|
|
„Ki a nagy természet dicső templomába ily
gondolatoktól áthatva lép, nem lehetséges, hogy itt egy láthatatlan
kéz működését félreismerje, mely láthatatlan kéz a világegyetem
szivpitvarába örök betükkel véste ama törvényeket, melyeknek a
világrendszer legkülönbözőbb mozgásai vaskövetkezettséggel
hódolnak.”
(Soos Mihály, 1870)
A XIX. század második felében, a szakmai bővülésen túlmenően, a
magyar meteorológia fejlődésének fontos ismérve, hogy lényegében
ebben az időszakban alakul ki az a szaknyelv, amelyet ma is
használunk. Ha összehasonlítjuk Berde Áron nyelvezetét (Mészáros,
2013) a XX. sz. elejének tudományos kifejezéseivel (Mészáros, 2014),
akkor jelentős változásokat tapasztalunk. Egyúttal a művek stílusa
is tisztult, mai szemmel nézve sokkal gördülékenyebbé vált. Ezt jól
illusztrálja az a két meteorológiai tárgyú könyv is, amely a
tekintett időszakban napvilágot látott.
Az első kötet az Éghajlattan címet viseli, szerzője
Soos Mihály (1832–1899), aki a borító tanúsága szerint a premontrei
kanonokrend tagjaként a Magyar Kir. Fölsöbb Gazdasági Tanintézetben
(Keszthely) a mennyiségtan és természettudományok tanára volt. Fő
alkotása A keresztény álláspontja a természetben című háromkötetes
mű (Soos, 1877), amely írója vallásos elhivatottságát tükrözi, mint
ahogy az Éghajlattan (Soos, 1870) bevezetőjéből származó fenti
költői mottó is.
A másik megjelent munka (Az időjárás) szerzője
ismertebb személyiség, hiszen a fizikatörténet szakértőjét, Heller
Ágostot (1843– 1902), a Magyar Tudományos Akadémia tagjává
választották. Heller (1888) az előszóban kijelenti, hogy könyve
„…koránt sem tart számot az önálló, eredeti mű czímére, minthogy
tényleg már meglévő művek nyomán készült.” Ezt a sommás
megállapítást kicsit túlzásnak tartjuk. Mindenesetre Heller könyve
alkalmas arra, hogy belőle a korabeli magyar kifejezéseket
megismerjük.
Jelen tanulmány célja, hogy a két említett mű rövid
áttekintése után adalékokkal szolgáljon a meteorológiai szaknyelv
fejlődéséről.1
Soos: Éghajlattan
Már a könyv bevezetője néhány meglepetéssel szolgál. Az első magának
a meteorológiának az elnevezése. Így a 2. oldalon a következőket
olvashatjuk: „…azon tudományt pedig, amely az időjárási tünemények
okait nyomozza, s azokat természeti törvényekre igyekszik
visszavezetni, légtünettannak vagy lebészettannak (meteorológia)
hívjuk”. Ez utóbbi furcsa kifejezés alapja Baróti Szabó Dávid
1792-es írása, amelyben egy székely tájszó után a láng lebegésére, a
tűz erejének jellemzésére a leb szót javasolja. A szót Bugát Pál már
meteor értelemben használja (lebkő: meteorkő), és bevezeti a lebtan
(meteorológia) kifejezést (lásd: Szily, 1999). Sőt Soos könyvéből
kiderül, hogy a leb az étert is jelölte.
Az éghajlat Soos szerinti meghatározása lényegében
helyes. Feladata, mint olvashatjuk: „…nem lehet egyéb, mint hogy az
időjárási viszonyok folyamatát általános, de lehetőleg élénk és
határozott képekben tüntesse elő.” Ebből viszont a szerző meglepő
következtetést von le: „…az időjárás eseményeit az éghajlattan
kutatja föl.” Mintha a meteorológia része lenne az éghajlattannak,
nem pedig fordítva. Ez persze formai kérdés, amely a könyv értékéből
semmit sem von le.
