Az 1992. évi ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény
és az 1997. évi Kiotói Jegyzőkönyv végrehajtásával, jövőjével
foglalkozó 2013. novemberi nemzetközi eseményre több mint nyolcezer
fő regisztrált (kormánydelegációk, nemzetközi szervezetek,
nemkormányzati szervezetek, sajtó).1
Az egyezménynek 195, a jegyzőkönyvnek 192 részese van (utóbbihoz a
fejlett országok közül csak az USA nem csatlakozott). A tárgyalások
hangulatára jelentősen hatott az Éghajlatváltozási Kormányközi
Testület (IPCC) nem sokkal azelőtt közreadott új jelentése az
éghajlati rendszer eddigi és a további becsült változásáról,
lehetséges globális következményeiről, valamint a Fülöp-szigeteki
tájfun, amit többen összefüggésbe hoztak az éghajlatváltozás
folyamatával. Az alábbiak az ülésszak kritikusabb tárgyalási
témaköreit mutatják be, kiegészítve a személyes értékeléssel.
A jegyzőkönyv meghosszabbítása,
egy új megállapodás előkészítése
A Kiotói Jegyzőkönyv kibocsátás-csökkentési előírásának 2020-ig
tartó módosítását 2012 végén fogadták el. Az érintett fejlett és
átmeneti gazdaságú (a továbbiakban: fejlettebb) országok átlagosan
18%-os kibocsátás-csökkentést vállaltak 2020-ra 1990-hez képest. E
módosítás hatályba lépése elhúzódhat,2
de e fejlettebb országoknak nyilatkozniuk kellene 2014-ben, hogy
hajlandóak-e megemelni vállalásuk szintjét (az EU esetében például
20%-ról 30%-ra). A fejlődő országok az IPCC új jelentésére is
hivatkozva azt az elvárást fogalmazták meg, hogy a fejlettebbeknek
40%-os csökkentést kell végrehajtaniuk történelmi felelősségük okán.
E kérdésben nem született egyezség, ráadásul e módosításból már
végképp kimarad öt nagykibocsátó fejlett ország (Japán, Kanada,
Oroszország, Új-Zéland, USA).
Ezzel párhuzamosan folyik az egyezkedés egy új
globális megállapodás – a kiotói mellett talán egy másik, 2015-re
véglegesítendő és 2020-ban hatályba lépő jegyzőkönyv –
előkészítéséről, amelyben már minden ország tenne valamilyen
kibocsátás-szabályozási vállalást. E megállapodás rendelkezne az
alkalmazkodási, a finanszírozási és technológiai együttműködésről
is. A felek nem tudtak megállapodni a leendő megállapodás előzetes
szerkezetéről sem, és csupán arra kértek fel minden országot, hogy
2015 első negyedévéig közölje, mivel járulna hozzá az új
megállapodás keretében az egyezmény célkitűzésének eléréséhez. Éles
vita bontakozott ki arról, hogy minden ország számára ez jogi
kötelezettséget jelentene, avagy a fejlődőknek csak nemzetközi jogi
kötelezettséget nem jelentő intézkedéseket.
Veszteségek és károk
A sérülékenység és az alkalmazkodás ügye különös hangsúlyt kapott a
Fülöp-szigeteken bekövetkezett rendkívüli erősségű tájfun nyomán. Ez
ráerősített arra az igényre, hogy egy külön mechanizmus jöjjön létre
az éghajlatváltozás miatt különösen sérülékeny fejlődő országokat
érő veszteségek és károk kompenzálására. A fejlettek nem akartak egy
újabb önálló intézményt létrehozni. A fejlődők képviselői arra
hivatkoztak, hogy az éghajlatváltozásnak is tulajdonított
szélsőséges természeti eseményekhez (tájfun) vagy folyamathoz
(tengerszint-emelkedés) nem lehet alkalmazkodni. Az elfogadott
kompromisszum szerint mégis a már korábban bevezetett alkalmazkodási
keretrendszer alá rendelve létrehozták a veszteségekkel és károkkal
foglalkozó intézményt, de azzal, hogy e megoldás értékelése
napirenden lesz 2016-ban.
