A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÖNYYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

 

Új nagyszótári kötet


A közelmúltban jelent meg A magyar nyelv nagyszótárának V. kötete. A szótár (a továbbiakban: Nszt.) a magyar nyelvtudomány legnagyobb lexikográfiai vállalkozása. A több mint húszkötetesre tervezett sorozat igen régi adóssága a magyar tudományosságnak. A Magyar Tudós Társaság (az Akadémia elődje) ugyanis már 1831-ben döntött az akkor még Nagy magyar szókönyvnek nevezett mű elkészítéséről. A tervezet egy igen sokoldalú szótári munkára szólt, mely egyesítette volna az értelmező, a táj- és szaknyelvi, valamint a történeti és etimológiai szótárak sajátosságait. A nagyívű terv első megfogalmazásától azonban több mint 170 évig kellett várni, míg a sorozat első két kötete 2006-ban végre megjelent. Ez az ismertetés nem teszi lehetővé, hogy a nagyszótári terv hányatott történetét bemutassam, de jó összefoglalást olvashatunk erről a szótár első kötetének 10–17. oldalán Gerstner Károlytól. Ebből kiderül, hogy a tervezet számos módosításon esett át, így például már 1844-ben Czuczor Gergely és Fogarasi János egy kisebb értelmező szótárra kaptak megbízást, amely 1862 és 1874 között A magyar nyelv szótára címmel hat kötetben meg is jelent (CzF.), de inkább csak a 19. század első felének szókincsét mutatja be.

Az eredeti tervezet néhány egyéb részlete is megvalósult – kisebb szótárak formájában – már a 19. században, így a magyar nyelv történeti szókincsének bemutatása a Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond által szerkesztett háromkötetes Magyar nyelvtörténeti szótárban (NySz.) vagy a tájnyelvi szóanyag közzététele a Szinnyei József szerkesztésében napvilágot látott kétkötetes Magyar tájszótárban (MTSz.).

Az eredeti tervezethez képest azonban mindezek csak részeredményeknek tekinthetők, így érthető, ha a tudományos közgondolkodásban a nagyszabású terv továbbra is eleven maradt. Ráadásul többször voltak olyan szakaszok a Nagyszótár történetében, amikor úgy látszott, hogy a hatalmas mű valóban elkészülhet. 1897-ben például az akkori Országgyűlés is foglalkozott a szótár ügyével, s Wlassics Gyula közoktatási miniszter külön költségvetési keretet bocsátott az Akadémia rendelkezésére a megvalósítás érdekében, egyben pedig javasolta az MTA Nyelvtudományi Osztályán belül egy állandó szótári bizottság fölállítását. A gyűjtőmunka, a cédulaanyag elkészítése meg is indult, de többször változtak a gyűjtés szabályai, majd előbb az első, később a második világháború viszontagságai, több ízben az inflációs pénzromlás vetette vissza a tervezet megvalósulását. 1953-ban az MTA Nyelvtudományi Bizottsága újra határozatot hozott a nagyszótár elkészítéséről, azonban később más szótári projektek, így A magyar nyelv értelmező szótára (ÉrtSz.), majd ennek kéziszótári változata (ÉKSz.), illetve A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) vagy az Új magyar tájszótár (ÚMTSz.) megint előbbre sorolódtak, s a nagyszótárral kapcsolatos munkálatok csaknem teljesen leálltak. Végül az 1980-as évek közepén történt meg a szótár történetében az a fordulat, amely – ha apró lépésekkel is, hiszen mintegy húsz évvel később, 2006-ban – az első kötetek megjelenéséhez, s ezzel a régóta dédelgetett terv első „gyümölcseinek” beéréséhez vezetett. Azóta 2011-ben újabb két kötet jelent meg, nemrégiben pedig napvilágot látott a szótár V. kötete is, amelyben az első címszó a c („beszédhang, illetve annak betűjele”), az utolsó pedig a dézsmaszedő. A kötet szótári része 1228 oldal, ehhez még további mintegy húsz oldalon az I. kötetben megjelentetett segédletek kiegészítései és javításai járulnak (akárcsak már a III. kötetben is). Ez részben a forrásjegyzékben szereplő munkákat, a szerzői névjegyzéket érinti, részben egyes igei és névszói ragozási táblázatokat, valamint a rövidítések jegyzékét.

