Tisztelt Közgyűlés! Tisztelt Tudós Társaság!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagyrabecsüléssel és örömmel köszöntöm a Magyar Tudományos Akadémia újonnan megválasztott elnökét, alelnökeit, főtitkárát és főtitkárhelyettesét és valamennyi új tisztségre bizalmat elnyert akadémikustársamat, köztestületi tagtársamat!

Bízom abban, hogy ez az egyedülálló intézmény, az Akadémia közössége, a magyar tudományos tehetség és a fontos kihívások örömmel töltik el őket. Eddigi pályájuk elismerése az elnyert cím. És az Akadémia tekintélyének biztosítéka az ő tudós kiválóságuk.

Most, hogy az Akadémia tizenkilencedik megválasztott elnökeként a huszadiknak adom át ezt a szolgálatot, végiggondolva mindazt, aminek folytatására hívom, derű van bennem is.

A „búcsú pillanatában áll helyre az aranyegyensúly” – írja Pilinszky János. Amit elnökként meghirdettem és elvégeztem azt mind ennek az egyensúlynak a szolgálatában tettem. Arra vállalkoztam, hogy változtatok, de úgy, hogy a megújulásban minden helyet találjon magának: kutató és téma, innováció és támogatás.

Én hiszem, hogy a belső és külső egyensúlyt soha óvatossággal elérni nem lehet. Csak cselekvő bátorsággal és áldozatos munkával. Ennek jegyében terveztem, döntöttem és vittem véghez mindazt, ami most mögöttünk és egyszersmind előttünk áll.

Hiszem, ahhoz, hogy jók legyenek a kilátásaink feljebb kell néznünk az adott pillanat nehézségeinél. Minden tudásommal, teljes szívemmel, összes erőmmel a magyar tudományt, a magyar tehetséget és a jövő iránti bizalmat szolgáltam. Szép és nehéz hivatás volt ez, amelyben, tudom, minden sokszoros súllyal esett és esik latba.

Az öröm és köszöntés mellett ebből a nemes súlyból szeretnék most áthelyezni valamit a megválasztott új elnökre.

De előtte még, hadd hozzam szóba Luigi Pichlert, a 19. század neves drágakővésőjét. Az Európa-szerte ismert, kitűnő mester, a gemmák művésze – aki egyébként a bécsi akadémia professzora is volt – az 1820-as évek végén egy magyar nemesúr és egy újonnan formálódó magyar intézmény megbízását fogadta el. Egy pecsét vésése volt a feladat. A megrendelő kérésére a pecsét a magyar címerre támaszkodó, a magyar nemzetet mint sast serlegéből tápláló finom nőalakot ábrázolta, a Magyar Tudományos Akadémia jelképét.

Széchenyi István tudta, hogy a tartalomhoz – ahogy ő fogalmazott – kell a „csinos forma” is. Így a kor legjobb, tudós vésnökét választotta, s a míves munkához valódi programot, igazi üzenetet adott a mesternek. Elkészült hát 1832-re az Akadémia pecsétnyomója.

Pecsétet már öt évezrede használnak, hogy hitelesítsen, igazoljon, megőrizzen. Ezt az egyetemes funkciót látta el az Akadémia esetében is, és így vált annak egyik legfontosabb jelképévé, az oklevél és a címer mellett.

Az akadémia pecsétnyomója hosszú ideje pihent. A mesteri véset hűen őrizte megrendelője szellemiségét és esztétikai igényességét. De gyakorlatias szellemét tétlenül nem őrizhette. Ezért újra életre keltettük az alapítói gondolatot, a szépséges mintát, az Akadémia pecsétnyomóját. Az eredetihez hű, mesteri munka ez is. Sok erőt, nagy felelősséget és komoly teherbírást kíván.

És ezek most valóban nem nagy szavak.

Mert most, amikor az akadémia új elnökének átnyújtom, hogy az elnöki hivatással együtt az elnöki pecsétet is elfogadja, figyelmeztetnem is kell: ez bizony súlyos darab! És súlyt ad mindennek, amibe belevési Akadémiánk jelképét. Erő kell hozzá. A szellemin és lelkin túl ezúttal fizikai is.

Tisztelt Közgyűlés! Tisztelt Elnök Úr!

Az újra életre keltett akadémiai bélyegzővel adom át az elnöki szolgálatot a Magyar Tudományos Akadémia 20. elnökének.