Bevezetés

A cukorbetegség (diabétesz mellitusz) világszerte exponenciálisan növekvő előfordulású kórkép. A Nemzetközi Diabetes Szövetség adatai szerint az érintettek száma a második ezredforduló táján 220 millió körüli volt, 2013-ban elérte a 382, 2035-re pedig előrejelzések alapján meghaladhatja az 592 milliót (International Diabetes Federation, 2013). Mindez csak az ismert cukorbetegekre vonatkozik. A betegség leggyakoribb formája, a 2-es típusú cukorbetegség tünetszegény kezdetéből és gyakran késői felismeréséből adódóan minden kórismézett cukorbetegre még egy, még fel nem ismert esetet számolhatunk, s a diabétesz előállapotaiban lévők száma megközelítőleg az ismert és még fel nem ismert eseteké együttvéve. A diabétesz eredetű halálozás világszerte meghaladja az 5,1 milliót, ami azt jelenti, hogy minden hatodik másodpercre jut egy cukorbetegséggel összefüggő haláleset.

Hazánkban a felnőttkori cukorbetegség gyakorisága egy 2006-os, éhomi vércukormérésen alapuló reprezentatív felmérés szerint 7,6% (Jermendy et al., 2008), más, újabb felmérések azonban 10%-ot meghaladó előfordulást is közöltek. Ma mintegy 570 ezer cukorbeteggel számolhatunk, a még fel nem ismert eseteket és a cukorbetegség előállapotaiban lévőket is beleértve azonban 2,3 milliót megközelítő lehet azon honfitársaink száma, akiknél a szénhidrát-anyagcsere valamilyen mértékű károsodása már kimutatható. A gyermekdiabétesz-regiszternek köszönhetően pontos adatokkal rendelkezünk a tizennégy éves kor alatt kezdődő cukorbetegség gyakoriságáról. A hazai előfordulás e vonatkozásban is növekedést tükröz, az incidenciaértékek húsz év alatt az új esetek számának megkétszereződését igazolják (Gyűrűs et al., 2011).

A cukorbetegség minden formája a fokozott keringési kockázattal társuló állapotok közé tartozik, korai felismerése és célzott szűrések végzése alapvető egyéni és népegészségügyi érdek.

A szénhidrát-anyagcserezavarok osztályozása

A cukorbetegség kóreredete és klinikai megjelenése alapján egyaránt heterogén kórkép. Ma érvényes, ún. etiopatogenetikai szemléletű csoportosítása a háttérben álló kóroki folyamatok figyelembevételén alapul (Gaál et al., 2014). A szénhidrát-anyagcserezavarok 1999-ben elfogadott új osztályozása az anyagcsere szempontból egészséges és a cukorbeteg állapot között egy harmadik, köztes kategóriát is megkülönböztet, ahol vagy az éhomi vércukorszint, vagy a terhelés (étkezések) utáni érték, vagy mindkettő meghaladja az élettani szintet, de nem éri el a cukorbetegséget jellemző mértéket. Ezeket az eltéréseket összefoglalóan diabétesz fokozott kockázatával járó állapotoknak, vagy egyszerűbben, prediabétesznek nevezik. Jelentőségük, hogy az anyagcsere-eltéréstől mentes személyekéhez képest fokozott keringési kockázattal társulnak, és, hogy kezelés nélkül, hosszabb-rövidebb idő elteltével cukorbetegségbe mehetnek át.

A manifeszt diabétesz mellitusz formáinak csoportosítását az 1. táblázat tartalmazza. Két fő típust, a hasnyálmirigy inzulint termelő, ún. bétasejtjeinek autoimmun eredetű pusztulása miatt kialakuló 1-es típusú diabétesz mellituszt (T1DM), illetve az inzulinhatás és/vagy az inzulinelválasztás károsodásával járó 2-es típusú diabéteszt (T2DM) különböztetünk meg, mellettük a terhességben manifesztálódó forma (terhességi diabétesz mellitusz) és más ritkább típusok fordulhatnak elő. Utóbbiak igen heterogén csoportot képeznek, s az amerikai terminológia közös néven gyakran 3-as típusként említi. A cukorbetegség típusának megállapítása az esetek döntő többségében klinikai jellemzők alapján történik, kétes esetekben speciális vizsgálat végezhető. A részletek ismertetése meghaladja munkánk kereteit.

