2014. május 6-án a közgyűlés a világhírű
matematikust, Lovász Lászlót választotta meg a Magyar
Tudományos Akadémia új, huszadik elnökének. Az új elnökkel
elképzeléseiről, legfontosabbnak tartott feladatairól Gimes Júlia
beszélgetett.
Mi motiválta, hogy elvállalja az Akadémia elnöki tisztségét?
Világviszonylatban is élvonalbeli matematikusként ez nyilván nem
volt könnyű döntés, hiszen bizonyára nem sok ideje marad majd
kutatás folytatására.
Valóban hosszú ideig haboztam, hogy vállaljam-e a jelölést, de nem
csak azért, mert tudtam, hogy ha elnyerem a köztestület bizalmát,
sokkal-sokkal kevesebb időm lesz kutatni, hanem azért is, mert nagy
a családom, és ők is igényt tartanak rám. Végül azért döntöttem az
igen mellett, mert nagyon nagy megtiszteltetés egy ilyen patinás
intézmény vezetőjének lenni. Hazánk az Akadémia 1825-ös alapítása
óta sok-sok politikai vihart élt át, ez az intézmény azonban majdnem
kétszáz éve őrzi tekintélyét, megbecsültségét és valóban különleges
helyet foglal el a magyar társadalomban. És szerintem ezt nagyon
fontos fenntartani.
Ön versenytársaihoz hasonló módon benyújtotta elképzeléseit,
koncepcióját a köztestületnek, de azután – Maróth Miklós és Németh
Tamás professzor úrékkal ellentétben –, megválasztása érdekében
gyakorlatilag nem „kampányolt”. Sőt, a legaktívabb kampányidőszakban
egy hónapot külföldön töltött. Ennyire biztos volt magában?
Úgy éreztem, hogy elképzeléseimet leírtam, bárki elolvashatja. Azt a
hónapot egyébként Svájcban töltöttem, egy régen meghirdetett és
elvállalt kurzust vezettem. Fel sem merült, hogy visszakozzak.
Természetesen én is beszélgettem kollégákkal, akadémikusokkal,
tájékozódtam a helyzetről, a legégetőbb problémákról, de úgy
éreztem, ha az akadémikus közösség úgy gondolja, hogy szüksége van
rám, erről nem nekem kell meggyőznöm őket.
Úgy gondolta, hogy nemzetközi szinten is elég tekintélyes tudós
ahhoz, hogy ne kelljen kampányolnia?
Tudományos pályafutásomat és nemzetközi tapasztalataimat – hiszen
például 2007 és 2010 között négy éven át voltam a Nemzetközi
Matematikai Unió elnöke – tudtam felajánlani az Akadémiának. Nem
éreztem, hogy egy kampányban ehhez bármit hozzá tudnék tenni.
Azt mondta, hogy ennek a patinás intézménynek a társadalmi
tekintélyét, elfogadottságát nagyon fontos fenntartani. Ön ehhez
hogyan tud hozzájárulni?
Az Akadémia tevékenységének nem szabad átpolitizálódnia, és úgy
érzem, ennek érdekében sokat tehetek. Mi tudománnyal foglalkozunk,
márpedig a tudomány alapkritériuma az objektivitás, hiszen objektív
igazságokat keres. Másfelől fontos feladatnak tartom az Akadémia és
a társadalom kapcsolatának javítását is. Egyrészt a hazai tudományos
eredmények hatékonyabb és jobb kommunikációjára gondolok, másrészt
arra, hogy vannak olyan társadalmi problémák is, amelyekbe a
tudománynak érdemes beleszólnia, mert erre érdemben képes.
Szeretném, ha az ilyen kérdésekbe bele is szólnánk.
Mire gondol? Nincs ez ellenmondásban azzal, hogy az Akadémia tartsa
magát távol a politikától?
