„Minden olyan tárgy, ami érthető és valóságos – írja Ibn Khaldún az Al-Muqaddima nyitó fejezete elé komponált előzetes megjegyzések között – külön tudományt követel magának” (Khaldún, 1995, 100.). A történetírás története így aztán részben és többek között elmesélhető úgy is, mint az újabb és újabb, saját jogán jelentősként azonosított tárgyakhoz hozzárendelt önálló tudományok krónikája, hívják azokat iskolának, irányzatnak, paradigmának vagy egyedi terminussal azonosított (segéd)tudománynak. A „történettudomány” gyűjtőfogalma alá így egyre több, a tárgyak rendkívül változatos természetéből fakadóan egymással olykor kevés érintkezést mutató önálló tudomány sorolódik, amelyek fogalomhasználata, módszertana, problémamegközelítési és kezelési megoldásai, háttérműveltség-szükséglete vagy diszciplináris beágyazása gyökeresen különbözik.

A nézőpont mássága szükségszerűen támaszt a korábbiaktól eltérő magyarázati, elemzési, megértési és összefüggésbe helyezési igényeket, kielégítve egy önálló tudomány kritériumait. Úgy tűnik, hogy az érintettség és a reflexió sajátos, új minőségét is a frissen megszülető felismerések teremtik meg, a történelem elméletével foglalkozó szerzők azonban nem szűnnek meg visszatérően és unisono felhívni a figyelmet arra, hogy valójában pontosan fordítva kapcsolódnak egymáshoz okok és következmények. Az új tárgyak azonosítása mögött eleve ott lapulnak a jelen állapotnak azok a felismert feszültségpontjai, szerkezeti és dinamikai sajátosságai, amelyek a jövővel kapcsolatos előrejelző és szempontkészlet-gyarapító kompetencia megnövelését a múlt vizsgálatából nyert tudástól remélik.

A választott, jelentéstelinek bizonyuló történeti tárgyak azonosításakor az egyik leggyakoribb heurisztikus szempont a méret: egy elképzelt skálán felfelé és lefelé mozogva perspektíváknak, lehetőségeknek, mozgósítható forrásoknak és kutatói kérdéseknek új és új „kis világai” (dimenziói, „teraszai”, szerkezetei) nyílhatnak meg. A méret, a kiterjedés, a tárgy érvényességi tartományának megállapítása ismeretelméleti szempontból banálisnak tűnik, valójában azonban módfelett összetett problémával állunk szemben. Egy választott tárgyat ugyanis egyidejűleg többfajta méret felől lehet és kell mérlegre tenni – ezen a ponton most megelégszem négy ilyen aspektus rövid bemutatásával.

Mindennek, ami történeti, időbeli kiterjedése van. Az elbeszélés konvencionális ’tól-ig’ tartománya automatikusan feltételez ’előtt’ és ’után’ – állapotot. Attól függően tehát, hogy mekkorára tágítjuk a kronológiai határokat, szűkíthetjük, illetve növelhetjük az időkeretet (time-frame, time-scale). A történelmi események színtereként szolgáló geográfiai tér a földrajzi méret pontos kijelölését igényli, de egészen addig van azon ’túli’, illetve ’alatti’, amíg az aktuális tartománynál kisebb és nagyobb fizikai teret relevánsként tudunk bevonni a vizsgálódásba. Újabb dimenziót jelent a történeti tárgyként kiemelt entitás választott sokasága: ha az például a népesség, akkor az egyéntől a családon át a különböző csoportkategóriákon keresztül az emberiségig, mint legátfogóbb minőségig juthatunk.¹ S végül erősen meghatározó a komplexitás mértéke: a lehetőségek tartománya az adott tárgy természetétől függő jelentésteli (érvényes) aspektusok összessége (tehát egyfajta totalitásigény) és az akár egyetlen kiválasztott aspektus tárgyalása között húzódik.