• 1-es típusú diabétesz

– autoimmun mechanizmusú forma

– idiopátiás forma

• 2-es típusú diabétesz

• Terhességi diabétesz

• Egyéb típusok

– az inzulinhatás genetikai zavarai

– az inzulintermelés genetikai zavarai

– a hasnyálmirigy exokrin részének betegségeihez társuló formák

– endokrinopátiákat kísérő formák

– gyógyszer- és vegyszer kiváltotta formák

– fertőzésekhez társuló formák

– az immunmediált diabétesz szokatlan formái

– egyes genetikai szindrómák, amelyek esetenként diabétesszel is társulnak

1. táblázat • A manifeszt diabétesz formáinak

ez idő szerint hatályos csoportosítása

Az 1-es típusú cukorbetegség kezelése

A kezelés célja a diabétesz minden formájában a beteg panaszmentességének, elérhető legkedvezőbb életminőségének biztosítása mellett az akut és késői szövődmények megelőzése, ennek érdekében ideális esetben az egészségesekéhez hasonló, ún. közel-normoglikémiás (normális vércukorértékkel jellemezhető) állapot elérése és hosszú távú fenntartása.

Az 1-es típusú cukorbetegség „klasszikus” formája abszolút inzulinhiánnyal jár, azaz az érintettek inzulin kívülről történő bejuttatása nélkül, az állapot súlyossága függvényében néhány napon, héten túl nem tarthatók életben. Az inzulinadást − ami felnőtt korban, ellenjavallat hiányában minden esetben az intenzív inzulinkezelés valamelyik formája − energia- és szénhidrát-tartalmában egyaránt meghatározott összetételű, naponta három-hat részre elosztott étrend és a terhelhetőséghez-edzettséghez igazodó fizikai aktivitás egészíti ki. „Diéta” helyett ma az étrend sokirányú jelentőségét és egyénre adaptált tervezésének szükségességét jobban kifejező orvosi táplálkozási terápiáról beszélünk. Ez utóbbi az életritmusba épített, lehetőség szerint napi gyakoriságú fizikai aktivitással együtt az ún. életmódkezelés. A diabétesz minden formájában e három tényező – étrend, fizikai aktivitás, valamint az inzulint is magába foglaló kiegészítő gyógyszeres kezelés − képezi a terápia alappilléreit. Összhangjuk nélkül vagy bármelyikük figyelmen kívül hagyásával optimális anyagcserekontroll hosszú távon nem biztosítható. A kezelés további fontos összetevője a vércukor-önellenőrzés és az önmenedzselés képességének elsajátítása, illetve az ezt segítő betegedukáció.

Az utolsó 3 hónap átlagos vércukorszintjének megítélésére és a kezelés hatásosságának lemérésére kiválóan alkalmas a vörösvértestekben található glikozilált hemoglobinA (HBA1c) teljes hemoglobinhoz viszonyított százalékos koncentrációjának meghatározása. Ugyanis minél magasabb a glukózszint a vérben, annál nagyobb mértékben kötődik az A hemoglobinhoz. Az 1-es típusú diabéteszben a HBA1c kívánt célértéktartománya 6,5–7,5%-nál kisebb (2. táblázat).

1-es típusú diabétesz

általános kezelési céltartomány <6,5 – <7,5%

gyermekek <7,0 %

felnőttek relatíve rövid (<év) betegségtartammal <,5%

hosszabb (>15 év) betegségtartam esetén <,5%

2-es típusú diabétesz

általános kezelési céltartomány <6,0 – <8,0%

újonnan felismerve, ISZB-mentes állapotban <,0 – <6,5%

hosszabb (>10 év) ismert fennállás esetén <7,0%

fennállás idejétől függetlenül, ISZB társulása esetén <7,0%

idősebb korban (>80 éves kor felett) %<8,0%

beszűkült életkilátások (várható élettartam <5 év) esetén <8,0%

2. táblázat • Az anyagcsere-vezetés (HbA1c értékkel jellemzett) egyénre szabott kezelési célértékei (HBA1c – hemoglobinA1c; ISZB – iszkémiás szívbetegség)
 

