A szabad elme illúziója

Mára már közhelyszámba menő megállapítás, hogy a modern tudományos elméletek a laikusok számára egyre érthetetlenebbek. A speciális szaknyelvet a nagyközönség nem ismeri, s a tudósok többségének nincs ideje és motivációja arra, hogy közérthetővé alakítsa a nem szakember számára ijesztően bonyolultnak tűnő nyelven megfogalmazott tudományos eredményeket. Ez a helyzet erősíti a tudománytól való elfordulást, ami a tudományellenes – vagy a tudománnyal szemben nem ellenséges, de a tudományos megközelítés mellett más, alternatív megismerési formák lehetőségét propagáló – szemléletek malmára hajtja a vizet. E tudományos szempontból nemkívánatos jelenségek ellensúlyozásához kíván hozzájárulni Boldogkői Zsolt, akinek ismeretterjesztő könyve a biológia, azon belül is elsősorban a genetika területének egyes témáiba nyújt bepillantást.

A tudománynépszerűsítés szándékával összhangban a szerző olyan témákat választott, melyek nem a genetikával kapcsolatban felmerülő elméleti/akadémikus kérdéseket próbálják tisztázni, hanem a genetika alkalmazási lehetőségeinek azokból a területeiből válogat, amelyek még átlagos, mindennapi diskurzusainkban is megjelennek, s amely területeken elért jelenlegi és várható jövőbeli eredmények jelentős hatással bírnak (majd) nemcsak a tudomány különböző diszciplínáira, hanem a társadalmi élet egyes aspektusaira – mint például a politika egyes területei, a jogalkotás és -alkalmazás szférája –, s ezek közvetítésével a hétköznapi életre nézve is. Így képet kapunk az intelligencia alakulásának genetikai hátteréről, a viselkedés genetikai kutatásának módszertanáról, a szülői géneknek az utódban zajló „harcáról”, az agresszióra hajlamossá tevő tényezőkről, azon belül a törzsi ösztön szerepéről, amely a régi társadalmakban egykor adaptív volt, de modernizált világunkban már nem az. Betekintést nyerhetünk a genetikai diagnosztikának a (jövőbeni) orvostudományban egyre nagyobb jelentőségűvé válásába, a mesterséges organizmusok, a szintetikus életformák létrehozásának lehetőségeibe, a mono- és poligám párkapcsolatok genetikai háttere feltárásának nehézségeibe, a szexuális szelekció némely problémájába; néhol történeti-szociológiai szempontokat is bevonva, vagy éppen bizonyos jelenségek esetében a genetikai és a társadalmi magyarázatok tényleges vagy látszólagos rivalizációját is felvillantva. Néhány megjegyzés erejéig arról is tudomást szerezhetünk, hogy – noha ma már szinte minden kérdés, minden terület tudományos vizsgálódás tárgyává tehető –, vannak tabunak számító, de legalábbis a kutató számára tudományosan, de akár egzisztenciálisan is kockázatos témák; olyanok, melyekkel kapcsolatban elvileg lehetséges a tudományos tárgyilagosság, de az eredmények nagyon sokféle, tudományos motivációktól távol álló gyakorlati (társadalmi, politikai) célokra használhatók fel. Ilyen visszaélések lehetőségét rejtik magukban a különböző népcsoportok intelligenciájára vonatkozó kutatások eredményei, vagy a politikai, illetve vallási meggyőződések genetikai hátterére irányuló vizsgálódások.  

Vannak írások a könyvben, melyekben a szerző egy adott problémát vagy nézetet még ismeretterjesztő munkához mérten is túl röviden „intéz el”. Például a – terjedelmét tekintve egyébként a leghosszabb – címadó írásban egybemosódnak azok az egymástól nem független, de egymással nem is teljesen azonos problémák, mint a tudattal és tudatossággal kapcsolatos kérdések, a szabad akarat problémája, és a monista–dualista elmefelfogás szembenállása. Az utóbbival kapcsolatban írja a szerző, hogy „[a] dualizmussal ellentétben a monista (például materialista) álláspontok szerint az agyműködés és a tudat ugyanannak a folyamatnak a két oldalát jelentik.” Bár monista keretek között valóban ez az egyik standardnak tekinthető felfogás, van olyan álláspont – jelesül az eliminatív materializmus –, amelyre a fenti jellemzés nem egészen helytálló. Lehet valaki eliminativista a mentális állapotokkal és a tudattal kapcsolatban is, s ebben az esetben nincs két folyamat, két „oldal”, hanem csak egy, a fizikai. S legalább egy-két mondat erejéig szó eshetett volna a nemreduktív materialista elméletek közé tartozó anomáliás monizmusról is, mint olyan alternatíváról, amely monizmusán kívül a pszichofizikai törvények vonatkozásában is ellentétben áll a könyvben

ismertetett David Chalmers-i elképzeléssel. Ugyanitt olvasható egy rövid szakasz a memetikáról. „[N]em csupán a genetikai információ törekszik az elszaporodásra, hanem az úgynevezett mémek is” – írja a szerző. Hacsak a tárgyalás rövidségből nem következtet az olvasó a memetika tudományos elfogadottságának mértékére, könnyen azt hiheti, hogy a genetikával egyenrangú diszciplínáról van szó. Egy mondatban lehetett volna utalni a mémelmélet vitatottságára, a mémek realitását kétségbe vonó (vagy legalábbis azokat valamiféle absztrakt létezőknek tekintő) ellenvetésekre.