A két lehetséges irány közül sokáig a mérettartományok tágítása a kitüntetett. Az antik Oikumené fogalma ugyan az egyetemesség igényével bírt már a megszületésekor is (értelmezési tartományába egyaránt beletartozott a ’földkerekség’, a ’lakott világ’, az ’egész világot érintő’ mivolt), de praktikusan pusztán a megismerő folyamatokkal birtokba vehető környezetre, tehát szükségszerűen korlátozott térdarabra vonatkozott.² A földrajzi felfedezések korával aztán nemcsak az elemzési célponttá tehető térméret emelkedett a természetadta maximum értékig, a globális tartományig, hanem a frissen megismert kultúrákra, civilizációkra és etnikumokra vonatkozó tudás a ’sokaságok’ világát is a felső határ közelébe röpítette, gyakorlati tartalommal töltve meg az ’emberiség’, a ’világtársadalom’ korábban csak teoretikusként létező fogalmait. S ez a nézőpontváltás azt a felismerést is megszülte, hogy ha a 19. század történetírásának tipikus sokaságát, a nemzetet vesszük, akkor a világtörténelem (vagy egyetemes történelem) nem pusztán ezen sokaságok, az önálló nemzeti történelmek egymás mellé illesztése. Az új történeti (rendszer)szint valójában új tárgy: „Amit egyetemes történeten értek, az nem pusztán az összes ország története… a nemzetek másodlagos szerepet játszanak. Történetük benne foglaltatik, de nem saját jogon, hanem egy magasabb eseménysor vonatkozásában, annak alárendelve, időrendben, és aszerint, milyen mértékben járultak hozzá az emberiség közös boldogulásához.”³ Ám ha a tárgy-természetet a történész komolyan veszi, akkor ahhoz hozzá kell igazítania az időt is. Ha van olyan, hogy az „emberiség közös története”, annak hol jelöljük ki a kezdőpontját? Mikor kapcsolódik egyfajta egységbe a korábban izoláltan fejlődő populációk története? És ha van a „globalitásnak” értelme, mikortól tekinthetjük valóban globálisnak a történeti tárgyat, és miért?

A „globális és transznacionális történelem” ugyan magyarázó-megkülönböztető jegyként csak az 1990-es évektől kezdődően használatos (Iriye, 2013), de már a hetvenes években, Immanuel Wallerstein nyomán megszülető világrendszer-elmélet létrejötte és története is a fenti kérdésekre kezdte keresni a választ.

A „kölcsönhatások” meglétére építő gazdaságtörténeti kiindulópontok a „hosszú” 16. századi kezdetek (1450–1640) után szigorúan a „rövid” 18. századra, illetve annak utolsó harmadára, a modern világgazdaság megszületésének időpontjára szűkítenek. Ám ha a nagy és addig egymástól elzártan fejlődő civilizációs centrumok közötti másfajta kapcsolat is mértékadó, mint a Wallerstein és követői által egymás mellé, a centrum–periféria képlet mentén elrendezett társadalmi, gazdasági és politikai, akkor például művelődéstörténeti „világrendszerről” már akár a 16. századtól beszélhetünk. Ettől lesz olyan nagy a tétje a kereskedelmi utak és a katonai érintkezés „retrohistóriájának” is. Ha a Selyemút már kétezer éve összekötötte Európát Ázsiával, ha a Római Birodalom és Kína között akár csak véletlenszerű migrációs mozgásokat találunk, ha a Borostyánút vagy a sókereskedelem már öt vagy akár nyolcezer évvel ezelőtt is lazán összekapcsolta a kor civilizációs centrumait, ha az Indus-völgyiek érintkeztek az egyiptomiakkal és a kínaiakkal – nos, akkor magának a világrendszernek a történetét is sokkal korábbra kell visszavezetni. De akkor mit kezdünk a neolit kőkörökkel, amelyek tárgyi emlékeit valamennyi kontinensen megtaláljuk, mintha az építést standardizáló „megalitikus yard” egy tízezer éves világkultúra közös tudáskincse lenne? S akkor még nem is szóltunk Stanley Ambrose hipotéziséről, amely szerint a távolsági kereskedelem kezdetei 71 ezer (!) évvel ezelőttig nyúlnak vissza, amikor a Toba-vulkán kitörése majdnem elpusztította akkor még kis létszámú csoportokban élő fajunkat. „Azok az emberek, akik megtanultak kooperálni, nagyobb sikerrel élhették túl az újabb kríziseket, mint azok, akik továbbra is elszigetelt közösségekben éltek”.⁴

Felfedezésszerűen ment végbe a ’történeti idő’ képzetének kitágulása is. A régészet romantikus korszakának első eredményei az ókori magaskultúrák írásbeliség előtti időszakának néhány ezer évével „nyújtották meg” a képzelt időegyenest, majd hirtelen még sok százezer év adódott hozzá a Homo sapiens és más homók fosszilis leleteinek megtalálásával és a megbízható kormeghatározás technikáinak elterjedésével. Az időtengely abszolút értékeinek megnyújtása mellett a választott tárgyak valódi mozgás-összefüggéseinek feltárásához szükséges idő kiterjesztéseként kell értékelnünk a maga korában nagy megoldó értékkel beköszönő long durée (hosszú időtartam) koncepciót is, amelynek értelmet az adott jelenségkörök teljes ciklusú leírásához szükséges időhatárok megtalálása adott (miközben szerves módon tett megrajzolhatóvá összefüggő időbeli mintázatokat a naptár külsődleges logikájához igazodó korszak-meghatározások helyett).