A „természettudományok kedvelőinek” szánt mű három
részre oszlik. Az első, Az éghajlati viszonyok sarkalatos tényezői
és közvetítő közegei című rész a későbbi meteorológia tárgyú
könyvekben közel sem általános témát ölel föl. Benne a szerző a Föld
világegyetemben elfoglalt helyével, a Föld, majd végül a „légtenger”
tulajdonságaival (például: nyomás, összetétel) foglalkozik.
Tárgyköre nagyszerű bevezetője az utána következő részeknek. Ebből a
részből az olvasó megismerkedhet a földi energiát szolgáltató Nap
jellemzőivel, az éghajlat globális eloszlásához elengedhetetlen
földrajzi koordináták fogalmával, a Föld éghajlatát alakító
mozgásával, forgástengelyének ferdeségével, valamint felszíni
tulajdonságaival, beleértve az óceánok eloszlását és áramlásait.
Végül ez a rész a légkör (a könyvben időnként körlég) nyomásáról és
összetételéről (lásd később) olvashatunk.
A második, a könyv legfontosabb része a Légköri
tünemények címet kapta. Ebben Soos a fénytüneményeket, a
hőviszonyokat, az áramlásokat, a víztüneményeket és a villanyos
jelenségeket taglalja a kor színvonalának megfelelően. Meglepő, hogy
ebben a részben a „földdelejesség” külön fejezetet kap, amelyet ma
már nem sorolunk a meteorológia illetékességi körébe. A légköri
fénytünemények című fejezetben megismerkedhetünk a fénysugarak
visszaverődésével és „elnyeletésével”, a légkör átlátszóságával és
más „tüneményekkel”, a szivárványtól a melléknapig. A szerző azonban
nem fejti ki a napsugárzás és a légkör kölcsönhatásának éghajlati
jelentőségét (bár nyilván ezért írja le őket könyvében). A
hőviszonyokat taglaló fejezet a hőmérséklet szélességi fokok,
valamint év- és napszakok szerinti eloszlásával és a szabályos
menetektől való eltérésekkel (például: a földfelszín, a tengerszint
feletti magasság hatására) zárul. A hőmérséklet globális eloszlását
az „egyenhevű” (izoterma) vonalak alapján mutatja be. A légtenger
áramlásai című fejezetben Soos számos előrelépést tesz Berde Áron
(1947) könyvéhez képest, amit egyébként meg sem említ. Az
előrelépésre jó példa a Föld forgása miatt fellépő eltérítő erő
okainak bemutatása. Az általános légkörzést azonban Berdéhez
hasonlóan egycellásnak (a levegő az Egyenlítőnél felszáll, a
sarkoknál leereszkedik) tekinti, ami számára is megnehezíti a
közepes szelek értelmezését.
A légköri víztünemények bemutatását Soos a
párolgással és a levegő nedvességi viszonyainak jellemzésével kezdi,
majd rátér a légköri „leverődések” (harmat, dér, köd, felhő)
bemutatására. A felhők tárgyalását megelőzi a ködöké, mivel, mint
megjegyzi: „A felhők nem egyebek mint ködtömegek, amelyek a légkör
magasabb tájain tartózkodnak…”. Véleménye szerint a felhők a
völgyekben és lapályokon keletkezett ködök szél által elszállított
maradványai. Szerencsére megjegyzi, hogy a felhők más úton is
keletkezhetnek, majd, helyesen, leírja a felszálló légáramlások
szerepét: „Nap közben – mint tudjuk – légfolyam emelkedik a magasba,
mely magával a vízpárákat is fölemeli, s ezek itt a hidegebb
légrétegek közé kerülvén leverődnek.” Az esőről pár oldallal később
olvashatunk: „Esőnek nevezzük azon vizet, mely kisebb nagyobb
golyócskák, illetőleg vízcsepek alakjában a légkörből aláhull…”.