Gyermekkori diabéteszben, a T1DM elhúzódóan kialakuló felnőttkori formájának kezdeti szakaszában, vagy ha a napi többszöri inzulinadás biztonságosan nem valósítható meg, az inzulinkezelés más formái is választhatók. A T1DM kezelése minden esetben szakorvosi feladat, a gondozást e téren kellő jártassággal rendelkező teamnek kell végeznie. A gondozásnak integráns része a már a pubertás korában kezdett felkészítés a gyermekvállalás problémakörére (Baranyi et al., 2013).

A 2-es típusú cukorbetegség kezelése

A T2DM vércukorcsökkentő kezelését az határozza meg, hogy észlelhetők-e súlyos, heveny anyagcsere-kisiklás tünetei vagy sem. Előbbi esetben az inzulin választandó, és az anyagcserezavar rendeződése után lehet áttérni más kezelésformára, utóbbi esetben az anyagcsere-károsodás mértéke, a betegség újonnan felismert vagy hosszabb ideje fennálló volta, illetve a korábbi antidiabetikus kezelés határozza meg az alkalmazandó készítmények körét. A kezelés szakmailag megalapozott lépéseiről nemzetközi irányelvek (Inzucchi et al., 2012, Rodbar et al., 2013), valamint nemzeti módszertani ajánlások (Gaál et al., 2014) foglalnak állást, főbb sarokpontjait a 3. táblázatban foglaljuk össze. E helyütt is hangsúlyoznunk kell, hogy a gyógyszeres kezelés csak a három alappillér egyike. E formában az étrendnek és a fizikai aktivitásnak még nagyobb a jelentősége, mint T1DM-ben, az érintettek túlnyomó többsége ugyanis túlsúlyos vagy elhízott, s a vércukorcsökkentők egy része is (szulfanilureák, étkezési cukorszabályozók, pioglitazon, inzulin) súlygyarapodást segíthet elő.

• Korai kórismézés (ennek érdekében legalább a diabétesz kialakulása szempontjából fokozott kockázatú személyek rendszeres, célzott szűrése)

• A felismeréstől kezdve az összes keringési kockázati tényező (testsúly, vérnyomás, vérzsírértékek, glikémiás kontroll) vonatkozásában célértékre törő kezelés biztosítása

• Szövődmények rendszeres időközönként történő célzott keresése, felismerésük esetén hatékony kezelése

• Holisztikus szemléletű, interdiszciplináris ellátás, kiemelt figyelmet fordítva

az alap- és szakellátás együttműködésére
• Minden beteg–orvos találkozón megvalósuló betegedukáció

3. táblázat • A 2-es típusú diabétesz

kezelésének sarokpontjai

Újonnan felismert T2DM esetén a vércukorcsökkentő kezelés első lépése az önmagában alkalmazott életmódkezelés – részletes dietetikai és életmódbeli tanácsadással −, illetve jelentősebb anyagcsere-károsodás és/vagy szövődmények fennállása esetén életmódkezelés és gyógyszeres monoterápia. Ha életmódkezelés és helyesen, kellő dózisban alkalmazott monoterápia sem biztosítja a kívánt glikémiás kontrollt (2. táblázat), kettős antidiabetikum-kombináció lehet a következő lépés. Az antidiabetikum választás mérlegelési szempontjait a 4. táblázatban foglaltuk össze. Egy kettős kombináció sikertelensége esetén egyaránt megengedett másik kettős kombináció választása, áttérés hármas kombinációra, vagy inzulin kiegészítő adagolása. Az alkalmazandó formát minden esetben a beteggel egyeztetve kell kiválasztani. Hosszabb-rövidebb idő elteltével T2DM-ben is sor kerül inzulin orális szerekkel kiegészített vagy önálló, napszakos alkalmazására. Formái változatosabbak a T1DM-ben alkalmazottaknál. A T2DM kezelését az alap- és szakellátásnak közösen kell végeznie. Kívánatos, hogy minden újonnan felismert eset, újonnan felismert szövődmény vagy kezelésváltás esetén szakorvosi konzultáció történjen.