Mondok egy példát. A társadalom egyik legfontosabb tevékenysége a
közoktatás. Ennek egyik nagyon fontos eleme, hogy hogyan kell
oktatni. A szakdidaktikára, a tantárgyak oktatási módszertanára
gondolok. Ez tudományos kérdés, mert tudományos eszközökkel kell
vizsgálni, tudományos eszközökkel lehet a felmerülő kérdésekre
válaszolni. Az Akadémia bizonyos intézeteiben valaha folyt is ilyen
kutatómunka, de mostanra elsorvadt. Ezt – természetesen az oktatási
kormányzattal együttműködve, mert nélkülük nem lehet –, nagyon
szeretném valamilyen korszerű formában feleleveníteni. Itt számos
tudományos kérdés merül fel. Például, hogy a közoktatásban mekkora
szerepet kapjon az internet, vagy hogy ma, amikor sok
tudományterületen a rendelkezésre álló ismeretanyag zöme az utóbbi
tíz-húsz évben született, milyen módszerekkel és mit kell ezekből a
tananyagba beépíteni. Régi vita az is, hogy egyáltalán milyen
óraszámban kell az egyes tudományokat tanítani. Ezek nem olyan
kérdések, amelyekre az Akadémia néhány tudományos ülés keretében
megtalálhatja a válaszokat. Ehhez kutatócsoportok kellenek,
amelyekhez megfelelő iskolai háttér, kísérleti osztályok,
közoktatásban dolgozó kollégák kapcsolódnak. Ugyanakkor ennek a
munkának folyamatosnak kell lennie, hiszen az elkövetkező tíz évben
a tudásanyag ismét annyira megváltozik, hogy újra át kell majd
gondolnunk: mit és hogyan szeretnénk tanítani.
Bizonyos jelek szerint a magyar közoktatásban nem túl rózsás a
helyzet. Például a legutóbbi PISA-felmérésben a gyerekek minden
eddiginél rosszabbul teljesítettek. Kell-e az Akadémiának valamiféle
nyomást gyakorolnia a kormányzatra, hogy az bizonyos kérdésekben
kikérje az akadémiai szféra véleményét, s hogy a megszületett
eredmények alapján változtatásokat hajtson végre?
Nem hiszem, hogy az Akadémiának nyomást kell gyakorolnia. Az
Akadémiának fel kell ajánlania, hogy ebben részt vesz, és a
szaktudást, a legmodernebb tudományos eredményekkel kapcsolatos
ismereteket, valamint a kidolgozott módszereket megfelelő formában
az oktatási kormányzat rendelkezésére bocsátja. Ez természetesen egy
hosszabb távú program, amellyel reményeim szerint azt a szemléletet
is erősíteni lehet, hogy az oktatás nem egy máról holnapra
kezelendő, hanem hosszú távú dolog. Akiket ma tanítunk, azok
harminc-negyven-ötven év múlva is a munkaerőpiacon lesznek, és ott
helyt kell állniuk.
De ha a kormányzat az eredményeket nem hasznosítja, akkor minden
erre költött forint kidobott pénz…
Nem kidobott pénz, hiszen az ilyen kutatások hosszú távon érvényes
megállapításokhoz és módszerekhez vezethetnek. Egyébként én remélem,
hogy a kormányzat nyitott lesz ezekre a kérdésekre, hiszen az
oktatás központosításával óriási felelősséget vállalt magára, és mi
a színvonal emelésében segíteni akarunk.
Erre a nyitottságra lát jeleket?
Amikor megválasztásom után néhány nappal Pálinkás elnök úrral a
miniszterelnök úrnál jártunk, miniszterelnök úr ezt az elképzelést
örömmel üdvözölte.
Melyek azok a kérdések, amelyekbe
az „átpolitizálódás” megelőzése érdekében
az Akadémia nem szólhat bele?
Például egy történelmi személyiség megítélése nyilvánvalóan
politikai, ideológiai kérdés. Az azonban, hogy az illető személyiség
élettörténete hogyan alakult, vagy, hogy milyen írásművekkel, milyen
tettekkel járult hozzá a történelmi folyamatokhoz, nos, ezek
történészekre tartozó kérdések. Tehát úgy gondolom, hogy az
Akadémiának szükség esetén vagy kívánságra biztosítania kell ilyen
elemzéseket, de hatásköre ennél tovább nem terjed.
Tehát azt például megmondhatják a történészek, hogy a
Horthy-korszakban milyen események voltak, és azokban a kormányzónak
milyen szerepe volt, de abban már nem foglalhatnak állást, hogy
méltó-e arra, hogy emlékének szobrot állítsanak?
Igen. Pontosan így látom.
És a megszállási emlékművel kapcsolatban hogyan látja ezt a kérdést?
A megszállási emlékmű problematikája még bonyolultabb, mert ott
mindenféle művészeti kérdések is felvetődnek. Én úgy gondolom, hogy
ilyen vitás kérdésekben az Akadémia dolga a tények minél pontosabb
tudományos igényű korrekt feltárása és bemutatása. Dönteni nem tud.
