|
|
Mindenki a maga élete értelmének kovácsa
A könyvesboltban, ahol Irmtraud Tarr könyvét vettem – ahogy a
könyvesboltok legtöbbjében – feltűnően nagy szekciót alakítottak ki
az ezotériának, és egy viszonylag nagy részt a pszichológiának. A
könyvet magát a filozófia részlegben találtam, amely ehhez képest
kicsi volt, és sok más, populista szemléletű boltban nem is
található meg. Hogy miért nem? Nyilván azért, mert a legtöbb ember
nem érti az elvontabb filozófiát, – és ami még rosszabb – az ilyen
filozófia általában nem is tudja megszólítani őket, mert nem
foglalkozik olyan témákkal, amelyek érdekelnék őket.
Az ezoterikus, vagy new age könyvek nagy része egy
bizonyos életfelfogásról szól, hasonló, pozitív dolgokat mond, hogy
erőt adjon, vigasztalja az embereket. Az emberek nagyon szeretik
ezeket a könyveket, órási igény van rájuk. Mert az embereket
érdeklő, a mindennapi életükkel kapcsolatos kérdésekre ezek a new
age könyvek sok választ adnak. Hogy milyeneket, ezt hagyjuk egy
kicsit későbbre! Amit most megállapíthatunk, hogy a filozófia
kevésbé tudja betölteni ezt az igényt, pedig nagyon is ajánlatos
volna ilyen kérdésekkel foglalkoznia. Nagyon hasznos volna, ha olyan
könyvek születnének, ahol a new age könyvekből vett mindennapi
kérdésekre a legjobb filozófiai eredményeinkkel próbálnánk olyan
válaszokat adni, amelyek érthetőek a közembereknek, miközben
elkerüljük a túlságos megalkuvásokat. Tarr könyve tekinthető egy
ilyen kísérletnek, hogy mennyire sikeres, azt meg fogjuk látni.
Ahogy azt nemrég egy szakfilozófiai cikkben
megjegyeztem (Brendel, 2010, Az analitikus és egzisztencialista
filozófia, valamint az élet értelme), az élet értelme olyan kérdés,
amely szinte minden embert foglalkoztat, abszolút filozófiai
kérdésnek gondolják, és mégsem ismerek olyan könyvet, ahol egy
közismert filozófus kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkozott
volna. Tarr könyve tehát hiánypótló lehetne, és ez ismét az előbbi
gondolatra rímel: lehetne egy olyan filozófiai könyv, amelyet egy
átlagos ember szívesen forgat, és amely mégis magas színvonalú
lenne. Tarr azonban nem filozófus. A fülszöveg szerint pszichológus,
teológus és zenész. Ettől persze még amatőrként írhatott volna
színvonalas filozófiakönyvet, de sajnos sok hiányosságra fogunk
bukkanni.
Ha kezembe veszek egy ismeretterjesztő könyvet,
akkor az első dolgom természetesen az, hogy megnézem, témájában
érdekel-e, de ezután azt vizsgálom, hogy miféle ember írta. Ám ezen
már túl vagyunk, és ahogy írtam, ez még nem döntő szempont. Ezek
után azt szoktam még megnézni, hogy megfelelő irodalomjegyzékkel,
illetve hivatkozásokkal van-e ellátva. Ez nem mindig szükséges, és
pláne nem elégséges feltétele annak, hogy egy ismeretterjesztő
könyvet színvonalasnak tekintsek, de nagyon erős jel.
Mert persze ritkán van olyan, hogy egy jó könyv
éppen nem tartalmaz irodalomjegyzéket, vagy arra nem hivatkozik
rendesen, de ebben az esetben is azt mondom, az író kihagyott egy
nagy lehetőséget, nevezetesen nem vezeti el az olvasóit más
könyvekhez, más cikkekhez a témával kapcsolatosan. Már ezért is
igazán kár. Többnyire azonban az irodalomjegyzék hiánya és a
hivatkozások hiánya a hozzáértés hiányát jelzi, és sajnos Tarr
esetében is erről van szó. Tarr ugyanis meglepően sokat idéz, de
hivatkozás nélkül. És először is – ahogy már írtam – igazán kár,
hogy nem tudjuk könnyedén meglelni ezeknek az idézeteknek az
eredetijét. Másodszor, azt sem tudjuk könnyen ellenőrizni, hogy az
eredeti kontextusban valóban olyasmit akart-e mondani az idézett
író, ahogy azt Tarr bemutatja. Sok esetben kétségem merült fel ezt
illetően. Mintha Tarr a kontextustól elidegenítve használta volna az
idézetet, az eredeti szándékkal ellentmondó módon. Amit viszont meg
tudok állapítani körülményes utánajárás nélkül is, hogy az idézetek
nagyon szervetlenül, gépiesen vannak a szövegbe illesztve. Olyan,
mintha Tarr vett volna egy idézetgyűjteményt, és rendszeresen
beszúrt volna pár idézetet, mondván, az majd feldobja a szöveget,
hitelesíti azt, és megteremti a hozzáértés illúzióját.
