Új nagyszótári kötet
A közelmúltban jelent meg A magyar nyelv nagyszótárának V. kötete. A
szótár (a továbbiakban: Nszt.) a magyar nyelvtudomány legnagyobb
lexikográfiai vállalkozása. A több mint húszkötetesre tervezett
sorozat igen régi adóssága a magyar tudományosságnak. A Magyar Tudós
Társaság (az Akadémia elődje) ugyanis már 1831-ben döntött az akkor
még Nagy magyar szókönyvnek nevezett mű elkészítéséről. A tervezet
egy igen sokoldalú szótári munkára szólt, mely egyesítette volna az
értelmező, a táj- és szaknyelvi, valamint a történeti és etimológiai
szótárak sajátosságait. A nagyívű terv első megfogalmazásától
azonban több mint 170 évig kellett várni, míg a sorozat első két
kötete 2006-ban végre megjelent. Ez az ismertetés nem teszi
lehetővé, hogy a nagyszótári terv hányatott történetét bemutassam,
de jó összefoglalást olvashatunk erről a szótár első kötetének
10–17. oldalán Gerstner Károlytól. Ebből kiderül, hogy a tervezet
számos módosításon esett át, így például már 1844-ben Czuczor
Gergely és Fogarasi János egy kisebb értelmező szótárra kaptak
megbízást, amely 1862 és 1874 között A magyar nyelv szótára címmel
hat kötetben meg is jelent (CzF.), de inkább csak a 19. század első
felének szókincsét mutatja be.
Az eredeti tervezet néhány egyéb részlete is
megvalósult – kisebb szótárak formájában – már a 19. században, így
a magyar nyelv történeti szókincsének bemutatása a Szarvas Gábor és
Simonyi Zsigmond által szerkesztett háromkötetes Magyar
nyelvtörténeti szótárban (NySz.) vagy a tájnyelvi szóanyag
közzététele a Szinnyei József szerkesztésében napvilágot látott
kétkötetes Magyar tájszótárban (MTSz.).
Az eredeti tervezethez képest azonban mindezek csak
részeredményeknek tekinthetők, így érthető, ha a tudományos
közgondolkodásban a nagyszabású terv továbbra is eleven maradt.
Ráadásul többször voltak olyan szakaszok a Nagyszótár történetében,
amikor úgy látszott, hogy a hatalmas mű valóban elkészülhet.
1897-ben például az akkori Országgyűlés is foglalkozott a szótár
ügyével, s Wlassics Gyula közoktatási miniszter külön költségvetési
keretet bocsátott az Akadémia rendelkezésére a megvalósítás
érdekében, egyben pedig javasolta az MTA Nyelvtudományi Osztályán
belül egy állandó szótári bizottság fölállítását. A gyűjtőmunka, a
cédulaanyag elkészítése meg is indult, de többször változtak a
gyűjtés szabályai, majd előbb az első, később a második világháború
viszontagságai, több ízben az inflációs pénzromlás vetette vissza a
tervezet megvalósulását. 1953-ban az MTA Nyelvtudományi Bizottsága
újra határozatot hozott a nagyszótár elkészítéséről, azonban később
más szótári projektek, így A magyar nyelv értelmező szótára
(ÉrtSz.), majd ennek kéziszótári változata (ÉKSz.), illetve A magyar
nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) vagy az Új magyar
tájszótár (ÚMTSz.) megint előbbre sorolódtak, s a nagyszótárral
kapcsolatos munkálatok csaknem teljesen leálltak. Végül az 1980-as
évek közepén történt meg a szótár történetében az a fordulat, amely
– ha apró lépésekkel is, hiszen mintegy húsz évvel később, 2006-ban
– az első kötetek megjelenéséhez, s ezzel a régóta dédelgetett terv
első „gyümölcseinek” beéréséhez vezetett. Azóta 2011-ben újabb két
kötet jelent meg, nemrégiben pedig napvilágot látott a szótár V.
kötete is, amelyben az első címszó a c („beszédhang, illetve annak
betűjele”), az utolsó pedig a dézsmaszedő. A kötet szótári része
1228 oldal, ehhez még további mintegy húsz oldalon az I. kötetben
megjelentetett segédletek kiegészítései és javításai járulnak
(akárcsak már a III. kötetben is). Ez részben a forrásjegyzékben
szereplő munkákat, a szerzői névjegyzéket érinti, részben egyes igei
és névszói ragozási táblázatokat, valamint a rövidítések jegyzékét.
