A gyengék fegyvere és fegyverhordozója

A mintegy ötszáz oldalas kötet a nemrég leköszönt ombudsman fegyveres harcáról szól, amelyben a gyengékért – így cigányokért, melegekért, környezeti ártalmakkal terhelt övezetek lakosaiért, fogyatékkal élőkért, közfoglalkoztatásban nélkülözőkért, hajléktalanokért, rabokért, menekültekért és a családjuk nélkül vándorló kamaszokért, a kilakoltatottakért és a hóban ragadt utasokért tett jogi lépéseket. A kiszolgáltatottság ezer arcát mutatja meg a mai és a tegnapi Magyarországon, akik közt alig akad középosztálybeli, legfeljebb a hólepte autókban ült pár olyan ember, akiket meleg otthon, aggódó családtagok és a kedvenc ételük várt. Az írások elsöprő többsége a Magyarország alulnézetben címet is kaphatta volna, a tanulság ugyanaz lenne: a gyengéknek van csak szükségük a jog fegyverére. Az ínségesek, a leselejtezettek, a nyomorgók, a konszolidált polgárok rendjét és érzékszerveit zavarók, a társadalmilag funkció nélküliek azonban még erre a fegyverhasználatra is csak segítséggel képesek. Ezt vállalta fel a politológus professzor és csapata, akik közül a huszonhét szerző átlagosan mintegy három évet töltött a joggyakorlatban, mielőtt az ombudsman hivatalához csatlakozott. Az életrajzukból az is kitűnik, hogy a fiatal csapatban öt munkatárs tudományos fokozattal is rendelkezik, tehát a fegyverforgatás elmélete is érdekli őket, nem csak a gyakorlata. Ezt bizonyítja, hogy a kötet függelékében az ombudsman megbízatási ideje alatt (2008–2013) készült egyéb tanulmánykötetekről is röviden tájékoztatást adnak. Érezhetően fontos volt tehát a tágabb közvéleménynek is felmutatnia, milyen a magyar valóság a biztoshoz érkezett panaszok és a vizsgálatok alapján.

A kiadványok és maga a tanulmánykötet sem kapható a könyvesboltokban, mert csak a szponzorok hozzájárulásával és puritán kivitelben, kis példányszámban készülhettek el a hivatali szűkös keretből. Vajon miért nincs arra közpénz, hogy a biztos közérthető jelentéseit, ajánlásait minden hivatalban, iskolában, civil szervezetnél olvasni lehessen? Ha már a parlamenti ombudsman-beszámolókat évekig halogatják, mert más fontosabb kérdés van ott napirenden, legalább a diákok, foglárok, bírósági végrehajtók, rendőrök, szociális munkások, ügyvédek, telepfelszámolók és újságírók szembesüljenek azzal, hogy az európai átlaghoz képest (17%) a hazánkban nemük, fajuk, szexuális irányultságuk, koruk vagy fogyatékosságuk miatt másfélszer annyi embert diszkriminálnak (24%) az Eurobarometer (2012) felmérése szerint. A társadalmi érzékenységet és a sokféle élethelyzet, életforma elfogadását pedig tanulni kellene, például ilyen jogvédői jelentések alapján.

Bár nem volt egyedül a jogvédelmi harcban, az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz, a Független Rendészeti Panasztestülethez, az adatvédelmi hatósághoz (NAIH) és az Oktatási Jogok Biztosa 2012-ben kapott 13 ezer ügyének több mint felét az alapjogi biztos kapta meg. Ennek ellenére kevés a sikerélménye, mert 352 jogsértést feltáró (elsősorban az élethez és az emberi méltósághoz való jogot, a gyermeki jogokat, az egészséges környezethez és az oktatáshoz való jogot), és azok kiküszöbölését, megelőzését célzó javaslatát csak tucatnyi esetben fogadták meg, korrigálták a jogszabályokat, intézményi működést átfogóan.

Például legutóbb, amikor az Alkotmánybíróság alkotmányellenesség miatt megsemmisítette a fogva tartottak egészségügyi ellátásáról szóló azon rendelkezést, miszerint a rabnak nincs önrendelkezési joga, nem utasíthatja vissza az egészségügyi ellátást, mint bármely más beteg. A többi esetben vitatkoztak, mellőzték vagy csak egy-egy ponton fogadták el javaslatait. De a siker abban is mérhető, ha többen tudnak arról, hogy a több mint félmillió hazai fogyatékos zöme nyomorog és másodrendű polgárnak érzi magát, mert nem kap munkát, vagy gondnokság alá helyezik, totális intézményekben vegetál a támogatott döntéshozatal helyett. A közmunkások százezres és a munkát keresők mindenféle munkaügyi és szociális ellátásból kiesett háromszázezres csoportjáról nem vettek tudomást, amikor leírták a Nemzeti Hitvallásban: „Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.”

A bevezető társadalmi elemzések akkor telnek meg élettel, amikor a panaszbeadványok alapján tematikusan összegzik egy-egy társadalmi csoport kiszolgáltatottságát. Szívszorító olvasni, hogy a közmunkások 2013 januárjától teljes munkaidőben dolgozva 75 500 forintot kapnak, de harcolni kellett azért, hogy betartsák a bér kifizetésére vonatkozó szabályokat, azaz havonta és ne hetente vagy/és rendszertelenül kapják meg ínségbérüket, hogy ne zárják ki a közfoglalkoztatásból azt, akinek az udvara nem elég rendezett, vagy nem járatja a gyerekét iskolába, mert buszjegyre sem telik. A szabálysértési törvény száraz betűi 2202 embert stigmatizáltak, mert hajléktalanság miatt kezdeményeztek ellenük rendőri intézkedést, közülük 1037 embert bírságoltak meg, és legalább huszonnégy esetben változtatták át a pénzbüntetést letöltendő szabadságvesztésre úgy, hogy az érintetteknek nincs se pénzük, se hajlékuk. A hajléktalanok pedig úgy tudják, csak naponta egyszer vehetnek igénybe szociális ellátást, így a parkban üldögélnek (karfás) padon, vacognak, majd elmennek ebédelni, de nem mennek a nappali melegedőbe, mert akkor ugrana az evés. A homályos szabályozást az ombudsman feszegeti, akárcsak azt, hogy nyisson ki végre a Gyáli úti fertőtlenítő fürdő, legyen végre pénz a rendőri, igazságügyi intézkedések helyett a szociális ellátásra.

A kötet a láthatatlan emberekről szól, akik ugyan köztünk élnek, de ha egy-egy tiltakozás eljut a nyilvánossághoz, azt egy másik hangosabb esemény elnyomja. Társadalom-és jogtörténeti elemzők, joghallgatók, politikusok és kutatók nagy haszonnal forgathatják, mert a tanulmányok teli vannak friss hazai és nemzetközi kutatási adattal, ábrával, forrásokkal. A megsegített panaszosokon kívül a társadalomtudósoknak kínál vigaszt a kötet, mert elősegíti a diskurzust a kutatók között, valamint új elemzésekhez, terepmunkához, pályázatokhoz és tanulmányíráshoz ad kifogyhatatlan inspirációt. Az a kérdés csak, hogy megéri-e az a pár forint, amit az egészségügyi, szociális, oktatási kiadások kurtításával spórolunk, hogyha azt majd börtönökre, gondnokokra, elzárásra és menekültügyi őrizetre konvertáljuk. (Hajas Barnabás – Szabó Máté (szerk.): Pajzsuk a törvény – Rászoruló csoportok az ombudsmani jogvédelemben. Budapest: Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, 2013.)

Tóth Judit

Szegedi Tudományegyetem
Állam- és Jogtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszék