Mit tudunk a bevándorlókról Magyarországon?

A tanulmánykötet áttekinti mindazon kutatásokat, amelyeket az utóbbi évtizedben az Európai Integrációs Alap támogatásával végeztek Magyarországon. A kötet szerzői azok a hazai kutatók, akik a bevándorlók integrációját a Zaragozai Nyilatkozat által meghatározott területeken kutatták, és annak mérésére tettek kísérletet mérőszámok, indikátorok kidolgozásával, illetve használatával. A Zaragozai Nyilatkozat a bevándorlók integrációjának tagállami és uniós szintű monitorozására tett javaslatot, a végső cél a megjelölt szakpolitikai területeken olyan rendszeres és kötelező adatszolgáltatás megvalósítása, amely biztosítja a politikai közbeszédben a tényszerű megalapozottságot és a szakpolitikai és integrációs programok megalapozásához szükséges adatokat.
Az első általános bevezető tanulmány (Kováts András: A bevándorlók társadalmi integrációja – koncepciók és indikátorok) az egyik központi fogalom: az integráció tisztázására törekszik. Az integráció és szinonimái (asszimiláció, akkulturáció, multikulturalizmus, sőt még a szocializmusban népszerű „társadalmi beilleszkedés” is említésre került) eltérő jelentéssel és hangsúllyal jelennek meg a szakpolitikákban és a társadalomelméleti vagy szociológiai szakirodalomban. A kisebbség–többség problematikája, a társadalmi kirekesztés és a befogadás kérdései is mind szorosan kapcsolódnak a bevándorlók integrációjának témájához.

A tanulmányban is említésre kerülnek az integráció mérésének általános problémái, nevezetesen az, hogy az integráció vizsgálata eltérő elemzési szinteken történik, amely szinteken akár eltérő következtetésre lehet jutni ugyanazon ország integrációs sikere tekintetében. Az első szint a jogok és jogosultságok, intézményrendszerek, intézményi szakpolitikák vizsgálata. Ebben a dimenzióban az összehasonlítás és elemzés kerete lehet (1) abszolút normatív, amelyben egy ideális állapothoz mérik az adott helyzetet, vagy (2) relatív, amelyben a tagországokat egymással, illetve az egyes országokat korábbi önmagukkal vetik össze. A második szint a bevándorlók szociális, gazdasági és demográfiai helyzetének vizsgálata, ezen a szinten döntően egyéni szintűek, és regiszterekből vagy survey típusú adatfelvételekből származnak. Ezen mérőszámokkal a bevándorlók helyzete többnyire jól leírható, de nem sokat mond az adott helyzetbe kerülés okairól, és nem ad választ a szakpolitikák azon alapkérdésére, hogy mi is a teendő. Azt lehet tudni, hogy a bevándorló munkaerőpiaci, vagyoni-jövedelmi helyzete, lakásviszonyai és iskolázottsága a migráció előtti társadalmi helyzete által erősen determinált. A harmadik szint a társadalmi beágyazottság szintje, ahol a bevándorlók kapcsolatai, kötődései kerülnek elemzésre; ide tartoznak mind a befogadó, mind a származási és más országokban élő személyekhez és szervezetekhez fűződő kapcsolatok és a transznacionalizmussal leírható kötődések is. A negyedik szinten a bevándorlók (és esetenként, amikor az összehasonlítás többségi társadalomhoz történik, a befogadó társadalom) véleménye, attitűdjei, szubjektív értékelése kerül elemzésre. Az alapfeltevés ebben az esetben az, hogy az integráció annál teljesebb, minél közelebb áll a többségi állásponthoz a bevándorlóké a vizsgált, jellemzően morális, politikai és szociális kérdésekkel kapcsolatban.

A legfontosabb szakpolitikai területek, a hozzájuk tartozó indikátorokkal, a következők: (1) Munkaerőpiaci, foglalkoztatási helyzet. Indikátorai: Foglalkoztatási ráta, munkanélküliségi ráta és aktivitási ráta. (2) Oktatási helyzet (közoktatás, felsőoktatás). Indikátorai: A legmagasabb iskolai végzettség és a felsőfokú végzettségűek aránya a harminc–harmincnégy éves populációban, illetve az iskolai kompetenciavizsgálatokban az alulteljesítők aránya és az oktatási programokból lemorzsolódók aránya. (3) Szociális helyzet. Indikátorai: A migráns és nem migráns népesség medián jövedelmének összehasonlítása; szegénységi küszöb alatt élők aránya az egyes társadalmi csoportokban; a szubjektív egészségi állapot; az ingatlannal rendelkezők aránya a bevándorlók és nem bevándorlók csoportjában. (4) Aktív állampolgárság. Indikátorai: Honosítási arányok; huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező bevándorlók aránya; bevándorlók aránya a választott képviselők között. További munkaerőpiaci helyzethez kapcsolódó javasolt indikátor még a túlképzettség alakulása és a vállalkozók, önfoglalkoztatók helyzete.

A Zaragozai Nyilatkozat a következő területeket jelölte még ki, ahol további integrációs indikátorok alakíthatók ki: Nyelvtudás, nyelvhasználat; Diszkriminációs tapasztalat; Bizalom a közintézményekben; Választójog gyakorlása; Identitás, kötődés.

Az integráció mérésekor sokak által említett, de nem megoldott további probléma, hogy hallgatólagosan feltételezzük, a bevándorlók integrációja a honos népesség jól integrált társadalmába történik, és nem kezeljük problematikusként azt a tényt, hogy az adott társadalmak integráltsága relatív. Talán érdemes lett volna jobban hangsúlyozni, hogy az Európai Unió tagországai önmagukban különböző szinten integrált társadalmak, és, hogy az Európai Unióba történt integrációjuk is egyenetlen, valamint, hogy a kötetben bemutatott vizsgálatok által lefedett évtizedben az Európai Unió összetétele, a harmadik országok csoportja, tehát a bevándorlónak minősített csoport összetétele is többször változott.

A szerző utal arra is, hogy a módszertani nacionalizmus (az, hogy az állampolgárság lesz az összehasonlító elemzések mögötti szervezőelv) megfelel annak a ténynek, hogy a migráció a nemzetállamok által konstruált jogi-politikai térben zajlik, de sajnálatosan nem tudja kezelni azokat a kategorizációs szempontokat (nyelvi, etnikai, vallási hovatartozás, osztályhelyzet vagy lokális, regionális identitás), amelyek sokszor relevánsabbak, mint az állampolgárság.

Ami a bevezető és a további tanulmányokból jellemzően kimaradt: a másik központi fogalom a bevándorló meghatározása (kik ők, hányan vannak, honnan jönnek?). A bevezető tanulmányban mindösszesen annyi kerül említésre, hogy „harmadik országbeliek”. Az Európai Integrációs Alap működését akár csak érintőlegesen ismerők persze tudják, hogy az Alap az ún. harmadik országból az Európai Unió valamely tagországába érkező, ott tartósan, életvitelszerűen tartózkodó személyek integrációjának támogatását tekinti alapfeladatának.

A második tanulmány (Kováts András: Bevándorlók integrációja Magyarországon korábbi kutatások alapján) az imént felsorolt szakpolitikai területek, illetve indikátorok alapján veszi számba, hogy Magyarországon milyen típusú és minőségű adatok állnak rendelkezésre, és ezek milyen kutatásokból származnak. Az ismertetett kutatások különböztek céljuk, az alkalmazott módszertan és az alapkérdések tekintetében, de összességükben lefedik a zaragozai indikátorok által mérni kívánt területeket.

Az áttekintésben említett kutatások résztvevőinek nagy része szerzőként is jegyzi a kötet további fejezeteit. Hárs Ágnes két tanulmánya (Harmadik országbeli migránsok munkaerőpiaci helyzete és Túlképzettség és integráció a harmadik országbeli migránsok körében) a bevándorlók munkaerőpiaci helyzetének mérésére szolgáló indikátorokat és ezek alkalmasságát a hazai környezetben vizsgálta, egyik következtetése, hogy az egyébként jó minőségű és idősoros adatokat biztosító munkaerő-felmérés az alacsony migráns elemszám miatt nem ad lehetőséget mélyebb elemzésre. Az alacsony elemszám (amely azt a tényt tükrözi, hogy Magyarországon a bevándorlók aránya befogadókhoz képest alacsony, a harmadik országból érkezők aránya nem éri el az egy százalékot sem) a túlképzettségi indikátorok esetében is okozott a nem mérhetőség miatt problémákat.

Egy sajátos munkaerőpiaci csoportot, a vállalkozókét elemezte a migránsok körében Várhalmi Zoltán tanulmánya (Vállalkozó migránsok Magyarországon). A tanulmány bemutatja azokat a gazdaságszociológiai elméleti kereteket, amelyeken belül kísérletet tettek arra, hogy magyarázzák a migránsok gyakori felülreprezentáltságát egy adott ország

önfoglalkoztatói vagy vállalkozói között. A szerző elsősorban a transznacionális vállalkozók bemutatására fókuszált, és mint olyan hasznos megközelítést hangsúlyozta a transznacionalitást, amellyel felváltható lenne az országhatárok által korlátozott kutatás, és a vizsgált jelenség – ez esetben a transznacionális vállalkozás – valóságos természetének és terjedelmének megfelelően, a teljes hálózat feltárását lehetne elvégezni.

Az iskolai végzettséget és az iskolai teljesítményeket mérő indikátorokról Schumann Róbert tanulmánya (Magyarországi migránsok iskolázottsága) nyújt áttekintést, a bemutatott adatokból látható, hogy a migránsok a teljes hazai népességhez képest kedvezőbb helyzetben vannak; képzettebbek, nagyobb közöttük a felsőfokú végzettségűek aránya, és iskolai teljesítményeik is jobbak. Mindezek az előnyök azonban általában csak azon feltétel megléte esetén realizálhatóak, amelyet a többségi társadalom, a befogadó ország nyelvének ismerete jelent.

A kötetben a Várhalmi Zoltán által jegyzett második tanulmány (A magyar nyelvtudás integrációs vonatkozásai) tárgyalja a nyelvi készségek elsajátításának mérését, integrációban betöltött szerepét. Fő megállapítása, hogy az egyes migráns generációk között kimutatható a második generációs előny, azaz a fiatalok jobban beszélik a befogadó ország nyelvét, és, hogy a munkaerőpiaci státus összefügg a nyelvismerettel; a transznacionális vállalkozók inkább beszélnek magyarul, míg a migráns gazdasági klasztereken belül dolgozó, külső kapcsolatokkal nem rendelkező alkalmazottak nyelvileg is szegregáltak.

Göncz Borbála, Szanyi F. Eleonóra és Lengyel György tanulmányukban (A bevándorlók jóléti helyzete Magyarországon) a szociális helyzetet leíró zaragozai indikátoroknak megfelelően a jövedelem, a szegénységnek való kitettség, az ingatlanvagyon és az egészségi állapot változóit vizsgálták. A szubjektív jóléti mutatókkal kiegészített indikátorok tekintetében a hazai és a bevándorló társadalom és az egyes migráns csoportok összehasonlítását is elvégezték. A két sokaság közötti eltérés vizsgálatában nagy hangsúlyt fektettek a szocio-demográfiai struktúrából adódó különbségek megfelelő módszertani kezelésére (a hazai társadalom mintáját a bevándorlói minta kor, nem és lakóhely szerinti összetételének megfelelően súlyozták). Így a két sokaság közötti tényleges eltéréseket el tudták különíteni a strukturális különbségekből fakadóktól. A bevándorlók esetében további, az integrációt, illetve a migrációs történet sajátosságait is mérő változókat is figyelembe vettek (például, hogy mióta vannak Magyarországon, honnan jöttek, vagy, hogy milyen jogcímen tartózkodnak itt). A tanulmány fő megállapítása, hogy az általános európai uniós tendenciákkal szemben a Magyarországon élő migránsok a legtöbb jóléti mutató tekintetében jobb helyzetben vannak, mint a hazai társadalom tagjai. A szerzők statisztikai elemzéssel a bemutatott változók egymáshoz való viszonyát is bemutatják, valamint a migráns csoportok elhelyezkedését is a bevándorlók „jóléti térképén”.

A bevándorlókkal kapcsolatos diszkrimináció kérdéskörét Simonovits Bori tanulmánya (Bevándorlók diszkriminációja – kisebbségi és többségi szemmel) mutatja be. A kérdés kutatásában használt két alapvető megközelítést használnak: (1) a válaszadó becslése arról, hogy az adott társadalomban mennyire elterjedt a diszkrimináció és (2) a válaszadó idegenellenessége és diszkriminációs hajlamának vizsgálata direkt és indirekt kérdésekkel.

A bemutatott eredmények szerint a magyar többségi megítélés az európai tapasztalatokkal összhangban, de attól még magasabb arányban a származás alapján történő diszkriminációt tartja a leggyakoribbnak a vizsgált diszkriminációs alapok (például nem, vallás, kor, szexuális orientáció) közül. A Magyarországon 1992 óta mért idegenellenesség 2012-es szintjéhez (a minta negyven százaléka bizonyult nyíltan idegenellenesnek) hasonlóan magas értéket eddig korábban csak két évben mértek. Szellemes kutatói innovációt ismertet a szerző, amikor a kérdőívtechnikába ágyazott szimulált diszkriminációs szituációkkal kapcsolatos eredményeket ismerteti. Ezekből arra lehet következtetni, hogy bár a határon túli magyarok egyéb kutatásokban jelentős mértékű diszkriminációról számolnak be, a többi bevándorlói csoporttal való összevetés alapján ők vannak a legelőnyösebb helyzetben.