A szótár ötödik kötete – természetszerűleg – azonos
szerkesztési elveken és lexikográfiai alapokon nyugszik, mint az
előzőek. Ez többek között azt jelenti, hogy a Nagyszótár történeti
jellegű értelmező szótár, vagyis nemcsak a mai magyar nyelv
szókincsét öleli fel, hanem visszanyúlik 1772-ig, a magyar
felvilágosodás kezdetéig. Az eredeti tervek ugyan arról szóltak,
hogy a magyar nyelv korábbi korszakait is át kellene fognia a
gyűjtésnek, de a végső döntés az lett, hogy a Nszt. ott folytassa a
nyelvtörténeti gyűjtést és adatközlést, ahol a Magyar nyelvtörténeti
szótár lezárta azt, vagyis a felvilágosodás kezdetével. Az
adatgyűjtés végének a 2000. évet határozták meg, így tehát a Nszt.
az elmúlt mintegy 230 esztendő szókincsét mutatja be. Az irodalmi és
a köznyelv szókincse mellett nem kis számban tartalmaz régies és
tájnyelvi szavakat is ebből az időből, tükröt tartva ezzel a
szókincs változási folyamatainak is. Ezek mellett bőségesen
válogattak a szerkesztők a csoport- és rétegnyelvek, a szleng
köréből is: a szaknyelvi szavak helyes használatát és jelentésük
definícióit az egyes szakmák kiemelkedő képviselői is ellenőrzik, s
szaklektorként gondozzák.
A szótár számítógépes adatbázisként készül:
egyelőre csak a nyomtatott kötetekben találkozhatunk az anyagával,
de később elektronikusan is elérhető lesz. A teljes szótár a tervek
szerint százezer szócikkben mintegy száztízezer címszót dolgoz majd
fel.
A Nagyszótár az első a magyar értelmező szótárak
között abban a vonatkozásban is, hogy szövegbázisra, ún. korpuszra
épül. Vagyis a munkatársak nem pusztán a saját nyelvi kompetenciájuk
alapján készítik el az egyes szavak jelentésének leírását, hanem
konkrét nyelvi anyag elemzése alapján, az egyes szavak szövegbeli
előfordulását, illetve azok kontextusát megvizsgálva. Ezen túlmenően
az így felvett jelentéseket egytől-egyig – korrekt bibliográfiai
hivatkozással ellátva – példamondatokkal is illusztrálja. Ez ugyan
jelentősen növeli a szócikkek terjedelmét, ugyanakkor a szótár
tudományos felhasználhatóságát a többszörösére javítja.
A felhasznált korpusz három nagy adatbázisból áll.
Mint fentebb is olvashattuk, kezdetben cédulákon kezdték gyűjteni a
szótár anyagát. Ez a lassan, de folyamatosan bővülő anyag azonban
kevés lett volna egy valóban korpuszalapú szótár elkészítéséhez,
amelyben az egyes címszavakhoz tartozó
|
|
alakváltozatokat és jelentéseket nagy tömegű nyelvi
adatból nyerik ki. Ezért amikor az 1980-as években megszületett a
döntés a szótári munka folytatásáról, egyben arról is határoztak,
hogy egy jóval nagyobb adatbázist építenek fel, de – élve a
számítástechnika nyújtotta új lehetőségekkel – elektronikus
adatrögzítéssel.
Ezért az akkorra már mintegy hatmillió cédulát
tartalmazó archivális gyűjtemény mellett megkezdődött egy jóval
nagyobb, a számítógép kínálta lehetőségeket felhasználó adatbázis
felépítése. Ennek anyagát tervszerűen válogatták össze különböző
korszakok és szerzők, illetve eltérő szövegfajták felhasználásával.
Ez a több mint 27 millió szövegszóból álló adatbázis lett a Magyar
történeti szövegtár: ez 2500 szerzőtől körülbelül 22 000 –
változatos műfajú és terjedelmű – szövegrészletet tartalmaz az 1772
és 2000 közötti időszakból. (Az elektronikus korpusz a szótártól
függetlenül is használható: az interneten bárki számára
hozzáférhető, keresőprogramja segítségével adatai lekérdezhetők, s
bármilyen más kutatás számára hasznosíthatók [URL1].)
Ehhez a két gyűjteményhez társul még egy több
százmillió szót tartalmazó szöveggyűjtemény, amelyet kereskedelmi
forgalomba került, nem a szótári munka céljaira összeállított
elektronikus adathordozók szövegeiből, köztük számos napi- és
hetilap teljes évfolyamainak szövegéből állítottak össze.
Ez a kiterjedt adatbázis szolgál tehát a szócikkek
forrásaként. Ezek legtöbbje önálló szócikk, de találhatók a
szótárban ún. bokrosított szócikkek is, amelyekben egy összetett szó
elő- vagy utótagja válik fő címszóvá (például cseléd-, illetve
-csapat). Előfordulnak továbbá ún. utaló szócikkek is, amelyek
részben alakváltozattól utalnak az önálló szócikk címszavára,
részben egyes címszókhoz tartozó összetételi és frazeológiai
adatokra.
A címszókat az adott szó szófaji besorolása követi,
ebben a szótár szerkesztői a legújabb szakirodalom eredményeihez
igazodva járnak el. A szófaj után egy betű és egy vagy két szám
kombinációjából álló alaktani kód utal az első (Segédletek) kötetben
található (799–1114.) ragozási táblázatok valamelyikére, amelyek
révén megállapítható az illető szavak helyes ragozási paradigmája.