Lehetnek egyébként olyan kérdések is, amelyeket nem sző át ennyire a
politika, a különböző tudományos iskolák azonban eltérő álláspontot
képviselnek. Ilyenkor az Akadémiának nem az a dolga, hogy
megszavaztassa az illetékes osztályt, és ha kis szótöbbséggel az
egyik vagy másik vélemény nyer, akkor az legyen az Akadémia
álláspontja, hanem az, hogy azzal, aki az információt kéri, mind a
két lehetséges tudományos álláspontot közölje.
Hol a határ, amikor nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy az
Akadémia, bár tudományos álláspontját közölte, mégsem ártotta bele
magát a politikába?
Ez azért nehéz kérdés, mert az Akadémia semmiképp nem tarthatja
magát távol a társadalomtól, beleértve a kormányt is. A MTA és
intézetei állami támogatásból működnek. Általános szabályt nem tudok
mondani, úgy érzem, azt kell felmérni, hogy a tudomány meddig
tudomány, és mikor kezdődik az egyéni vélemény. És valahol ott kell
meghúzni a határt.
És például a magyar őstörténet vagy a rovásírás?
Úgy gondolom, hogy ha ezekről olyan publikációk jelennek meg,
amelyek nem a tényeken, hanem valamiféle romantikus elképzeléseken
alapulnak, akkor ezekre az Akadémiának tudományos igényű választ
kell adnia.A tényeket, a bizonyítékokat, a korrekt ismereteket a
világ elé kell tárnia, ahogy ez nemrégen éppen ezekkel a témákkal
kapcsolatban a Magyar Tudományban történt. Azt viszont nagyon
fontosnak tartom, hogy ezt valóban komolyan vegyük, és a tényeket
minél szélesebb körben, minél támadhatatlanabbul ismertessük, mert
akkor talán a társadalom is kevésbé lesz nyitott a tudománytalan
vagy féltudományos nézetekre. És nemcsak a politikailag motivált
kérdésekre gondolok. Beszélhetnénk a társadalomra veszélyes
oltásellenességről, vagy arról, amikor súlyos betegeket a
természetgyógyászok lebeszélnek az orvosilag elfogadott,
fájdalmasabb, de bizonyítékokon alapuló gyógyszeres kezelésekről, és
csodaszereket, csodagyógymódokat ajánlanak.
Szinte az egész világon megfigyelhető
a tudománnyal szembeni bizalomvesztés. Terjednek az áltudományos
nézetek,
a kuruzslók, csodaszerek egyre népszerűbbek. Ráadásul ezeknek a
tanoknak a terjesztői a tudomány terminológiáját használják, így
aztán
a laikusnak fogalma sincs arról, hogy jó eséllyel bizonyítékok
nélkül mondják, amit mondanak.
Az ezek ellen való küzdelemben
mi lehet az Akadémia stratégiája?
Szerintem nem a tiltakozás, hanem az, hogy megmutassa a tudományok
fejlődését, és azt a világot, amelyben megszületnek azok a műszaki,
orvosi, vagy éppen agrártudományi eredmények, amelyek nélkül a mai
világ összeomlana. Ezért is nagyon fontos, hogy ha egy akadémiai
kutatóintézetben vagy egyetemi tanszéken születik valamilyen fontos
új eredmény, akkor ennek valamilyen vetületét mutassuk meg a
társadalomnak. Lehet, hogy történeti vetülete van, lehet, hogy
alkalmazási, lehet, hogy csak néhány nagyon szép képpel tudjuk a
témát a közvélemény számára fogyaszthatóvá tenni. De valamit meg
kell mutatnunk, hiszen ezzel azt is közvetítjük, hogy az eredmények
nem egyik napról a másikra születnek. Megmutatjuk, hogy nem arról
van szó, hogy valaki a hasára üt, és azt mondja, hogy ez a kemikália
vagy növényi anyag gyógyítja ezt vagy azt a betegséget. Közvetítjük,
hogy a tudomány meghatározott módszerekkel dolgozik, és hogy csak
bizonyított, ellenőrzött dolgokat fogad el igaznak.
A butaság és tudatlanság ellen csak korrekt
információkkal tudjuk felvenni a harcot, és persze
|
|
korszerű iskolai oktatással. Ugyanakkor ennek a
véget nem érő küzdelemnek és tevékenységnek az is hozadéka lehet,
hogy az egyetemek természettudományos szakaira több fiatal
jelentkezik, illetve, hogy a tanári pálya presztízse nő.
És mi van akkor, amikor a szélhámoskodás „belülről” érkezik?
