|
|
Bevezetés
Azon generációk, amelyek számára a bezártság miatt hosszú időn
keresztül Magyarország jelentette a világot, könnyen hihették, a
világon minden úgy van rendjén, miként itthon. A nyitottabbá válás,
a világ jobb megismerésének lehetősége pedig hozta a meglepetéseket.
A közgazdaság-tudományi karok vezetőinek számára talán az egyik
legnagyobb érdekességnek számító felfedezés, hogy – különösen az
Amerikai Egyesült Államokban – a közgazdászképzést vagy a
vállalat-gazdaságtan, vagy a közgazdaságtan tárgyai dominálják. A
vállalati vezetőknek szánt szakemberek képzési tematikája ugyan
tárgyalja a mikro- és makroökonómiát, de nehezen lehetne találni
olyan közgazdászképzési struktúrát, amely foglalkozna az
értékteremtés műhelyének jellegzetességeivel, fogásaival. Érték
alatt azt a legmagasabb árat értjük, amit a fogyasztó hajlandó a
szolgáltatásért fizetni. A termék és szolgáltatás létrehozása
rövidebb vagy hosszabb folyamat eredménye, és e folyamatba, annak
végén, csak a végső fogyasztó tesz be pénzt, a folyamat összes más
szereplője pedig csak ezen a pénzen osztozik. Ha nem termelődik
érték, nincs miből elvonni, és nincs mit szétosztani. A
közgazdaságtan inkább fókuszál az utóbbira, a vállalat-gazdaságtan
inkább fókuszál az értékteremtésre, ugyanakkor egyik sem létezhet a
másik nélkül.
A vállalat-gazdaságtan oktatására szakosodott
intézmények sem mellőzhetik a közgazdaságtan alapvető összefüggéseit
tárgyaló tudományterületeket. A társadalomra nagy hatással bíró
folyamatok érintik a vállalkozásokat is; e folyamatok megértése,
hatásainak figyelembe vétele alapvetően kihat a sikerességükre. A
közgazdasági összefüggések ismeretének szükségességét tükrözik
vissza a legsikeresebb üzleti iskolák képzési tematikái is, ahol
szinte mindenhol szerepel olyan tárgy, mely az üzleti vállalkozások
és a kormányzás kapcsolatát tárgyalja. Ugyanakkor ez rendkívül
pragmatikus, mellőz minden elméletieskedést, valószínűleg e miatt
űzték ki az üzleti iskolák berkeikből a közgazdaságtan tanszékeket.
Közgazdaságtan tanszékek elvétve találhatók üzlettudományi karokon.
Pedig a gyökér közös. Amennyiben a közgazdaságtan
az economics megfelelője, talán az egység még jobban látható. Az
economics nyilvánvalóan az economy szóból ered, ami gazdaságot
jelent, és valószínűleg helyesebb lenne, ha a magyarban nem a
közgazdaságtan szót használnánk az economics megfelelőjének, hiszen
e fogalom nem csak a köz gazdaságtanát tárgyalja, inkább takarja az
erőforrások hatékony felhasználása módozatainak tárgyalását.
Nemzetgazdasági és vállalati szinten is egyről van szó: miként kell
a rendelkezésre álló erőforrásokkal hatékonyan gazdálkodni, hogy
tartós növekedés és jólét jöjjön létre.
A közgazdaságtan és vállalat-gazdaságtan legnagyobb közös
kategóriája az output
David A. Moss (2007) macroeconomics, tehát nem public economics,
vagyis makrogazdaságtan és nem közgazdaságtan témájú nagysikerű
könyvében azt fejtegeti, hogy a makroökonómiának három alapvető
területe van, melyek megértése nagyon fontos. Ezek: az output, a
pénz, és a várakozások. A makroökonómia megértése tehát nem
lehetséges az output szerepének megértése nélkül. Az output viszont
tipikusan vállalati, intézményi szintű kategória, melyről a
vállalat-gazdaságtannal foglalkozó irodalom egész kincsesbányával
rendelkezik. Egy nemzet outputja az ország területén működő
vállalkozások outputjainak összessége, az ország által megtermelt
termékek és szolgáltatások teljes tömege alkotja a nemzet végső
költségvetési korlátját. Az országban megtermelt termékek és
szolgáltatások piaci értéke adja ki a GDP-t. Egy nemzet tartósan nem
fogyaszthat többet, mint a megtermelt GDP, mert ha ekként adódik,
azt más nemzetnek kell finanszíroznia. A GDP szinte a leggyakrabban
használt makroökonómiai fogalom, de ennek csírái a vállalkozásoknál
vannak. A vállalkozások versenyképességének alakulása alapvetően
befolyásolja a GDP és a nemzet versenyképességének alakulását.
