Most olvastam… Az emberi genom

Hadd kezdjem három szubjektív mondattal. Ötven éve, 1963-ban, középiskolásként beléptem az akkor Straub F. Brunó által vezetett Orvosi Kémiai Intézet Puskin utcai épületbe, és hallgattam a „Prof” és négy lelkes fiatalember színes beszámolóját az akkor egy éve odaítélt Nobel-díj jutalmazottjairól, illetve annak (egy akkor nekem még nehezen kimondható) tárgyáról, a dezoxiribonukleinsavról. Az a két év, amit harmadikos és negyedikes gimnazistaként ebben az intézetben töltöttem, egész életre szóló pályaválasztási és szellemi imprinting, szellemi, motivációs elkötelezettség volt számomra, és az is maradt. A négy állandó előadó egyike Venetianer Pál volt, és ma – micsoda időutazás – nekem adatott a megtisztelő lehetőség egyik legelső mesterem könyvéről írni.

A tudomány csodálatos végtelensége, a biológiai szabályozásnak a genomika területén egyre jobban megismert mechanizmusai különös mélységeket tártak fel az elmúlt tíz-tizenöt évben.
A rendszerelvű biológia, a génhálózatok komplexitása, az epigenetikai hatások molekuláris feltárása, esetleges öröklődése szemléleti paradigmaváltozást idézett elő. Megváltozott a génfogalom, az öröklődés alapegységének értelmezése. Nyilvánvaló az is, hogy ez a folyamat – és ez a tudomány esztétikailag is megjelenő gyönyörűsége – végtelen és hatalmas kaland elsősorban a szakemberek (és a tudományfilozófusok) számára.

Még többekre vonatkozik az a közhelyszerű megállapítás, hogy a genom, főleg az emberi genom kutatási eredményei, következtetései egyszerűen mindenkit érdekelnek. Kit ne izgatna, mit kapott szüleitől, nagyszüleitől genetikai örökségként. Milyen lesz az egészsége, mi a valószínűség a betegségeit illetően. Mit ad át gyermekeinek, van-e esélye a betegség megelőzésének. Egyáltalán sors vagy valószínűség-e a genetika? Vagy éppen valószínű sors?

Mindenki érintetté válik, és meg akarja érteni a biológiai folyamat kilátásait, amikor önmaga és a szeretett hozzátartozó életkilátásairól van szó.

Elfogultságomat nem titkolva úgy gondolom, hogy Venetianer Pál könyve nagyszerű példája több mindennek:

A genomikai tények, ismeretek rendkívül alapos, naprakész tudáson alapuló leírásában részesülünk. A genomika viharos fejlődésével objektívan számolva az utószóban maga a szerző nyilatkozik arról, hogy a 2012 novemberében lezárt kézirat után nyilvánvalóan sok új tudás jelenik meg a világhálón. Ugyanez vonatkozik a kutatás költségeinek előrebecslésére, a teljes genomi nukleotidsorrend meghatározásának árára is. Venetianer professzor kiérlelt tudása, rátekintő bölcsessége és tapasztalataiból adódó visszafogottsága egy olyan tudománytörténeti sétára visz, Mendeltől Craig Venterig, a HGP-től a GWAS-ig, amely során az olvasó megérti a genetikai-genomikai kutatás és az ismereteink kinyílásának dinamikáját, főbb mérföldköveit, sikeres és kevésbé sikeres stratégiáit.

Az emberi genom című könyv gondolati struktúrája, logikája tükrözi a ma kikerülhetetlen biológiai rendszerszemléletet. Az olvasó többek között betekintést nyer a genom mobilis és repetitív elemeinek feltételezett funkcióiba, az epigenetikai finomszabályozás részleteibe, a nemkódoló kis és nagy RNS-ek már értett és még feltáratlan szerepébe, az evolúció mechanizmusának modelljeibe és a poligénes betegségek bioinformatikai elemzésébe. Ide tartozik a génterápia eszközrendszerének és korlátainak reális és őszinte bemutatása.

Józan, nyugodt tudományos szemlélet vezeti az olvasót lépésről lépésre. Venetianer professzor nagyon jól kezeli az ún. „alapkutatás”-gyakorlati (pl. orvosi) felhasználás dichotómiájának olykor túlzásokra csábító kérdését. A túlzott elvárások és a gyors kiábrándulás Szküllája és Kharübdisze között nagyon nehéz reális, nyugodt és egyben informatív tájékoztatást adni. A szerzőnek ez teljes mértékben sikerül, és teszi mindezt egy rendkívül olvasmányos, vonzó és meggyőző stílusban.

A szerzőnek sikerül a genomikai eredmények és következményeik érthető és befogadható bemutatása a mai rohanó, teljesítmény- és eredményorientált társadalmi diskurzus közepette is. Abban a közbeszéd légkörben, ahol az örökléstan–genetika-–genomika félig vagy még inkább teljesen bulvárosított bemutatása nagyon gyakran bálványimádattal határos elvárásként, vagy ezután (egyre gyorsabban) helyenként démonizált rémálomként jelenik meg, a szerző nyugodt objektivitása józan határokat állít. Venetianer Pál kitűnő pedagógus, úgy magyaráz, hogy az olvasó megérzi a szerző örömét, lelkességét, nyitottságát agenomikai tudományág váratlan eredményei láttán.