• Béta-sejtkímélet (az inzulin termelő sejtek terhelésének mérséklése, a glukoneogenezis serkentése)

• Előnyös keringési hatások (az aterogenezis lassítása, vérnyomás, keringési kockázati tényezők kedvező irányú befolyásolása)

• Testsúlycsökkentő vagy legalább testsúlysemleges hatásmechanizmus

• Alacsony hipoglikémia-kockázat

• Előnyös mellékhatásprofil

• Kedvező ár

4. táblázat • Az antidiabetikum-választás fő mérlegelési szempontjai 2-es típusú diabéteszben

Keringési kockázati tényezők
kezelése diabéteszben

Diabétesz mellituszban a szervezet érrendszere jelentős károsító hatásnak van kitéve. A károsodás egyrészről az arteriolákat, kapillárisokat és venulákat érinti, amelyet összefoglaló néven kisérbetegségnek, mikroangiopátiának nevezünk. E forma leginkább a szemet (retinopátia), a vesét (nefropátia) és az idegeket (neuropátia) érinti.

A nagy artériákon kialakuló szövődmény, a makroangiopátia morfológiailag nem különbözik a cukorbetegség nélküli állapotban jelentkező ateroszklerotikus elváltozásoktól. Hosszú távú, követéses epidemiológiai vizsgálatokból korábban azt a következtetést lehetett levonni, hogy a mikroangiopátiás jelenségek elsősorban a cukoranyagcsere kóros változásával függenek össze, mai álláspontunk szerint ezek kialakulásában az emelkedett vérnyomásnak és különösen a kóros lipidértékeknek komoly szerepük van (Gaede – Pedersen, 2004). A vérzsírcsökkentés fontossága az érelmeszesedést vizsgáló kutatási programok, valamint epidemiológiai vizsgálatok eredményei alapján az utóbbi két évtizedben felértékelődött. A vérzsírcsökkentő gyógyszerek palettájának szélesedése jelentősen segítette az eddig alig befolyásolható folyamatnak tartott ateroszklerózis lassítását, sőt egyes esetekben lehetővé tette az érelmeszesedés folyamatának visszafordítását.

Lipid eltérések diabétesz mellituszban

1-es típusú diabétesz mellituszban stabil anyagcsere-állapot mellett a vérzsírok emelkedése nem jellemző. A lipoprotein lipidek (a hordozófehérjék zsírfrakciói) közül a védőfaktornak tekintett HDL- (high density lipoprotein: magas sűrűségű lipoprotein) koleszterin a kívülről alkalmazott inzulin hatására megemelkedik, ami a lipoprotein lipáz- és a szöveti lipázrendszer aktivitásának növekedésével magyarázható. A szérum teljes koleszterin, illetve triglicerid koncentrációja nem változik. Jelentős diszlipidémia elsősorban a cukoranyagcsere kisiklásakor, ketoacidosis esetén figyelhető meg. A relatív, illetve abszolút inzulinhiány a zsíranyagcsere súlyos, patológiás elváltozásait eredményezheti, amelyek középpontjában a lipoprotein lipáz- és a szöveti lipázrendszer elégtelensége áll. Ennek eredménye a nagymértékben megemelkedett szabad zsírsavszint és a trigliceridben gazdag lipoproteinek felszaporodása, ami súlyosabb helyzetben kilomikronémiával is járó állapothoz, gyermekkorban akár plazmaferézist igénylő akut pankreátitiszhez vezethet (Laing et. al, 2004, Lutfi et. al, 2012). Stabil anyagcsere-állapotban a T1DM-ben szenvedő betegek lipoprotein lipid értékei kóros irányban főleg akkor változnak, ha mikroalbuminuria, illetve vesebetegség jelenik meg. Az európai ajánlások alapján ekkor a szérum koleszterin és LDL- (low density lipoprotein: alacsony sűrűségű lipoprotein) koleszterin kiindulási értékéhez viszonyított legalább 30%-os csökkentése szükséges (ESC/EAS, 2011). Az elsődlegesen ajánlott gyógyszercsoport a sztatinok rendelkezésre álló készítményei.