Amikor például a negyvenezer éves magyar kultúráról vagy a finnugor
nyelvrokonság cáfolatáról szóló elméleteket tudományos háttérrel
rendelkező emberek terjesztik?
A tudományos kutatás szabadságához tartozik, hogy akár nagyon régi
„tanokat” is meg szabad kérdőjelezni, de csak tudományos eszközzel
szabad a témához nyúlni. Tehát, ha valaki olyan bizonyítékokat
talál, amelyek régóta elfogadott ismereteket cáfolnak, ezt jogában
áll kutatni. Ugyanakkor olyan esetekben, amikor nyilvánvaló
szélhámosságról van szó, már tudományetikai kérdésről beszélünk.
Miket tart még legfontosabb feladatai között számon?
Szeretném folytatni a Pálinkás elnök úr által bevezetett, valóban
sikeres Lendület programot, de szerintem szükség van módosításokra.
A Lendület eddig elsősorban a természettudományos alapkutatások
területén váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és jóval kevesebb
pozitívumot hozott az alkalmazott kutatások, illetve a humán- és
társadalomtudományok terén. Gondolkodni kell azon, hogy a pályázati
rendszer milyen módosításaival lehetne ezen változtatni. Például az
alkalmazott területeken gazdasági szereplőket is be lehetne vonni a
„rendszerbe”. Például egy pályázó számára előnyt jelenthetne, ha
kutatási témája iránt érdeklődés van a gazdaságban. És a gazdasági
szervezet, abban a reményben, hogy az eredményeknek előbb-utóbb majd
hasznát látja, maga is részt vehetne a kutatás támogatásában. Itt
egy új modellről van szó, amelynek a részletei még kidolgozásra
várnak, de szerintem el kellene mennünk ebbe az irányba. A humán-,
illetve a társadalomtudományok területén pedig fontos kérdés, hogy
vajon ott is kutatócsoportokban kell-e gondolkodnunk. A Lendület
program ezekben gondolkodik, pedig lehetséges, hogy ezeken a
területeken hasznosabb lenne, ha kisebb egységeket támogatnánk, és
esetleg hosszabb ideig tennénk ezt. Én különböző konzultációkat
folytatok a humán- és a társadalomtudományok képviselőivel, hogy
konszenzusra jussunk: mi lenne az a forma, ami számukra ugyanúgy
lendületet tudna adni, ahogy a Lendület a természettudományos
alapkutatásoknak lendületet adott.
A hazatérés segítésének koncepciója megmarad? Sokak szerint
igazságtalan, hogy egy pályázó csak azért előnyt élvez, mert
külföldön van.
Csak kis előnyben van. Sokan nem azért nyertek a Lendület
pályázaton, hogy hazajöjjenek, hanem azért, hogy itthon maradjanak.
Természetesen az agyelszívás nem jelent minden tudományterületen
ugyanakkora problémát, de csaknem minden területen megvan, és
majdnem minden területen jó lenne megfordítani. Azon is dolgozunk,
hogy részt vegyünk az európai pályázati rendszer ezzel kapcsolatos
anomáliáinak a megváltoztatásában. Például ha valaki, mondjuk
Győrben megszerez egy európai pályázati pénzt, abból feleakkora
fizetést vehet fel, mint ha 50 km-re nyugatra, Ausztriában
ugyanabból a forrásból, ugyanolyan munkára nyert volna támogatást.
Ez nagyon visszás dolog, amit az európai pályázati rendszerben
orvosolni kellene.
Ez nem mutat túl az MTA lehetőségein?
Valamennyire túlmutat, de ugyanezzel a problémával az összes
kelet-európai tagállam kutatói küzdenek. Közösen kell elérnünk, hogy
az uniós pályázati rendszer ne kényszerítse a kutatókat arra, hogy
anyagi okokból költözzenek el onnan, ahol kutatási szempontból
legalább ugyanolyan inspiráló közegben dolgozhatnak.
Természetesen nagyon fontos, hogy a fiatalok
utazzanak, és minél több országban, sőt minél több kontinensen
lássák a dolgok működését és a problémákat. És persze vannak olyan
kutatási területek is, amelyek műveléséhez különleges, csak adott
helyen elérhető infrastruktúra szükséges, például a
részecskefizikusok számára ilyen intézmény a CERN. Ilyenkor az
állandó utazgatás szakmai kényszerűség is. A baj csak az, hogy
Magyarország mindig a vesztes oldalon áll, pedig jó lenne, ha mi is
képesek lennénk némi agyelszívásra. Csak nagyon ritkán fordul elő,
hogy nagy tekintélyű külföldi tudósok néhány évre ide jönnek kutatni
és/vagy tanítani.
