részletaktivitásban meghatározó szerepet akarna
játszani. A siker érdekében a közigazgatásnak gyökeresen meg kellene
reformálnia saját önértékelését, ki kellene fejlesztenie a mentális
összetartozás és a közös célkitűzés imázsát, illetve önismeretét, és
ezt összekötni egy pozitív önábrázolással (Liebmann, – Robischon,
2003). Újfajta fejlesztési realizmusra volna tehát szükség, amely
végre megérti, hogy a városok tervezése nem más, mint a kultúra
egészének a tervezése (Lukovich, 2001)!
A települési zsugorodás megoldási kísérleteinek
ismeretében a német kutatók egy része ugyanakkor még ma is
pesszimista, mert szerintük a már régóta világos adatok ellenére
majdnem kilátástalan, hogy az átlagembereket (és a választási
ciklusokban gondolkodó politikusok jó részét) meggyőzzék az új (a
demográfia által erősen befolyásolt) területi folyamatokról, és
ennek következtében a politikában is bekövetkezzék egy
paradigmaváltás. A „továbbra is úgy, mint eddig” koalíció túlerőben
van, tehát tovább építenek (hacsak a beruházás nem hiúsul meg
finanszírozási korlátok miatt), jóllehet egyre több régióban mára
már majdnem mindenből túl sok van (Ganser, 2004); a nyugati
társadalom valószínűleg még soha nem fabrikált ily sok anyagi
ráfordítással ilyen kevés jól(l)étet…
Következtetések
Egyes nyugat-európai példák azt mutatták, hogy azon
város-„fejlődési” folyamatoknál, melyeket kritikusnak és
krízisközelinek találtak (nagyarányú lakosságszám-csökkenés, az
ingatlanok üresen állása, a kommunális célra fordítható pénzek
folyamatos csökkenése), a problémák jól láthatóan színre léptek, és
egyre erősebbé vált az új megoldási módok keresésének igénye.
Amennyiben tehát ezek a problémák egy bizonyos kritikus tömeget és
szintet, mértéket elértek, és nem volt arra kilátás, hogy ezeket a
tradicionális, a politika által hajtogatott növekedésorientált
módszerekkel megoldják, akkor (végre!) civil személyek, csoportok,
szervezetek is kezdeményezővé váltak. A kríziseket és problémás
szituációkat arra használták fel, hogy elhagyják a hagyományos és
régen bevált (de az új helyzetben már nem használható) rutinokat, és
a konvencionális gondolkodási és megoldási példákkal szemben új,
innovatív utakat keressenek. Ezen a ponton a civil társadalomnak
segítséget jelent, ha a közös projektek megvalósítása kapcsán új,
addig nem vagy alig alkalmazott munkamódszereket próbálhatnak ki,
hálózatokat építhetnek ki a szereplők között, és együttműködő,
pozitív alaphangulatot teremthetnek (Liebmann, – Robischon, 2003)
(azaz az új évezredben immár főként a megvalósíthatóság, ezen belül
a társadalmi részvétel mértéke és jellege nyom[hat]ja rá bélyegét a
városfejlesztésre [Meggyesi, 2001]).
A vizsgált városok fejlesztési küzdelme igencsak
tanulságos, és megmutatta, hogy elsősorban az endogén erőforrásokat
szükséges mozgósítani – mindemellett persze igénybe kell venni a
külső forrásokat is, mindaddig, amíg azok rendelkezésre állnak.
A térségi gazdaságok megújításában kulcsszerep
kellene, hogy háruljon a (nagyobb) városokra. A globalizációs
trendek, a külső befektetők preferenciái, a modern közlekedés és
telekommunikációs hálózati összeköttetések e városok pozícióját
erősít(het)ik, s növelik felelősségüket a kistérségek gazdasági
pozícióinak alakításában, továbbá a komplex vidékfejlesztés kapcsán
is szükség lenne a városok térségi gazdasági szerepével kapcsolatos
közös gondolkodásra.