S ha a nembeli embernek kezdetben csak a társadalmi-hatalmi és termelési alakulatok részeként való kezelése jelentett vizsgálati attributumot (mint Homo Politicus és Homo Oeconomicus), a komplexitástengely újabb és újabb releváns karakterisztikákat adott a korábbiakhoz – nemcsak friss tárgyakat teremtve, hanem a korábbi tárgyak megválaszolatlan kérdéseihez is izgalmas magyarázó és leíró szempontokat szolgáltatva. Az újító-teremtő ember, a Homo Faber képe a technológiai aspektusokat emelte a tárgylemezre, a játékos ember, a Homo Ludens a mindennapi élet szövetét gazdagította.⁵ A történeti ökológia, a történeti klímatan vagy a katasztrófák története, a dizasztrológia pedig átfogóbb természeti térbe helyezett mindent, amit korábban pusztán társadalmiként ragadtunk meg.

A mérettartományok kérdésére a történettudományban átfogó igénnyel reflektáló Siegfried Kracauer (1971) posztumusz művében a tér- és az időtengely figyelembe vételével a lehetséges folytonosságnak két határozott végpontját különítette el. A „rendkívül általános szintézisek, azaz világtörténelmek” pólusát, s vele szemben „a rendkívül kicsi, atomnyi méretű események” vizsgálatait életre csiholva a makro- és mikrotörténelem elszórtan már korábban is használt, de most konceptuálisan és egymásra vonatkoztatottan is elemzési objektummá tett fogalmait.

Ahogy ez az elemzési keret megszületett, azonnal megindult a historiográfiai hagyomány „besorolása” az egyik vagy másik kategóriába.

A Quaderni Storici című folyóirat olasz történészeinek nagyjából tíz év kellett, amíg számos előmunkálat után teoretikusan is meghirdették a mikrotörténelem irányzatát. Ez az iskola kezdettől fogva a tudományelméleti fegyelem szép példája. Határozottan és következetesen képviseli ugyanis, hogy nem a tárgy „mérete” a lényeg, hanem a feltett kérdések és a választott módszerek. A cél a történetírás hagyományos teleológiájának, fókuszainak, fontossági rangsorainak megváltoztatása, eddig nem, vagy nem kellő „felbontásban” vizsgált társadalmi csoportok, szempontok, összefüggések tárgylemezre helyezése.

Eközben az izgalmat a makrotörténelmi megközelítésben keresők egymásra licitálva kezdték megteremteni saját virtuális hagyományukat, attól függően, hogy a civilizációk életciklusaiban gondolkodó Oswald Spenglerig, a világtörténelmet a kapitalizmus előszobájaként exponáló Karl Marxig, a történetfilozófiai megközelítés miatt szükségszerűen átfogó léptékben gondolkodó Giambattista Vicóig, az enciklopédikus Ibn Khaldúnig vagy a kétezer év kínai krónikáját időszámításunk előtt megíró Sze-ma Csienig⁶ vezetik azt vissza (Galtung – Inayatullah, 1997). Csakhogy a hirtelen jött kategorizációs düh nem fedhette el, hogy a mikrotörténelem megszületésével nem került minden át a makrotörténelem térfelére. Nem lehet a történettudomány teljességét, gazdagságát, a lehetséges témák sokaságát pusztán a tárgyak mérete alapján mechanikusan két osztályba sorolni.⁷ Az ellentmondást sem a két szint közti hídverési kísérletek, sem a hibrid formák (egyidejűleg makro- és mikroszintű elemek érvényesítése), sem a mezoszint, a mezotörténelem fogalmának hamvába holt bevezetési kísérlete (Little, 2009) nem oldhatta fel.⁸ A választ, véleményem szerint, Kracauernél találjuk, aki korábban idézett művében megfogalmazta a mikro- és makrohistóriai vizsgálódás egyidejű legitimitásának tézisét. Vagyis: a két elemzési mód, illetve tárgyméret megkülönböztetésének nem az ad értelmet, hogy egymáshoz képest milyen „terjedelmeket” produkálnak, vagy az, hogy a címek szikár tartalomelemzésével minden egyes történeti mű megfelelő dobozba vagy polcra kerülhessen, akár egy „historiográfiai periódusos rendszerben” vagy „klasszifikációs panoptikumban”. Sokkal inkább az, hogy a meglévő, formagazdag leírási módok mellé olyan egyedi megközelítések kerüljenek, amelyek attól függően, hogy mikro- vagy makrotartományba kalandoznak, új kérdésekkel, új válaszokkal és új magyarázati összefüggésekkel gazdagíthassák és termékenyíthessék meg a sokdimenziós történeti tudást.