A 2-es típusú diabétesz mellituszban szenvedő betegekben a domináló vérzsírelváltozás a hipertrigliceridémia. Patomechanizmusát illetően az elváltozások középpontjában az inzulinrezisztencia áll, ami számos intracelluláris mechanizmuson keresztül a trigliceridben dús VLDL (very low density lipoprotein: nagyon alacsony sűrűségű lipoprotein) fokozott szintéziséhez és májból történő szekréciójához vezet, jelentősen megemelve a szérum triglicerid-szintet. Az inzulinrezisztencia egyéb következményei között gyakori a hipertónia és hasi típusú elhízás, amelyek a metabolikus szindróma jól ismert tünetegyüttesét képezik.

T2DM-ben, nőkben és férfiakban egyaránt, a mortalitás egyik fő tényezője a koszorúerek ateroszklerózisa (Cholesterol Treatment Trialists’ Collaboration, 2010). A lipid elváltozások egyik fontos mozzanata az LDL összetételének megváltozása, a kicsi és sűrű LDL-molekulák megjelenése. Ezek az LDL-részecskék esendőbbek az oxidatív folyamatokkal szemben, és a sejtek által történő receptoriális felvételük is korlátozott. Mindezek következtében felhalmozódnak a makrofágokban, amelyek ún. habos sejteket (foam cells) képezve elősegítik az érelmeszesedéses felrakódások, plakkok képződését. T2DM-ben az emelkedett trigliceridszint mellett jellemző a HDL-koleszterin csökkent koncentrációja, ami tovább fokozza az ateroszklerózis kialakulásának és progressziójának esélyeit.

Az intervenciós vizsgálatok T2DM-ben is igazolták a sztatinok egyértelmű kardiovaszkuláris morbiditást és mortalitást csökkentő hatását. Metaanalízisek szerint az LDL-koleszterin-szint 1 mmol/l-es tartós csökkentése a kiindulási lipidértékektől és egyéb kardiovaszkuláris rizikótényezőktől függetlenül, a súlyos keringési események mintegy 20%-os mérséklődését eredményezi. A hazai és nemzetközi ajánlások célértékekben határozzák meg azt az LDL-koleszterinszintet, amelynek realizálódása során a fenti kardiovaszkuláris rizikócsökkenés teljesül. T2DM-ben és klinikailag igazolt kardiovaszkuláris betegségben és/vagy krónikus vesebetegségben szenvedő betegek esetében az elérendő LDL-koleszterinszintet <1,8 mmol/l-ben adják meg. Ugyanez a célérték a negyven éven felüli T2DM-betegekben, amennyiben esetükben egy vagy több további keringési rizikótényező igazolható, illetve már kardiovaszkuláris betegség okozta szervkárosodás áll fenn (például lezajlott miokardiális infarktus vagy sztrók). Az összes többi, T2DM-ben szenvedő beteg esetében az elérendő LDL-koleszterin-célérték <2,5 mmol/l.

A közelmúlt megfigyelései egyértelművé tették, hogy a nagypotenciálú, szintetikus sztatinok diabetogén hatást fejthetnek ki, ám epidemiológiai vizsgálatok szerint a kardiovaszkuláris rizikót csökkentő tulajdonságuk mintegy kilencszeresen meghaladja a cukorbetegség kialakulását elősegítő hatásukat.

Bár epidemiológiai vizsgálatok igazolták a hipertrigliceridémia kardiovaszkuláris rizikóhoz való jelentős hozzájárulását, a trigliceridcsökkentő kezelések nem váltották be egyértelműen a hozzájuk fűződő reményeket. Az eddigi vizsgálatok alapján a fibrátok közül csak a fenofibrát csökkentette T2DM-es betegcsoportban a kardiovaszkuláris események számát (Scott et al., 2009).