Hogy miért vettem meg mégis a könyvet, és miért
olvastam el ezek ellenére? A fent említett ok miatt: korábbi
cikkemben azt állítottam, nincs az élet értelméről közismert könyv.
És most íme, itt van egy, ha nem is nagy ismertséggel rendelkező
írótól, de a cím legalábbis pontosan az élet értelme. A könyv
tartalma – mint látni fogjuk – már kissé elkalandozik, de mégis úgy
gondoltam, intellektuális kötelességem elolvasni.
A könyv szerkesztettsége, a fejezetek elrendezése
és címei is azt mutatják, hogy nincs itt szó igazán átgondolt,
filozófiai szakszerűségről. Sok gondolat ismétlődik benne, és több
fejezetben is megtalálható; sok fejezetben a címétől idegen
bekezdések tömege lelhető fel, és sok fejezetcím nem igazán azonosít
egy jól körülhatárolt kérdést vagy témát. Több fejezet pedig már túl
messzire kalandozik el az „élet értelme” kérdéshez képest. Az egész
könyv azt a benyomást kelti, hogy Tarr bár sokat beszél az élet
értelméről is, a könyv mintegy ötven százaléka már csak hozzácsapott
további gondolatokról szól. Mintha minden nap felkelt volna, hogy
„na, ma is írok egy fejezetet”, aztán leírt valamit, amiben sok az
azelőtti nap gondolatainak ismétlése. Továbbá úgy gondolom, hogy a
zenéről, betegségről nem feltétlenül kellett volna beszélni. Persze
a kísértés óriási, és Tarr zenész lévén persze, hogy a zenét magasra
értékeli, de egy fegyelmezettebben gondolkodó olvasónak ez már
nagyon „árukapcsolás” benyomását kelti. A könyvet felénél egyébként
is nagyon eluntam, és csak becsületből rágtam át magam rajta a
végéig.
Az unalom egyik oka az volt, hogy Tarr körülbelül a
könyv felében nagyon is hasonló kliséket szór el, mint a new age
könyvek. Ilyen gondolatok a „ragadd meg a pillanatot!” (68.), a
„légy pozitív!”, „szeresd felebarátodat!” (122.), „aki a zenét
szereti, rossz ember nem lehet” (127.), „légy önmagad!” (59., 103.,
138.) és hasonlók.
Ezek nem feltétlenül rossz tanácsok. Persze, hogy
jó dolog az, ha az ember szereti a zenét, kifejezetten jó dolog a
szeretet, semmiképpen nem jó, ha az ember pesszimista. De ezek
mégsem olyan hasznos tanácsok. Részben azért, mert ma már közhelyek.
Ahogy már említettem, a könyvesboltok tele vannak ilyen new age
könyvekkel, és a törzsvásárlók egymás után veszik meg őket, csak
hogy újra és újra ugyanazt olvassák el más és más változatban. De
segít-e ez az embereknek?! A jelek szerint nem igazán. Hiszen újra
és újra visszamennek az újabb könyvért. Azért nem igazán, mert a sok
misztikus butaság mellett azt mondják ezek a könyvek az embereknek,
hogy ha szeretnek valakit, szeretik a zenét, és hasonlók, akkor jó
emberek, és azt az illúziót keltik, hogy akkor ezzel már minden meg
is van oldva. Pedig nem, hiszen ezek az emberek azért veszik a
könyvet, mert problémájuk van az életben. És azzal, hogy csupán
megerősítést találnak arra, hogy ők jók, mindent jól csinálnak,
tényleg csak a szeretet, a zene és a carpe diem kell, és boldogok
lesznek, azzal nem viszi őket előre semennyivel. Mert ugye az
emberek többsége szereti a zenét, szeret valakit, akár még a carpe
diem is megvan, és mégsem feltétlenül boldog. És a „légy önmagad”
tanácsával se tudnak sokat kezdeni.
A new age könyveket az emberek azért veszik, mert
azt írják, amit hallani szeretnének, pozitív visszajelzést adnak
nekik, mert jólesik nekik azt olvasni, hogy jó emberek, ezért veszik
újra és újra, de ez körülbelül tényleg olyan, mint valami erős
energiaitalt adni a betegnek: átviszi egy napon, de aztán elfogy a
hatás, a betegséget meg végül is nem gyógyítja meg. A new age
könyvek is átviszik az embereket egyik napról a másikra,
megvigasztalják őket, de valójában nem értik meg tőlük a világot és
magukat, valójában nem hoznak az
|
|
|
életükben megoldást, nem hoznak komoly változást.
