A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A MÁGNESES MAGREZONANCIA A KÉMIAI SZERKEZETKUTATÁSBAN

X

Sohár Pál

az MTA rendes tagja, emeritus professzor, ELTE TTK Kémiai Intézete • sohar(kukac)chem.elte.hu

 

 

A mágneses magrezonancia (nuclear magnetic resonance – NMR) spektroszkópia napjainkra a kémiai szerkezetkutatás valószínűleg leghatékonyabb és ennek megfelelően legelterjedtebb eszköze (Sohár, 1976, 1983a; Hore 1995).

Még száz éve sincs, hogy Wolfgang Pauli azon feltételezése (1925), amely szerint az atommagokban mágneses tér hatására paramágneses momentum indukálódik, megalapozta e fiatal, ám roppant jelentőségűvé fejlődött új tudományágat. A paramágneses momentum vektora – a spin – úgy viselkedik, mint egy parányi iránytű, amelyet a mágneses tér a maga irányába kényszerít. A spin kvantált természetű, azaz csak meghatározott értékei, s ennek megfelelően az atommagoknak diszkrét mágneses energiaállapotai lehetségesek. A valamely térirányban mérhető m mágneses momentum gh/(2π)-nek csak fél-egész vagy egész számú többszöröse, mgh/(2π) lehet. Itt a g konstans, az ún. giromágneses tényező, anyagi jellemző, h pedig a Planck-állandó. Az m futószám az I, I-1, I-2,…-I, összesen 2I+1 értéket veheti fel, ahol I a spinkvantumszám. Minden atommagfajta – izotóp –, amelyre I nem zérus, „mágneses mag”: mágneses térben képes a rezonanciaabszorpcióra. (I = 0 csak azokra az izotópokra áll fenn, amelyekben a protonok és neutronok száma egyaránt páros.) Ha I = ½, akkor két állapot van: m = ½ és m = −½, ha I = 1, akkor a kvantumállapotok száma 3 (m = 1, 0 vagy −1), és így tovább. A legegyszerűbb esetben tehát két állapot lehetséges: a kedvezőbb, amikor a spinvektor térirányú, de ezzel ellentétes, nagyobb energiájú beállásra is gerjeszthetjük erre alkalmas energiájú, rádiófrekvenciás (RF-) sugárzás elnyeletésével. Az alap- és gerjesztett állapotok energiakülönbsége adott: a folytonos RF-sugárzásnak csak az ennek megfelelő frekvenciájú komponensét képesek – tehát rezonanciaszerűen és csak mágneses térben – abszorbeálni az atommagok: innen a jelenség elnevezése. A frekvencia függvényében ábrázolt energiaabszorpciós jelek képezik az NMR-spektrumot. A rezonanciafrekvencia anyagi jellemző, minden izotópra más, de arányos a mágneses tér B0 erősségével. Az eddigiek értelmében minden mag, minden izotóp NMR-spektruma egyetlen elnyelési maximumot tartalmaz.
A múlt század húszas éveiben feltételezett rezonanciajelenség kísérleti bizonyítására két évtizedet kellett várni. A mágneses kvantumállapotok között csak addig lehet átmeneteket létrehozni (energiaelnyeléssel a kisebb energiájú állapotból a nagyobb energiájúba gerjeszteni), amíg a magok száma a két állapotban azonossá válik (a magrendszer telítődik), a betöltöttségkülönbség kiegyenlítődik (a termodinamikai törvények értelmében a kisebb energiájú állapotban több mag tartózkodik, de csak a többletet lehet gerjeszteni). Mivel a betöltöttség- és az energiakülönbség az állapotok között roppant kicsiny, a kevés energia rövid ideig tartó elnyelését nagyon nehéz kimutatni. Például, ha szobahőmérsékleten, egyensúlyban a gerjesztett állapotú 1H-magok száma 106, akkor alapállapotban mindössze 66 maggal van több. Csak 1945-ben sikerült két amerikai, Felix Bloch és Edward Mills Purcell vezette kutatócsoportoknak a rezonanciát kísérletileg igazolniuk. Mindkét csoport a hidrogénmag RF-elnyelését detektálta, amelynek „NMR-érzékenysége” az összes mágneses magok közül a legnagyobb. Az NMR-érzékenység nagyságrendekkel tér el a különböző magfajtákra, és elsősorban a természetes izotópgyakoriságtól, továbbá a mágneses momentum és I nagyságától függ. Az 1H izotóp például közel 100%-a a természetes izotópkeveréknek, míg például a 13C mag csak kb. 1%-ban fordul elő a mágnesesen inaktív 12C (I = 0) izotópja mellett. Ezért, és a kisebb mágneses momentum miatt a 13C izotóp rezonanciájának kimutatása (az általa elnyelt energia nagysága miatt) mintegy három nagyságrenddel nagyobb érzékenységet követel. Azon atommagoknak, amelyek I spinkvantumszáma nem ½, elektromos kvadrupólmomentumuk van, amely a rezonanciajelek nagymértékű kiszélesedését okozza, s ezzel igen nehézzé teszi detektálásukat. Ezért az ½ spinű izotópok, közöttük az 1H jelének detektálása a legkönnyebb.