A makrotörténelem meghatározásaiban így egyre kevésbé tűnt elégségesnek a hosszú időtáv vagy a nagy geográfiai kiterjedés mint alapfeltétel megemlítése. A kérdéskör kutatói egyre több sajátlagos, csakis „nagy” méretben kezelhető szempontot azonosítottak a makrotörténelem sine qua nonjaként: a résztörténetek felett kirajzolódó magasabb absztrakciós szintet, vagyis annak faggatását, hogy a civilizációk mint vizsgálati egységek hogyan viselkednek az időben. Az ismétlődő (ciklikus vagy visszatérő) és analóg folyamatok azonosítását. De legfőképpen: olyan végső mintázatok (ultimate patterns) kutatását, amelyeket kizárólag a legátfogóbb, civilizációs rendszerszinten lehet érzékelni, keresni és meglátni, és amelyek ezen a legátfogóbb szinten adnak magyarázatot az emberi történelem valamilyen alapvető változására, összefüggésére, jellegzetességére.

Ezek a „makromintázatok” természetüket tekintve jócskán különböznek az elterjedt, szokásos makrotörténeti tárgyaktól. A témakör emblematikus szerzőjénél, Jared Diamondnál (1997) a kontinensek tagoltsága a „végső mintázat”. Ő „alapvető fontosságúnak tartja a modern civilizációk kialakulásában és sikeressé (vagy éppen sikertelenné) válásában azt, hogy az egyes kontinensek mennyire és milyen irányokban tagoltak, és így a különböző társadalmak mennyire tudják átvenni egymás megoldásait (legyen bár szó kultúrnövényről vagy fémmegmunkálási technológiáról)” (Galántai, 2005), a civilizációk bukásában pedig az ökológiai faktor mellett tör lándzsát a kulturálissal szemben (Diamond, 2005). A második leggyakrabban idézett szerzők, a két McNeill, John R. és William H. (apa és fia) az emberiség tizenkét ezer éves históriáját olyan hálózattörténelemként mutatják be, amelyet az együttműködés és versengés egyidejű jelenléte hat át, miközben eszmék, javak, hatalom és pénz áramlik a különböző közösségi képletek között. A sikeresebb szelekciót a hatékonyabb belső információáramlással rendelkező hálózatok produkálják, a hálózatok sűrűsödése pedig gyorsabb és hatékonyabb információmegosztást (emiatt növekedést és fejlődést) eredményez (McNeill, J. R. – McNeill, W. H., 2003). Az ilyen és ezekhez hasonló, újként, heurisztikus erővel bíróként felismert „Nagy Mintázatokat” (Big Patterns) produkáló műveket az ezredforduló után mind gyakrabban kezdték egy új kategóriába sorolni: megszületett a Big History, a Nagy Történelem fogalma.

A históriai óriásmintázatok azonosítása felé forduló „makrotörténészek” mellett azonban van egy teljesen más irányból induló elsődleges forrása a kifejezésnek, illetve a terminus értelmezésének.