Két okból sem: az egyik, mert nem tartalmaznak elég kritikát, nem
mondják meg igazán, miért boldogtalanok, másrészt igazi megoldást
sem adnak. Mert az nem megoldás, hogy az ember hallgasson több
zenét, szeressen több embert. Nem ilyen egyszerű.
A boldogság kérdését hadd zárjam rövidre azzal,
hogy nem a saját kis elméletemet akarom én itt eladni erről. Azt
gondolom, hogy a kérdésben a legjobb választ Csíkszentmihályi Mihály
flow elmélete adja. Eszerint az embereknek nem több zenére, és nem
több szeretetre van szükségük, hanem olyan kihívások sorozatára,
amelyek elég nagy megerőltetések, hogy elégedettek legyenek a
sikerrel, de nem túl nagy feladatok, nehogy túl sok kudarc érje
őket. A boldogság kulcsa tehát az egyre jelentősebb sikerek emelkedő
sorozata. A boldogtalanságé pedig vagy a kihívások hiánya, a
lustaság, vagy az, hogy túl nehéz dolgokba vágják a fejszéjüket,
sokan játszmázásból, tudat alatt, szándékosan. Ez utóbbiról lásd
Eric Berne Emberi játszmák (1984) című játszmaelméletét.
A flow elmélet szerintem megmagyarázza a
boldogtalanságot, és utat mutat arra is, hogy érhető el a boldogság.
Ráadásul evolúciós alapon is plauzibilis. Természetes, hogy a Homo
sapiens „lelkében” a fejlődésre való igény viszonylag nagy. Így
váltunk azzá, akik vagyunk.
A flow elméletről egyébként elég Csíkszentmihályi
(2010) alapkönyvét: Flow – Az áramlat – A tökéletes élmény
pszichológiája elolvasni. Az ember nem lesz egy csapásra boldog, de
ha megérti és komolyan veszi, valóban megváltoztathatja az életét.
Az alkalmazását illetően ugyan írt még pár könyvet, de nincs
feltétlenül szükség újabb erőleves-kockákra, nem kell a flow
elméletet még nyolcszor elmondani, mert elsőre is egyértelmű. Nekem
az első könyv is elég volt.
Tarr könyve egyébként sok olyan részt tartalmaz,
ahol pont a flow elmélet leírásaihoz hasonlókat fogalmaz meg (38.,
42., 116., 131.), de nem hivatkozik a flow elméletre, ami komoly
szakértelembeli hiányosságra utal. Ezek a részek nem is elég
pontosak, és sajnos nem is kapnak elég nagy hangsúlyt a könyvben.
Ami a könyv további hiányosságát illeti, zavaróan
sok benne az elütés, általában szavak elejéről maradnak el betűk,
aminek biztos megvan a sajátságos oka, de elfogadhatatlan.
Hasonlóan, a fordítás is hagy kívánnivalót maga után, például Marc
Aurel neve nincs magyarosítva, továbbá sok magyartalan mondat
szerepel a könyvben. De erről Tarr nem tehet.
Végül térjünk rá arra, hogy azért mégis van a
könyvnek érdeme és értelme! Az egyik, hogy egy teológusnő végül is
egy olyan nyitott szellemű könyvet írt, amely nem azt sulykolja
belénk, hogy az élet értelme istenben rejlik. Tarrnak tudomása van
arról, és elfogadja, hogy a társadalom nagy része ateista, és a
világnak világi értelmet tulajdonít (164.). Jó látni, hogy egy
teológus észreveszi az élet változásait: „Az értelem már nem
tartozik az egyházak fennhatósága alá” (169.). Ha pedig egy teológus
ilyet ír, akkor bármennyire is ellentmond máshol magának, jelzi,
hogy a korszellem változik, és már a teológusok is változnak. Csak
néha fel-feltörnek a régi, berögződött reflexek.
A másik, hogy a könyvben tulajdonképpen benne
vannak azok a felismerések is, amelyek az élet értelme témájában
fontosak. Először is, hogy az élet értelme szubjektív kérdés (76.,
168.). Ebből következően nincs rá egyetlen objektív válasz. Ennek
megfelelően emberről emberre, és még időről időre (104.) is
változik. „Játszd a saját dallamod”, mondja a 82. oldalon Tarr. „Az
életnek annyi értelme van, amennyit adunk neki”, idézi Hessét a 98.
oldalon. Végül, az életnek igazából nincs is egyetlen értelme, hanem
sok kis értelme van. Sok minden értékes lehet számunkra, fontos
lehet nekünk, és boldogságot adnak. A flow elméletben leírt
kihívások is inkább kisebb kihívások sorozatai.