Ezt követően – ha szükséges – a zárójelben, kurzív írásmóddal
feltüntetett lexikai minősítések következnek, például a stiláris
értéket jelölő rövidítések (régies, ritka, gúnyos stb.) vagy a
szaknyelvi használati körre való utalások (biológiai, matematikai,
irodalomtudományi stb. műszó). A széles körben használt kifejezések
esetében ezek elmaradnak, minden címszó végén megtalálható azonban
egy, az előfordulási gyakoriságra utaló piktogram. Ez egy hat cikkre
bontható kör, amelynek kitöltöttsége a Magyar történeti
szövegtár-beli előfordulások számát mutatja. Ez ugyan néha kicsit
megtévesztő is lehet, hiszen az adatbázisban szereplő szövegek nem
feltétlenül a mai előfordulási gyakoriságot mutatják. Így lehetséges
az, hogy a régiesnek minősített melléknévi használatú,
„centrifugális” jelentésű centrifugál szó gyakorisága nagyobb a
szótár szerint, mint a mai köznyelvünkben valóban használatos igei
változaté („<vmely anyagot> centrifugában forgat”; V. köt. 79.).
Emellett a gyakorisági értékek az egész szócikkre vonatkoznak, s nem
tesznek különbséget az egyes jelentések között, holott a dekkol ige
régies „fedez” jelentése a szövegtárban talán nem ritka, de ma
kifejezetten az, míg az „egy helyben vesztegel” jelentésű dekkol mai
köznyelvünkben elég gyakorinak mondható.
Ezek az információk találhatók tehát az ún.
szócikkfejben. Ezt az értelmező-szemléltető rész követi az egyes
jelentések feltüntetésével s a hozzájuk tartozó példamondatokkal. A
jelentések tekintetében a szótár szerkesztői igen alaposan járnak
el, néha talán túlzottan is aprólékosan tüntetik fel az egyes
jelentésárnyalatokat. A cereália címszóban ugyanis helyes például a
„gabonafélék összefoglaló megnevezése” és „a régi rómaiak által
Ceres istennő tiszteletére rendezett ünnepi szertartás” közötti
különbségtétel, de kicsit fölöslegesnek tartom az első jelentésen
belül különválasztani a növénytani használatot a kereskedelmitől:
akár a jelentésdefiníciókat nézem, akár a példamondatokat,
véleményem szerint nem indokolt elkülöníteni a kétféle használatot
(vö. V. köt. 89.). Ez a túlzott precizitás viszonylag sok szócikkben
megfigyelhető, de sokszor csak bonyolultabbá teszi a szócikkek
felépítését.
A szócikkek végén rendszerint különböző utalásokkal
is találkozunk. Ezek lehetnek két szócikk erőteljes jelentésbeli
kapcsolatára, egyes értelmezéseik átfedésére történő utalások, de
olyan önálló vagy bokrosított címszavakra való utalások is,
amelyekben az adott címszó utótagként fordul elő. Nem ritkák az Fr:
rövidítéssel feltüntetett frazeológiai utalások sem: ezek azonban
nem szólásokra vagy közmondásokra vonatkoznak, azok ugyanis –
szerintem rosszul értelmezett helytakarékosságból – nem kaptak
helyet a szótárban, hanem az ún. értelmezett szókapcsolatokra: ilyen
például a cédula címszó végén a bűnbocsátó cédula kifejezés (V. köt.
29.). Néhol ugyanakkor mégis bekerültek átvitt jelentésű, azaz
szólásszerű kifejezések is az értelmezett szókapcsolatok közé,
például a kosárlabdázásból elterjedt csont nélkül fordulat a csont
szócikkében (V. köt. 781.).
Az Sz.: rövidítés után a szócikkben ki nem
dolgozott származékok felsorolása következik, a Vö. rövidítés után
pedig a szótári hivatkozások találhatók (például az Értelmező
szótárra vagy az Idegen szavak szótárára stb.).
Összességében elmondhatjuk, hogy a Nagyszótár újabb
kötetének megjelenése öröm a magyar tudományosság számára, hiszen jó
két évvel az előző két kötet publikálása után egy újabb „szelettel”
bővült a nagy mű. Vagyis a szerkesztés heroikus munkája tovább
folyik, s remélhetjük, hogy – ha még viszonylag sokára is – egyszer
elkészül végre a magyar nyelvtudomány nagy adósságát törlesztő mű,
amely a nyelvészek mellett számos más tudomány művelőinek
érdeklődésére is számot tarthat. (A magyar nyelv nagyszótára. V.
kötet, C–DÉZS. Bp.: MTA Nyelvtudományi Intézet, 2013)
Forgács Tamás
Szegedi Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelvészeti Tanszék
|
|