Régi könyvek, új csillagok

Bármennyire igyekszik is szerkesztő és recenziószerző, mind a természettudományos szakkönyvek, mind a tudományos igényű ismeretterjesztő kiadványok piacán akad olyan fontos és alapvető munka, amely valamilyen oknál fogva kimarad az ismertetések sorából. Ha ezeken nem fog az idő, érdemes akár a megjelenés után hosszabb idő elteltével is sor keríteni bemutatásukra. Farkas Gábor Farkas 2011-ben napvilágot látott Régi könyvek, új csillagok című művével pontosan ez a helyzet.

A szerzőről érdemes megemlíteni, hogy az irodalomtudomány irányából érkezett a természettudományokhoz. Az ELTE Egyetemi Könyvtár, majd az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetőjeként és főkönyvtárosaként a régi könyvek szerelmese, kiváló ismerője. Pályája 2005-ben vezetett az asztronómia irányába. Egyetemi doktori disszertációjában már a kora újkori csillagászat olvasmánytörténeti forrásaival és a régi magyar irodalomban fellelhető égi jelenségek interpretációival foglalkozott. Ezt az irányt azóta is töretlenül követve rendszeresen publikál, valamint ad elő – az irodalomtudomány mellett immáron csillagászattörténeti orgánumokban és fórumokon is.

A Balassi Kiadó 282 oldalon (az MTA támogatásával) megjelent puhafedeles kötete mindennek az esszenciája. A Régi könyvek, új csillagok címmel megjelent munka a Tycho Brahe-féle szupernóváról, az egykori magyar irodalom csillagászati emlékeiről, valós és elképzelt égi eseményekről, a 16. század csillagászati világképéről és ezek magyarországi recepciójáról nyújt áttekintést, a szerzőre jellemző sűrű, jegyzetekkel és hivatkozásokkal részletesen ellátott, de egyidejűleg olvasmányos módon. A kiadvány az MTA Irodalomtudományi Intézete és az OSZK segítségével, (a lektori feladatokat is ellátó) Jankovics József szerkesztette Humanizmus és Reformáció sorozat 32. köteteként látott napvilágot.
A mű két szálon fut. Mindkét szálat egy-egy évszám határozza meg. Hogy mennyire, azt jól példázza bevezetőjében: „Ha arra a lehetetlen feladatra vállalkoznánk, hogy néhány szóval foglaljuk össze a 16. század tudománytörténetét, két évszámot: az 1543-at és az 1572-t választhatnánk”. Mindkettő Farkas (jogosan megfogalmazott és alátámasztott) érvelése alapján az addigi hagyományos kozmikus világkép megújításával járt együtt.

Kronológiáját tekintve utóbbi magyarázatával és kifejtésével indul a könyv. 1572 egy, az akkori világban több helyütt megfigyelt új csillag feltűnési esztendeje. Nem más, mint a Cassiopeia csillagképben feltűnt, Vénusz-fényességű szupernóva. Az elsőként Tycho Brahe által észlelt csillagászati jelenség fontosságát az adja, hogy ezt követően, 1604-ben ugyan láttak még szupernóvát

Tejútrendszerünkben, de az azóta eltelt több mint négyszáz esztendő nem adott módot megfigyelésükre. Farkas komplex módon, számos hivatkozással, filológiai vizsgálódással, irodalmi utalásokkal, csillagászati tényanyag és tudománytörténeti érv felsorakoztatásával mutatja be az égitest „pályafutását”. Elemzi, hogy az akkori asztronómiai tudásanyag birtokában miért gondolták többen üstökösnek – hozzátéve, hogy ekkoriban a csóvás égi vándorok valódi mibenlétét és tényleges fizikai viszonyait sem ismerték a mai értelemben. Részletesen vizsgálja magyarországi említéseit, és megállapítja, hogy a fellelhető „adatok másodlagos közlésűek, vagy nem szakemberektől származnak, inkább az a valószínű, hogy egy-egy légköri jelenséget vagy különleges fénytörést láthattak az emberek októberben, amelyet később a november elejétől valóban megfigyelt új csillaggal azonosíthattak tévesen”. E fejezet izgalmas folytatása a létező és képzeletbeli égi jelenségeket számba vevő rész, amelyben Farkas a korszak magyarországi és erdélyi égi megfigyeléseit veszi sorra: valós, elképzelt vagy hibásan azonosított látnivalókat, az üstökösöktől a légköroptikai jelenségekig.

1543 Nikolausz Kopernikusz heliocentrikus világképet megfogalmazó alapművének megjelenési éve. Az eddigi vonatkozó kutatásokat úgy lehetne summázni, hogy a tudománytörténet máig vitatott kérdése: kortársaira, az akkori tudományos közéletre volt-e, ha igen, milyen mértékben hatása. Hazai vonatkozásban bár a „Kopernikusz-recepció kutatására voltak és vannak kísérletek, ezek megmaradtak a magyarországi szerzők műveiben fellelhető tényleges vagy vitatott kopernikánus hatások elemzésében, s olvasmánytörténeti oldalról a mai napig hiányzik bármiféle összegzése a kérdésnek”. Farkas egy huszárvágással adja meg mindkét kérdés feloldását, és a laikusok számára is lebilincselően tolmácsolja a hazai (még meglevő vagy már rég elpusztult) példányok utáni kutatómunkáját. A magyarországi viszonyokon át cáfolja a terézvárosi születésű író (és Alvajárók címmel kiváló csillagászattörténeti művet jegyző) Arthur Koestler közkeletű (szkeptikus és pesszimista) álláspontját, hogy „a napközéppontú elméletet fel- és megújító fromborki kanonok munkáját gyakorlatilag egy szűk körön kívül senki sem olvasta, illetve a komoly matematikai ismereteket igénylő szakkönyv igazából csak kevesek számára volt követhető”. A szerző mindezt megtoldja Tycho Brahe és Johannes Kepler recepciójának hazai vizsgálatával, és a jobb áttekinthetőség végett tudománytörténeti kutatási eredményeinek legfontosabb tényadatait táblázatos formában a kötet végén külön is rögzíti. (Farkas Gábor Farkas: Régi könyvek, új csillagok. Budapest: Balassi Kiadó, 2011, 284. p.)

Rezsabek Nándor

csillagászattörténeti szakíró