Mindaz, amiről eddig szó volt, a kvantumelmélet és a kísérleti fizika tárgykörébe tartozik, s az említett méréstechnikai problémák miatt az 1930–1940-es években sokan már „temették” az NMR-módszert, mondván, hogy csak elméleti jelentősége van, gyakorlati haszna alig, amivel nincsenek arányban a kísérleti nehézségek és költségek. A múlt század második felének kezdete táján azonban a kémia is felfedezte a maga számára az NMR-t, és hamarosan a kémiai szerkezetkutatás számára ma már nélkülözhetetlen módszerré fejlődött, szinte határtalan, napjainkig is hihetetlen tempóban bővülő alkalmazási lehetőségek birtokába juttatva a vegyész kutatókat és gyakorlati szakembereket.

A fordulat kulcsmomentuma a kémiai eltolódás jelenségének felismerése volt. A fentiek szerint adott „külső”, B0 nagyságú mágneses térben minden atommagra egyetlen rezonanciafrekvencia jellemző, amely csak a térerősségtől függ, és azzal minden izotópra azonos arányban változik. Kitűnt azonban, hogy a rezonanciafrekvencia, bár csak igen csekély mértékben, de a kémiai környezettől is függ, vagyis az adott izotópra jellemző értéke molekuláris kötelékben kissé megváltozik, s e változás mértéke a kémiai eltolódás (d), amely tehát informál az illető mag molekuláris környezetéről, azaz a kémiai szerkezetről. A változások igen kicsinyek ugyan – a B0 értékéhez képest négy–hat nagyságrenddel kisebbek (ezért praktikus okokból milliomodrészekben, ppm-egységekben mérjük) –, de pontos mérésük esetén szinte korlátlanul gazdag információforrást képviselnek a kémiai szerkezetre vonatkozóan. A fentiek azt jelentik, hogy az NMR-spektrum első közelítésben annyi jelből áll, ahány különböző környezetben fordul elő a mért mag a vizsgált molekulában. Az 1. ábrán a vizsgált vegyület 1H NMR spektruma például három jelből áll a CH3, CH2 és gyűrűs CH csoportokbeli hidrogéneknek megfelelően.

A kémiai eltolódás oka a molekulák elektronjainak a mágneses térerőre gyakorolt hatása, ezért az elektronsűrűséget vagy -eloszlást befolyásoló minden tényező a kémiai eltolódás jellegzetes értékéhez, változásához vezet. Adott környezetben, funkciós csoportban vagy kémiai kötésben előforduló magokat karakterisztikus d-értéktartományok jellemzik, amelyek ún. korrelációs táblázatokba foglalhatók, vagy empirikus egyenletekkel írhatók le. Ezzel lehetővé válik egy adott mag, például hidrogén adott molekulabeli, kémiai szerkezetbeli vagy szerkezeti elembeni kémiai eltolódásának jóslása, s a mért d-értékekből ezek jelenlétének igazolása. A multinukleáris NMR (ugyanazon mintában többféle, például 1H, 13C, 15N stb. mag spektrumának mérése) megsokszorozza a szerkezetről árulkodó információk számát.

