Bevezetés

Az emlősök között egyetlen olyan alcsaládot ismerünk, mely a Palearktikus faunaterület nyugati részének bennszülött csoportja. Ezen alcsalád, a rágcsálók közé tartozó földikutyaformák (Spalacinae) képviselői tökéletesen alkalmazkodtak a kizárólagosan felszín alatti életmódhoz. Hosszúkás, hengeres alakú és a hátsó végén lekerekített testüket finom, selymes bunda fedi. Lábuk rövid, fejük lapos, ék alakú. Szemüket bőr és szőr takarja, fülkagylójuk pedig teljesen visszafejlődött. Metszőfogaik, melyeket járataik ásásához használnak, nagyméretűek és kilógnak a szájukból (1. ábra). Növényi étrenden élnek, táplálékukat gyökerek, gumók, hagymák alkotják (Topachevskii, 1969). Az ide tartozó fajok hosszú idő óta különleges helyet foglalnak el a zoológiai kutatások sorában, az utóbbi évtizedekben pedig az evolúcióbiológusok figyelmének központjába kerültek. A magyar kutatók jelentős szerepet vállaltak abban, hogy minél többet megtudhassunk e rendkívüli rágcsálókról. A nyugati világ tudományos alapossággal először az ő munkásságukon keresztül értesülhetett a földikutyákról; testfelépítésük, életmódjuk és viselkedésük titkait először ők tárták a tudományos közösség elé (Méhely, 1909; Vásárhelyi, 1926). A Magyar Tudományos Akadémia pályázatára beadott munkájában Méhely Lajos már 1909-ben elkészítette a földikutyák mai napig talán legalaposabbnak mondható rendszerét, melyben a korabeli próbálkozásoknál sokkal kiforrottabb és előremutatóbb álláspontot képviselt, a darwini evolúciós elképzelések szellemében. Bár A földi kutyák fajai című munkát jelentős kritikák érték az 1950-es évektől kezdődően, és Méhely rendszerét túlságosan és indokolatlanul „felszabdalónak” tekintették, a csoport fajainak az 1960-as években indult kromoszomális kutatása, majd napjaink több gén szekvenciáján alapuló filogenetikai eredményei egyre-másra igazolják Méhely meglátásait és rendszerének alapvető helytállóságát (Hadid et al., 2012; Németh et al., 2013).

1. ábra • Délvidéki földikutya (Nannospalax (leucodon) montanosyrmiensis) Kelebia közeléből

Evolúciós modellállatok

A földikutyák nem csupán rendszertani szempontból érdekesek, körükben a fajok kialakulásának evolúciós folyamata is jól tanulmányozható (Nevo, 1991). Az elmúlt évtizedek során elsősorban a Közel-Kelet földikutyáin részletesen vizsgálták, hogy a genetikai különbségek mellett milyen viselkedési, élettani és ökológiai különbségek alakultak ki az egyes állományok között. Ezek a változások fontos lépései azoknak a folyamatoknak, amelyek végül önálló fajok kialakulásához vezet(het)nek. A földikutyák esetében nem csupán a fajképződés valamely speciális módja, hanem az önálló fajok kialakulásához vezető evolúciós lépések számos típusa és aspektusa is vizsgálható, a fajképződést kiváltó okoktól kezdve az alkalmazkodás molekuláris biológiai szintjein keresztül az új vagy speciális élőhelyek különleges körülményei közötti fennmaradáshoz szükséges élettani, ökológiai és viselkedésbiológiai változásokig.

A klíma szerepe a fajképződésben

Az egyik legutóbbi, magyar, izraeli és török együttműködésben végzett vizsgálat során, melyben mitokondriális gének alapján megalkották az egész alcsalád törzsfáját, megbecsülték az egyes leszármazási vonalak elválásának legvalószínűbb időpontját is. Az alcsaládra vonatkozólag azt találták, hogy nagyjából négyszázezer évente jöttek létre új elágazások, míg az egyes fajkörökön (superspecies) – mint a levantei (Nannospalax ehrenbergi) vagy a nyugati földikutya (N. leucodon) – belül százezer éves periódusú fajkeletkezési mintázatot találtak. A legvalószínűbb értelmezés szerint ez a fajképződési mintázat a nagy eljegesedési szakaszok klímáját alapvetően befolyásoló, a Föld-pályaelemek ciklikus változásaiból eredő, úgynevezett extraterresztris okok (excentricitás, precesszió és a tengelyferdeség változása) periodikusságával hozható kapcsolatba (Hadid et al. 2012, 2. ábra).