A szótár ötödik kötete – természetszerűleg – azonos szerkesztési elveken és lexikográfiai alapokon nyugszik, mint az előzőek. Ez többek között azt jelenti, hogy a Nagyszótár történeti jellegű értelmező szótár, vagyis nemcsak a mai magyar nyelv szókincsét öleli fel, hanem visszanyúlik 1772-ig, a magyar felvilágosodás kezdetéig. Az eredeti tervek ugyan arról szóltak, hogy a magyar nyelv korábbi korszakait is át kellene fognia a gyűjtésnek, de a végső döntés az lett, hogy a Nszt. ott folytassa a nyelvtörténeti gyűjtést és adatközlést, ahol a Magyar nyelvtörténeti szótár lezárta azt, vagyis a felvilágosodás kezdetével. Az adatgyűjtés végének a 2000. évet határozták meg, így tehát a Nszt. az elmúlt mintegy 230 esztendő szókincsét mutatja be. Az irodalmi és a köznyelv szókincse mellett nem kis számban tartalmaz régies és tájnyelvi szavakat is ebből az időből, tükröt tartva ezzel a szókincs változási folyamatainak is. Ezek mellett bőségesen válogattak a szerkesztők a csoport- és rétegnyelvek, a szleng köréből is: a szaknyelvi szavak helyes használatát és jelentésük definícióit az egyes szakmák kiemelkedő képviselői is ellenőrzik, s szaklektorként gondozzák.

A szótár számítógépes adatbázisként készül: egyelőre csak a nyomtatott kötetekben találkozhatunk az anyagával, de később elektronikusan is elérhető lesz. A teljes szótár a tervek szerint százezer szócikkben mintegy száztízezer címszót dolgoz majd fel.

A Nagyszótár az első a magyar értelmező szótárak között abban a vonatkozásban is, hogy szövegbázisra, ún. korpuszra épül. Vagyis a munkatársak nem pusztán a saját nyelvi kompetenciájuk alapján készítik el az egyes szavak jelentésének leírását, hanem konkrét nyelvi anyag elemzése alapján, az egyes szavak szövegbeli előfordulását, illetve azok kontextusát megvizsgálva. Ezen túlmenően az így felvett jelentéseket egytől-egyig – korrekt bibliográfiai hivatkozással ellátva – példamondatokkal is illusztrálja. Ez ugyan jelentősen növeli a szócikkek terjedelmét, ugyanakkor a szótár tudományos felhasználhatóságát a többszörösére javítja.

A felhasznált korpusz három nagy adatbázisból áll. Mint fentebb is olvashattuk, kezdetben cédulákon kezdték gyűjteni a szótár anyagát. Ez a lassan, de folyamatosan bővülő anyag azonban kevés lett volna egy valóban korpuszalapú szótár elkészítéséhez, amelyben az egyes címszavakhoz tartozó

 

 

alakváltozatokat és jelentéseket nagy tömegű nyelvi adatból nyerik ki. Ezért amikor az 1980-as években megszületett a döntés a szótári munka folytatásáról, egyben arról is határoztak, hogy egy jóval nagyobb adatbázist építenek fel, de – élve a számítástechnika nyújtotta új lehetőségekkel – elektronikus adatrögzítéssel.

Ezért az akkorra már mintegy hatmillió cédulát tartalmazó archivális gyűjtemény mellett megkezdődött egy jóval nagyobb, a számítógép kínálta lehetőségeket felhasználó adatbázis felépítése. Ennek anyagát tervszerűen válogatták össze különböző korszakok és szerzők, illetve eltérő szövegfajták felhasználásával. Ez a több mint 27 millió szövegszóból álló adatbázis lett a Magyar történeti szövegtár: ez 2500 szerzőtől körülbelül 22 000 – változatos műfajú és terjedelmű – szövegrészletet tartalmaz az 1772 és 2000 közötti időszakból. (Az elektronikus korpusz a szótártól függetlenül is használható: az interneten bárki számára hozzáférhető, keresőprogramja segítségével adatai lekérdezhetők, s bármilyen más kutatás számára hasznosíthatók [URL1].)

Ehhez a két gyűjteményhez társul még egy több százmillió szót tartalmazó szöveggyűjtemény, amelyet kereskedelmi forgalomba került, nem a szótári munka céljaira összeállított elektronikus adathordozók szövegeiből, köztük számos napi- és hetilap teljes évfolyamainak szövegéből állítottak össze.

Ez a kiterjedt adatbázis szolgál tehát a szócikkek forrásaként. Ezek legtöbbje önálló szócikk, de találhatók a szótárban ún. bokrosított szócikkek is, amelyekben egy összetett szó elő- vagy utótagja válik fő címszóvá (például cseléd-, illetve -csapat). Előfordulnak továbbá ún. utaló szócikkek is, amelyek részben alakváltozattól utalnak az önálló szócikk címszavára, részben egyes címszókhoz tartozó összetételi és frazeológiai adatokra.