Az aktív állampolgárság kérdéskörét tárgyalja Örkény Antal és Székelyi Mária tanulmánya (Honosítás és aktív állampolgárság a harmadik országbeli bevándorlók körében). Azt vizsgálják, hogy a Magyarországon átmenetileg vagy tartósan élő bevándorlók mennyire tekintik fontosnak a magyar állampolgárság megszerzését, illetve, hogy a honosítási szándék mögött milyen motivációk, migrációs stratégiák, identitásmintázatok és a politikai részvételnek és érdeklődésnek milyen formái vannak. Az eredmények azt mutatják, hogy ha a határon túli magyarokat nem vesszük számításba, 2008-hoz képest Magyarország egyre kevésbé vonzó célország, ahol a legtávolabbi országokból érkezők között a legalacsonyabb az állampolgárság megszerzésének igénye.

Az utóbbi szerzőpáros jegyzi a tanulmánykötet két további írását is (A választójog gyakorlása a bevándorlók körében és A bizalom mint erőforrás a magyarországi bevándorlók körében). A bemutatott kutatások eredményei szerint a honos többségi társadalomhoz képest a migránsok körében a közügyek iránti érdeklődés magas, de ez nem jár együtt az ezen ügyekben való informáltsággal, és a részvétel (választásokon, civil szervezetekben) rendkívül alacsony. Azt a jelenséget, hogy a politikai részvétel és aktivitás a migránsok esetében nem nyilvános tereken, hanem baráti körökben, egy mikrovilágban zajlik, a szerzők többek között a politikai bizalom hiányával magyarázzák.

A bizalom szerepét a magyarországi migránsok esetében más aspektusból világítja meg a szerzőpáros e kötetben utolsó tanulmánya is. A bizalom a tipikus helyzetben lévő migránsok esetében olyan erőforrásként működik, amely kompenzálhatja a többi tőkefajta hiányát. A bizalom típusai (a megkötő, összekötő és integráló bizalom) különböző mértékben jellemzik a vizsgált etnikai csoportokat és az integrációs folyamat különböző szakaszait is.

A kötet utolsó tanulmánya Várhalmi Zoltán munkája (Magyarországi migránsok identitása, kötődései). Az elméleti bevezetőben bemutatásra kerül a transznacionalizmus fogalma, amely az egyén egyidejűleg több helyhez való tartozásának jelenségét írja le. A migránsok esetében ez gyakran hármas referenciakeretet jelent: a befogadó társadalom, a diaszpóra közössége és a származási kultúra adják a főbb kötődési pontokat. A kötődés érzelmi és kognitív komponenseinek a bemutatott kutatás hat migráns csoportban vizsgálta, és mutatta ki a csoportok jellegzetességeit. A tanulmány a migrációs stratégiák – asszimilációs, transznacionális és szegregációs – arányait is bemutatja a vizsgált hat csoportban. A különböző jellegű kötődések mintázatait egy korrespondencia-elemzés eredményeiből ismerhetjük meg. A modell négy aspektusát használja a kötődéseknek: emocionális és kognitív kötődés, intézményi bizalom és gyakori interakciós helyzetek. A modellben a következő csoportok körvonalazódtak többé-kevésbé jól azonosíthatóan: (1) „Az összetett, helyi lokalitáshoz kötődő” csoport (ide elsősorban azok tartoznak, akiket lokális diaszpóra-orientáció jellemez), a következő csoport (2) az „Egynemű, helyi lokalitáshoz kötődő” csoport (ez lehet egy asszimilálódó csoport, de akár transznacionális kötődésekkel is rendelkezhet) és a harmadik (3) „A szülőhazához kötődő”. Fontos megjegyezni, és ez a többi tanulmány esetében is érvényes, hogy a származási ország szerint megkülönböztetett migráns csoportok nem homogének, és számtalan olyan tényező van (pl. a magyarországi tartózkodás időtartama, célja, vagy a bevándorló életkora) amely hatással lehet az integráció aktuálisan mért aspektusaira. (Kováts András szerk.: Bevándorlás és integráció. Magyarországi adatok, európai indikátorok. Budapest: MTA Magyar Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet, 2013, 237 p.)

Tóth Lilla
tudományos főmunkatárs, Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Intézet