Az MTA Gazdálkodástudományi Bizottságának 2013. évi, a Magyar Tudomány Napja alkalmából szervezett konferenciája komoly szakmai visszhangot váltott ki mind a közgazdaság-tudomány, mind a gazdálkodástudomány szakembereinek körében. Az ott elhangzott előadások és hozzászólások ugyanakkor a tágabb tudományos közélet számára sem érdektelenek. Mint az előző cikkekből is kiolvasható, a rendezvény szervezésének egyik apropója, egyben az előadások kulcskérdése a gazdaság kérdéseivel foglalkozó e két tudományág egymáshoz fűződő viszonya és annak fejlődése volt. Tekinthetjük önálló tudományterületnek a gazdálkodástudományt? Rendelkezik olyan gazdag és speciális tudásanyaggal, mely révén képes leválni a közgazdaságtudományról, és önálló diszciplínaként működni? Az előadások során – első pillantásra talán meglepő módon – mindenek előtt a közgazdaság-tudomány képviselői részéről elhangzott hozzászólások alapján igen. A közgazdaságtan és annak jelenlegi oktatási rendszere súlyos deficittel rendelkezik a gazdálkodástudománnyal és elért eredményeivel szemben! – hangzott el többek között.

A konferencia hangulatát ennek ellenére mégsem elsősorban az elkülönülés, inkább a szükségszerű egymásra utaltság uralta. A két terület szétválását elsősorban történeti, intézményi és nem tartalmi, immanens okokkal magyarázhatjuk. A szakmai fejlődés jövője pedig jelentősen függ attól, hogy e két diszciplína mennyire képes egymás tudásanyagának integrálására. Jól illusztrálja ezt az integrációt és annak pozitív eredményét az intézményi közgazdaságtan kialakulása és „népszerűsége”, mely az utóbbi években számos, a gyakorlati élet számára égetően fontos problémára tudott tudományos igényű választ adni. A két terület együttesen képes arra, hogy egyszerre tegyen eleget a tudomány által elvárt – és angol kifejezéssel gyakran relevance and rigor-ként megfogalmazott – követelményeknek, azaz, hogy a vizsgált kérdéseknek legyen gyakorlati jelentőségük, s ugyanakkor az elemzés feleljen meg a tudományos kutatásokkal szembeni követelményeknek is.

Az egymásra utaltság érzését a közösen megválaszolandó szakmai kérdések mellett közös tudománypolitikai problémák is erősítik. Társadalomtudományi diszciplínaként mind a közgazdaság-tudomány, mind a gazdálkodástudomány küzd azzal a minősítési rendszerrel, mely a természettudományok jellegzetességeire és fejlődésére alapozva csak a pozitivista kutatási filozófiára épülő hipotetikus, deduktív kutatási modell alkalmazásával elért eredményeket tekinti tudományosnak. A természettudományok és a társadalomtudományok vizsgálatának alanyai azonban néhány vonásukban döntő módon különböznek egymástól. Ez utóbbi tudományterület képviselői esetében a vizsgálat tárgyát önakarattal, céltudatos cselekvéssel jellemezhető, rendkívül dinamikusan változó szereplők alkotják, ahol a mérésen és a kísérletek megismételhetőségén nyugvó elemzés többnyire nehezen kivitelezhető. Mindkét tudományterület számára fontos ezért, hogy a tágabb tudományos közösséggel elismertesse más módszertani megközelítések, így például az interpretatív kutatás létjogosultságát és értékét.

A rendezvény további általános tudománypolitikai, tudományfilozófiai kérdéseket is feszegetett. Több előadó és hozzászóló is kapcsolódott a közgazdaságtudomány, illetve a gazdálkodástudomány értéksemlegességének kérdéséhez. Egyöntetű volt a vélemény, mely szerint az értéksemlegesség illúziója tovább nem tartható. Egyrészt tudományterületünknek fontos értékdimenziók mentén szükséges gondolkodnia és megfogalmaznia válaszait, másrészt el kell fogadni, hogy tudásunk nem egyformán alkalmas valamennyi cél elérésének támogatására.

Fontos vitatémája volt a konferenciának és kritikus tudománypolitikai kérdéskör az a publikációs elvárás, amely alapján az egyes oktatókat és kutatókat minősítik, s amely meghatározza szakmai előmenetelüket:

• a publikációs eredmények értékelésekor a nemzetközi szinten is jegyzett referált és jelentős impaktfaktorral rendelkező folyóiratokban történő megjelenést preferálja;

• előtérbe helyezi a mindkét fél részéről anonim bírálati folyamatot.

