Tényleg így van: van a jog és annak alkotását,
működését tanulmányozó tudomány. De nem mindig volt így: volt, hogy
a tudományból eredeztették a jogot. Justitianus tudósok – Gaius,
Ulpianus, Papinianus – és mások szövegeit emelte törvénnyé. (Diósdi,
1973; Nótári, 2011) Előfordul ugyan ma is, hogy jogtudósok
törvényeket írnak, de ma sem ez a fő dolguk. A jogi termékeket:
alaptörvényt, törvényeket, rendeleteket, irányelveket, körleveleket,
határozatokat, ítéleteket stb. nem ők csinálják. Közbevetőleg:
mintha nem lenne alaptalan az a nézet, amely szerint az az igazi
jogtudós, aki törvénytervezetet is tud írni. (Verebics János szerint
a törvénytervezet minősége lesz a vízválasztó a Dilettáns és a
Hozzáértő között.) Nem vitás: egy ilyen vélekedés, mármint az előző,
akár túlzottan gyakorlatközpontú is lehet. Ugyanakkor, Gillemot
László úgy nyilatkozott egyszer: „Én csak egy szakmunkás vagyok, aki
alkalmazza az elméletet.” Azt meg John Maynard Keynes mondta
állítólag: „Mindenki az elmélet szerint cselekszik, legfeljebb nem
tud róla.” Nagyon nehéz azt hinni, hogy ez nem így van a jogi
dolgokban. Mellesleg, úgy tartják, a kínaiak közel álltak ahhoz,
hogy az európaiak előtt felfedezzék a törvényszerűséget, de
megijedtek az út végétől. Azt is tudni vélik sokan, hogy a
próbálgatás olyan módszer, ami helyettesíti az elméletet. Így aztán
egyesek azt terjesztik: a kínaiak kísérletezéssel találták meg, hova
is kell helyezni a vitorlarudat a hajó fedélzetén. Akárhogy is volt,
az ismétlődés ténye az elmélet lelke. Tudomásul kell venni: a
tudósok munkája a tudomány műfajainak – enciklopédia, illetve
lexikon-szócikk, monográfia, kommentár, tanulmány, recenzió –
művelésére szorítkozik. Ez a jog és tudománya közötti első
különbség. De ez a mesterség nem egy hivatásrend monopóliuma, mások
is űzik: ügyészek, bírók, ügyvédek, végrehajtók is írnak cikkeket és
könyveket.
A jogot lehet, hogy időnként tudósok írják, de
politikusok csinálják, és ez egy nagy eltérés a két terület között.
Ez utóbbiból vannak is konfliktusok, amelyekről egyaránt lehet
olvasni a szaklapokban és a napisajtóban. Ilyen természetű probléma
nincs a természettudományokban. A fizikát csak fizikusok csinálják,
nincs külön fizika és annak tudománya. Egyébként, a joghoz leginkább
a zene és az irodalom hasonlít: vannak a művészek, és vannak, akik
írnak róluk. És persze vannak művek, tudjuk, itt is különböző
műfajokban, mint regény vagy dráma, illetőleg opera és szimfónia, és
azoknak is – kritikái. A jogtudomány és a jog másik különbözősége
épp ez: az előbbiben van kritika (Sajó,1983), az utóbbi nem
kritizálja önmagát.
Magáról a jogról számos munkát írtak, a témának van
szakirodalma mindenféle nyelveken; leegyszerűsítve mindegyik
mondanivalóját, azt lehet mondani: a jog nem más, mint szabályok
hierarchikus rendben. Maga a szabály norma, amelynek szerkezete
egyszerű, mint a zseniális dolgoké: hipotézis, diszpozíció és
szankció. De norma csak normával alapozható meg, ezt az állítást
(Kelsen, 1934) evidenciaként kezelik a jogászok. Azaz, nem lehet
minden mondatot jogként eladni. Szemben a szépirodalommal, amelyben
nem emelhető kifogás valamilyen megfogalmazással szemben, főleg ha
betartja a nyelvtan szabályait.
Nem mindenki kezd neki a jog magyarázatának a fenti
módon. Ronald Dworkin például a bíróságok működésének megértése és
megértetése nélkül elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki megértse
a jog működését. Így igaz, szemléltetésül: ha a bírák folyamatosan
nem hívnak fel egy jogszabályt, nem alkalmazzák, azaz nem említik
ítéleteikben, úgy arra a normára nehezen lehet azt mondani, hogy élő
lenne. Ebből is látszik, hogy azért, mert egy törvény hatályos, nem
biztos, hogy élő. Érdekes. Van up to date politika, de a
politikatudomány örök igazságokat keres benne, legalábbis Henry
Kissinger vákuum-elmélete (Kissinger, 2008) ezt látszik
visszatükrözni. Hogy aztán azzal hogy számolnak el a tudomány
művelői, hogy semmi sem olyan régi, mint az utolsó előtti divat, azt
el se tudjuk képzelni. A politikatudománynak csak azzal szabadna
foglalkoznia, hogyan lehet megnyerni a választást. Ennek a
praktikusak nagyon örülnének.