 

 

 

1. ábra

 

Például az 1H NMR-spektrum lehetővé teszi a telített, telítetlen és aromás csoportokbeli hidrogének megkülönböztetését, sőt ezek számarányának meghatározását is egy adott mintában. A rezonanciajelek intenzitása ugyanis az 1H NMR-spektrumaiban igen jó közelítésben megadja a hozzájuk rendelhető hidrogénatomok relatív számát (1. ábra). Ugyanezért többkomponensű keverékek összetételét meg lehet határozni a komponensektől származó jelek relatív intenzitása alapján. Kinetikai mérések (valamely kémiai reakció időbeli lezajlásának követése) lehetségesek a reagens vagy a termék jelintenzitás-változásának (gyengülésének vagy erősödésének) időfüggő mérésével.

A 13C NMR-spektrum egyebek mellett a hidrogéneket nem tartalmazó szerkezeti elemek (például karbonil- vagy nitrilcsoport) az ún. téreffektus révén a térben egymás mozgását gátló, akadályozó („zsúfolt”) csoportok kimutatását, a rendűségükben eltérő (CH3, CH2, CH és kvaterner C), vagy hibridállapotukat illetően különböző (telített, sp3, olefin, sp2 és acetilén típusú sp) szénatomok jelenlétének igazolását (Sohár, 1976, 1983b; Wehrli – Wirthlin, 1976; Breitmaier – Voelter, 1974). A háromtagú gyűrűs vegyületek (ciklopropánok, oxiránok, tiránok és aziridinek) a különleges, „hajlott” kötéseknek köszönhetően mind az 1H NMR, mind pedig a 13C NMR segítségével biztonsággal felismerhetők. A 15N NMR kémiai eltolódások például a nitro-, az amin- és amid NH-csoportok jelenlétének bizonyítására adnak lehetőséget.

A fentiekben tárgyalt fő információfajta, a kémiai eltolódás és a járulékos, jelintenzitásokból származó másik információforrás mellett továbbiakat is nyerhetünk az NMR-mérésekből. A kémiai eltolódással összemérhető fontosságú információtípus a J csatolási állandó. A molekulákban egymáshoz közeli atommagok spinjei – mágneses momentumai – megváltoztatják az egymás körüli lokális mágneses teret, s vele az illető mag kémiai eltolódását, mégpedig kvantumállapotuktól függően eltérő mértékben. Egy ½ spinű „A” mag ezen hatása, két kvantumállapotának megfelelően, a közeli „X” mag jelét két jellé – dubletté – „hasítja fel”), s ha I = ½ az X spinre is, akkor ugyanez történik az A jellel is. Ez az ún. spin–spin kölcsönhatás tehát kölcsönös, s ezért a felhasadás is azonos mértékű. Mivel a jelenség molekulán belüli természetű, a magpolarizációt okozó B0 külső mágneses tér s ennek frekvenciája nem befolyásolja, ezért nem függ tőle: frekvenciainvariáns.

A spin–spin kölcsönhatás tehát jelfelhasadásokhoz, multiplicitáshoz vezet. Ha egy „A” mag több, kémiailag ekvivalens (azonos kémiai környezetben lévő) ½ spinű „X” maggal van kölcsönhatásban, utóbbiak kvantumállapotainak többféle variációja lehetséges, s ezért az A jel több komponensre hasad. Ha az X magok száma n, akkor az A jel felhasadása (n + 1)-szeres (az X jel természetesen n-től függetlenül dublett, ha csak egy A mag vesz részt a kölcsönhatásban). A jelintenzitások a legegyszerűbb esetben a Pascal-háromszögből kaphatók (a binomiális együtthatóknak felelnek meg), és a multiplettek ekvidisztáns jelekből épülnek föl. Az etil-klorid (CH3CH2 Cl) 1H NMR spektrumában például a metilén-jel 1:3:3:1 kvartett, a metil-jel 1:2:1 triplett (intenzitásarány 2:3), a metil H-k négyféle és a metilén hidrogének háromféle elrendeződésének megfelelően (2. ábra).

 

 

 

2. ábra

 

Ilyenkor a két fő paraméter könnyen megkapható a spektrumokból: a d a szimmetrikus multiplettek középpontjaként, a J a multiplettek bármely két szomszédos vonalának távolságaként. Az itt leírt igen egyszerű multiplett-szerkezetek azonban csak bizonyos feltételek fennállása esetén jelentkeznek, s gyakran ennél sokkal bonyolultabb, egyszerűen nem áttekinthető jelrendszerek lépnek fel, amikor a paraméterértékeket csak kvantumkémiai számításokkal kaphatjuk meg. Igaz ugyan, hogy bizonyos korlátokkal, a bonyolult spektrumokat a fent leírt egyszerűbb szerkezetűvé alakíthatjuk (legegyszerűbben nagyobb B0 mágneses térerősségen működő mérőberendezést alkalmazva).