Majd: „Miután a páraleverődés a magasabb légköri tájakon kedvező
folyamatot nyert, a megalakult párahólyagocskák uj leverődések által
mind terimére, mint pedig sulyra nézve gyarapodnak, s utoljára a
levegő horderejét legyőzvén esni kezdenek…”.2
Az esőképződés oka tehát a leverődés (kondenzáció). A fejezetben
olvashatunk továbbá a hó, a dara és a jégeső jellemzőiről. Berde
könyvéhez képest újdonság, hogy Soos külön alfejezetet szentel a
jégesőelméleteknek. Egyes bemutatott, ma már ugyan nem helytálló
elméletekben javaslóik feltételezik, hogy a felhők túlhűlt
cseppekből állnak, ami abban az időben forradalmi elképzelésnek
számított.
A Légköri villanyosság című fejezetben
megismerkedhetünk az elektromos térerő (villanyos feszültség)
mérésével és tulajdonságaival. Megtudjuk például (anélkül, hogy
erről számadatokat találnánk), hogy a villanyos feszültség a
„…napkelte után erősbödik mi a meleg napok alatt rendesen 6-7 óráig,
tavasszal és ősszel 8-10 óráig, télen ellenben 10-11 óráig tart, s
ekkor eléri legnagyobb értékét. Ezalatt az alsó légrétegek párákkal
telnek meg, a harmatpont magasabban áll; s a hidegebb évszak alatt
gyakran köd támad. Ettől kezdve a villanyosság csak hamar alább
száll, délutáni 2 óra tájban rendesen már igen gyönge és
alkonyattájig folytonosan gyöngül”. Majd, egyes vizsgálatok szerint:
„…tiszta időjárás mellett a villanyosság télen erősebb mint nyáron”.
Az elmondottakra a kötetben magyarázatot nem találunk, de ma már
tudjuk, hogy az elektromos térerő mértékét a légkör függélyes
rétegződése, illetve, ennek köszönhetően, az aeroszolrészecskék,
amelyekre a légköri ionok lerakódnak, koncentrációjának változása
okozza,. A légköri villanyosság kialakulási elméletei sem
elfogadhatók (mai szemmel!), mint ahogy Soos a zivatarfelhőkben
keletkező villámok keletkezését sem tudja megmagyarázni (ebben az
időben más sem tudta).
A kötet harmadik, rövid része A szerves lények
csoportosulása éghajlatok szerént címet viseli. Ebben a szerző a
növények és állatok földrajzi elterjedésével foglalkozik. Rövid
alfejezetben az éghajlat emberre gyakorolt hatását is elemzi.
Megállapítja, hogy a mérsékelt égövben „…az ember csak kitartó
munkásság mellett tehet szert azokra, mik számára anyagi jólétet és
önállóságot biztosítanak.” Ezért: „…utalva van arra , hogy a
természetet és annak erejét tanulmányozza, azaz bizonyos mértékben
természetbúvár legyen.”
A kötet értékét növeli, hogy Soos a tudományos
kérdéseket, a műszerleírásokat és időnként a leíró éghajlattant
megfelelő arányban elegyíti. Könyve jó összefoglalója az akkori
ismereteknek; annak idején kiváló tankönyv lehetett. A meteorológia
iránt érdeklődők számára olvasása ma is ajánlható.
Heller: Az időjárás
Heller könyve Soos munkájához képest a legtöbb területen a jövő
irányába tett jelentős előrelépés (és ez tizennyolc év alatt ment
végbe). Kezdődik mindjárt azzal, hogy a légkörtudomány megnevezésére
nem talál ki különböző kifejezéseket, hanem a nemzetközi (és a mai
magyar) gyakorlatnak megfelelően meteorológiának nevezi. Hasonlóan a
légkör összetételének bemutatásakor is lényegében a mai kémiai
megnevezéseket használja (lásd később).