A pleisztocén kor glaciális–interglaciális ciklusai a földikutyák ma ismert elterjedési területének nagyfokú változásával jártak együtt. A csoport elterjedési területének déli részén (a Földközi-tenger afrikai és levantei partvidékén) ez a sivatag és a füves puszták egymásba átalakulását jelentette. Az elterjedési terület északi részén (a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencében), ahol ma a nyugati földikutya (N. leucodon) fajkör él, a glaciális időszakokban nyílt hidegsztyep-vegetáció volt jellemző, mely az interglaciálisok során fokozatosan alakult át előbb felnyíló száraz, majd zárt üde lombhullató erdővé, majd mikor ismételten hűlni kezdett a klíma, előbb elegyes majd tűlevelű erdőségekké, melyek fokozatosan felnyílva ismét hideg sztyeppé alakultak. Természetesen a helyi domborzati viszonyok nyomán létrejövő speciális mikroklímájú területek (különösen a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencében) lehetővé tették kis, elszigetelt földikutya-populációk fennmaradását a kedvező adottságú refúgiumokban az általánosságban kedvezőtlenné váló élőhelyi körülmények között is. Mindez nagy jelentőséggel bírt a földikutyák evolúciója során, és fontos szerepet játszott a csoportra jellemző fajgazdagság kialakulásában.

A Kárpát-medence földikutyái

A 2005 óta zajló hazai vizsgálatok eredményei nagy változást hoztak a Kárpát-medencei földikutyák

megítélésével kapcsolatban. Az elvégzett genetikai vizsgálatok bebizonyították, hogy – az addig általánosan elfogadott nézettel szemben – (és összhangban Méhely elképzeléseivel) a Kárpát-medencében öt, egymástól genetikailag nagymértékben különböző, a Kárpátok ívén kívül sehol másutt elő nem forduló földikutyafaj honos (3. ábra). Ezek a nagytestű földikutyák (Spalax) közé tartozó mezőségi földikutya (S. antiquus), valamint a kistestű földikutyák (Nannospalax) nyugati földikutya (N. (superspecies leucodon)) fajcsoportjába tartozó erdélyi földikutya (N. (leucodon) transsylvanicus), magyar földikutya (N. (leucodon) hungaricus), délvidéki földikutya (N. (leucodon) montanosyrmiensis) és szerémségi földikutya (N. (leucodon) syrmiensis).

A Kárpát-medence bennszülött földikutyafajai elterjedésének tisztázása a legutóbbi időkig váratott magára. Ebből a szempontból a nagytestű földikutyák közé tartozó mezőségi földikutya volt a legrejtélyesebb. Az Erdélyben honos földikutyák előfordulási helyeinek feltérképezése döntően a XIX. század végén zajlott, amikor tudományos körökben csupán egyetlen földikutyafaj létét fogadták el, ezért a lelőhelyek csupán mint „a földikutya” előfordulásai lettek lejegyezve. Méhely Erdélyből kizárólag a kistestű földikutyákhoz sorolt erdélyi földikutya élőhelyeiről rendelkezett példányokkal, ezért valamennyi erdélyi földikutya-előfordulási helyet – azokat is, amelyekről nem rendelkezett példánnyal – e faj élőhelyeként ismerte el. Bár Méhely is ismert egy nagytestű földikutyát Erdélyből, azonban csupán régészeti, szubfosszilis leletanyagból, ezért azt a bukovinai földikutya (S. graecus) már kihalt alfajának tartva, S. graecus antiquus-nak nevezte el (Méhely, 1909). Szunyoghy Jánosnak tűnt fel a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található három, Erdélyből származó, de biztosan nem a kistestű földikutyák közé tartozó recens példány. Ezeket megvizsgálva úgy találta, hogy a bukovinai földikutya egy ma is élő alfaját képviselik, és S. graecus mezosegiensis névre keresztelte őket (Szunyoghy, 1937). Azonban sem akkor, sem később nem került sor további vizsgálatokra és gyűjtésekre, melyek az új alfaj elterjedését tisztázták volna. Napjaink terepi vizsgálatainak köszönhetően száz évvel Méhely munkásságát követően sikerült rekonstruálni a mezőségi földikutya Kárpát-medencei elterjedését. A koponyamorfológiai és molekuláris biológiai vizsgálatok alapján megerősítést nyert, hogy a Méhely által szubfosszilis anyagból S. g. antiquus néven, majd Szunyoghy által recens példányok alapján S. g. mezosegiensis néven leírt földikutyák ugyanazon fajhoz tartoznak, mely viszont önálló fajt képvisel a Spalax nemzetségen belül (Németh et al. 2013, 4. ábra).