A J-k képviselte információfajta jelentőségét az adja, hogy a csatolási állandók nagysága a kölcsönható izotópoktól, az azokat összekötő kémiai kötések számától és természetétől, s ami a legfontosabb, a kölcsönható magok kölcsönös helyzetétől: a vizsgált molekula térszerkezetétől igen érzékenyen függ. Így az NMR a sztereokémiai problémák megoldásának rendkívül hatékony eszköze, miközben más műszeres módszerek csak ritkán, speciális esetekben alkalmasak térszerkezet-vizsgálatra. Kis túlzással az NMR nyitott utat a 3D-kémia számára, kísérleti adatokat szolgáltatva a kutatók számára a harmadik dimenzió felé. A molekulák addig síkban ábrázolt és képzelt szerkezete kitágult térbeli, háromdimenziós alakzattá.

Önkényesen csak egy-két példát kiragadva: A 3J(H,H) – vicinális – homonukleáris csatolási állandó lehetővé teszi a geometriai és gyűrű- (cisz- és

 

 

transz-) izomerek (1,2-diszubsztituált olefinek, diszubsztituált telített gyűrűs vegyületek, például ciklohexán-, oxirán-származékok stb.) vagy az aromásgyűrűben különbözőképpen (orto-, meta-, para-) helyettesített származékok, cukor-anomerek, eltérő sztereovázas szteroidok stb. egyszerű és biztonságos megkülönböztetését.

A csatolások kínálta elképesztő információgazdagságot beláthatjuk a fenti – 3J(H,H) – konvencionális jelölésből, ahol a 3 a kölcsönható magokat elválasztó/összekötő kötések számát, a két H a kölcsönható izotópokat jelöli, ha meggondoljuk, hogy a kötések száma 1–5, extrém eseteket is figyelembe véve akár 1–9 is lehet, a két H bármelyike helyett pedig bármely két azonos vagy különböző mágneses mag szerepelhet (homo-, illetve heteronukleáris csatolások), s akkor még nem vettük figyelembe a kötések jellegét és térbeli elrendeződését!

A spin–spin csatolások egyrészt új, gazdag információforrást képviselnek, másrészt azonban bonyolítják, gyakran teljesen áttekinthetetlenné teszik az NMR-spektrumokat. Ez a hátrány azonban megszüntethető az ún. kettős rezonancia (DR – double resonance) vizsgálatokkal. Ennek lényege, hogy a spin–spin kölcsönhatásban lévő atommagok vagy csoportok egyikét a jelének megfelelő RF-fel a mintát külön besugározva telítjük. Ekkor a megfelelő magok energialeadása, emissziója felgyorsul, és ennek következtében kvantumállapota olyan gyorsan változik, hogy azt a vele kölcsönhatásban lévő partner már nem tudja követni. Az eredmény, hogy az utóbbi magok, illetve csoportok jelmultiplicitása (felhasadása) megszűnik. Tehát a DR-méréssel leegyszerűsíthetők a spektrumok, s egyúttal újabb adatokhoz jutunk a szerkezetről. A kettős és többszörös rezonanciának igen sok fajtája van (a fent leírt legegyszerűbbet lecsatolásnak nevezzük), és ezek a legváltozatosabb adatokkal gazdagítják a kémiai szerkezetről szerezhető ismereteinket. Nemcsak a kölcsönható magpárokat, csoportokat azonosíthatjuk, de másfajta adatok birtokába is juthatunk: így kvantumállapotok azonosítása, más multiplettektől fedett jelek kémiai eltolódásának pontos meghatározása stb. válik lehetővé. Mód van egy adott magfajta összes kölcsönhatásának megszüntetésére, a BB (broad band) lecsatolással, amikor egy adott mag, például a hidrogén kémiai eltolódásának teljes tartományát lefedő frekvencianyalábbal sugározzuk be a mintát, s ezzel megszüntetjük az összes H-mag okozta felhasadást. Ezt a módszert alkalmazzák a 13C NMR-spektrumok felvételéhez, amely így vonalas formában regisztrálható. (A C,H-kölcsönhatások okozta felhasadások nem jelentkeznek, a C,C-kölcsönhatások két 13C izotóp egymáshoz közeli előfordulásának rendkívül kicsiny valószínűsége miatt szintén nem okoznak észrevehetően felhasadt jeleket.) A vonalas spektrumban nemcsak nagyobbak a jelintenzitások (az eredeti multiplett jeleinek egybeesése és az alább említendő NOE miatt), de könnyebb digitalizálhatóságuk révén egyszerűbb a számítógépes adatfeldolgozásuk is.