A városok fejlesztése alapvetően múlik az
állampolgári részvételen: ha lélektanilag is közelítünk a
városfejlesztéshez (hiszen ez szimbólum is), a lakosság általában
nagyon jelentősnek értékeli a városépítészeti és a gazdasági
problémákat, a saját perspektíváikat, társadalmi-gazdasági
kilátásaikat pedig (relatíve) rossznak; vagyis az észlelésnek ezt a
szubjektív módját mint „a fejekben való periferizálódást”
interpretálhatjuk. És mint ahogy azt más vizsgálatok is egyértelműen
mutatják, a települési lakosok ilyen negatív önértékelése fékezheti
a saját alkotó településfejlesztési részvételüket, aktivitásukat,
ami hozzájárul ahhoz, hogy a lokális aktorok a sorsukba beletörődve
a változási folyamatok passzív elszenvedőivé váljanak – annak aktív
alakítása helyett.
Általánosságban – véleményem szerint –
kijelenthető, hogy egy város számára a fejlődés lehetősége minden
esetben azon múlhat, őszintén szembeszáll-e a kihívásokkal. A több
település közötti együttműködés is nagyon fontos, de egymagában még
nem elég, hogy legyőzzék a zsugorodás következményeit. Továbbvivő,
az eddigiektől eltérő megoldások kellenek: például új szervezeti
formákat és kezelési módszereket kell kipróbálni a helyi
(megüresedő) ingatlanállomány kapcsán, új, a zsugorodáshoz
megalkotott üzemeltetési modelleket kell alkalmazni a város
technikai-infrastrukturális ellátásában, illetve endogén forrásokra
épülő, fenntartható alternatívákat kell megvizsgálni a helyi
energiaellátásban.
A város célzott, tervezett visszaépítése
elkerülhetetlennek látszik, s ennek kivitelezésében rugalmas,
belátó, kreatív, jól kommunikáló és együttműködő települési
kormányzás kell. A városi önkormányzat egyik fő feladata, hogy a
terveket egyeztesse, vagyis koordinálni kell a köz- és privát
befektetési-szolgáltatási ajánlatokat. Mindezeken túl a városi
közösségek céljait egyeztetni kell az állami intézmények fejlesztési
irányvonalaival, úgy, hogy a város mindig markáns profilt találjon
ki magának, megkülönböztetve magát a többiektől – virágozzék száz
virág.
Nincs tehát egységes recept, nincs mindenkire
egyformán ráhúzható „zsugorodás elleni fejlesztési sablon”; figyelni
kell a működőképes jó gyakorlatokat, de az egységben is meg kell
találni az adott településre szabott egyedi kiutat. Ehhez alapvető
várostervezési bázisként a lakosságot – ha lehet – egyre erősebben
be kell vonni a demográfiai változások és következményeik körüli
vitákba, s a települést érintő új szemléletű, innovatív és
fenntartható megoldási módozatok kidolgozásába.
A döntő pont tehát az, hogy a lokális fejlesztési kulcsszereplők
aktívan hajlandóak-e kezelni a zsugorodás problémáját, és
kifejlesztik-e azokat a „személyre szabott”, végrehajtható, saját
erőforrásokat mozgósító stratégiákat, amelyekkel ellene hathatnak a
térség és benne saját településük „kivérzésének”.
Kulcsszavak: demográfiai átalakulás, városzsugorodás, városi
kreativitás, új városkormányzási politika, endogén erőforrások
mozgósítása.
IRODALOM
Development Forum (1985): A várostervezés
nemzetközi problémái (1984). In: Valóság. 1, 120–122.
Franz, Peter (2005): Regionalpolitische
Optionen für schrumpfende Städte. In: Städtepolitik, Aus Politik und
Zeitgeschichte (APuZ 03/2005).
Hannemann, Christine (2003): Schrumpfende
Städte in Ostdeutschland – Ursache und Folgen einer Stadtentwicklung
ohne Wirtschaftswachstum. In: Städtepolitik. Aus Politik und
Zeitgeschichte (B 28/2003).
Keim, Karl-Dieter (2001): Forschungs- und
Entwicklungsprogramm zur Regenerierung der ostdeutschen Städte. In:
Keim, Karl-Dieter (Hrsg.): Regenerierung schrumpfender Städte: Zur
Umbaudebatte in Ostdeutschland. (Regio transfer 1) Institut für
Regionalentwicklung und Strukturplanung, Erkner, 9–40.