Megőrzésük lehetőségei

A Kárpát-medencei földikutyákat a korábbi gyakorlattal ellentétben, természetvédelmi szempontból sem lehet többé egységesen kezelni. Eltérő egyedszámú és különböző elterjedési területű fajok vannak köztük, s veszélyeztetettségük mértéke is más (Németh et al., 2009). Jelenlegi ismereteink szerint ezek a földikutyafajok a szárazföldi gerinces állatok között az egyetlenek, melyek a Kárpát-medencében alakultak ki, és az egész világon kizárólag itt fordulnak elő, így régiónkban a gerincesek között valószínűleg ők képviselik az egyik legjelentősebb természeti értéket.

Az IUCN Vörös Könyv kategóriái alapján az erdélyi földikutya Sérülékeny, a magyar földikutya pedig Veszélyeztetett besorolású (Németh et al., 2009). A délvidéki földikutyának mindössze három populációja létezik az egész világon, melyek Magyarország déli részén a szerb határ közelében, illetve a szerbiai Vajdaságban találhatóak. A rendszeres állományfelmérések szerint a faj teljes egyedszáma nem éri el az ötszáz példányt, megmaradt élőhelyeit folyamatosan fenyegeti a beszántás, erdőtelepítés, valamint a beépítés és ipari hasznosítás. Mindezen tényezők miatt a délvidéki földikutya Kritikusan veszélyeztetett (Németh et al., 2013). A szerémségi földikutya mindkét magyarországi előfordulási adata a Dunántúlról származik, de hazánknak erről a vidékéről 1925 óta nincs bizonyított adat földikutyáról. A faj szerbiai populációiról az utolsó adatokat 1984-ben tették közzé, ami reményt adott arra, hogy talán a Szerémségben még lehetnek túlélő populációk. Sajnos a faj szerbiai előfordulási helyein végzett átfogó kutatás során – mely a térség valamennyi, földikutyák számára potenciálisan alkalmas élőhelyére kiterjedt – sehol sem sikerült földikutyák jelenlétét igazolni. Mindezek alapján feltételezhető, hogy ez a földikutyafaj a Kipusztult kategóriába tartozik.

A legutóbbi eredmények ismeretében különösen fontos a Kárpát-medence még fennmaradt endemikus földikutyafajainak megőrzése a következő generációk számára.
 

Kulcsszavak: földikutyaformák, klímaváltozás, rendszertan, evolúcióbiológia, természetvédelmi biológia
 

IRODALOM

Hadid, Yarin – Németh, A. – Snir, S. – Pavlíček, T. – Csorba, G. et al. – Nevo, E. (2012): Is Evolution of Blind Mole Rats Determined by Climate Oscillations? PLoS One. 7, 1, e30043. doi:10.1371/journal.pone. 0030043 • WEBCÍM

Méhely Lajos (1909): Species generis Spalax. A földi kutyák fajai származás- és rendszertani tekintetben. MTA, Budapest • WEBCÍM

Németh Attila – Homonnay Z. G. – Krizsik V. – Csorba G. (2013): Old Views and New Insigths – Taxonomic Revision of the Bukovina Blind Mole Rat, Spalax graecus (Rodentia: Spalacidae). Zoological Journal of the Linnean Society. 169, 903–914. DOI: 10.1111/zoj.12081

Németh Attila – Révay T. – Hegyeli Zs. – Csorba G. (2009): Chromosomal Forms and Risk Assessment of Nannospalax (superspecies leucodon) (Mammalia: Rodentia) in the Carpathian Basin. Folia Zoologica. 58, 349–361. • WEBCÍM

Nevo, Eviatar (1991): The Subterranean Mole Rats (Spalax ehrenbergi superspecies) in Israel as an Evolutionary Model of Active Speciation and Adaptive Radiation. (Abstract, Proc. Zool. Soc. Israel. Tel-Aviv Univ., Israel. 16–17 Dec. 1990) Israel Journal of Zoology. 37, 3, 174–175.

Szunyoghy János (1937): Egy új Spalax Erdélyből. Állattani Közlemények. 34, 185–191.

Topachevskii, Vadim Aleksandrovich (1969): Fauna of the USSR: Mammals. Mole Rats, Spalacidae – Smithsonian Institution and the National Science Foundation, Washington • WEBCÍM

Vásárhelyi István (1926): Adatok a földikutya (Spalax hungaricus hungaricus Nhrg.). életmódjának ismeretéhez. Állattani Közlemények. 23, 169–226.