A légnyomás és a légáramlás tárgyalásakor a magyar
nyelvű szakirodalomban Heller először említi, hogy a légkör
általános keringése nem egyetlen cellából áll (lásd előző pont). „A
megfigyelések bizonyítják, – írja – hogy a felsőáram a magasból
legnagyobb részében már a 30-dik foknál alászáll, hogy a körfolyam
alsó részébe legottan belépjen. A 30-dik szélességi fokon túl nem
lehet már rendesen felismerni két olyan áramot, mely egymás fölött
ellenkező irányban haladna”. Bár elképzelése még messze van a ma
elfogadott háromcellás rendszertől (amit persze örvények zavarnak
meg), de az első lépés a helyes irányba. A megfigyelések szerint,
olvashatjuk később: „Ha a szélnek hátat fordítunk, az északi
félgömbön a legkisebb légnyomás helye balkéz felé s kissé előre, a
déli félgömbön ellenben jobbkéz felé és kissé hátra fog esni. […] Ha
ez a törvény igaz, kis meggondolás után át fogjuk látni, hogy a
szélnek a legnagyobb és a legkisebb légnyomás területei körül
keringeni kell”. Ebből vezeti le a ciklon („barometrikus minimum”)
és az anticiklon („barometrikus maximum”) fogalmát.
A köd és felhő című fejezetben a szerző közvetve
utalást tesz a kondenzációs magvak szerepére. Egyúttal megemlíti a
környezetszennyeződést, amely a nagyvárosokban egyre nyomasztóbb
problémává válik: „A tengereken a levegőben lebegő finom
sórészecskék, a nagy városokban pedig a por és a füst nagyban
elősegítik a ködképződést. Általános panasz, hogy a londoni hírhedt
köd (»fog«), mely minden évben pár napig éjjelre változtatja a
nappalt, csak azóta lett annyira sűrű, mióta az a sok gyárkémény a
légkörbe az óriás füsttömegeket okádja.” Az eső keletkezését, az
akkori nézeteknek megfelelően, Heller is az intenzív kondenzációval
magyarázza. Megállapítja továbbá: „Ha a légköri vízpára megsűrűdése
a fagypont alul eső hőmérséklet mellett történik, a csapadék
szilárd, azaz jég halmazállapotban válik ki és rendes
kristályalakokat, még pedig hatoldalú oszlopokat, táblákat és
csillagokat alkot, mely utóbbiak ismét
|
|
|
hatszögű kristályok. Ezek az alakok az úgynevezett
hópelyhek”. Az okoskodás hibája: nem veszi figyelembe, hogy negatív
hőmérsékleteken, legalábbis mintegy -40 oC fölött, elsősorban
túlhűlt vízcseppek és nem jégkristályok keletkeznek. A felhők vize
túlhűlt, mint erre már Soos is utalt (lásd fent). Könyvében Heller a
jégeső jelenségét részletesen leírja, anélkül, hogy keletkezésére
magyarázatot találna.
Szerző külön fejezetben tárgyalja a viharokat. A
vihart úgy határozza meg, mint olyan légköri helyzetet, amikor a
szárazföldön, illetve tengeren a szélsebesség rendre meghaladja a 15
ms-1, illetve 25 ms-1 értéket. Ismerteti a
hurrikánokat, illetve tájfunokat. Sajnos kialakulásuk magyarázatával
adós marad. Sőt megjegyzi: „Magától értetődik, hogy a vihar nem az ő
mezejének középpontjában lévő alacsony barométerállás közvetlen
folyománya, sőt inkább a barométer süllyedése a lég örvénylő
mozgásának a következménye.” Ebben téved, mivel a hurrikánokat az
erősen felmelegedett tengerfelszín fölötti feláramlás váltja ki,
amelynek a helyére nagy erővel beáramló levegőt a Föld forgása
miatti eltérítő erő körkörös pályára kényszeríti. Az Egyenlítő
sávjában éppen azért nincsenek hurrikánok, mert ott az eltérítő erő
értéke nulla.
