|
Kutatói munkáját már a 60-as–70-es évek fordulója
óta tanári tevékenységgel egészítette ki. Azóta járt Debrecenbe, az
egyetemre és az Atommagkutató Intézetbe előadásokat tartani.
1986-ban lett az Elméleti Fizikai Tanszék vezetője. Tanári működését
megszakítva 1990 és 1993 között elvállalta a KFKI főigazgatói
tisztségét. A legnehezebb átmeneti időszakban vállalt főigazgatói
beosztásában természetesen nem kerülhette ki a súlyos
konfliktusokat, és ekkor ismertük meg az őszinte emberekre jellemző
heves vérmérsékletét.
1993-ban visszatért az egyetemre, és 2001-ig
professzorként, majd néhány évvel ezelőttig – ameddig erővel bírta –
professor emeritusként dolgozott. Fontos küldetésének tekintette a
határon túli magyar felsőoktatás szolgálatát. Sok évig tanított a
Nagyváradi Egyetemen és a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen is.
A fizikai tudomány kandidátusa 1963-ban lett, a
doktora 1971-ben. 1979-ben választották meg a Magyar Tudományos
Akadémia levelező, 1987-ben pedig rendes tagjává. Tagja volt egyebek
között a párizsi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti
Akadémiának, a Nagyváradi Tudományos, Irodalmi és Művészeti
Akadémiának, az Ukrán Felsőoktatási Akadémiának, a Professzorok
Batthyány Körének és az Európai Fizikai Társulatnak. Kutatói és
oktatói munkája mellett gondot fordított a magyar tudományos kultúra
nemzetközi beágyazódására. Az Acta Physica Hungarica
főszerkesztőjeként felismerte, hogy magas színvonalat tárgyköri
szűkítéssel, de a szerkesztői, kiadói háttér nemzetközi bővítésével
lehet teremteni. Így lett az Acta Physica Hungaricá-ból újra
tekintélyes folyóirat: először Heavy Ion Physics alcímmel, majd a
European Physical Journal egyik sorozataként.
Egyénisége a tudós tanár szerepében bontakozott ki
legteljesebben azáltal, hogy a tudós és a tanár dimenziójához
adódott még egy: a bölcselőé, vagy úgy is mondhatni, a költőé. Úgy
beszélt és írt a fizikáról, hogy közben a mindenség titkairól is
szólt, amelyek közül az ember a legrejtélyesebb. A titkok
kibontásának legfőbb eszköze nála – legtöbb teoretikus kollégájától
eltérően – nem a képlet, hanem a szó volt. A szó pedig analógiákra,
hasonlatokra csábította, és előhívta mágikus humorát.
Az ember az érzékletes hasonlatok által került bele
ezekbe a fejtegetésekbe. Valahányszor részecskerendszerekről
beszélt, egyúttal az emberi társadalomról is szólt. A jelenségek – a
fluktuációk, az entrópianövekedés, a kiegyenlítődés, a kollektív és
a független viselkedés – társadalmi jelenségeket juttattak az
eszébe, és a diákság a társadalom működésének egy bölcs és egyben
játékos értelmezését is ajándékba kapta. Nem véletlen, hogy a
legkedvesebb tanárok között is ő volt sokunk számára a legkedvesebb.
Kollégáinak apraja-nagyjától barátságos modora miatt érdemelte ki a
Bátyó becenevet. Tanári, népnevelői hajlama, beleérzőképessége
emberszeretetéből fakadt, amelyet nemcsak a diákok, kollégák, de
mindenki megérzett benne. Előadásainak az élménye mindenkiben mély
nyomot hagyott, és sok tanítvány életpályáját alapvetően
befolyásolta.
Az egyszerű emberek jóindulatát közvetlenségével és
segítőkészségével nyerte meg. Egyszer vonaton utazva egy
szabálytalan jeggyel utazó cigány atyafi bírságát kifizette, s ezzel
megmentette attól, hogy leszállítsák. Ő egész további életében
apjának tekintette. Egy alkalommal tanúja voltam, hogyan old meg egy
kínos helyzetet. Együtt utaztam vele vonattal Dél-Erdélyen át, és
egy hosszú szakaszon agresszív koldulásra kiképzett suhancok
nyaggattak bennünket. Bátyó nem restellt sem adakozni, sem
barátságos, őszinte érdeklődéssel megszelídíteni a kéregetőket.
A népnevelő hevület és a szó művészetében való
jártasság jellemezte közírói tevékenységét. Világos példákkal és
fogalmi konstrukciókkal ragadta meg a jelenségeket, és adott rájuk
kissé egyszerűsített, de frappáns magyarázatot. Publicisztikai
írásait az irónia és az önirónia, a személyesség és tudatosan
vállalt szubjektivitás jellemzi.
Számos kitüntetése közül először a
legtekintélyesebbet, a díszdoktori címet említem, amelyet a
Nagyváradi Egyetemtől nyert el, majd a két utolsót: a 2010-ben neki
ítélt Wigner Jenő-díjat és Debrecen városának Hatvani István-díját,
amelyet 2011-ben kapott meg. A Wigner-díj odaítélésének indoklásában
munkásságának sokoldalúsága mellett a nukleáris kultúra hazai
terjesztésében elért sikerét emelték ki. A Hatvani-díj indoklásában
az szerepel, hogy „Szuggesztív és szeretetre méltó egyénisége miatt
igen népszerű a hallgatóság körében, és számtalan kolléga
pályafutására hatott döntő módon. Egyénisége, bölcs humora különösen
erősen kiütközik ismeretterjesztő és tudományos előadásaiban, és
tekintélyt szerzett neki szűkebb pátriája mellett az egész világon.”
Később kiemelik Debrecenhez kötődését: „Magát mindig debreceninek
tekintette, és így is szerepel az országos és debreceni fórumokon,
az általa éveken át vezetett tudományos iskolát is Debrecenben
alapította meg.” Kétségtelen, hogy iskolateremtő tevékenységével
nyomot hagyott nemcsak a mai Wigner Kutatóközpontban, hanem a
Debreceni Egyetemen létrehozott kutatócsoportban is.
Lovas Rezső
az MTA rendes tagja
HIVATKOZÁS
Sailer Kornél (2006): Beszélgetés a 75
éves Lovas Istvánnal. Fizikai Szemle. 10, 343–347. •
WEBCÍM
|