A címszókat az adott szó szófaji besorolása követi, ebben a szótár szerkesztői a legújabb szakirodalom eredményeihez igazodva járnak el. A szófaj után egy betű és egy vagy két szám kombinációjából álló alaktani kód utal az első (Segédletek) kötetben található (799–1114.) ragozási táblázatok valamelyikére, amelyek révén megállapítható az illető szavak helyes ragozási paradigmája. Ezt követően – ha szükséges – a zárójelben, kurzív írásmóddal feltüntetett lexikai minősítések következnek, például a stiláris értéket jelölő rövidítések (régies, ritka, gúnyos stb.) vagy a szaknyelvi használati körre való utalások (biológiai, matematikai, irodalomtudományi stb. műszó). A széles körben használt kifejezések esetében ezek elmaradnak, minden címszó végén megtalálható azonban egy, az előfordulási gyakoriságra utaló piktogram. Ez egy hat cikkre bontható kör, amelynek kitöltöttsége a Magyar történeti szövegtár-beli előfordulások számát mutatja. Ez ugyan néha kicsit megtévesztő is lehet, hiszen az adatbázisban szereplő szövegek nem feltétlenül a mai előfordulási gyakoriságot mutatják. Így lehetséges az, hogy a régiesnek minősített melléknévi használatú, „centrifugális” jelentésű centrifugál szó gyakorisága nagyobb a szótár szerint, mint a mai köznyelvünkben valóban használatos igei változaté („<vmely anyagot> centrifugában forgat”; V. köt. 79.). Emellett a gyakorisági értékek az egész szócikkre vonatkoznak, s nem tesznek különbséget az egyes jelentések között, holott a dekkol ige régies „fedez” jelentése a szövegtárban talán nem ritka, de ma kifejezetten az, míg az „egy helyben vesztegel” jelentésű dekkol mai köznyelvünkben elég gyakorinak mondható.

Ezek az információk találhatók tehát az ún. szócikkfejben. Ezt az értelmező-szemléltető rész követi az egyes jelentések feltüntetésével s a hozzájuk tartozó példamondatokkal. A jelentések tekintetében a szótár szerkesztői igen alaposan járnak el, néha talán túlzottan is aprólékosan tüntetik fel az egyes jelentésárnyalatokat. A cereália címszóban ugyanis helyes például a „gabonafélék összefoglaló megnevezése” és „a régi rómaiak által Ceres istennő tiszteletére rendezett ünnepi szertartás” közötti különbségtétel, de kicsit fölöslegesnek tartom az első jelentésen belül különválasztani a növénytani használatot a kereskedelmitől: akár a jelentésdefiníciókat nézem, akár a példamondatokat, véleményem szerint nem indokolt elkülöníteni a kétféle használatot (vö. V. köt. 89.). Ez a túlzott precizitás viszonylag sok szócikkben megfigyelhető, de sokszor csak bonyolultabbá teszi a szócikkek felépítését.

A szócikkek végén rendszerint különböző utalásokkal is találkozunk. Ezek lehetnek két szócikk erőteljes jelentésbeli kapcsolatára, egyes értelmezéseik átfedésére történő utalások, de olyan önálló vagy bokrosított címszavakra való utalások is, amelyekben az adott címszó utótagként fordul elő. Nem ritkák az Fr: rövidítéssel feltüntetett frazeológiai utalások sem: ezek azonban nem szólásokra vagy közmondásokra vonatkoznak, azok ugyanis – szerintem rosszul értelmezett helytakarékosságból – nem kaptak helyet a szótárban, hanem az ún. értelmezett szókapcsolatokra: ilyen például a cédula címszó végén a bűnbocsátó cédula kifejezés (V. köt. 29.). Néhol ugyanakkor mégis bekerültek átvitt jelentésű, azaz szólásszerű kifejezések is az értelmezett szókapcsolatok közé, például a kosárlabdázásból elterjedt csont nélkül fordulat a csont szócikkében (V. köt. 781.).

Az Sz.: rövidítés után a szócikkben ki nem dolgozott származékok felsorolása következik, a Vö. rövidítés után pedig a szótári hivatkozások találhatók (például az Értelmező szótárra vagy az Idegen szavak szótárára stb.).

Összességében elmondhatjuk, hogy a Nagyszótár újabb kötetének megjelenése öröm a magyar tudományosság számára, hiszen jó két évvel az előző két kötet publikálása után egy újabb „szelettel” bővült a nagy mű. Vagyis a szerkesztés heroikus munkája tovább folyik, s remélhetjük, hogy – ha még viszonylag sokára is – egyszer elkészül végre a magyar nyelvtudomány nagy adósságát törlesztő mű, amely a nyelvészek mellett számos más tudomány művelőinek érdeklődésére is számot tarthat. (A magyar nyelv nagyszótára. V. kötet, C–DÉZS. Bp.: MTA Nyelvtudományi Intézet, 2013)

Forgács Tamás

Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelvészeti Tanszék