Tulajdonképpen a könyv utolsó két fejezete jelzi
legszembetűnőbben a meteorológia fejlődését. Ezekben, az éghajlat
ismertetése mellett, az időjárásról, illetve az „időjóslásról”
olvashatunk. „A légkörnek bizonyos időbeli állapota, melyet sok
különféle meteorológiai tényező összeműködése hoz létre, képezi az
időjárást; az egyes időjárási tünemények kapcsolata valamely helyen
alkotja annak éghajlatát (klima) – írja Heller. Majd kijelenti – A
klimatológia a meteorológiai elemek statisztikája…”, amely
megállapítás tökéletesen tükrözi jelenlegi nézeteinket. Magyar
nyelven először olvashatunk a gyakorlati meteorológiáról, amely „…a
várható időjárásnak rövidebb vagy hosszabb időre való
meghatározásával foglalkozik”.
A szerző ezzel kapcsolatban leszögezi, hogy az
időjárás elsősorban a légnyomás eloszlásától függ, amelynek
ábrázolása időjárási térképeken történik. A nyomás eloszlása viszont
a szelek jellegét határozza meg. A térképekről kitűnnek a
barometrikus minimumok és maximumok, bár, mint olvashatjuk,
„Mindeddig nem vagyunk képesek ezeknek keletkezéséről vagy
időtartamáról bizonyosat mondani, törvényt felállítani.” Ha a
térképeken a megfigyelési állomásokat jellemző körökben a
borultságot, mellettük a hőmérsékletet és a csapadékot is
feltüntetjük, akkor képet kapunk magának az időjárásnak az
eloszlásáról. „Több ilyen térképet nézve, észrevesszük, hogy a
minimum területe körül a szelek iránya az óramutató járásával
ellentett irányú, továbbá, hogy a szél erőssége ott a legnagyobb, a
hol az izobár görbék legsűrűbben vannak egymás mellett. A
barometrikus minimum területén az ég borult s a csapadék képződése
nem tartozik a ritkaságok közé. A barometrikus maximum területe
körüli szelek az óramutató járásának irányában fújnak. A maximum
vidékén az idő rendesen derült.” Ezek a megállapítások, amelyekről
manapság a televízió képernyőjéről bárki meggyőződhet, a XIX. század
végén új eredményeknek számítottak.
Az időjóslás (ma előrejelzést mondanánk) abból áll,
hogy a légköri képződmények útját a térképeken nyomon követjük.
Heller egyebek között arra is rámutat, hogy „Ha a meteorológiai
tudomány jelenlegi állapotában képes lenne a légnyomás változásainak
törvényeit megállapítani, egyszersmind lehetséges lenne a légkörnek
nyomását a Föld különböző helyein tetszőleges időre előre
meghatározni…”. Ma már ezeket a törvényeket matematikai formában is
fel tudjuk írni, ami lehetővé teszi az időjárás számszerű
előrejelzését, ahogy Heller megálmodta.
Összefoglalva leszögezhetjük, hogy Heller Ágost
világos, szakszerű könyve a meteorológia kétségtelen fejlődését
bizonyítja. Egyúttal, és ez számunkra legalább olyan fontos, jelzi a
magyar tudományos nyelv alakulását.
A tudományos nyelv alakulása
Néhány kifejezés esetén a magyar meteorológiai tudományos nyelv
fejlődése az 1. táblázat
alapján követhető nyomon. A táblázatban értelemszerűen nem
tüntettük fel azokat a szavakat, amelyek már Berde könyvében is a
jelenlegi formájukban szerepelnek, mint például a nyelvújításnak
köszönhető levegő, légkör és légnyomás, vagy a (török) csuvas
eredetű szél, amely még a honfoglalás előtt került a nyelvünkbe
(Zaicz, 2006).
