kollégáim többsége ott volt ezeken. A hosszú, közös ebédlőasztalnál,
Straubbal az asztalfőn, rendszeres gyakorlattá vált az előző esti
hangverseny vagy színházi bemutató, egy-egy új könyv vagy
folyóiratszám megbeszélése éppúgy, mint a szabad légkörű politikai
vagy filozófiai viták. Sem azelőtt, sem azóta nem voltam tagja ilyen
magas szellemi és kulturális színvonalú emberi közösségnek.
És a harmadik meghatározó tényező: a humor és a
játékosság állandó jelenléte. A humoros irodalom olyan
„klasszikusai” mint a Micimackó, Rejtő Jenő, P. G. Wodehouse,
Karinthy Frigyes, áthatották a mindennapi érintkezést, e művek
szófordulatai, figurái, az intézeti folklór és beszédmód közkincsét
jelentették, ismeretük nélkülözhetetlen volt. Amikor kezdtek újra
megjelenni Rejtő regényei, a Prof egy reggel hirtelen azt kérdezte
tőlem: „Na, hogy hívják az oroszlánt?” Mikor rávágtam, hogy
„Wendriner Aladár”,2 úgy
megdicsért, mintha egy fontos szakmai kérdésre válaszoltam volna
helyesen. A biokémiai kísérleti munka igen sok üresjárattal jár.
Amíg a centrifuga forog, a reakció inkubálódik, nincs tennivaló, de
elmenni sem lehet a könyvtárba. Ezeket az üresjáratokat gyakran
töltötte ki a játék. A sakk- és pingpongcsaták, vagy a kémiai
molekulamodellek parafagolyóival és műanyag centrifugacsövekkel a
kockás mozaikpadlón játszott „molekugli”-viadalok hozzátartoztak a
mindennapi élethez, és ezekben rendszeresen részt vett Straub, „a
Prof” is.
Azt, hogy mit jelentett számomra a Prof, nem tudnám
jobban leírni, mint legkedvesebb operám szövegének egy részletével:
„Durch dich gewann ich, was man preist; durch dich
ersann ich, was ein Geist, […] Ja, lieber Meister, schilt mich nur:
ich war doch auf der rechten Spur.” (Szabad fordításban: „Általad
nyertem el mindazt, amit az ember igazán értékel, általad tanultam
meg, mit jelent a szellem, […] igen, kedves Mester, olykor szidtál,
mégis jó nyomon vezettél.”)3
IRODALOM
Anfinsen, Christian B. (1973): Principles
That Govern the Folding of Protein Chains (Nobel-lecture). Science.
181, 223–230.
Goldberger, R. F. – Epstein, C. J. –
Anfinsen, C.B. (1963): Acceleration of Reactivation of Reduced
Bovine Pancreatic Ribonuclease by a Microsomal System from Rat
Liver. The Journal of Biological Chemistry. 238, 628–635.
Judson, Horace Freeland (1996): The Eighth
Day of Creation. Makers of the Revolution in Biology. CSH Laboratory
Press, New York
Venetianer Pál – Straub F. Brunó (1963):
The Enzymic Reactivation of Reduced Ribonuclease. Biochimica et
Biophysica Acta. 67, 166–168.
LÁBJEGYZETEK
1 Lásd Dévényi Tibor:
Doktor Ezésez Géza karrierje (1975).
<
2 Rejtő Jenő (P. Howard):
A tizennégykarátos autó.
<
3 Richard Wagner: A
nürnbergi mesterdalnokok, 3. felv.
<
|
|