David Christian, az ausztrál Macquarie Egyetemről induló és oda visszatérő történész 1989-ben kezdett Big History címen egyetemi kurzusokat tartani, s 2005-ben jelentette meg úttörőnek, korszakhatárnak tartott szintetikus

könyvét (Christian, 2005), amelyben a Nagy Történelem az ősrobbanással kezdődik, és a kozmikus, geológiai és biológiai periódusok után érkezik csak el az emberi kultúrákig. A rendkívül népszerűvé váló Christian egy 2011-es konferencián hirdette meg a Big History Projectet, amelynek célja az, hogy megközelítése a középiskolák számára széles körben elterjedt tananyagként is megjelenhessen – s mivel Bill Gates teljes mellszélességgel a nagy történelem népszerűsítése mellé állt, a fogalom és a tananyag terjedése robbanásszerű, akárcsak a témakör könyvészete és szakirodalma.⁹ S miközben a világ az új narratívát, Christian maga pedig az „egyetemes/univerzális történelem” (universal history) visszatérését ünnepli (Christian 2010), nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ez a bizonyos narratíva számos formában létezett, már jóval korábban is. Ne csak H. G. Wells nagyhatású, közvetlenül az első világháború után megjelent művére, a The Outline of Historyra vagy Alexander von Humboldt 1845 és 1862 között kiadott ötkötetes Kosmos-ára gondoljunk. Már az ókori és középkori univerzális világtörténetek kiindulópontja is az ember előtti kezdetek kérdése volt (tipikusan: a Teremtés pillanata), de a természettörténet (natural history) görög-római és arab kezdeteiről sem szabad elfeledkeznünk. Arról végképp nem is szólva, hogy a huszadik század második felében a nagy csillagászati, geológiatörténeti, illetve élettudományi felfedezések árnyékában rendkívül színvonalas tudományos ismeretterjesztő tevékenység tartotta folyamatosan napirenden ugyanezt a kérdést, anélkül, hogy új elnevezést keresett volna magának. Másképpen: egy létező, nagyon is aktuális stratégiai történetkutatási irányt Christianék a tudományos marketing eszközeit igénybe véve, a terminológiai innovációt historiográfiai nóvumnak beállítva kezdtek népszerűsíteni.¹⁰

Mert valljuk be: az ekképpen felfogott Big History egyetlen valódi újítása az, hogy korábban önállóan létező és sokoldalúan művelt tudásvilágokat nagyon magas absztrakciós szinten forraszt össze egyetlen, egységes tematikával elmesélhető eseményfolyammá. Eközben például annak, hogy látványos, dinamikus infografikai kompozíciókban mutassunk meg alapvető természettörténéseket, jóval nagyobb a jelentősége a megértésben és egy új érzékenység kialakításában,¹¹ mint annak, hogy milyen kreatív elnevezéssel illetjük a tudáselemek új rendszerezését.

A történettudomány szempontjából azonban kétségkívül nagy a kihívás, hiszen evvel megjelenik egy „új típusú, totálisnak nevezhető történelmi értelmezés kialakításának” igénye, a jelenlegi tárgyak és tematikák kiterjesztése „a föld, növény- és állatvilág történelmére, elsősorban az ember és természet mindenkori együttélésének és kölcsönhatásának folyamataira” (Glatz, 2002). Ormos Mária interpretációjában: a kérdések immár az „emberi történelem totalitásának minőségére és belső, immanens törvényeire” vonatkozhatnak (Ormos, 1979, 53.). Az „új szintézis” a történésztől természettudományi műveltséget, a természetkutatótól a társadalomelmélet emberközpontúságának alkalmazását igényli. Nem véletlen, hogy Jared Diamond a Háborúk, járványok, technikák utószavának ezt a címet adta: Az emberiség története természettudományos megközelítésének jövője (Diamond, 1997). Feladatként ugyanis azt jeleníti meg, hogy „az emberi történelmet mint természettudományt egy rangra hozzuk olyan elfogadott történelmi tudományágakkal, mint a csillagászat, a földrajz és az evolúciós biológia”.¹² Evvel el lehetne jutni oda, – érvel Ormos Mária – ahová a történetírás mindig is törekedett saját története során: hogy sikerüljön „tudományos rangra emelkednie” (Ormos, 1979, 52.). A történelem és a természettudományok közti kategorikus megkülönböztetéssel leszámolni igyekszik Eric Hobsbawm (2013) is: véleménye szerint „az emberiség evolúciós történelméhez” éppen a természettudományok fejlődése épített utat. Glatzhoz hasonlóan ezt „totális történelemnek” tartja, amely azonban nem a „minden dolgok történetét” (history of everything) jelenti, hanem azt a „láthatatlan szövetet, amelyben minden emberi cselekvés szála egymáshoz kötődik”.

Ám időben mikortól értelmezhetőek az emberi cselekvések? Hol is kezdődik a mi Nagy Történelmünk? Hobsbawm (2013, 12.) szerint létezik „az emberiség evolúciójának a régészek és őstörténészek által elfogadott alapvető magyarázata, aminek lényege, hogy fajunk és a környezet közötti interakciók módszereit, illetve azt tanulmányozzák, ahogy az ember egyre inkább ellenőrzése alá vonja környezetét”.