Ugyanakkor a fejlődés ütemének értékelésével; a következtetések, a szakmai jövőkép reális bemutatásával helyén kezeli a biológiai tudomány fejlődésének perspektíváit.

Venetianer professzor nem fejezi be a könyvét, személyes hitelessége nem is engedheti ezt meg. A mű befejezése után máris sok izgalmas új eredményről hallunk. Eddigi könyvei után, jelen munkája alapján úgy érzem, lassan kezdheti a legújabb anyag összeállítását mindannyiunk okulására.

A hazai molekuláris biológia egyik alapító atyja, Venetianer Pál igényes, tartalmas, koncepciózus könyve élvezetes olvasmány a szakmán kívüli érdeklődőknek és szakmabelieknek egyaránt. (Venetianer Pál: Az emberi genom. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2013, 140 p.)

Kultúrkapuk

Őszintén megmondom, szorongással fogtam neki a könyv tanulmányozásának, elsősorban annak alcíme miatt, ami így szól: Tanulmányok a kultúr[politik]áról, értékközvetítésről és a kulturális valóságról. A nagyigényű áttekintést ígérő alcímek nyilván minden gondolkodó ember számára köznapi viselkedésünket, hangulatunkat, életérzésünket foglalkoztató veretes kérdések. Hogyan lesz képes erre ez az összeállítás? A nagy ívű problémafelvetés nem fog-e hagyni nagy mélységű hiányokat? És ami a legérzékenyebb pont, én rendelkezem-e megfelelő szakmai kompetenciával ehhez az ajánláshoz? Örömmel és a szerzők dicséretére mondom, hogy az első két kihívásnak a Belvedere Kiadó igényes gondozásában megjelent kötet tökéletesen megfelel.

Nagyon tetszik az a korrekt, adatokon alapuló történeti szemlélet, ahogy az analfabetizmusról nyilatkozik T. Kiss Tamás. Különösen fontos ez a historikus analízis korunkban, amikor újra terjed az analfabetizmus, és ma már beszélnek arról, hogy a számítógép klaviatúrájának alkalmazása kiváltja a kisiskolások kézírástanulását. A magam részéről ezt tragikus hibának érzem.

Klebelsberg Kuno családi háttere, életpályájának bemutatása és koncepciójának fejlődése ma különösen aktuális, amikor napjainkban a pedagógiai munka zászlóshajójának kinevezett intézmény (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ – KLIK) ennek a nagyon jelentős kultúrpolitikusnak a nevét viseli.

A három T a következő rész címében nagyon szellemes, az olvasó felkapja a fejét, hiszen ez a Kádár-rendszer kultúrpolitikájára emlékeztető bizarr asszociációkat ébreszt. Itt a három T Tudósnevelést, Támogatást és Távozásokat jelent. Ez az évtizedeken áthúzódó hármas jelenség a klebelsbergi probléma felismerésétől a mai értelmiségi elvándorlásig tartó folyamatra utal. Itt is van mit tanulni Klebelsbergtől korunk hibáiban kormányokon átnyúló kultúrpolitikájának.

Az andragógusképzés – felnőttképzés mint értékközvetítés – problematikájának felvetése, a tudományos ismeretterjesztésre érzékeny olvasóra (például rám) nagyon erős hatással volt. Durkó Mátyás munkásságának bemutatása számos izgalmas és nagyon aktuális elemet tartalmaz, így például az esztétikum befogadásának, illetve befogadtatásának elemzését.

Genetikusi hivatásom miatt nem tudok ellenállni annak a kijelentésnek, hogy ez a memetikai (tehát nem genetikai) megközelítésben valós transzgenerációs kulturális átörökítés (vagy annak hiánya) lehetőségét veti fel.

A szerzők sokoldalú szociológiai érzékenységét nagyon jól demonstrálja a Pincefalu (Hajós) világának társadalmi bemutatása. Nagyon élőek azok az interjúk, amelyeket egy másik fejezetben olvasunk roma és nem roma résztvevők kommunikációjának formájában. A tanulótérképek pedig a hátrányos és halmozottan hátrányos csoportok kulturális és andragógiai helyzetéről mutatnak be reális képet.

A nagyon magas tudományos igényű tanulmánykötetről még sokat lehetne beszélni, de álljon itt befejezésül A. Gergely András személyes barátságról árulkodó mondata: „T. Kiss Tibor és Tibori Tímea párosa a kulturális tudás, a tudáskeresés, az alkotói identitás és tudásátadás témaköreiben is társas viszony”.

Hozzáteszem: mélyen rokonszenves, elkötelezett, magas igényű viszony nemcsak egymás, hanem minden gondolkodó ember vonatkozásában. (T. Kiss Tamás -– Tibori Tímea: Kultúrkapuk. Tanulmányok a kultúr[politik]áról, az értékközvetítésről és a kulturális valóságról. Szeged: Belvedere Kiadó, 2013, 343. p)

(A kötet letölthető a kiadó honlapjáról)

Falus András

egyetemi tanár, az MTA
és az Európai Akadémia rendes tagja