A megemlékezés mindig vissza- és előretekintés is.
Emlékezünk azokra, akiknek a magyar zoológia jelentős eredményeit
köszönhetjük, és áttekintjük tudományterületünk mai, a jövőbe mutató
főbb irányait, esélyeit. Emlékezünk az iskolateremtő professzorra,
Dudich Endrére, aki életét arra tette fel, hogy valóban egyetemi
TANÁR legyen, akinek tanszéképítő munkája révén lehetett a Magyar
Természettudományi Múzeum Állattára a hazai zoológia központja.
Fiatal kutatóként ide belépve Mahunka Sándor kiemelkedő zoológusok,
entomológusok egész nemzedékével találkozhatott, és válhatott
szakterülete meghatározó kutatójává.
Ezek az eredmények alapozták meg, hogy a hazai
zoológia jelentős részt vállalhatott a magyar természetvédelem előtt
álló feladatok megoldásá-ban. Bátorliget vizsgálata és
újravizsgálata, a Nemzeti Parkok faunafeltáró munkái, a long-term
ökológiai kutatások védett területeken, a természetvédelmi
alap-állapotfelmérések, a Kis-Balaton és a Szigetköz
állapotváltozásai, a globális klímaváltozás hazai hatásai, a
biodiverzitás-monitorozó rendszer számos kutatónak adott
munkaprogramot. Zoológusok, entomológusok jelentős részt vállaltak
emellett a hazai növény- és erdővédelem, a vízminősítés és
vízminőség-védelem feladatainak megoldásában is. A
tanulmánykötetekben és a rendszeressé vált ökológus-kongresszusokon
nyilvánvalóvá vált a hazai zoo-ökológia sokszínűsége, a ránk,
zoológusokra is jellemző „feltűnő sokféleség”.
Bár az expedíciós utak elé még ma is számos
nehézség tornyosul, anyagiak és politikaiak egyaránt, eredményeink
azt igazolják, hogy ezeket kellő elszántsággal le lehet küzdeni. A
magyar trópusi talajzoológiai expedíciók nemcsak új fajok tömegének
leírását eredményezték, de rávilágítottak ezeknek az ökológiai
rendszereknek a sebezhetőségére is. A monszunikus Délkelet-Ázsia és
az arid Belső-Ázsia számos kutatót vonzott, az eredmények pedig
közlemények százaiban olvashatók. Ezeknek az expedíciós utaknak
jelentős szerepük volt abban, hogy több állatcsoport
(földigiliszták, atkák, számos rovarcsoport)
taxonómiai-biogeográfiai kutatásában a magyar zoológia a világ
élvonalában volt és van.
Emellett a fiatalabb generáció egyre inkább olyan
határterületek iránt kezdett érdeklődni, mint a viselkedésökológia,
az evolúciós ökológia, a parazitizmus ökológiája, a
populációökológia és -genetika összefüggései, a molekuláris eszközök
alkalmazása a taxonómiai, filogenetikai és biogeográfiai kutatásban
stb. Ez utóbbi vizsgálatok éppen a Kárpát-medence életföldrajzi
határhelyzete, sokszínűsége miatt kiemelkedő jelentőségűek. A
„sikertörténetek” mellett azonban nem feledkezhetünk meg azokról a
tanulságokról sem, amelyek a további előrelépést megalapozhatják.
Állítják, hogy századunk egyre inkább a biológia százada lesz. Erre
utalnak a neurobiológiának a közelmúltbeli eredményei, a humán genom
program és további genomikai programok sikerei, az immunológia és a
molekuláris sejtbiológia vívmányai. Nem jelenhet meg a Science, a
Nature vagy akár a PNAS olyan száma, amely ezekről a területekről ne
hozna egy-egy jövőnket, életminőségünket, egészségünket meghatározó
új felismerést. Vajon milyen esélyei vannak ebben a tudományos
közegben a zoológiának?