A HDL-koleszterinszint emelésére jelenleg specifikus terápia nem áll rendelkezésünkre. A lehetőségek központjában az életmód változtatása áll. A testsúly tartós csökkentése, a fizikai aktivitás fokozása önmagában is jelentősen mérsékelheti a szérum triglicerid és növelheti a HDL-koleszterinszintet. A triglicerid-csökkentés további fontos tényezője a táplálék egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírjainak megfelelő aránya.

A cukorbetegség megelőzési lehetősége

A cukorbetegség megelőzési lehetőségei alapvetően különböznek a diabétesz két fő formájában. T1DM-ben ez idő szerint (a halmozott diabétesz gyakoriságú családban élők időszakos szűrésén túl) érdemi prevenciós eszközzel nem rendelkezünk. T2DM-ben a fokozott kockázatú személyek (5. táblázat) rendszeres időközönként történő szűrése, a túlsúly/elhízás megelőzése, a szénhidrát-anyagcserezavarnak már prediabétesz stádiumban történő felismerése jelenthet hatékony eszközt. Szűrésre ma legelterjedtebben kétlépcsős eljárásokat használnak, amelyek első fázisa egy kockázatfelmérő kérdőív kitöltése, második szakasza a válaszok alapján fokozott kockázattal rendelkezők körében laboratóriumi vércukormérés végzése. Ilyen kétlépcsős szűrés volt a Magyar Diabetes Társaság által háziorvosi praxisok bevonásával folytatott FINDRISK-program, amelynek fő fázisában több mint 70 000, szénhidrát-anyagcserezavarról korábban nem tudó személy vett részt. A fokozott kockázatot jelző ≥12 score értékkel rendelkezők 46%-ában volt a szénhidrát-anyagcsere valamilyen mértékű károsodása igazolható, 7,6%-ban került sor addig nem ismert T2DM felismerésére (Winkler et al., 2011).

• Hipertónia (kezelt hipertónia vagy kezelés nélküli esetben az eseti vérnyomás ismételten ≥140/90 Hgmm)

• Túlsúly / Elhízás (felnőttek esetén: testtömegindex ≥27 kg/m2 vagy derékkörfogat férfiaknál >80 cm, nőknél >94 cm; serdülők esetében a felsorolt értékek >életkori 90 percentilisnél)

• Első fokú rokon (szülő, testvér, gyermek) 2-es típusú diabetesben szenved

• Első fokú rokonok között korai (férfiaknál 55, nőknél 60 év alatt bekövetkezett) kardiovaszkuláris megbetegedés, vagy halálozás szerepel

• Anyák, akik 4000 g súlynál nagyobb gyermeket szültek

• Anyák, akik terhességük alatt cukorbetegek voltak (gesztációs diabétesz)

• Születési korra számítottnál kisebb súllyal (<2500 g) született egyének

• Kórelőzményi adatok között szénhidrát- és zsíranyagcsere-zavarra utaló adatok szerepelnek

5. táblázat • 2-es típusú cukorbetegség tekintetében fokozott kockázatnak kitett személyek azok a felnőtt (elsősorban 40 év feletti) egyének, illetve serdülők (14–18 év közöttiek), akikre a fenti klinikai ismérvek legalább egyike érvényes

E szűrés tapasztalatait is figyelembe vette a Magyar Diabetes Társaság a Nemzeti Diabetes Program új változatának az egészségügyi hatósághoz történt benyújtásakor. A program elemeinek megvalósításához a szűkebb értelemben vett szakma és tágabb értelmezésben, az egészségügyi ellátórendszer önmagában kevés, széles körű társadalmi-gazdasági összefogás szükséges (Barkai et.al, 2011).

Kulcsszavak: 1-es és 2-es típusú diabétesz mellitusz, kezelés, megelőzés, lipid eltérések, keringési kockázat, Nemzeti Diabetes Program
 

IRODALOM

Baranyi Éva – Békefi D. – Csákány M. Gy. et al. (2013): Praegestatios és gestatios cukorbetegek ellátása: a Magyar Diabetes Társaság Diabétesszel Társuló Terhességgel Foglalkozó Munkacsoportjának ajánlásai. Diabetologia Hungarica. 21 (Suppl. 2), 2–64.