Kühn, Manfred (2002): Detroit: Schrumpfung
und Regeneration einer amerikanischen Stadt – Online-Magazin zur
schrumpfenden Stadt, Ausgabe 12.
Lang, Thilo – Tenz, Eric (2003): Von der
schrumpfenden Stadt zur Lean City. Prozesse und Auswirkungen der
Stadtschrumpfung in Ostdeutschland und deren Bewältigung. Dortmunder
Vertrieb für Bau- und Planungsliteratur, Dortmund ISBN
3-929797-77-1; 245 S.
Liebmann, Heike (2002): Stadtumbau in
Manchester – Planungspartnerschaften und radikale Umstrukturierung.
Planer In Heft. 4, S. 37–39. Online-Magazin zur schrumpfenden Stadt,
Ausgabe 12/2002.
Liebmann, Heike – Robischon, Tobias
(2003): Städtische Kreativität: Ein Potenzial für den Umgang mit
Schrumpfungsprozessen. In: Liebmann, Heike – Robischon, Tobias
(Hrsg.): Städtische Kreativität – Potenzial für den Stadtumbau.
Institut für Regionalentwicklung und Strukturplanung,
Schader-Stiftung, Erkner, Darmstadt, 6–13.
Lukovich Tamás (2001): A posztmodern kor
városépítészetének kihívásai. Pallas Stúdió, Budapest.
Meggyesi Tamás (2001): Előszó az első
kiadáshoz. In: Lukovich Tamás (2001): A posztmodern kor
városépítészetének kihívásai. Pallas Stúdió, Budapest, 9–11.
URL1
URL2
URL3
URL4 Ganser, Karl (2004): Mit
weniger auskommen – aus der Vergangenheit lernen? In: Städte in
Umbruch – Online-Magazin für Stadtentwicklung, Stadtschrumpfung,
Stadtumbau und Regenerierung. 1
URL5 Vilisics Ferenc (é. n.): A
városok és az urbanizáció az ökológia kontextusában. Mentrópia. II,
32
LÁBJEGYZETEK
1 Már 1971-ben azt mondta
az akkori müncheni főpolgármester, Hans-Jochen Vogel a Német
Városszövetség elnöki minőségében: „Mentsétek meg a városokat
most!”, ezzel összállami szintű politikát követelve a nagyvárosok
javára. Hamburgban Klose főpolgármester a gyengülő növekedési erők
koncentrációját szorgalmazta korlátozott számú nagyvárosba. Még a
relatíve magas születési rátájú, a növekedésben erős bajor
tartományban is gondterhelten kérdezte a Bild Zeitung: „Most
kihalnak a bajorok?” (Ganser, 2004). Mert a statisztikai adatok már
akkoriban is elég egyértelműek voltak Európa fejlett, benne a
nyugatnémet részein: a születési ráták hosszú távon csökkentek, a
magas ki- és bevándorlás korának vége volt. A gazdasági recesszió
éveit már nem kompenzálták a boomévek, a foglalkoztatás
támogatásának közkiadásai pedig alig rendelkeztek
foglalkoztatás-növekedési effektusokkal, a következmény viszont
például az eladósodás emelkedése volt (Ganser, 2004).
<
2 Hazánkban kifejezetten a
komplex (területi és) települési zsugorodási folyamatok elemzésével
eddig Brenner Jánosnál és Kovács Zoltánnál találkozhattunk, illetve
egy, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium támogatta, a VÁTI által
2010. szeptember 13–14-én rendezett konferencián, valamint a 2011.
május 2-án elfogadott Budapest Nyilatkozatban. A téma ezirányú
kutatása, tárgyalása tehát hazai részről is megindult, s a politika
látókörébe is bekerült a kérdés – bár még korántsem a probléma
komolyságának megfelelő mértékben.
<
3 A zárójelben szereplő
számok a „ranglistán” elfoglalt helyezést jelentik – a zsugorodás
2025-re szóló előrejelzését tekintve.