Ahhoz, hogy kedvező kilátásaink legyenek, több
alapkérdésre kell jó válaszokat adni. Látnunk kell a
világtendenciákat, a prioritásokat zoológián belül, de azon kívül
is. Megvannak-e nálunk ezek az irányok, legalább csíráikban? Ha
választani, dönteni kell a prioritások között, melyek azok a
területek, amelyek művelésében korlátozott anyagi, ám némileg jobb
földrajzi lehetőségeink alapján valóban esélyesek vagyunk? Melyek
azok a témakörök, ahol a legsikeresebben építhetünk korábbi
eredményeinkre? És ami végül is a sikert vagy kudarcot eldöntheti:
milyen képzettségű zoológusokra van és lesz szükségünk a jelenben és
a nem távoli jövőben? Hol és hogyan, kik által és kiknek képezzük
zoológusainkat?
Nem kerülhető meg, hogy kritikusan és önkritikusan
körülnézzünk a világban, szemlézzük az eredményeket. Nézzük az
impaktot, széles értelmében és ne csak a számok bűvöletében.
Kétségtelen, vannak olyan biológiai tudományterületek, ahol a
kutatás „szuperszonikus” iramban röpül előre. Dollármilliókkal
támogatott, nagy létszámú csoportok dolgoznak a kor legmodernebb
infrastruktúrájával és műszereivel felszerelve. Nem gond, ha a
műszereket akár évente le kell cserélni, ha a témában – mondjuk –
évente kétszáz új cikk jelenik meg, hiszen a kongresszusokon vagy
még inkább a témaközpontú workshop-okon (ide is betört a fast food
nyelv!) mindenről gyorsan értesülhetünk, ami fontos és aktuális,
hiszen már kezünkben van a világháló, egyre több cikk letölthető
(pláne, ha fizetni is tudsz). Emellett talán nem is kell mindenkinek
mindent elolvasnia, hiszen az igazán „menő” témákban 20–40
társszerzős cikkek születnek, ahol a nagy falanszterekben bízvást
szükség van olyanokra is, akik csak „széklábat faragnak”. Ám ott azt
sem olvassák, amit a témában ezelőtt húsz évvel ezelőtt írtak,
hiszen akkor a téma vagy meg sem született, vagy az akkor használt
módszerek azóta teljesen elavultak. Az „impakt” gyorsan jön, de
hasonló sebességgel el is megy. Az eredmények zömének „felezési
ideje” (amikor még a fele igaznak tartható, Pólya László
növényfiziológus szellemes meghatározása szerint) elég rövid. Ott
aztán olyan végképp nincs, hogy valami 1758 óta Musca domestica,
netán Canis lupus legyen?
Be kell látnunk, a jelen és a még belátható jövő
„menő” témáihoz képest zooógusaink zöme, legalábbis ami a
módszereket és az eszközöket illeti, pedestrian tudományt művel,
Szentágothai János szavával élve. Ám ettől még szellemi szárnyaink
nem okvetlenül csökevényesek. Tetszik, nem tetszik az új fajok
tömegét még fel kell fedezni, és tisztességesen le is kell írni.
Távolról sem csak azért, hogy holnapután ne úgy pusztuljanak ki,
hogy még tudomást sem szereztünk a létezésükről. Életmódjuk, az
ökoszisztémák anyagforgalmában, energiaáramlásában betöltött
szerepük, filogenetikai összefüggéseik, hasznosítható anyagaik új,
számos esetben létfontosságú felismerésekhez vezetnek. Mindaz, amit
a legközelebbi múltban megtudtunk például az esőerdők epifill
mikroközösségeiről, a tengerparti árapályzóna mezopszammonjának
kapilláris vizében élő törpe lényekről (mellesleg: néhányuk
felfedezése filogenetikai jelentőségű új rendek és osztályok
leírását indokolta), a mélytengeri árkokban feltörő forró
„juvenilis” vizek mikroszervezeteiről, minőségi változásokat hozott
a bioszféra kialakulásáról és működéséről szerzett ismereteinkben.
Ezért a feltáró célzatú expedíciós utak ideje még korántsem zárult
le.