A fajunk a Homo sapiens sapiens, a Nagy Történelem nyitányaként tehát 180–200 ezer évvel, a mai Dél-Afrikába lokalizált kezdethez kellene visszanyúlnunk? Vagy az elv az antropogenezis egyre bonyolultabb ágrajzáról olyan emberelődökre is kiterjeszthető, akikre ugyanúgy igaz, hogy megkezdik a környezet ellenőrzés alá vonását – például a felmérhetetlenül hosszú ideig sikeresnek bizonyuló, tűzhelyeket rakó, kifinomult vadászati céleszközöket fejlesztő és használó Homo erectusra? Vagy már a kőeszközökkel élő, különböző fizikai méretű és szociális fejlettségű pithecusokra is? Bármi is a válaszunk, időben létezik ember előtti tartomány, olyan időszak, ahol történeti alany híján kölcsönhatásokról sem beszélhetünk. Másfelől viszont mindenképpen vissza kell lépni az időben azoknak a tényezőknek a megismeréséhez, természetük, mozgástörvényeik és történetük feltárásához, amelyek aztán az emberi fajt az élő természettel, a geológiai és klimatikus hatásokkal és a kozmikus környezettel összekötik. Ezek ugyanis gyakran szállítanak az evolúciós történelem rekonstrukciójához, a komplex megértéshez szükséges magyarázó mozzanatokat. S végül nagyon hangsúlyos annak a felismerése is, hogy az emberi tevékenység környezetátalakító hatásának felmérése és értékelése is elválaszthatatlan a prehumán természeti állapotok magas felbontású leírásától és megértésétől. Ha az emberi civilizáció hatást gyakorol az élő rendszerekre (természetesen nem csak a kipusztítás vagy veszélyeztetés formájában), a földi ökoszisztémára, a bolygó felszínére (nem véletlenül nevezik a geológusok antropocénnek a legutolsó földtörténeti korszakot), illetve a kozmikus térre a Naprendszerbe és annak néhány objektumára való kilépéssel, akkor elégséges elemzési viszonypontokat egyedül a szükséges mélységig visszavezetett múlttól nyerhetünk. A Nagy Történelem tehát szervesen és logikusan terjeszkedik időben egészen az ősrobbanásig vissza. Programja indokolt, célkitűzése megvalósítható, hozzájárulása értékes a jövőtervezéshez, civilizációs alapkérdések, kihívások és identitások újragondolásához, diszciplináris és morális szembesüléshez kortárs gyakorlatokkal és technénk távlataival.

Csakhogy a történettudomány számára a christiani értelemben felfogott nagy történelem, amelyben mindössze egyetlen interpretációs réteg van, önmagában kevés olyan szempontot közvetít, amellyel korábban ne találkozott volna. (Talán nem is véletlen, hogy a diskurzus a „korszakalkotó történeti szintézis” helyett az egyetemi foglalkozások, majd egyre inkább a középiskolai népszerűsítés felé halad.) A Nagy Történelem időegyenesének ugyanis természetes szakaszhatárokkal kijelölhető darabjai, szekvenciái vannak: nagy történelmek (Big Histories), amelyekhez a természettörténettel való fúzió régi-új gondolata nélkül is, szuverén módon jutottak el az elmúlt néhány évtizedben a történészek. S ha ezek bizonyos mértékben feloldhatónak tűnnek is az egyetlen „nagy történelem” megamixében, jól azonosíthatóak és művelhetőek saját, autonóm tárgyként, csakis rájuk jellemző kérdéseikkel és szakmai intencióikkal, amelyekkel az új eredmények nyomán felhalmozódó tudományos feszültségeket és ellentmondásokat igyekszenek enyhíteni. Ezeket az alternatív Nagy Történelem-értelmezéseket is mihamar célszerű bevonni a tárgyalásba.
 