Tarr meg is különbözteti az élet sok kis értelmét,
és az élet nagy értelmét (103.). Csak ugye az előbbi létezik, az
utóbbi viszont nem. Sehol nem is tud a másodikra választ adni, a
könyvben végig a kis értelmek mozaikjait mutatja be. Az egész
könyvben olyan ajánlásokat kapunk, hogy az életünk értelmét milyen
kis elemekből rakhatjuk össze, mi magunk.
De mindeme felismeréseknek igen sokszor
homlokegyenest ellentmond. Például azt írja, hogy „Az értelem ennek
folytán nem általunk kreált” (77.). Aztán pedig az előbb elmondottak
miatt sehol sem volna szabad az élet értelméről abszolút állításokat
tenni. Az még igaz lehet, hogy az emberek nagy részének fontos a
szeretet, de miért kéne mindenkinek szeretni a zenét ahhoz, hogy
értelmet találjon az életben? Vagy, hogy az értelmes dolgoknak
szépeknek kell lenniük? (118.) Tarr sok helyen a fogyasztói
társadalmat kritizálja, és ez a felfogás sem abszolút igazság, és ez
is klisé. Hol van az megírva, hogy egy ember semmiképpen nem lehet
boldog úgy, hogy olyan dolgokat eszik, iszik, vásárol, melyek Tarr
számára éppen nem szimpatikusak? Miért kellene mindenkinek Tarr
receptjét követnie?! Az egész könyv ama részét, ahol a boldogság és
az élet értelmének receptjéről beszél, jóval szerényebben kellene
elmondani, jóval inkább hangsúlyozni kellene, hogy a könyv csak egy
receptet mutat be a sok közül, az író receptjét! Aztán mindenkinek a
maga felelőssége a saját receptjét összeállítani, amihez ez a könyv,
és sok más könyv is csak elemeket ajánlhat. Egyetlen, az élet
értelméről vagy boldogságról szóló könyvnek sem volna szabad
abszolút értékekről beszélni, amelyek mindenkinek kötelezőek. „Senki
nem írhat elő nekünk semmit.” Ezt Tarr maga is mondja (8.), de aztán
mégsem tarja be. Amikor a fogyasztói vagy modern (25., 32., 58.)
társadalmat ostorozza, vagy amikor a hasznos dolgok (23., 42.) és
pótszerek (54.) ellen beszél , akkor egyértelműen megfeledkezik
erről. Az meg aztán már igazán hajmeresztő, amikor azt akarja
beadni, hogy minden értelmes dolog halk (71.). Most akkor a
rockkoncert nem jó dolog?! Vagy, hogy minden értelmes dolog egyszerű
(11.). És ezt tényleg mindenkire és mindenre érvényesnek gondolja?
Semmi nem utal arra, hogy ne gondolná.
Mert milyen alapon mondja azt, hogy a hasznos
dolgok nem igazán boldogítanak? Vagy mi alapján nyilatkozza ki
valamiről, hogy az igazival szemben pótszer? Itt talán mégis a
teológus bújik ki az íróból, hiszen Isten egyértelműen nem pótszer
számára.
Tarr megfeledkezik arról, amit máshol ő maga írt.
Arról, hogy az élet értelmének kérdése szubjektív, az
értékrendszerünktől függ. Ezt az értékrendszert ugyan részben
örököljük, részben belénk nevelik, de amikor felnőtt emberek
vagyunk, akkor már a mi szabadságunk, és a mi felelősségünk
alakítgatni, változtatni, kis értelem-bokrunkat metszegetni. Kicsit
viccesen használva az ismert fordulatot: mindenki a maga élete
értelmének a kovácsa. „Szabadunk vagyunk, mint még soha, hogy
megtaláljuk saját értékeinket és válaszainkat” (169.) és „senki nem
veszi át tőlünk ezt a feladatot” (85.). Megjegyzem, még akkor sem
veszi át igazán, amikor elő akar írni. Mert még akkor is az olvasó
dönt, hogy szolgaian elfogadja, vagy él az önállóságával. (Tarr,
Irmtraud: Az élet értelme – Ami megérint és továbbvisz bennünket.
Bp.: Dialóg Campus, 2012, 170 p.)
Brendel Mátyás
PhD, informatikus
IRODALOM
Brendel Mátyás (2010): Az analitikus és
egzisztencialista filozófia, valamint az élet értelme. Világosság.
nyár, 129–142. •
WEBCÍM
Berne, Eric (1984): Emberi játszmák.
Gondolat, Budapest
Csíkszentmihályi Mihály (2010): Flow – Az
áramlat – A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai, Budapest
|
|