A táblázat első két sora tudományági megnevezéseket
tartalmaz. Mint látható, Berde légtüneménytan szavát Soos ésszerűen
légtünettanra egyszerűsítette. Ugyanakkor közel sem ésszerűen
bevezetett egy szót (lebészettan), amely a köznyelvben kevéssé
lehetett használatos (lásd fent). Heller visszatért a meteorológia
kifejezésre, amelyet a két másik szerző is zárójelben volt kénytelen
használni, hogy egyértelműen jelezze, miről beszél. Az éghajlattan
az égaljtan változata. A mai nyelv az éghajlattant és a
klimatológiát szinonímaként kezeli.
A következő öt sor a levegő akkor ismert
összetevőit adja meg. Berde a nyelvújításnak köszönhető élenyt és
légenyt nem alkalmazza. Soos viszont visszatér a nyelvújítás
szavaihoz. Sőt olyan kifejezésekhez is használ, mint a könlegeg,
amelyet a köneny (hidrogén) és a légeny (nitrogén) szavakból raktak
össze. A szénsav a szénsavany természetes következménye, bár ma már
szén-dioxidot mondunk helyette, mivel a vegyület elsősorban gáz- és
nem vizes oldat formájában fordul elő a levegőben. Szerencsére, a
magyar kémikusok az 1870 és 1888 közötti időszakban elhagyták a
nyelvújítás túlzó termékeit. Az idézett szerzők közük egyedül Soos
említi meg, hogy a levegő ózont is tartalmaz, amelyet, egy vessző
híján a mai írásmódnak megfelelően ír le.
A táblázat következő két sora a hőmérséklettel és
mérésével kapcsolatos. Benkő Lóránd és munkatársai (1970)
etimológiai szótára szerint a hőmérséklet szót (a hévmérsékletből
származtatva) Bugát Pál írta le először 1843-ban. A meteorológiai
szakirodalomba 1870-ben kerül be. Kialakulását talán a hévmérővel
egyenértékű hőmérő segítette elő.
A légköri víz körforgalmának leírásakor alkalmazott
kifejezések közül a gőzölgést a párolgás szorította ki (lásd alább),
míg a légköri vízgőzt egyértelműen a nedvesség szó jelöli. A
fellegnek felhővé alakulása nem meglepő, mivel a felhő a fellegnek
ősmagyar kori hangtani változata. A felleg azonban ma már csak a
költészetben fordul elő, a tudományban egyértelműen a felhő szó
terjedt el. Egyes felhőfajták neve többször változott. A mai
gomolyfelhő szót csak Heller vezette be 1888-ban. Az ismeretlen
eredetű gőz, és a szláv nyelvekből származó pára szavakat még a mai
beszédben is sokszor szinonimaként használjuk. A gőz azonban
egyértelműen gázhalmazállapotot jelent. Ezért nem volt szerencsés,
hogy Berde vízcseppekre alkalmazta. Ugyanakkor a pára finom ködöt is
jelent, mind a közbeszédben (párás az ablak), mind a meteorológiában
(párás a levegő). Így Soos helyesen tért át a gőz helyett a pára
kifejezésre. Nem fogadható azonban el sem a feltehetően olasz
származású golyócskák, sem az ismeretlen eredetű hólyagocskák szó.
Az első tömör, általában szilárd, míg a második belül üres gömb. Így
a hangutánzó csepeg szóból levezetett csepp (csöpp) bevezetése
teljesen indokolt. Ráadásul a csepeg szavunkat lehet, hogy a
finnugor korból örököltük (Benkő et al., 1970), így meg kell
becsülnünk.
A villámból származó villany (villanyosság) szó
sorsa sajnálatos. A szakmailag is elfogadható, indokolt kifejezést
ma már csak a köznyelvben használjuk. A tudomány, mint a
meteorológia esetében is, visszatért a nemzetközi kifejezéshez, az
elektromossághoz. Hasonló sors érte az egyébként szemléletes
lecsapódás és légsúlymérő szavakat. Az egyiket a kondenzáció, a
másikat a barométer helyettesíti. Nem volt szerencsés az sem, hogy
elődeink az égiháború kifejezést az idegen eredetű zivatar szóval
helyettesítették. A zivatar (zuhatar formában) első említése
1636-ból datálódik, majd 1859-ben mint zihadar jelenik meg (Benkő et
al. 1970). Ez utóbbi Soos könyve megírásának idejére vehette fel mai
formáját. A zivatar szó eredete egyébként nem teljesen tisztázott.