Kulcsszavak: Nagy Történelem, egyetemes történelem, mikrotörténelem, makrotörténelem, természettörténet, globális és transznacionális történelem, világrendszer-elmélet, hosszú időtartam, totális történelem
 

IRODALOM

Breisach, Ernst (2004): Historiográfia. Osiris, Budapest

Christian, David (2010): The Return of Universal History. History and Theory. 49, 6–27. DOI: 10.1111/ j.1468-2303.2010.00557.x • WEBCÍM

Christian, David (2005): Maps of Time: An Introduction to Big History. University of California Press • WEBCÍM

Christian, David – Stokes Brown, C. – Craig, B. (2013): Big History: Between Nothing and Everything. McGraw- Hill Education (Craig Benjamin megegyező című 2009-es munkájának továbbírásával)

Diamond, Jared (1997): Guns, Germs, and Steel: The Fates of Human Societies. W. W. Norton, New York, Magyarul: Háborúk, járványok, technikák (ford. Födő Sándor). Typotex, Budapest, 2001 (Negyedik, bővített és javított kiadás: 2010)

Diamond, Jared (2005): Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed Allen Lane Magyarul: Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez (ford. Vassy Zoltán) Typotex, 2009

Galántai Zoltán (2005): „Nagy Történelem” a gyakorlatban In: Nagyon távoli jövő. Távoli Jövő Kutatócsop. • WEBCÍM

Galtung, Johan – Inayatullah, Sohail (1997): Macrohistory and Macrohistorians: Perspectives on Individual, Social, and Civilizational Change. Praeger

Glatz Ferenc (2002): A természettörténet. História. 5–6 3–4. • WEBCÍM

Hobsbawm, Eric J. (2013): Történelem: a ráció új korszaka. (ford. Baráth Katalin) Eszmélet. 97, (tavasz) 6–15. (A szerző 2004. novemberi, a Brit Akadémián tartott beszédének fordítása)

Huang, Ray (1997): China, a Macro History. Armonk, New York • WEBCÍM

Iriye, Akira (2013): Global and Transnational History: Past, Present and Future. Palgrave Macmillan, Basingstoke

Khaldún, Ibn (1995): Bevezetés a történelembe. (Ford., bev. Simon Róbert) Osiris, Budapest

Kracauer, Siegfried (1971): Geschichte - Vor den letzten Dingen. (Schriften 4.) Frankfurt am Main

Little, Daniel (2009: „Scale” in History: Micro, Meso, Macro. Understanding Society Blog. 26 July, • WEBCÍM

McNeill, J[ohn] R. – McNeill, William H. (2003): The Human Web: A Bird’s-Eye View of World History. W. W. Norton, New York

Ormos Mária (1979): Viták a történettudomány „nagy” kérdéseiről. Világtörténet. 3, 52–55.

Turchin, Peter (2003): Historical Dynamics. Princeton University Press

Wills, John E. (2001): 1688: A Global History. W. W. Norton, New York

Z. Karvalics László (2006): Az információtörténelem új narratíváihoz: letális hatás és megismerés. In: Hegyi Ádám – Simon Melinda (szerk.): Információ, történelem, régió: könyvtárak a Kárpát-medencében egykor és most. JATE Press, Szeged, 37–47.

URL1

URL2

URL3

URL4

URL5

URL6

URL7

LÁBJEGYZETEK

1 Ha nem a népesség a tárgy, hanem intézmények, eszközök, artefaktumok, események, más élőlények, a sokaság kérdése a legtöbb esetben nagyon hasonló módon merül fel.  <

2 Jellemző, hogy a kifejezés maga is a ház, háztartás, otthon, haza jelentésű görög oikosz metonimikus kiterjesztése révén születik meg. Az is sokat mondó, hogy az Oikumené első geográfusai, Anaximandrosz és Hekataiosz, majd szinte minden követőjük úgy tekinti világtérképnek saját alkotásait, hogy tudatában van a (külső) határok ideiglenességének. <

3 Lord Actont idézi 1898-ból Breisach, 2004, 328–329. <

4 „… humans, who learned to cooperate… would survive another crisis better than those who lived in isolated groups” Ambrose az obszidián kereskedelmének minimum kétszáz mérföldes sugárra utaló bizonyítékaiból vonja le következtetését (részletesen: Z. Karvalics, 2006). <

5 Eric Hobsbawm Pierre Vilart idézve kiemeli, hogy „Marxhoz hasonlóan Fernand Braudel is elutasította a történelem különböző részterületei közötti merev felosztást vagy átjárhatatlan elkülönüléseket”. A sok-sok részmegközelítés – Hobsbawmnál (2013, 13.), példaként: a gazdaság, politika vagy a spirituális szféra – „minden egyes konkrét esetben a probléma mindezek interakcióján alapszik”. (Természetesen csak akkor, ha magas szintű komplexitáskezelés az igény.) <