Az elvi szempontból egyébként helyeselhető elvárások és a nyomukban kialakult gyakorlat az elmúlt években nemzetközi szinten is óriási

publikációs nyomás alá helyezte mind a kutatókat mind a folyóiratok szerkesztőit. Ennek eredményeképpen a cikkek megjelenésének átfutási ideje jelentősen megnövekedett, gátolva ezzel a publikálás elsődleges célját, a hatékony tudományos kommunikációt. Ráadásul – mint arra több előadó is utalt a konferencián – egyes felmérések szerint még a legszínvonalasabb nemzetközi folyóiratokban is jelentős ún. fekete lyukak vannak, azaz a ténylegesen publikált cikkeknek csak egy viszonylag kis része az, mely valós hatást gyakorol olvasóira és így a tudományos közéletre, a cikkek egy részét a valóságban soha senki nem olvassa.

A kutatás mellett a közgazdasági és gazdálkodástani felsőoktatás problémái is megjelentek a rendezvényen. Az elmúlt években Magyarországon is jelentős forráskivonás történt a felsőoktatásból. Az állami források csökkenését az intézmények részben versenypiaci pozíciójuk erősítésével és saját bevételeik növelésével igyekeztek kompenzálni. A felsőoktatási programok egy részének ez a (felemás) piacosodása eltérően érintette az egyes tudományterületeket, de magát a közgazdaságtudományt és a gazdálkodástudományt is. A piac felértékelte a gazdálkodástudományi képzéseket, míg a közgazdasági programok jellemzően súlyos hallgatóhiánnyal és ebből fakadóan finanszírozási nehézségekkel kell hogy szembenézzenek. A legtöbb gazdasági képzést nyújtó felsőoktatási intézmény ezt a problémát az egyes területek és az őket képviselő szervezeti egységek keresztfinanszírozásával kezelték, jellemzően érintetlenül hagyva azonban magukat a programokat és a mögöttük meghúzódó szervezeti struktúrákat. Olyan helyzetet teremtve ezzel, mely a rendszer fenntarthatóságát már középtávon megkérdőjelezi. Egyetértés mutatkozik abban a tekintetben, hogy módszertanilag felkészült és társadalmi szempontból felelős szakemberek képzésére van szükség a gazdálkodástudomány terén. Így a közgazdaság-tudomány és a gazdálkodástudomány szerves összekapcsolódása az oktatás terén is elkerülhetetlen. E képzések versenyképességének fenntartása ugyanakkor komoly fejlesztéseket is igényel.

E fejlesztések kapcsán fontos kiemelni az oktatás és a kutatás közötti kapcsolat erősítését. Ez a kérdéskör a gazdálkodástudomány számára hazánkban különösen fontos, hiszen e tudományterület egyetlen kutatóintézeti bázissal, háttérrel sem rendelkezik, művelői felsőfokú oktatási intézmények alkalmazottai, akik elsődleges feladatuk, az oktatás mellett végzik kutatási tevékenységüket. A versenyképes gazdálkodástudományi képzés szempontjából rendkívül fontos a felsőoktatás és a gyakorlat közötti kapcsolat erősítése is. Nemcsak arról van szó, hogy a legjobb vállalati megoldásoknak be kell épülniük az oktatás során használt tananyagokba, de arról is, hogy szükség van olyan vállalatvezetői réteg kialakítására (e réteg megerősítésére), akik maguk is hajlandóak és képesek elméletileg is megalapozott módon bekapcsolódni a felsőfokú oktatásba. E téren jelenleg komoly hiányosságok tapasztalhatóak az országban. Az elmúlt években a magyar vállalatvezetők bebizonyították, hogy hatékonyan tudnak alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez, de kevés olyan példával találkozhattunk, ahol ezen adaptációs kényszer mellett az új utak keresésében, feltárásában, azaz a kutatás-fejlesztésben és innovációban is jeleskedtek volna. Az elméletileg is felkészült, de a gazdaság frontvonalát is jól ismerő, belülről irányított – azaz saját elképzeléseik megvalósítására törekvő – vezetők mellett a képzett tulajdonosi réteg erősítése is fontos lenne, hiszen képzett tulajdonos nélkül nincs képzett vezető sem. Mindkettő feltétele a sikeres vállalatok kialakulásának és azok fejlődésének, ez pedig nélkülözhetetlen alapja a makrogazdasági versenyképességnek. Összefoglaló cikkünknek ez a záró gondolata is jól illusztrálja, hogy oktatás és kutatás kéz a kézben kell hogy járjanak, mint ahogyan a gazdálkodástudománynak és közgazdaságtudománynak is összehangolt erőfeszítéseket kell tenniük annak érdekében, hogy képesek legyenek releváns válaszokat adni a gazdaságban megfogalmazódó valós problémákra.
 

Kulcsszavak: közgazdaság-tudomány, gazdálkodástudomány, kutatási módszertan, elméleti megalapozottság, gyakorlati relevancia