Ma, amikor a tudomány annyira nemzetközivé vált, amikor egy-egy
projektre hatalmas, akár kontinenseken átívelő konzorciumok
szerveződnek, a magyar tudomány számára miért káros az agyelszívás?
Nem mindegy, hogy egy eredmény Prágában, Londonban vagy Szegeden
születik?
Az lehet, hogy mindegy, de az már nem, hogy a fiatalok kiktől
tanulhatnak. Kik oktatják őket az egyetemeken, és kik irányítják
őket, amikor például doktoranduszok. Nem mindegy, hogy a
legmodernebb technológiákat, módszereket sajátítják-e el, nem
mindegy, hogy igazán korszerű problémákkal és kérdésfelvetésekkel
találkoznak-e. Ha a legkiválóbb vezető kutatók elmennek, helyüket a
másodvonal veszi át, tehát romlik az oktatás, a képzés, a kutatás
színvonala. Aztán az így képzett generáció is elhelyezkedik, és akár
a gazdaságban, akár máshol teszi ezt, többé-kevésbé ezt a
másodvonalbeliséget képviseli és adja tovább. Az agyelszívás
megakadályozása, csökkentése tehát azért fontos, hogy ne csússzunk
le. Ahol az élvonalban vagyunk, ott maradjunk is az élvonalban.
A kutatóintézetek átalakításával kapcsolatban Önre milyen
feladatok hárulnak?
Az átalakulás folyamata gyakorlatilag lezárult, a humán-, valamint a
társadalomtudományi kutatóház felépülése és „belakása” azonban még
előttünk áll. Ez, mint minden hasonló folyamat, sok időt és
fáradságot fog igényelni, nem beszélve arról, hogy nemcsak
nyertesei, vesztesei is lesznek. Azért fogok dolgozni, hogy a
felmerülő problémákat úgy oldjuk majd meg, hogy a veszteségeket
minimalizáljuk, s magát a kutatómunkát minél kevésbé zavarjuk meg.
Fontosnak tartott feladataim között még nem említettem, hogy az
Akadémiának a tudomány fejlődése során felvetődő belső kérdésekre is
választ kell találnia. Például az egész világon sürgetően napirenden
van a publikációk kérdése. Egyrészt a tudományos teljesítmények
elbírálását illetően nagy viták folynak a különböző tudománymetriai
mutatók – idézettség, impaktfaktor, Hirsch-index – valódi
szerepéről, jelentőségéről, hiszen ezekkel a paraméterekkel az egyes
területeket nem lehet egyformán mérni. Két szélsőséges példát
említenék. Ha valaki társszerzője egy publikációnak, amelyet több
mint ezren jegyeznek, mert mondjuk az eredmény a CERN nagy
hadronütköztetőjében született, akkor azt hogyan kell értékelni? És
mit jelent egy ilyen szerzőség ahhoz képest, amikor például valaki
tíz évig dolgozik egy könyvön? Hiszen mindkettő egyetlen
publikációnak számít, mégis, eltérő módon értékelhető. Természetesen
az osztályok már régebben deklarálták, hogy az egyes
tudományterületeken például az akadémiai doktori cím elnyerésének
milyen kritériumai vannak, de a témát nem lehet lezárni, napirenden
kell tartani. A különböző idézettséget mérő paraméterek egyébként is
változnak, más számok lesznek divatosak. Erre az Akadémiának
figyelmet kell fordítania, és vezetnie kell az ezekkel kapcsolatos
vitákat.
Egy másik súlyos probléma, hogy a tudományos
folyóiratok előfizetési költsége rettenetesen nő, ezért évről évre
egyre nagyobb gond, hogy a kutatók számára a hozzáférést
biztosítsuk. Például az EISZ (Elektronikus Információszolgáltatás)
rendszer fenntartása idén is komoly problémákat okozott. Az
Akadémiának mindent el kell követnie annak érdekében, hogy a
tudományos kutatás ne akadozzon, tehát a kutatók valóban
hozzájussanak azokhoz a folyóiratokhoz, amelyekre szükségük van.