Annak ellenére, hogy tudományos szempontból
egyetlen szélsőséges természeti eseményt sem lehet önmagában az
éghajlatváltozási folyamat közvetlen hatásának tekinteni, a mostani
rendkívüli erősségű és pusztító tájfunnak nagy lélektani hatása volt
a tárgyalásokra. A különösen sérülékeny fejlődő országok már nemcsak
alkalmazkodási képességeik általános támogatására tartottak igényt,
hanem annak vizsgálatára, hogy bizonyos elháríthatatlan károk az
éghajlatváltozásnak tulajdoníthatók-e, és milyen mértékű kártérítés
jár ilyen esetben. E fejlődő országokkal való további együttműködés
miatt is fontos lépés volt többek között az EU és az USA részéről,
hogy e megközelítés és a vonatkozó mechanizmus indokoltságát
elfogadták.
Finanszírozás
A fejlődő országok kibocsátás-szabályozási és alkalmazkodási
intézkedéseinek támogatásáról már az 1992. évi egyezmény
rendelkezett, és a legfejlettebb országok számára meghatározott
ilyen kötelezettséget. Azóta létrejött a Globális Környezeti Alap
(GEF) által működtetett több pénzügyi-támogatási keret, majd egy
külön Zöld Klíma Alapot is létrehoztak. Ezek működése eddig is téma
volt, most azonban a legtöbb vita a nevezetes koppenhágai ülésszakon
(2009) a fejlett országok által megajánlott új támogatási
keretösszegről szólt. Eszerint 2013-tól a fejlett országok csoportja
a fejlődők intézkedéseit úgy támogatná, hogy az éves összeg 2020-ra
elérje a százmilliárd USD-t. A fejlődők konkrét ütemezést kértek,
ettől a fejlettek elzárkóztak, s emellett továbbra is tisztázatlan
maradt, hogy részükről e támogatás milyen mértékben származna állami
forrásokból vagy magáncégektől. A 2015. évi megállapodás vitájában
pedig már a 2020 utáni hosszútávú finanszírozás került napirendre,
amitől a fejlődők függővé teszik, hogy milyen intézkedéseket
vállalnának. Mind a 2020-ig tartó, mind az azutáni finanszírozás
ügyében így csak elveket, intézményi működést, módszertant és a
további egyeztetések munkaprogramját érintő döntések születtek.
A 2013–2020-as időszakra a finanszírozás különösen
megosztja a fejletteket és a fejlődőket. Ez is egy „22-es csapdája”:
(a) a fejlődők adják meg,
|
|
mit vállalnak, és ha megfelelő, akkor
támogatható;(b) a fejlettek megígérték, de nem adják, enélkül pedig
a fejlődők nem tudják tervezni a teendőket. Így e téren sem kerültek
közelebb a felek a 2015-ös új globális megállapodáshoz.
Karbonpiac
A Kiotói Jegyzőkönyvben jelentős hangsúlyt kaptak a
kibocsátás-szabályozás költséghatékonyságának javítására is
hivatkozó eszközök. Ezek által egy fejlett ország – pénzügyi vagy
technológiai-beruházási ellentételezéssel – saját magánál
számolhatja el teljesítésként egy másik országban elért
kibocsátás-csökkentési mennyiséget. Nemcsak ezek folytatása van
napirenden, hanem új piaci eszközökre is van javaslat, amelyek
feltételeiről ezúttal is megnyitották a vitát. A fejlődő országok
egy része kétségbe vonta ezek létjogosultságát, és tiltakozásuk
nyomán semmilyen érdemi határozat nem született e témában.
A fejlettebb országok és köztük az EU-tagállamok
korábban és most is szorgalmazták a karbonpiaci eszközök
alkalmazását, mert ezek nélkül nem látják hatékonyan rávehetőnek az
üzleti szféra szereplőit arra, hogy komolyan részt vegyenek e
globális probléma megoldásában. Ugyanakkor fontos lenne, ha e
nemzetközi eszközöket és ezek negatív mellékhatásait is az
eddigieknél önkritikusabban értékelnék.