Bizonyított tény, hogy az utóbbi évezred
legmelegebb évszázadát hagytuk magunk mögött, és a XXI. bízvást még
melegebb lesz. Ezzel együtt látjuk-tapasztaljuk, hogy a növényzetben
és az állatvilágban is felgyorsult elterjedés-változások, eltűnések
és betelepülések zajlanak. Ennek a dinamikának az alapkérdése így
szól: „Valóban kevés győztese és sok vesztese lesz-e a globális
változásnak?” Ez a Föld hőháztartásának megváltozása miatt
klímaváltozás, de távolról sem
|
|
csak az. Változik az életközösségek összetétele,
stabilitása, terhelhetősége és termelőképessége. Tehát nemcsak, hogy
meg kell maradniuk a terepi vizsgálatokon nyugvó
szünbiológiai-ökológiai kutatásoknak, hanem feltétlenül erősödniük
kell, kibővülve hosszabb időtávlatú (long-term) vizsgálatokkal,
amelyeket a jelenlegi pályázati rendszerek – enyhén szólva – nem
favorizálnak. A populációs szintű vizsgálatokkal egyre szorosabbá
válik a kapcsolat az ökológia és az evolúcióbiológia között. Már
nemcsak azt kérdezzük, hogy adott helyen-közösségben „hányan
vannak”, és „milyen eloszlásban”, hanem azt is, hogy „mit
csinálnak”, és az is egyre inkább érdekel bennünket, hogy mi az a
genetikai program, amely a tűrés és alkalmazkodás lehetőségeit
behatárolja, és milyen evolúciós folyamatok játszódnak le a
populációk közti interakciók, a kompetíció, a predáció, a tápnövény-
és gazdaspecializáció, a fitofág elleni kémiai védekezés stb. során.
Láthatjuk, hogy az Ecology and Evolution nemcsak egy kiválóan
szerkesztett folyóirat címében van együtt (TREE – Trends in
Ecology & Evolution), hanem valóban ez a tudomány trendje,
tartalmában és szemléletében is. Az „ökológiai színen zajló
evolúciós színjátéknak” (George Evelyn Hutchinson) azonban nemcsak
kódolt szövege van, hanem forgatókönyve is. Szereplői jönnek-mennek,
időnként süllyesztőbe is kerülnek. Azt, hogy a szereplők milyenek
voltak, merre jártak, mit tettek, fáztak-e, vagy épp melegük volt,
már nem csak a fossziliákat faggatva és hiányaikat merész
hipotézisekkel kitöltve próbáljuk nyomon követni. A génekben kódolt
információ arról is tanúskodik, honnan jöttünk, milyen utakat
megtéve, eközben kikkel érintkeztünk, keveredtünk; milyen
kényszerfeltételeken, „palacknyakakon” kellett átjutnunk. Mintegy
negyedszázada önálló szakszóval is jelöljük ezt az új irányt,
filogeográfiának, az evolúciós folyamat földrajzi vetületének
nevezve (Avise, 2000).
Technikai lehetőségeink rohamos bővülésével nemcsak
tudásunk gyarapszik, hanem az az „ökológiai lábnyom” (ecological
footprint) is, amellyel Földünket és bioszféráját tiporjuk.
Megszerzett tudásunkat ezért nemcsak anyagi javaink gyarapítására,
hanem „lábnyomunk” elviselhetőbbé tételére, ezáltal a bioszféra
utódaink számára való megőrzésére is kell, kellene fordítani. Ha
igaz az, hogy minden faj kialakulása és kipusztulása pótolhatatlan
és egyedi esemény az élet történetében, és minden, ami
pótolhatatlan, egyben eszmei érték hordozója is, akkor az élővilág
megóvása „kategorikus imperatívusz” kell legyen. Ezt a célt
szolgálja az integrált szemléletű természetvédelmi (konzerváció-)
biológia, amelynek fontosságát azóta érzékeljük igazán, amióta a
természetvédelemben a rezervátumszemléletű „szegregációs” modellt
felváltotta az ökológiai hálózatokban gondolkodó „integrációs”
modell (Mader, 1991).