A jogtudomány – nemzeti, úgymint angol (Péteri,
1975), német, magyar stb. A többi tudomány ilyet nem ismer. Nincs
külön magyar filozófia, ahogy matematika vagy fizika se. Ugyanakkor
időben osztható a jogtudomány, ti. beszélnek középkoriról,
újkoriról, mint Bató Szilvia és így tovább.
Jogos kérdésként vetődik fel: és aztán mi is a
jogtudomány módszertana? Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erre a
kérdésre más választ adjunk, mint azt: a jogtudomány módszere az
összehasonlítás (Hamza, 1992; Fekete, 2011). Összehasonlítja a
különböző országok jogát, illetve az ún. nagy jogrendszerekét,
mondjuk a kontinentálist az angolszásszal vagy az iszlámot a
hinduval, az összes lehetséges változatot most nem soroljuk fel. A
szakirodalom önálló témaköre a módszertan. A jogtudomány művelői
többnyire valamilyen jogi fogalmat analizálnak, de előfordul az is,
hogy a jogban nem definiált fogalmakkal foglalkoznak, olyanokkal,
amelyek más tudományok centrális témái. A témák rendkívül sokfélék;
találunk cikket a büntetésről, de ugyanígy az érdekkutatásról, a
bírói lelkiismeretről vagy a tartalomszabályozásról (Pázmándi,
2011), és sokáig folytatható lenne a felsorolás. Ebben a tudományban
is kiemelkedik a többi közül az a tanulmány vagy könyv, amely
elméletet közöl, (Sárközy, 1985) igaz ezekhez néha fogalmakat
vesznek kölcsönbe más tudományokból (Mádl, 1985).
Tovább mutatva a jogtudomány és a jog közötti
különbségeket: az biztos, hogy a tudósok tudománya vélemény,
viszont, ami a jogba van beleírva, az nem az. Ennyiben a jog
hasonlít a matematikához vagy a fizikához, mert amit azokból
tanítanak, az sem nevezhető álláspontnak. Amit a matematika vizsgál,
az a létező valóság: a számok, a mértani alakzatok stb. Ezek nem
ábrándok, nem spekulációk. Lehet-e hamis matematikát csinálni? –
vetődik fel a kérdés. Persze, lehet félrevezető dolgokat írni, hibás
bizonyításokat készíteni, ám azokról ki fog derülni: nem matematika.
Viszont, ellenben: valamely jogra nem lehet azt mondani, hogy hamis,
a diktatúrák joga sajnos nagyon is élő valóság. Közös továbbá a
matematikában és a jogban az, hogy mindkettő elég elvont, és
mindkettő használ szimbólumokat, tetejébe a jog nem csak állandóan
absztrahál, de néha igen nehezen követhető a jelölési rendszere:
vegyük például azt a kifejezését, terminus technicusát, hogy
„osztályra bocsájtás” vagy egy ház „tulajdonjoga”. Elsőre nem igazán
kitalálható fogalomtartalommal bíró kifejezések. A Juristen szó
majdnem behelyettesíthető a hírhedt goethei mondatba a Mathematiker
helyére. „Die Mathematiker sind eine Art Franzosen; redet man zu
ihnen, so übersetzen sie es in ihre Sprache, und dann ist es
alsobald ganz etwas anderes.”1
Azért majdnem, mert a jog jogászok nélkül is jog, a matematika
viszont nem; ahogy Rényi Alfréd mondja, törzsszámok nincsenek
matematikusok nélkül. Hogy aztán a jogtudomány miért nem számít
reáltudománynak, amikor amit górcső alá vesz, a szerződések, a
szabályok, az ítéletek mind-mind valóságosak – az nekünk
megválaszolhatatlan kérdés. Meg aztán, ha az embert elítélik a
büntetőjog alapján, vagy kártérítést kell fizetnie
szerződésszegésért a polgári jog szabályai szerint, az nem puha
következmény, az nem Hermann Hesse-i Glasperlenspiel.2
És ha a kőtáblákra írt parancsokra gondolunk, nem is értjük
elődeinket, hogyan gondolhatták, hogy nem a jog a legkeményebb, a
legreálisabb valami az emberiség történetében.
Amúgy lehet szépeket is hinni és írni a jogról,
lásd Weöres Sándor gondolatát: „A szabály semmit se ér, ha
elhatározás-szerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad;
a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman hajlékonyan
támogat”, vagy Bibó Istvánét, akiről azt írja Perecz László: „…a
fiatal Bibó számára a jog magatartásokat és szabályokat egyaránt
átfogó jelenségvilága természetesen a »valóság« és az »érték«
fogalmi
|
|
dualitásában ragadható meg, a jogtudomány pedig a
valóságtudományokkal szembeállított értéktudományok egyike lesz.”