Nem kizárt azonban, hogy a szerb-horvát zli vetar (rossz szél)
kifejezésből származik (Benkő et al., 1970; Zaicz, 2006).
Záró megjegyzések
Talán ezzel a rövid írással is sikerült érzékeltetnünk azokat a
változásokat, amelyek a légkörtudományban és a szakmai nyelvben a
XIX. század második felében végbementek. Meglepő, hogy a vesztes
szabadságharc után, alig több mint húsz év alatt (1847 és 1870
között) a meteorológia tudománya és szaknyelve mekkorát változott. A
változás okainak kiderítése külön vizsgálatot igényelne. Az már
közel sem meglepő, hogy a kiegyezés után húsz év alatt a tudomány és
nyelvezete jelentős fejlődésnek indult. Heller könyvét gyakorlatilag
úgy olvashatjuk, mintha huszadik századi szerző írta volna. Az okok
további elemzése helyett megjegyezzük, hogy mi, a XX. században
nevelkedett meteorológusok hálásak lehetünk gyér számú elődeinknek,
akik tudományágunk ügyét a XIX. században felkarolták. Egyúttal
olyan tudományos nyelvet hoztak létre, amely lehetővé tette, hogy
szakmánkat egyáltalán elsajátíthassuk.
Tanulmányunk befejezéseként ezért álljon itt Bárczi
Géza (1975) megállapítása: „A nyelv, gondolataink, érzelmeink
kicserélődésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű
emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt feltétele. Neki
köszönhető legnagyobbrészt, hogy az egymást felváltó nemzedékek
tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a
természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem
kell minden egyes generációnak elölről kezdeni, sőt minden egyes
embernek külön, elszigetelten megvívnia.”
Köszönetet mondok Bozó László akadémikusnak a kézirat átolvasásáért
és véleményezéséért, Pusztay János egyetemi tanárnak a lebészet szó
eredetének felkutatásáért, valamint Puskás Mártának (Országos
Meteorológiai Intézet Könyvtára), aki a felhasznált műveket
rendelkezésemre bocsátotta.
Kulcsszavak: tudománytörténet, meteorológia fejlődése, tudományos
nyelv, Soos Mihály, Heller Ágost
IRODALOM
Bárczi Géza (1975): A magyar nyelv
életrajza (3. kiadás). Gondolat, Budapest
Benkő Lóránd – Kiss L. – Papp L. (szerk.)
(1970, 1976, 1984): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
I–III. Akadémiai, Budapest
Berde Áron (1847): Légtüneménytan ’s a két
Magyarhon égaljviszonyai ’s ezek befolyása a’ növényekre és
állatokra. özv. Barráné és Stein, Kolozsvár
Heller Ágost (1888): Az időjárás.
Természettudományi Társulat, Budapest
Mészáros Ernő (2013): Meteorológia a XIX.
század közepén. A nagy előd: Berde Áron. Magyar Tudomány. 174, 6,
702–712.
Mészáros Ernő (2014): Meteorológia a XX.
század első felében. Tallózás a hazai szakirodalomban. Magyar
Tudomány. in print
Soos Mihály (1870): Éghajlattan. A
természettudományok kedvelőinek. Athenaeum, Pest
Soos Mihály (1877, 1879, 1882): A
keresztény álláspontja a természetben. Szent István Társulat,
Budapest
Szily Kálmán (1999): A magyar nyelvújítás
szótára. Nap, Budapest
Zaicz Gábor (szerk.) (2006):
Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Tinta,
Budapest
LÁBJEGYZETEK
1 Értsd: közeledését a mai
tudományos nyelvhez.
<
2 Terimé: térfogat.
<
|
|