A versenyképesség fogalmát igen gyakran használjuk
a közéletben, sokszor anélkül, hogy értennék a fogalmat. Mind
vállalati, mind makroszinten hasznos fogalom, és mikroszinten akkor
tekintünk versenyképesnek egy vállalkozást, ha tartósan olyan
termékeket és szolgáltatásokat tud kínálni a fogyasztóknak,
amelyeket azok a versenytársak termékeinél inkább hajlandóak a
vállalat számára nyereséget biztosító feltételek mellett megfizetni
(Czakó – Chikán, 2007) . Más szavakkal, egy vállalkozás akkor
versenyképes, ha profittermelése mellett erőforrásait hatékonyabban
használja fel azon versenytársainál, amelyek azonos vagy hasonló
szolgáltatást kínálnak (Vörös, 2010).
Amikor egy vállalkozás versenyképes, azaz
erőforrásait hatékonyabban használja fel, az abban nyilvánul meg,
hogy szolgáltatásainak/termékeinek néhány teljesítménydimenzióját a
fogyasztók jobban méltányolják, azaz a versenyképesebb vállalat
termékéért hajlandóak fizetni. A versenyképesség versenyprioritások
formájában fejeződik ki, mely a termelési folyamat azon jellemzőinek
összessége, melyek a versenytársakét felülmúlják. Ezek közül a
legfontosabbak: annak képessége, hogy a terméket mindenkinél
olcsóbban termeljük, és az ár, ha kell, fontos versenytényezővé
válhat. Továbbá a minőség, amikor a termék és szolgáltatás
teljesítménye felülmúlja a versenytársakét, valamint az idővel
történő versenyzés képessége, hogy hamarabb és pontosabban
szállítsuk le a terméket, és a flexibilitás. Azon képesség, hogy
szélesebb termékválasztékot képes a vállalkozás felkínálni, vagy
rugalmasabban képes reagálni a megrendelés volumenében beállt
változásokra.
Mindezek a képességek nem sokat érnek, ha ezekért a
fogyasztó nem hajlandó fizetni. Olyat kell termelni, amiért a
fogyasztó fizet, vagyis igényének megismerése fontos, továbbá a
fogyasztót meg kell szerezni. Ezért fontos a marketingfunkció,
nélküle nem lehetséges értékképzés. A forgalomból származó
bevételekkel, továbbá a befektetők pénzével viszont hatékonyan kell
bánni, ezért fontos a vállalatfinanszírozási funkció. Ha e funkció
nem képes a működéshez szükséges pénzeszközöket hatékonyan
előállítani, a termelési folyamat drágábban üzemel, és nem lesz
versenyképes. E három funkció harmonikus együttműködése szükséges
ahhoz, hogy a vállalat versenyképes legyen. Az
1. ábra foglalja össze az
iménti gondolatsort.
|
|
|
Talán érdemes megjegyezni, hogy a
vállalatgazdaságtan egyik legrangosabbnak tekintett szakmai
folyóirata, a Management Science szekciói is e gondolatsor szerint
alakultak ki. Ha betekintünk a lapba, akkor látható a
tudományterületi tagozódása. A Management Science rovatai az
alábbiak: Accounting, Business strategy, Finance, Information
systems, Operations management, Marketing, Organizational
performance, R&D and entrepreneurship. Meg kell nevezni a
módszertani szekciókat is: Decision analysis, Mathematical
programming, Stochastic models and simulation. A vállalati
gazdaságtan olyan matematikai módszerek kifejlesztését implikálta,
amelyek a teljes tudományos élet meghatározó eszközeivé váltak, mint
pl. a matematikai programozás. Az első (és későbbi) átütő erejű
tanulmányokat a Management Science hozta le.
A vállalati versenyképesség egyik leghasználatosabb
aggregát mutatószáma a termelékenység. A termelékenységet vállalati
szinten úgy definiálhatjuk, mint
termelékenység = bevételek / kiadások,
és a termelékenység fogalma igen fontos szerepet
játszik a makroökonómiában is. A vállalati gazdaságtanban is gyakran
használatos, mégis, makroszinten az élőmunka termelékenységének van
érdekes szerepe. A munka termelékenységének mérésére makroszinten az
alábbi mutató használata népszerű:
termelékenység = GDP(output) / (a nemzet által
ledolgozott órák száma).
Mind vállalat-, mind nemzetgazdasági szinten ez
azért fontos mutatószám, mert ha a bérek magasabb mértékben
növekednek nemzeti szinten, mint a nemzeti szintű termelékenységi
mutató, akkor az ország versenyképessége csökkenő tendenciát mutat.