Miután a csatolási állandók érzékenysége a molekulák térszerkezetétől hármodimenziósra „tágította” szerkezetüket, az a tapasztalat, hogy függenek a mérési körülményektől, az addig merevnek tekintett molekulák világát mozgásba is hozta. Azt ugyan már korábban is tudták, hogy vannak – méghozzá igen nagy számban – nem merev, flexibilis molekulák, de a molekuláris mozgásokat kísérletileg kimutatni, ezek változásait, sebességét kvantitatíve is követni elsőként a dinamikus NMR – DNMR – volt képes. A mozgékony molekulák NMR-spektrumai változnak a hőmérséklettel: a VT- (variable temperature-) NMR, a változó hőmérsékleteken végzett mérések betekintést engednek a különféle atomi és molekuláris mozgások világába, ezek lejátszódására vagy befagyására, gyorsulására vagy lassulására a csatolási állandók térbeli változásokkal szembeni érzékenysége, illetve a folyamatok sebességétől függő mérhetősége révén. Az atomi és gyűrűinverziók, a különféle konformációs mozgások, a gátolt rotáció, a vegyérték-izomerizáció és a különböző ligandcsere-folyamatok előfordulásának igazolása, természetének tanulmányozása, termodinamikai (aktiválási) paramétereinek kiszámítása vált lehetővé a VT-NMR felhasználásával.

Az NMR-mérésekkel nyerhető információfajták közül rendkívül fontos az ún. T1 (spin-rács) relaxációs idő is. A T1 a gerjesztett magok energiaemissziójának (alapállapotba visszatérésének) sebességét méri, és a 13C-magokra jól mérhető nagysága az adott mag mozgási szabadságától függ: minél szabadabban, gyorsabban mozog az adott atom, annál nagyobb T1C. A mért T1C értékek például egy normál láncú zsíralkoholnál a hidroxil-csoporttól távolodva folyamatosan növekszenek. Az OH-csoportok között kialakuló hidrogénhidak ugyanis mintegy lehorgonyozzák, rögzítik a lánc OH-t tartalmazó végét, és ettől távolodva egyre szabadabban, gyorsabban mozognak (a szén-szén egyszeres kötések körül forognak) a metilén-csoportok szénatomjai. Ezt a jelenséget használják fel például az enzim-szubsztrát kölcsönhatások rögzítési helyének meghatározására (a szubsztrát kötőhelyének közelében lévő szénatomokra kisebb, a távolabbiaknál fokozatosan nagyobb T1C értékek mérhetők). A patológiás sejtekben a sejtfalhoz rendeződő szerkezetből kiszabaduló, mozgékonyabb vízmolekulák T1H értékei megnőnek az egészséges sejtekben mérhetőkhöz képest. A mért T1H értékek 3D-ábrázolása így a beteg sejtek (például rosszindulatú daganat) fantomképét eredményezi. Ez az NMR orvosdiagnosztikai alkalmazásának, az MRI (MR imaging) módszerének alapelve.