(Perecz, 2008, 243.) Kommentálva e két mondatot: talán idealizmus,
talán nem, úgy beállítani a jogot, ahogy azt Láncos Petra Lea teszi,
mint ami értékeket keres (ezen az alapon azt is lehet mondani, hogy
a közgazdaságtan pedig a boldogság kék madara után fut, ami, paradox
módon nem tévedés, mármint: sem ezt állítani sem ezt tenni), az
viszont tény, hogy a jog nem magyarázza önmagát, nincs önreflexiója.
(Úgy értjük: a jogszabály a jogszabályban nem szól magáról, ahogy az
ítélet se az ítéletben.) Talán az ún. értelmező rendelkezések és
néhány preambulum a kivétel. És az Univerzum is hallgat, az se
magyaráz magáról semmit, a számokról nem is beszélve: a nulla mennyi
ideig hallgatott magáról! A fránya irracionális számokat ne is
említsük! A jog annyiban hasonlít a Természetre, hogy egyik se
ismeri be tévedését. Később igen, javítanak magukon, szerencsés
esetben…
Persze, nemcsak nemzeti jogok vannak, hanem
nemzetközi jog is, bár arról is a nemzetállamok állapodnak meg, de
az nem sokat foglalkozik velünk, emberekkel, mert fő tárgyköre az
államok, vagy ahogy Friedrich Nietzsche nevezi őket, a les monstres
froids, egymás irányába való viselkedése.
És van még a nemzeti jogokon felül az európai jog
(Verebics, 2004), ezt is államok, a tagállamok alkotják, egy kicsi
más színt a Bizottság azért hozzákeverhet. Van, aki szerint pont
fordítva van, de lényegileg az egész nem más, minthogy a tagok
megígérik egymásnak; ha egymáshoz vendégségbe mennek, mindig lesz
virág az asztalon, a függöny félre lesz húzva, megengedett a
couchsurfing vagy épp ellenkezőleg – tilos.
Annyiban viszont tényleg humán tudomány a
jogtudomány, hogy maga is kritizálja vizsgálódása tárgyát, ilyet a
természettudósok nem tesznek. Nem mondják, hogy lenne alternatívája
annak, ami van: olyan értekezést nem olvastunk, amely szerint
másképp is fel lehetne építeni az atomot. Szóval hiába mondják
egyesek magukat militáns materialistának, aligha van más ötletük az
Univerzum teremtésének mikéntjére, mint Albert Einstein Nem
Kockajátékosának, ahogy Walter Isaacson is megemlékezik a híres
anekdotáról. Meg aztán, ha tévedett volna is valamiben a fizika
Shakespeare-je, mondjuk az Univerzum tágulása tekintetében, ne
feledjük el azt az intelmet, amely így szól: „Fiam, nem a legnagyobb
emberek tévednek a legritkábban.”A jog nemcsak hierarchizált
mondatok halmaza, hanem sajátos nyelvezettel rendelkező struktúra,
amely furcsa módon nem használja a felszólító módot, kérdő mondat
meg egyáltalán nincs benne. (Ez azért van, mert annyira biztos a
dolgában? Igen, az író bíró, illetve a jogalkotó; a beszélő ügyvéd
és ügyész biztos a dolgában, vagy legalábbis annak kell látszania,
tehát nem lehet úgy valaki Hamlet-színész, hogy kételkedik Hamlet
szövegében.)
Egyedül a tudós kételkedhet a jogban. Választ
valami témát, és annak kapcsán okvetetlenkedik. De nincs könnyű
helyzetben, mert a kutatónak csak témái vannak, a jognak meg
tárgykörei, ezeket kell összegereblyéznie. Jó meghatározás a jogra a
következő: „Jog az, amit keresnek.” (Ződi, 2012) A jogtudomány akkor
kapcsolódik a joghoz egyenesen, ha valami keresett tárgykörrel
foglalkozik; ettől függetlenül vannak olyan témák a jogtudományban,
amelyek fontosságát csak úgy lehet érzékeltetni, ha az ember azt
mondja: „Ez alapkutatás.”
Sokak számára kérdéses, miért van szükség jogra. Ők
valószínűleg nem ismerik Csányi Vilmos meghatározását: „Az ember
ravaszkodó állat.” A jog erre a minősítésre reagál: a szemben álló
felek vitáját egy harmadik, egy kívülálló szemével nézi, nem a
szituáción belül lévők szemüvegén keresztül. De a jog nem terapeuta,
nem az érdekli, ami az asztal alatt van, hanem ami az asztalon. A
jog voltaképpen a ravaszkodókkal szembeni kínai fal. A jog
mibenlétét azzal a felismeréssel lehet illusztrálni, ami egy
amerikai szenátoré volt, aki egyszer így kiáltott fel: „Kontrollálni
kell az államot, különben fejünkre gyújtja a házat, mert őrült.”