Az ország versenyképessége
Az ország versenyképességi fogalmának meghatározása sem nélkülözi a
mikroszféra teljesítményét. Michael E. Porter és Jan W. Rivkin
(2012) szerint egy ország akkor versenyképes, ha vállalkozásai
képesek a világpiacon sikeresen versenyezni oly módon, hogy közben
az ország magas és növekvő életszínvonalat biztosít polgárainak.
Porter és Rivkin tehát egy ország versenyképességét
vállalatgazdaságtani szálakra vezetik vissza, miszerint az a döntő,
hogy az ország vállalkozásai rendelkeznek olyan képességekkel,
amelyekkel felülmúlják nemzetközi színtéren versenytársaikat, és a
fogyasztók inkább az ő termékeiket, szolgáltatásaikat veszik, mint
más nemzetekét. A definíciónak van azonban egy figyelemre méltó,
második fele is. Mindennek úgy kell történnie, hogy közben a nemzet
jóléte nem csökken, hanem emelkedik. Melyek a versenyképes országok
a mai világban? E tanulmánynak nyilvánvalóan nem lehet célja e
kérdés megválaszolása, Porter és Rivkin (2012) tanulmánya alapján
azonban szinte bizonyossággal állítható, hogy az USA csúszik lefelé
a versenyképességi listán. Az USA részesedése a világ exportjából
1999 és 2009 között 36%-kal csökkent például olyan domináns
iparágban, mint a légiközlekedési járművek (ideértve a hadiipart),
9%-kal az információs technológiában, ahol korábban meghatározó
szerepe volt, és 8%-kal a kommunikációs technológiai piacon.
Ha a másik meghatározó tényezőhöz fordulunk, ott
sem egyszerű pozitív jeleket találni. Ma az Egyesült Államokban a
családok medián jövedelme a 45–50 000 dolláros sávban mozog. Ha a
statisztikákra nézünk, azt láthatjuk, hogy az e sávhoz tartozó
családok jövedelme 1967 és 2010 között kevesebb, mint egy
százalékkal lett magasabb (lásd Porter és Rivkin, 2012
kimutatásait).
Miből ered tehát egy nemzet versenyképességének
csökkenése? Többek között abból, hogy vállalatai nem versenyképesek.
Gary P. Pisano és Willy C. Shih (2009) szerint az amerikai
vállalatok versenyképességi csökkenésének egyik fontos oka a
költségcsökkentésre irányuló rövidlátó vállalati politika. Az
amerikai vállalatok a költségcsökkentés érdekében nyakló nélkül
helyezték ki kapacitásaikat a Távol-Keletre, egyúttal gyakran
elveszítve az innováció, a fejlesztés lehetőségeit. Ezek ugyanis
mindig a termelési folyamatok helyén adódnak, ráadásul a kapacitás
kihelyezésének helyeként szolgáló országok rendkívül gyorsan
tanulnak. Amit ma Kínában látunk, korábban lejátszódott Japánban,
majd Dél-Koreában. Míg korábban a számítástechnika, komputerizáció
hazájának az Egyesült Államok számított, ma már szinte számítógépet
sem terveznek az USA-ban.
Következtetések
Miután a makrogazdaságtan egyik központi kérdése egy ország által
megtermelt output értéke, a makro- és vállalati gazdaságtan több
kategóriája is azonos tartalommal használható mindkét területen. Az
outputok volumene, értéke, a versenyképesség, a termelékenység
egyformán hasznos kategóriák, attól függetlenül, hogy mikro- vagy
makroszinten használjuk őket. A makrogazdaság irányítása sokat
ronthat a vállalatok versenyképességén, ha az irányítás nincs
tisztában az értékteremtés tényezőivel, továbbá ha olyan rendszert
hoz létre, mely nem szolgálja rövid és hosszú távon a vállalkozások
versenyképességét. Porter és Rivkin (2012) szerint a makrogazdaság
irányítása akkor szolgálja leginkább a vállalatok versenyképességét,
ha
• egészséges monetáris és fiskális politikát
folytat,
• erős, hatékony oktatási rendszert üzemeltet,
• hatásos politikai intézményrendszert épít.
Kulcsszavak: vállalatgazdaságtan, értékteremtés, versenyképesség
IRODALOM
Czakó Erzsébet – Chikán Attila (2007):
Gazdasági versenyképességünk vállalati nézőpontból 2004–2006.
Vezetéstudomány. 38, 5, 2–8.
Moss, David A. (2007): A Concise Guide to
Macroeconomics. HBR Press, Boston, MA
Pisano, Gary P. – Shih, Willy C. (2009):
Restoring American Competitiveness. Harvard Business Review.
Jul–Aug, 114–125.
Porter, Michael E. – Rivkin, Jan W.
(2012): The Looming Challange to U.S. Competitiveness. Harvard
Business Review, March. 55–62
Vörös József (2010): Termelés- és
szolgáltatásmenedzsment. Akadémiai, Budapest
|
|