<
4 A nagyvárosok közül
ennél gyorsabb ütemben csak az egymilliós ukrajnai Dnyepropetrovszk
lakossága csökken: ott a 35 évre vetített ráta 16,87%-os.
<
5 A téma izgalmas és
megosztó voltát semmi sem jelzi ugyanakkor jobban, mint az okoknak
és a következményeknek – sőt, már maguknak a „puszta” tényeknek a
magyarázata. A fenti adatokkal kapcsolatban ugyanis például Kocsis
János Balázs városszociológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a
mérés 1990-es kezdődátumának nem sok köze van Budapest valós
népesedési folyamataihoz, a lakosságszám ugyanis pár évvel korábban
volt a maximumon. Emellett a város közigazgatási határa sem
tekinthető tudományos igényű vizsgálódás alapjának, az ugyanis egy
1950-es – bár szakmai alapokon álló, mégis – politikai döntés
eredménye: célszerűbb a várost az agglomerációval együtt,
metropoliszként értelmezni, s ebben a megközelítésben a főváros
népessége stabilnak tekinthető. Kocsis szerint az 1,7 milliós
szinten állandósult budapesti népességszám nem statikus, hanem
dinamikus: a válság hatására csökkent az agglomerációba irányuló
kiköltözés intenzitása, ezzel párhuzamosan viszont 2003 óta megnőtt
a város vonzereje. Így egyszerre folytatódik a kiköltözés és a
beáramlás, és a két folyamat nagyjából kiegyenlíti egymást. (URL3)
<
6 „A legtöbb város
mostanára kicsi, amely egykoron nagy volt; és azok, amelyek kicsik
voltak, még életemben naggyá lettek. Tudván ezek alapján, hogy az
emberi jólét soha nem virágozhat sokáig egy helyen, ezeket a
jelenségeket mindenképpen figyelemre méltónak kell tartanom.”
(Hérodotosz, idézi: Vilisics, é. n., URL5)
<
7 A Német Szövetségi
Köztársaságban már a ’70-es évek közepe óta beszéltek arról, hogy a
mennyiségi növekedés ideje lezárult: kevesebb a lakos, kisebb a
gazdasági növekedés, a hozam felosztásának vége van. A kevés
gondolkodó szakértő ennek alapján átmenetet követelt egy „minőségi
növekedéshez” (amivel tulajdonképp változás növekedés nélkül-re
gondoltak), a tényeket elfogadni nem akaró többség ezzel szemben
kemény vitát kezdett, és ez a vita még ma is – évtizedekkel a
probléma felbukkanása után! – az ő javukra látszik eldőlni… (Ganser,
2004)
<
8 Nem szabad
elfelejtenünk, hogy az éremnek ebben az esetben is két oldala van,
hiszen a zsugorodás és a pontszerű növekedés egy időben, egymás
mellett létezik! Elsősorban a régi ipari és/vagy periférikus
régiókban esik vissza különösen gyorsan a lakosságszám, míg
stabilitási szigeteknek számítanak a Drezda és Lipcse környéki
nagyvárosi régiók, valamint a türingiai Erfurt, Weimar és Jéna.
Mindezeken túl az egykori belső német határ mentén lévő városok (pl.
Eisenach, Heiligenstadt, Wernigerode) és a keleti tengerpart menti
turizmusorientált kisvárosok is stabil vagy enyhén növekvő
lakosságszámúak. Ezek a különbségek egyben jó indikátorok ahhoz is,
hogyan reagálnak a városok különböző sikeres intézkedésekkel a
centrumok közötti vetélkedésre (Franz, 2005).
<
9 Ez természetesen nem
jelenti (nem jelentheti) azt, hogy a városépítési intézkedések többé
nem játszanak szerepet a fejlesztésekben: ezeknek a jövőben össze
kell kapcsolódniuk a megújítás tágabb értelmezésével, azaz mint egy
folyamattal, mely alkalmat teremt a városi polgároknak a
kibontakozásra és együttműködésre, erősebb bázist teremtve a városok
jövőbeli jobb versenyképességének megerősítéséhez (Keim, 2001).
<
|