A mag-Overhauser-effektus (NOE) (Noggle – Schirmer, 1971) az NMR-spektroszkópia azon adatforrása, amely atom–atom távolságoknak az egykristály-diffrakciós mérésekéhez hasonló pontosságú mérését, s ezzel óriásmolekulák, fehérjék, peptidek, polimerek térszerkezet-meghatározását teszi lehetővé oldatban; anélkül tehát, hogy röntgenmérésre alkalmas kristályokra lenne szükség. A NOE lényege: ha egy magot fölös energiával gerjesztünk (telítjük), akkor a vele valamilyen kapcsolatban lévő más mágneses magok megoszlása a kvantumállapotok között úgy változik (nő a betöltöttség-differencia), hogy az utóbbi mag több gerjesztő energiát képes elnyelni az RF-sugárzásból, következésképpen nő a jelintenzitása. (E jelenség a forrása a 13C NMR-spektrumok jelintenzitás-növekedésének a BB-lecsatolás következtében.) Itt a „kapcsolat” igen tágan értelmezendő: elegendő például két oldószer keverékének egyik komponensében a H-atomokat gerjeszteni ahhoz, hogy a másik oldószer jele a 1H NMR-spektrumban intenzívebbé váljék. Az intenzitásnövekedés a magok távolságának hatodik (!) hatványával fordítottan arányos, tehát a távolságmérés több nagyságrenddel pontosabb. Ha egy „normál” és a megfelelő gerjesztett (NOE intenzitásnövekményeket tartalmazó) spektrum különbségét képezzük (a modern mérőberendezések számítógépének segítségével ez rendkívül egyszerű), az így nyert DIFFNOE- vagy DNOE- (differenciál-NOE) spektrumban csak a növekmények, az intenzívebbé vált jelek láthatók, s ebből kiderül, hogy mely atomok vannak a gerjesztetthez térben közel, s mekkora közöttük a távolság. Ez a modern makromolekuláris NMR-kutatások, elsősorban a peptid- és fehérjemolekulák, biopolimerek 3D-szerkezetmeghatározásának alapelve.

A jelintenzitások, a kémiai eltolódások és ezek különbsége is arányos a B0 térerővel, s mivel – mint említettük – ezek igen kicsinyek, a térerő növelése alapvető fontosságú az NMR-mérések sikeressége és minősége szempontjából. Azt is említettük, hogy erősebb mágneses térben egyszerűsödnek a gyengébb tér esetén bonyolultabb spektrumok. Ezért az NMR-módszer fejlődése, alkalmazhatósági lehetőségeinek bővülése nagymértékben az egyre erősebb tereknek köszönhető. A kezdetben (az 1950–1960-as évtizedekben) használatos vasmagos, permanens mágneseket 1970 táján elektromágnesek, majd az 1980-as évektől a szupravezető mágnesek váltották fel az NMR-spektrométerekben. Ez a H-magok rezonanciafrekvenciájának 30–60 MHz-ről 100 MHz-re, illetve 200 MHz-ről mára már 1 GHz-re növekedését jelentette. A mérés érzékenysége ezzel több mint egy nagyságrenddel javult, de az ún. pulzusgerjesztés és a mérési adatoknak a Fourier-transzformáció elvére épülő feldolgozása (PFT-NMR) további több nagyságrend érzékenységjavulást eredményezett (Ernst et al., 1987). A kezdetben csak a H-magok spektrumának felvételére használható műszerek így fokozatosan alkalmassá váltak előbb csak néhány további, ½ spinű, nagy természetes izotópgyakoriságú mag (19F, 31P), majd lassanként egyre érzéketlenebb izotópok mérésére is. A korszerű, számítógép-vezérelt, szupravezető mágnessel működő FT-spektrométerek lehetővé tették a legérzéketlenebb izotópok vizsgálatát is: beköszöntött a multinukleáris NMR-korszak.