A könyv végszavában olvasható összegző állítások némelyike kapcsán a figyelmes olvasónak némi hiányérzete lehet például a tudományos megismerés mibenlétét (vagy akár általában vett lehetőségét) illetően. „Az emberi agy ugyanis pragmatikus gépezet, amely nem a tények megismerésének, hanem az egyéni és az evolúciós értelemben vett siker elérésének eszköze.” (177.) Hogyan válhat – ha egyáltalán válhat – az emberi agy (ugyebár a tudósoknak is ilyenjük van) képessé a világ elméleti megismerésére? Vagy pedig a tudomány is csak pragmatikus lehet?

  Az intelligencia genetikája című írásban inkább problémaként vetődik fel, hogy mi lehetett a legfőbb kiváltó oka az ember megnövekedett észbeli képességeinek. A válasz: „nem tudjuk a valós okot. Az azonban bizonyos, hogy az elménket a génjeinken keresztül az evolúció formálta.” Itt még kérdés, hogy „intelligenciánk […] képes-e ellentmondani a gének önzésének?” A végszóban viszont már kijelentő forma szerepel: „intelligenciánknak köszönhetően elvileg legyőzhetjük a tudatalattink által generált késztetéseinket” (176.). Ha csak annyit akar mondani a szerző a fent idézett mondattal, hogy a genetikai alapú késztetéseket felülírhatják más (nem genetikai, például környezeti) tényezők, akkor persze igaza van. Ám a mondat könnyen úgy érthető – s gondoljunk arra, hogy a könyv nem szakembereknek szól – mintha ez az intelligencia általában képes lenne felülemelkedni a meghatározó tényezőkön. Mivel az intelligencia agyi produktum, az agy pedig egy fizikai rendszer, nem világos, hogy az evolúciós szempontból hasznosnak minősülő viselkedésre késztető gének és a környezet tevékenysége nyomán fejlődő agy hogyan lehet(ne) képes erre a „győzelemre”. Sokkal valószínűbbnek – és a könyvben ismertetett vizsgálódások eredményeivel inkább összhangban levőnek – tűnik, hogy amikor viselkedésünk látszólag meghaladja, felülírja a genetikai késztetést, csupán arról van szó, hogy más (nem genetikai) tényezők is hatnak a viselkedésünkre; s nem az intelligencia győzi le a késztetéseket, hanem más eredetű késztetések. S így az elme autonóm döntési képességének feltételezése mellett az intelligenciánknak a késztetések feletti uralma is besorolható az illúziók közé.

Bár az írások többsége az átlagos műveltségű érdeklődők számára is követhető, egyes bonyolultabb szövegrészek (genetika módszertana, epigenetika) indokolnák a könyv hátulján található fogalommeghatározások néhány tétellel való kibővítését.

Pozitívuma a könyvnek, hogy sem maga a szerző nem kíván a mindentudás hamis pózában tetszelegni, sem a tudományt nem állítja be így, hanem a nyitott kérdéseket, megoldásra váró problémákat is ismerteti. Noha több olyan – szintén ismeretterjesztő jellegű – könyv is hozzáférhető magyarul, melyekben a tárgyalt témával részletesebben is foglalkoznak (például Daniel Wegner A tudatos akarat illúziója című kötete), ennek ellenére a megcélzott széles olvasóközönség olvasási hajlandóságainak és szokásainak figyelembe vétele indokolhatja a zsebkönyvszerű tárgyalásmódot. Ha ezáltal szélesebb olvasóközönséghez is eljut, a könyv hozzájárulhat ahhoz, hogy eloszlasson néhány olyan, ma is viszonylag masszívnak mutatkozó hiedelmet, mint például a koherens entitásként, szubsztanciaként felfogott „Én”, vagy az ember és az állat közötti lényegi különbség feltételezése, melyeknek alaptalanságára már sokan és sokféleképp rámutattak (némelyikre több száz évvel ezelőtti filozófusok is), ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a nagyközönség számára sohasem lehet eléggé hangsúlyozni. (Boldogkői Zsolt: A szabad elme illúziója. Budapest: Kulcslyuk Kiadó, 2013)

Holovicz Attila

doktorandusz, BME Tudományfilozófia

és Tudománytörténet Doktori Iskola