6 Nem csoda, hogy Kína története különösen alkalmasnak bizonyult a makrotörténeti reflexióra: a kínai civilizáció kezdettől fogva a „legmagasabb szintű Egészként” tekintett saját magára. Kiemelkedő darabjai (például Huang, 1997) azonban nem ettől az ideológiai háttértől, hanem az elbeszélés komplexitásától nyerték erejüket. <

7 A nagyon elegyes makrohistóriai nézőpont bibliográfiai tételei jól tükrözik a téma korai „rendezetlenségét” (URL1). A kiváló Cosma Shalizi olvasmánylistája (World History, Macrohistory) ennél csak a rövid annotációkkal ad többet (URL2). S pusztán avval, hogy kettőről (tér, idő) négyre (sokaság, komplexitás) emeltük a változók számát, napnál világosabbá vált az „önmagában vett makrotörténelem” inhomogenitása. Gondoljuk csak el, az 1. ábra tanulságai nyomán, milyen hatalmassá nőnek a különbségek egy-egy történeti műben, attól függően, mely szempontot helyezi makroszintre. Az 1668 című könyvben (Wills, 2001) például a tér és a komplexitás a maximum érték körül van, hiszen a szerző áttekintése globális, és minél több kontinens minél több helyszínén minél több társadalomtörténeti szempontból izgalmas dimenzió megjelenítésére törekszik. Eközben az időkeret egyetlen év, a sokaság pedig néhány kiválasztott társadalom néhány kiválasztott csoportja. <

8 Jellemző, hogy a mezotörténelem (mesohistory) kifejezésre nincs magyar nyelvű találat az interneten, és nemzetközi irodalma is minimálisnak mondható.  <

9 Van olyan szakmai szervezet, az International Big History Association, amely 2014-ben már a második konferenciáját rendezi (URL3). Big History kutatóintézetek alakultak különböző egyetemeken (Például a Macquarie-n [URL4], a kaliforniai Dominican Egyetemen URL5). Christian és közvetlen kollégái a korábbi munkáikat összegezve friss szintézisben foglalták össze az eredményeiket (Christian et al., 2013). <

10 Hogy mást ne mondjunk, ezt az irányt régóta népszerűsíti Magyarországon Glatz Ferenc – csak nem önálló diszciplínaként, hanem szempontként. A História 2002/5–6. számában hat tanulmánnyal debütált a programadónak tekinthető Ember és természet modul, hogy a természettörténet mint történeti stúdium utána azonnal meg is induljon az intézményesedés útján (szakbizottsággal, egyetemi tantárggyal, például a Debreceni Egyetemen). A folyóirat és Glatz Ferenc 2009-ben tért vissza a témához egy még gazdagabb és még programszerűbb válogatással, 9 további tanulmánnyal. <

11 Elég felkeresni a Chrono Zoom különböző oldalait (URL6 vagy URL7), hogy egyértelmű legyen: bravúros vizualizációs megoldásokra van szükség, hogy a léptékek és az időtartományok jól átláthatók legyenek.  <

12 Ebből az igényből nem következik automatikusan, hogy a történeti tények, okoskodások, levezetések és modellek a természettudomány módszertanában megszokott öntőformákba kerüljenek. Az sem, hogy a tömegjelenségekkel, azonosítható ciklusokkal a történeti „nyersanyag” bizonyos absztrakciós szintjei átkerülnének a természettudomány „térfelére”, és a kísérletezés helyett szimulációval, illetve az előrejelző képesség megnövelésének ultima ratiójával válnának „szalonképessé”. Az erre irányuló kísérletek egyelőre inkább gondolati játékok, metaforák. Arthur S. Iberall (1918–2002) társadalomkinetikája (homeokinetics) avval próbálkozott, hogy az emberi közösségeket a természettudomány által tanulmányozott komplex, önszervező rendszerek egyikeként, ugyanazzal a terminológiával írja le, mint amelyet az anyagi világ esetében használnak. Vagy vegyük a Peter Turchin népszerűsítette, erősen vitatott kliodinamikát (cliodynamics), amely a gazdaság Kondratyev-ciklusainak mintájára más, ismétlődő magyarázó elveket keres (pl. a játékelméletileg nagy felbontásban modellezett ragadozó–zsákmányállat ciklusokat a társadalmak erőszak, ill. politikai instabilitás ciklusainak azonosítására használva tesz előrejelzéseket (Turchin, 2003). <