Hosszú évek óta folytat párbeszédet fizikusokkal, biológusokkal, agykutatókkal Gánóczy Sándor, a Würzburgi Egyetem Teológiai Fakultásának emeritus professora, aki 2014. május 29-én tartotta meg székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémián. Az Állati ember – emberi állat című szöveg megjelent lapunkban, ez után kíváncsiak voltunk a kutatási téma személyes hátterére is. A Párizsban élő Gánóczy Sándor Sipos Júlia kérdéseire válaszol.
 

Milyen régi professzor úr életében az állatokkal  való személyes kapcsolat? Kereshetünk talán valamilyen gyermekkori emléket?

Már gyermekkoromban voltak személyes kapcsolataim állatokkal. Például Budapest ostroma alatt, amikor édesanyám pesti lakásunkban egy kis disznót tartott, akit gyengéden Gucsinak nevezett, tisztában tartott és pórázon sétáltatott a Népligetben. Ez az állat egyszerre jelentett számunkra kedvelt, sőt kényeztetett „családtagot”, és… hústartalékot arra az esetre, ha az oroszok bevonulnak és mindenünket elrabolják. Ez a lélektani feszültség alkalmas volt arra, hogy az ember és a háziállat közötti viszonyok drámai oldalát megtapasztaljam. Mert bizony eljött a nap, amelyen ebből a kedves és értelmes élettársból egyszerűen élelmiszer lett, tehát eszköz arra, hogy a családunk ne szenvedje el a fenyegető éhínséget.

Később, amikor a fővárosban többé nemigen volt mit enni, kamasz fejjel elutaztam a Nyírségbe, ahol egy termelőszövetkezetben dolgozhattam, és ahol búzával és napraforgóolajjal fizettek. Ekkor ismerkedtem meg többek között az ökör lélektanával. Megtanultam azokat a szavakat és hanglejtéseket, amelyekre az állat elindul vagy megáll, jobbra vagy balra fordul. Így éreztem magamat az állaton uralkodó gazdának. Ugyanakkor csodálattal adóztam a barom szellemi képességeinek és a köztünk kifejlődött munkatársi viszonynak. Most, hogy nyolcvanhat éves fejjel az ember-állat viszonyról mint filozófus és bibliai szövegekre támaszkodó teológus értékeléseket írok, új és erősebb megvilágításban látom ezeket a fiatalkori élményeimet.

Mikor és milyen körülmények között távozott el Magyarországról és érkezett Franciaországba? Majd onnan hogyan vezetett az út Németországba, az egyetemi katedrára?

Magyarországról 1949 decemberében távoztam szerencsés körülmények között Párizsba, ahol az ottani teológiai főiskolán folytathattam Budapesten elkezdett tanulmányaimat. Ebben az országban, ahol csak az mondja magát katolikusnak, aki meggyőződésből az, és mint ilyen kész még a vallásilag közömbös embertárs segítésére is, tanítványa lettem Yves Congar-nak, aki a „világ” felé nyitott, egyszerre hithű és modern nouvelle téologie egyik fő képviselője volt. Ezt egy ideig a római hatóságok rossz néven vették, sőt meg is fosztották tanszékétől, mielőtt aztán XXIII. János pápa a készülő zsinat egyik főtanácsadójává tette.

Doktori értekezésemet a II. Vatikáni Zsinat légkörében és szellemében a jezsuiták római Gregoriana Pápai Egyetemén írtam meg Kálvin János egyháztanáról. Ezt a katolikus körökben meglehetősen rendhagyó témát a taizéi ökumenikus közösség hittudósaitól kaptam. Az elkészült értekezést Congar publikálta. Protestáns körökben is jó visszhangra talált. Ugyanez a mesterem tanácsolta nekem, hogy fogadjak el egy német kutatóintézet által felajánlott ösztöndíjat, és írjak továbbra is Kálvin történetéről és teológiájáról. Hiszen míg a szegényen élő francia egyház körében erre nem volt anyagi támogatásra lehetőség, annál inkább megvolt ez a jómódú és az állammal konkordátumban élő német hittudományi egyetemen. A német teológiai kutatás akkor élenjáró szerepet töltött be, olyan mesterek hatása alatt, mint Rahner, a fiatal Ratzinger, Schnackenburg és protestáns részről Barth Pannenberg, Jüngel és Moltmann. Így történt egy újabb „határátlépés”, amelyet – az előzőekkel együtt – a Szent István Társulat által 2009-ben kiadott „Határon innen – határon túl” című tanulmánykötetem tükröz talán a legjobban vissza.