Barkai László – Blatniczky L. – Halmos E. et al. (2011): Nemzeti Diabetes Program. Diabetologia Hungarica. 19 (Suppl. 3), 5–39.

Cholesterol Treatment Trialists’ Collaboration (2010): Efficacy and Safety of More Intensive Lowering of LDL Cholesterol: A Meta-analysis of Data from 170 000 Participants in 26 Randomised Trials. The Lancet. 376,1670–1681. DOI:10.1016/S0140-6736(10)61350-5 • WEBCÍM

ESC/EAS (2011): Guidelines for the Management of Dyslipidaemias. European Heart Journal 32, 1769–1818. DOI: 10.1093/eurheartj/ehr158 • WEBCÍM

Gaál Zsolt – Gerő L. – Hidvégi T. et al. (2014): A diabetes mellitus kórismézése, a cukorbetegek kezelése és gondozása a felnőttkorban. A Magyar Diabetes Társaság szakmai irányelve. Diabetologia Hungarica (megjelenés alatt).

Gaede, Peter – Pedersen, Oluf (2004): Intensive Integrated Therapy of Type 2 Diabetes: Implications for Long-Term Prognosis. Diabetes. 53, S39-S47. • WEBCÍM

Gyűrűs Éva – Patterson, C. – Soltész Gy. et al. (2011): „Folyamatos emelkedő vagy csúcsok és fennsíkok?” – A gyermekkori 1-es típusú diabetes incidenciája Magyarországon (1989–2009). Orvosi Hetilap. 152, 1690–1695. DOI: 10.1556/OH.2011.29210

International Diabetes Federation (2013): IDF Diabetes Atlas. 6th Edition. IDF, Brussels • WEBCÍM

Inzucchi, Silvio E. – Bergenstal, R. M. – Buse, J. B. et al. (2012): Management of Hyperglycemia in Type 2 Diabetes: A Patient-centered Approach. Position Statement of the American Diabetes Association (ADA) and the European Association for the Study of Diabetes (EASD). Diabetes Care. 35, 1364–1372. DOI: 10.2337/dc12-0413 • WEBCÍM

Jermendy György – Nádas J. – Szigethy E. et al. (2008): A cukorbetegség és az emelkedett éhomi vércukor prevalenciája a hazai felnőtt korú (20–69 éves) lakosság körében: reprezentatív keresztmetszeti szűrővizsgálat eredményei. Magyar Belorvosi Archívum. 61, 203–207.

Laing, Susan P. – Swerdlow, A. J. – Slater, S. D. et al. (2004): Mortality from Heart Disease in a Cohort of 23,000 Patients with Insulin-treated Diabetes. Diabetologia. 46, 760–765. DOI 10.1007/s00125-003-1116-6 • WEBCÍM

Lutfi, Rami – Huang, J. – Wong, H.R. (2012): Plasmapheresis to Treat Hypertriglyceridemia in a Child with Diabetic Ketoacidosis and Pancreatitis. Pediatrics. 129, 195–198. DOI: 10.1542/peds.2011-0217 • WEBCÍM

Rodbard, Helena W. – Jellinger, P. S. – Davidson, J. E. et al. (2013): Statement by an American Association of Clinical Endocrinologists/American College of Endocrinology Consensus Panel on Type 2 Diabetes Mellitus: An Algorithm for Glycemic Control. Endocrinology Practice. 15, 540–559. DOI: 10.4158/EP.15.6.540 • WEBCÍM

Scott, Russel – O’Brien, R. – Fulcher, G. et al. (2009): Effects of Fenofibrate Treatment on Cardiovascular Disease Risk in 9,795 Individuals with Type 2 Diabetes and Various Components of the Metabolic Syndrome. Diabetes Care 32, 493-498. • WEBCÍM

Winkler Gábor – Hidvégi T. – Vándorfi Gy. et al. (2011): Kockázatalapú diabetes szűrés háziorvosi praxisokban, felnőtt egyének körében. Diabetologia Hungarica. 19, 111–122.