A vázolt helyzetkép véleményem szerint egyértelműen
jelzi, hogy a következő időszakban a biológiában is előtérbe kell
kerülniük bizonyos integrációs tendenciáknak, a „szub-”- és
„szupra-” irányoknak közeledniük kell egymáshoz. Ennek fényében kell
szemügyre vennünk, hogy egyetemeinken milyen a zoológusképzés,
lesz-e zoológus-utánpótlásunk? Jó néhány évvel ezelőtt a svájci
UNESCO Nemzeti Bizottság nemzetközi konferenciát tartott Education
and Science for Maintaining Biodiversity címmel. Kitűnt, hogy a
legtöbb európai ország felsőoktatásából szinte eltűntek a biológiai
sokféleség alapjait oktató tárgyak. Nemcsak a sokféleséget
leíró-regisztráló idiografikus tudományok (az ún. szünfenobiológiai
tudományok, a taxonómia) szorultak háttérbe, hanem a sokféleséget
értelmező nomothetikus ökológia, szisztematika és evolúcióbiológia
is. E tekintetben a hazai helyzet ma még viszonylag jobb. Hiányok
leginkább azokon a modern határterületeken vannak, amelyeket
egyelőre csak néhány egyetemi tanszéken művelnek, egyúttal oktatnak
kutatói szinten. Ám látható az is, hogy szakirányú zoológusokat,
például helminthológusokat, entomológusokat, malakológusokat,
talajzoológusokat stb. döntően posztgraduális szinten lehet és kell
képezni. Ennek sikerét azonban az alap- és mesterképzés során kell
megalapozni, szakirányú tárgyakkal, tudományos diákköri munkákkal.
Ehhez azonban a bolognai rendszer Prokrusztész-ágyába szorított
képzési struktúránk túl merev, a hallgató-oktatói „létszámolló”
szétnyílása és a minőség ellen ható normatív rendszer pedig a
rutinszerű oktatás felé billenti a mérleg nyelvét.
Ilyen körülmények között az új irányok, módszerek
meghonosítása jelentős erőfeszítéseket igényel, különösen akkor, ha
ezek alapkutatások, rövid távú gyakorlati hasznuk nem látható.
Helyzetünkben különös fontosságú az egyetemi doktori iskolák
megerősítése. Ez az MTA érdeke is, hiszen kutatóintézetei „hozott
anyagból főznek”. A megfelelő kutatási kapacitás, a kutatói és
oktatói utánpótlás biztosítása érdekében múlhatatlanul szükség van
posztdoktori ösztöndíjakra, a doktori ösztöndíjak legalább 25%-a
körüli arányában, súlyponttal az MTA–egyetemi közös
kutatócsoportokban. A tudományos kutatás-fejlesztés támogatásának a
következő ciklusban növekvő arányban kell támogatnia a tudományos
utánpótlás erősítését, fokozottan segítve a jelenleg külföldön
dolgozó fiatal kutatók jórészének hazatérését.
Mivel az egyetemeken Európaszerte meggyengültek a
biológiai sokféleség oktatásának és kutatásának szellemi bázisai,
kétségtelen, hogy ez a helyzet szakemberhiányhoz vezet éppen egy
olyan időszakban, amikor a legégetőbb lesz a szükség a
biodiverzitás, rajta keresztül a bioszféra megőrzésére.
Kötelességünk, hogy erre a tudományos közösség és a társadalom
figyelmét nyomatékosan felhívjuk. Egyúttal azt is kötelességünk
folyamatosan és kritikusan nyomon követni, hogy milyen a zoológiai
alapképzés színvonala, képezünk-e kellő számban és színvonalon
szakembereket a hiányszakokra és a fejlesztendő szakterületekre,
kellően rugalmas-e a biológus- (ökológus-, zoológus-,
konzervációbiológus stb.) képzésünk ahhoz, hogy időben
„rámozduljunk” azokra az új irányokra, amelyekben „helyzeti
energiáink”, természeti adottságaink folytán versenyképesek
lehetünk; van-e, lesz-e jobb együttműködés botanika és zoológia,
molekuláris biológia és „szupra”-biológia között? A zoológia jövője
e kérdések megválaszolásán múlik!
Kulcsszavak: zoológia, prioritások, határterületek, alkalmazott
zoológia, expedíciók, új fajok leírása, molekuláris módszerek,
posztgraduális oktatás
IRODALOM
Avise, John. C. (2000): Phylogeography:
The History and Formation of Species. Harward University Press,
Cambridge, MA
Mader, Hans-Joachim (1991): The Isolation
of Plant and Ani-mal Populations: Aspects for a European Nature
Conser-vation Strategy. In: Seitz, Alfred – Loeschke, Volker:
Species Conservation, a Population Biological Approach. Birkhäuser
Verlag, Basel–Boston–Berlin, 265–276.
|
|