Mi volt a szerepe professzor úrnak
a II. Vatikáni Zsinatban?

Fiatal koromra való tekintettel igen szerény, noha ugyanakkor szükséges, tanulságos szerep. Mint a tübingeni egyetem asszisztense és újdonsült Kálvin-szakértő dolgozhattam Hans Küng mellett, a kelet-francia püspökök szolgálatában, akik között első helyen az igen befolyásos strasbourgi érseket, Léon Arthur Elchinger-t említhetem.

Ez a tevékenység, amely főleg a püspökök zsinati felszólalásainak teológiai megalapozásából állt, erősen befolyásolta későbbi munkásságomat. Nemcsak azért, mert ezzel a keresztény egyházak egymáshoz való közeledését segítette elő, hanem azért is, mert ezután szellemileg megnyíltam a modern civil világban uralkodó áramlatok felé is. Ezek között az első helyen a természettudományos gondolkodást kell kiemelnem. Már amikor 1972-től kezdve a Würzburgi Egyetem dogmatikai tanszékének vezetője voltam, dialógust folytattam fizikus kollégáimmal, nem utolsósorban a nagy kvantumteoretikus Werner Heisenberg Martin nevű biológus fiával. Amikor aztán 1992-ben visszakerültem Párizsba, Jean-Pierre Changeux és Marc Jeannerod neves agykutatókkal dolgoztam együtt. Így született meg Christianisme et neurosciences című monográfiám 2008-ban, Odile Jacobnál.

Ugyanakkor a „határkérdésekkel” való foglalkozásom Magyarországra is kiterjedt, hála főleg Csányi Vilmos etológus barátomnak, aki megnyitotta számomra a Magyar Tudomány hasábjait. Ebben a folyóiratban írtam cikkeket olyan témákról, mint a kreácionizmus, Darwin véleménye a hitről, a vallásról és az erkölcsről, a teológia episztemológiai státusza, az ember-állat viszony. Erről szólt Állati ember – emberi állat című akadémiai székfoglalóm is (lásd Magyar Tudomány 2014/5, 576–586., URL1).

Ami a civil világot illeti, ez utóbbi téma természetesen nem merülhet ki abban, hogy teológiai felvilágosítást adjon kutyát vagy macskát tartó honpolgárainknak, hanem elsődleges célja, hogy az egész társadalomban egy tudományosan megalapozott, világnézetileg alátámasztott környezetpolitikát és etikát segítsen elő.

Megkeresték-e professzor urat civil állatvédő szervezetek, van-e ilyen típusú kapcsolata
a civil világgal?

Sajnos nem. Úgy alakult a helyzet, hogy megmaradtam az elméleti kutatás szintjén. Így hívott meg a Belga Tudományos Akadémia 2013. ősz;n két tanulmánynapra, etológusok, szociológusok, neurobiológusok, történészek és filozófusok mellett. Ők kívánták egy hozzáértő teológus együttműködését. Hasonló lehetőségeim vannak Franciaországban is.

Mostanában sokat utazik, az állatokkal való kapcsolat pedig igen felelősségteljes viszony, érdekel, hogy van-e kutyája, cicája,
bármilyen állata?

Amíg Provence-ban, egy régi parasztházban éltem, volt egy macskám, Laci névre hallgatott. Mint néhány hónapos, beteg, piszkos és elhagyatott kis állat szegődött hozzám, és nem akart többé elhagyni. Rendbehoztam, feltápláltam, szeretettel gondoztam vagy tíz évig. Kötődésének kifejezését naponta tapasztalhattam, és amikor rákos tünetek jelentkeztek nála, láthattam, milyen módon reagál az erős fizikai és lélektani szenvedésre. Hosszú ideig képes volt kínjain felülkerekedni, végül az állatorvos vetett véget szenvedésének. Érzelmi kapcsolatom vele túlélte halálát.    
 

Kulcsszavak: állat, vallás, nouvelle téologie, II. Vatikáni Zsinat, Darwin
 

URL1