Történelmi kibocsátások
Már az egyezmény megkötésekor is meghatározó jelentőségű volt, hogy
a légkörbe kerülő szén-dioxid-molekulák jelentős része sokáig – több
mint egy évszázadig – ott marad. Brazília javasolta, hogy meg
kellene határozni az egyes országok történelmi felelősségét, azaz
azt, hogy a 19. század közepétől kezdődően melyik ország mennyi
üvegházhatású gázt bocsátott ki, s ennek alapján elvárni, hogy
milyen mértékű csökkentést vállaljon. Mindehhez számításba kell
venni, hogy az IPCC becsléseiből levezethető: globális összesítésben
mennyivel kellene csökkenteni a kibocsátásokat ahhoz, hogy a
melegedés ne lépje át a kritikus 2 °C értéket (más értékelések
szerint már a 1,5 °C átlépését is el kellene kerülni). Brazília
felvetette, hogy a történelmi kibocsátásbecslés témájában
forduljanak az IPCC-hez, de nem alakult ki ebben egyetértés.
A részben más formában már korábban is felvetett
brazil javaslat kifejezetten racionális, hiszen a veszélyes hatások
korlátozása a cél, de kényes kérdés, hogy miképpen becsülhetők meg
kellő pontossággal országonként a régmúlt kibocsátásai (a korábbi
adatok hiányosságai és az időközben alaposan átalakult
országstruktúra miatt).
Civil tiltakozás
Az ülésszak utolsó előtti napján a megfigyelőként regisztrált,
környezeti és szociális ügyekkel foglalkozó civil szervezetek
demonstratív módon kivonultak a konferenciáról. E tiltakozás
indoklására a tárgyalások eredménytelenségét, a fejlett országok egy
részének halogató álláspontját, a klímapolitikára is hivatkozó
transznacionális üzleti érdekcsoportoknak az ülésszak során
megnyilvánult túlzott szerepét hozták fel. A nemzetközi konferenciák
kapcsán már sok mindent megéltem, beleértve a különféle demonstratív
akciókat, de olyat még nem láttam, hogy egy nagyszabású, békés,
megfontolt érveléssel alátámasztott civil akció közvetlenül
összekötötte volna a kormányközi tárgyalások belső világát és a
külvilágot. Még ha egy ilyen fellépésnek nincs is közvetlen hatása a
nemzetközi egyeztetésekre, de nyilvánvalóvá teheti, hogy a globális
problémák megoldásában minden társadalmi szereplőnek, csoportnak van
felelőssége és teendője.
Összefoglaló értékelés
Mind e globális problémakör, mind a nemzetközi egyeztetési rendszer
rendkívül sokrétű lett, s egyúttal az országok, országcsoportok,
szakmai és nemkormányzati szervezetek érdekismerete, ‑képviselete is
megerősödött. Mindezek miatt egyre nehezebbnek látszik a megfelelő
célokról és teendőkről megállapodni. A varsói tárgyalási forduló a
konkrétumok szintjén egy jottányival nem vitt közelebb az új
megállapodás előkészítéséhez, annak ellenére sem, hogy a környezeti
megfigyelések és a tudományos elemzések a korábbiaknál nagyobb
bizonyossággal jelzik az emberi hatásoknak is betudható globális
környezeti állapotváltozást. A klíma ügyének hátterében is a fő
probléma az, hogy figyelembe vehető-e a világ gyors átalakulása, a
korábbi Észak–Dél felosztottság tartalmának változása, azaz, hogy:
mind a fejlettebb, mind a fejlődő országcsoport lényegesen
heterogénebb lett, s gyorsan növekszik a feltörekvő gazdaságok
politikai, gazdasági súlya, erőforrás-felhasználási és
környezet-terhelési részesedése. Annyi előnye azért volt a mostani
vitaszakasznak, hogy még világosabban látszanak a felek érdekei,
kölcsönös elvárásai.
Kulcsszavak: globális éghajlatváltozás, nemzetközi tárgyalások
LÁBJEGYZETEK
1 E nemzetközi
tárgyalásokon a magyar szakmai főtárgyaló voltam 1991–2010 között,
az egyezmény tudományos-technológiai állandó testületének első
választott elnöke (1995–7); a mostani ülésszakra egy nemkormányzati
szervezet akkreditált (Friends of the Earth).
<
2 A hatálybalépéshez a
részesek ¾-ének kell jóváhagynia e módosítást (legalább 144
országnak; a varsói ülésszakig három ország tette ezt meg).
<
|
|