Vitatkozni kell, érvelni kell, hogy megszerezzük az ehhez szükséges
anyagi forrásokat, nem beszélve arról, hogy a kiadókkal is alkudozni
kell. Ugyanakkor kapcsolatokat kell fenntartani az európai
akadémiákkal, és egyéb tudományfinanszírozási szervezetekkel, mert
az egységes fellépés segíthet ezeknek a problémáknak az enyhítésében
vagy megoldásában. Például, amikor 2012-ben Timothy Gowers, a
Cambridge-i Egyetem matematikus professzora blogjában bojkottot
hirdetett az egyik legnagyobb tudományos lapkiadó, az Elsevier
ellen, a bojkotthoz a világ minden tájáról tudósok ezrei
csatlakoztak. És bár a problémák nem oldódtak meg igazán, az „akció”
nem volt eredménytelen. És az sem volt eredménytelen, amikor az
amerikai NIH (National Institute of Health) előírta, hogy a
szövetségi pénzből támogatott orvosi kutatások eredményeit
nyilvánosságra kell hozni, tehát a hozzáférés nem köthető drága
előfizetéshez. A közös fellépésnek tehát lehet ereje, ezért én
hiszek abban, hogy az európai akadémiák, az európai
tudományfinanszírozási szervezetek közösen sokat tehetnek. És ebben
nekünk is részt kell vennünk.
Többször említette a hazai tudományos eredmények
népszerűsítésének fontosságát. Tudományos újságíróként tapasztalom,
hogy sokszor a véletlenen és személyes kapcsolatokon múlik, hogy a
hazai eredmények eljutnak-e a sajtóhoz és így a szélesebb
közvéleményhez. Nem ritka a szemrehányó telefon: külföldi
eredményekről bezzeg beszámoltok. Mi is csináltunk valami hasonlót,
az legalább akkora durranás, arról persze hallgattok.
De mit tehetnénk, ha nem tudunk róla? Ha a külföldi egyetemek,
kutatóintézetek több energiát fektetnek abba, hogy eredményeiket
nyilvánosságra hozzák? Feladatának tekinti-e, hogy elnöksége idején
ebben változás legyen?
Úgy gondolom, az intézetek kötelezettségévé kellene tenni, hogy
eredményeiket rendszeresen kommunikálják. Ez már valamennyire el is
indult. A feladat azonban nem könnyű, mert ehhez szükség van olyan
kutatókra, akikben van hajlandóság mások eredményeinek megértésére,
és közérthetőbb nyelvre történő lefordítására. A többieknek pedig el
kell fogadniuk, hogy ez fontos és hasznos tevékenység. Aztán persze
a „lefordítás” után tudományos médiaszakemberekre is szükség van,
hogy a témát a közvélemény által is fogyaszthatóvá tegyék. Terveim
közt szerepel, hogy az MTA és a nagyközönség között működőképes
kommunikációs rendszer épüljön fel.
Önt rendkívül becsületes, tisztességes, tiszta embernek tartják.
Vannak, akik úgy vélik, kicsit naiv is. Mit gondol, mennyire
alkalmas a személyisége arra, hogy egy ilyen érdekellentétekkel
átszőtt, ugyanakkor sok pénz felett diszponáló intézményt vezessen?
Hát ez majd elválik. Nyilvánvaló, hogy sok tekintetben más vezetési
stílust képzelek el, mint Pálinkás elnök úr, akivel egyébként jó
viszonyban vagyunk, és tudománypolitikáról is sokat beszélgetünk. Én
azonban egy kevésbé központosított rendszerben szeretnék dolgozni,
tehát azon igyekszem, hogy minél többen vegyenek részt a döntések
kialakításában, és minél többen álljanak elő az Akadémia életét
érintő kezdeményezésekkel. Persze hozzáteszem, hogy ha nekem kellett
volna az intézethálózat racionálisabb működési formára történő
átalakítását irányítanom, akkor valószínűleg egy ilyen stílust nem
engedhetnék meg magamnak. De hogy válaszoljak a kérdésre: talán
erősségem, hogy szót tudok érteni a különböző tudományterületek
művelőivel, és megértem eltérő problémáikat. Ezen kívül azt hiszem,
megvan bennem az a képesség, hogy odafigyeljek arra, amit mások
mondanak, és közben nem azon gondolkodom, hogy hogyan cáfoljam meg,
vagy söpörjem le, hanem hogy mi benne a jó és megvalósítható.
Szerintem ez tulajdonsága minden jó vezetőnek, és azt hiszem, bennem
megvan.
Kulcsszavak: Akadémia, új elnök, politika, feladatok,
agyelszívás, áltudomány
|
|