Van, aki szerint, ha ezt a németek tudták volna, nem jutottak volna
oda, hogy Drezdát újjá kellett építeni. A jog hiányában lévő űr
érzékeltetésére szokták még azt a gondolatkísérletet említeni, amely
szerint, ha száz gorillát fölrakunk a buszra, egy se fog élve
megérkezni száz kilométerre lévő úticéljukhoz.
A szabály jellemzően mindig előír valamit, vagy
ellenkezőleg, tilt. Az előírás, illetőleg a tilalom többnyire
mindenkire kiterjedő, de kivételezés is megfigyelhető. A szabály
alkotása mennyiségileg nem esik korlátozás alá, az más kérdés, hogy
a sok szabályt egyes irányzatok ellenzik. Minőségi szempontból
viszont a jog a civilizáltnak tartott államokban az
alkotmánybíróságok vagy legfelsőbb bíróságok szigorú kontrollja
alatt áll. Ezek a szervek megsemmisíthetik, hatálytalanná tehetik az
élő jogot. Ennek oka, hogy az elméleti felismerés és történelmi
tapasztalat, miszerint mind a parlament, mind pedig a rendeleti úton
kormányzó végrehajtó hatalom képes az ún. törvényes jogtalanságot, a
gesetzliches Unrecht-et létrehozni. A jog tehát veszélyes üzem, de
azért több mint a törvények összeadva. Mondják; a jog olyan
szerkezet, ami önmaga fölé visszahajlik (Szabó, 2011). Tényleg: a
jog önmagára hivatkozik, így aztán nem mindent ismer el jogosnak, ez
valami olyasféle, mint a Shylock-eset. És fordítva: nem mindent tart
jogtalannak, ami, úgy gondolnánk, az előzőekből következően
jogellenes lenne.
Szóval bonyolult egy konstrukció a jog, a
fentiekből következően a tudomány gyermeke, aztán az más kérdés,
hogy mindig megtudja-e, meg tudta-e nevelni csemetéjét. Nagyon úgy
látszik, hogy mostohaatyjának, a politikának, mások a nevelési
elvei.
Kulcsszavak: jog, jogtudomány, reáltudomány, szabály, norma,
módszertan, összehasonlító jog
IRODALOM
Diósdi György (1973): A római jog világa.
Gondolat, Budapest
Fekete Balázs (2011): A modern
jogösszehasonlítás paradigmái. Gondolat, Budapest
Hamza Gábor (1992): Az összehasonlító
jogtudomány kibontakozásának útjai Európában. Állam- és Jogtudomány.
38, 3–4, 275–296.
Kelsen, Hans (1934): Reine Rechtslehre:
Einleitung in die rechtwissenschaftliche Problematik. Deutlicke,
Leipzig 2008-as kiadás: •
WEBCÍM
Kissinger, Henry (2008): Diplomácia. Panem
Grafo, Budapest
Mádl Ferenc (1985): Vékás Lajos munkája a
jogtudomány relativitás-elméletéről. Állam- és Jogtudomány. 28, 2,
374–382.
Nótári Tamás (2011): Római köz- és
magánjog. Scientia, Kolozsvár
Pázmándi Kinga (2011): A
média-tartalomszabályozás hazai modelljének néhány aktuális
kérdéséről. Gazdaság és Jog. 19, 1, 18–22.
Perecz László (2008): Nemzet, filozófia,
„nemzeti” filozófia. Argumentum, Budapest
Péteri Zoltán (1975): A jogösszehasonlítás
kezdetei az angol jogtudományban. Állam- és Jogtudomány. 13, 3,
393–414.
Sajó András (1983): Kritikai értekezés a
jogtudományról. Akadémiai, Budapest
Sárközy Tamás (1985): A jogi személy
elméletének átalakulása. Közgazdasági és Jogi, Budapest
Szabó Miklós (2011): A jog
alkothatóságáról. Miskolci Jogi Szemle. 6, 183–195.
Verebics János (2004): Az európai magánjog
fejlődésének főbb irányai, a jogegységesítés útjai és újabb
állomásai. Stratek, Budapest
Ződi Zsolt (2012): Jogi adatbázisok és
jogi forráskutatás: gépek a jogban. Gondolat, Budapest
LÁBJEGYZETEK
1 „A matematikusok
olyanok, mint a franciák; az ember beszél velük, ők ezt lefordítják
a saját nyelvükre, és akkor már valami egészen mást jelent.”
<
2 Magyar címe: Az
üveggyöngyjáték.
<
|
|