A számítógépek teljesítőképességének növekedése és a PFT-módszer alkalmazása egyre nagyobb adatmennyiségek egyre gyorsabb feldolgozását tette lehetővé. Ennek köszönhetően terjedtek el a spinrendszerek gerjesztésére alkalmazott pulzusszekvenciák, amelyekkel ugyanazt a vizsgálati mintát besugározva más-más, igen sokféle információ birtokába lehet jutni (Sanders – Hunter, 1987; Derome, 1987). A spinrendszerek reagálását kezdetben egyetlen gerjesztőfrekvencia függvényében (lineárisan) ábrázoló spektrumokat az 1970-es évektől kiegészítették, illetve felváltották a többgerjesztő RF-besugárzásával nyerhető 2D-, illetve sokdimenziós regisztrátumok: beköszöntött a többdimenziós NMR-spektroszkópia korszaka. A pulzusszekvenciákkal (több és többféle gerjesztő teret váltakozva, kombinálva, ezeket közöttük változó tartamú szünetek beiktatásával alkalmazva) valósággal táncra perdíthetjük a spineket, általunk tervezett koreográfiát előírva számukra (Freeman, 1996): a B0 tér indukálta mágneses momentumokat a legkülönbözőbb irányú beállásokra, mozgásokra kényszerítve ugyanazon vizsgálati mintáról szinte korlátlan számú, s a legváltozatosabb információkat szolgáltató regisztrátumokat készíthetünk. Az alapparaméterek (d-k, J-k, T1-ek, jelintenzitások) képviselte adatokat, s az ezekből a vizsgált anyag szerkezetéről szerezhető információkat e mérésekkel igen sok továbbival gazdagíthatjuk. Csak egy-kettőt említve az ekként kapott információk közül: párosíthatjuk az egyes szénatomok 13C NMR-jelét a hozzájuk kapcsolódó hidrogének 1H jelével (s hasonlóan bármely X atom jelét a vele kémiai kötésben lévő Y atom jelével), megállapíthatjuk adott molekulában az atomok kapcsolódási sorrendjét (molekulatopológia!), meghatározhatunk atom–atom távolságokat, spin-spin kölcsönhatásban lévő csoportokat, molekulák diffúziós sebességét és irányát, intra- és intermolekuláris kölcsönhatásokat (például H-hidak, rétegződések kialakulását), és igazolhatunk különféle mozgásokat (atomi és gyűrűinverziók, ligandumcserék, vegyérték-izomerizáció, tautomer egyensúlyok és változásaik stb.). A méréseket végző szakember fantáziája, felkészültsége, tapasztalata függvényében az anyagokról gyűjthető információk fajtája és száma úgyszólván határtalan, a kiegészítő adatok gyűjtésére szolgáló méréstechnikák tárháza szinte kimeríthetetlen!

Ma már elképzelhetetlen kémiai kutatás NMR nélkül. De a mérések automatizálása lehetővé teszi sok minta felügyelet nélküli folyamatos minőségellenőrzését, kémiai reakciók lejátszódásának követését, s ekként a kutatás mellett a vegyipar számára is nélkülözhetetlen az NMR-spektroszkópia módszer. NMR-spektrométerek tucatjai működnek nemcsak a nagy kutatócentrumokban, de az ipartelepeken is. Valóságos NMR-városrészek létesültek, például Japánban több száz műszerrel és azokat kiszolgáló több ezres mérőszemélyzettel. A fejlődés ma sem állt meg, egyedül a mérések anyagigénye terén is lenyűgöző az előrelépés. Túlzás nélkül állítható: a kémiai tudomány történetének NMR-korszakát éljük!
 



Kulcsszavak: mágneses magmomentum, rezonanciaabszorpció, kémiai eltolódás, spin-spin csatolás, kettős rezonancia, mérés változó hőmérsékleten, spin-rács relaxáció, mag-Overhauser-effektus, Fourier-transzformációs NMR, pulzusgerjesztés, szupravezető mágnesek, két- és többdimenziós NMR, ipari alkalmazás
 


 

IRODALOM

Breitmaier, Eberhard – Voelter, Wolfgang (1974): 13C NMR Spectroscopy. Verlag Chemie, Weinheim

Derome, Andrew E. (1987): Modern NMR Techniques for Chemistry Research. Pergamon Press, Oxford

Ernst, Richard R. – Bodenhausen, G. – Wokaun, A. (1987): Principles of Nuclear Magnetic Resonance in One and Two Dimensions. Clarendon Press, Oxford

Freeman, Ray (1996): Spin Choreography. Spectrum Academic Publishers, Oxford

Hore, Peter J. (1995): Mágneses magrezonancia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Noggle, Joseph H. – Schirmer, Roger E. (1971): The Nuclear Overhauser Effect. Academic Press, New York

Sanders, Jeremy Keith Morris – Hunter, Brian Keith (1987): Modern NMR Spectroscopy. A Guide for Chemists. University Press, Oxford

Sohár Pál (1976): Mágneses magrezonancia spektroszkópia I–II. Akadémiai, Budapest

Sohár Pál (1983a): Nuclear Magnetic Resonance Spectroscopy. I–III. CRC Press, Boca Raton, Florida

Sohár Pál (1983b): Szénrezonancia-spektroszkópia. (A kémia új eredményei 59) (szerk. Csákvári Béla), Akadémiai, Budapest

Wehrli, Felix W. - Wirthlin, Toni (1976): Interpretation of Carbon-13 NMR Spectra. Heyden, London