Több mint kétszáz nyelv tűnt el világszerte az
utolsó három generáció alatt; Kihaló nyelvek, eltűnő
természetismeret; Veszélyben a kisebb nyelvek Afrikában és Ázsiában;
Húsz mexikói nyelv a kihalás szélén; A nyelv, amelyet már csak egy
ember beszél; Haldokló nyelvek online atlasza. Ezeket a címeket
történetesen kivétel nélkül a National Geographic lapjairól idéztem
(URL1), de az elektronikus vagy nyomtatott hírforrások legtöbbje is
egyre gyakrabban közöl beszámolót arról, hogy eddig soha nem
tapasztalt mértékben tűnnek el nyelvek Földünkről, s jóslatok is
megfogalmazódnak arra vonatkozóan, hogy például a 21. században a ma
beszélt nyelveknek hányad része fog kihalni. E hírek közül nemegy
nyilvánvalóan hiteltelen, ám kétségtelen tény, hogy napjainkra
megnőtt azoknak a nyelveknek a száma, amelyekről a kutatók
megalapozottan gondolják, fennmaradásuk veszélyben van.
Ez az írás arra vállalkozik, hogy vázlatos
áttekintésben, hitelesnek elfogadott adatok és kutatási eredmények
alapján rámutasson a nyelvi veszélyeztetettséggel kapcsolatos néhány
összefüggésre úgy, hogy illusztrációként az uráli nyelveket hozza
fel példaként, illetőleg mindazokat a kutatásokat, amelyek ebben a
tekintetben a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének
Finnugor és Nyelvtörténeti Osztályán (továbbiakban: FNYO) folynak.1
A világon ma talán nincs is olyan nagyobb földrajzi
terület, ahol ne lennének veszélyeztetett nyelvek, mert bár a
társadalmi, gazdasági, politikai, jogi vagy ökológiai körülmények
nagymértékben hatással vannak arra, hogy valamely nyelv életképesnek
bizonyul-e vagy sem, a nyelvek fennmaradását veszélyeztető okok
éppúgy jelen lehetnek gazdaságilag-társadalmilag fejlett, mint
fejletlen régiókban.
Arról, hogy a világon ma hány nyelvet beszélnek,
nincsenek pontos adataink, s ennek a bizonytalanságnak számos oka
van. Egy sor nyelvről, vagy beszélői közösségről hézagosak az
ismereteink, vagy egyáltalán nincsenek is, hiszen a Földnek vannak
még felfedezetlen régiói vagy olyanok, amelyek csak nagy nehézségek
árán közelíthetők meg. S vannak esetek, amikor nem a földrajzi
terület, hanem maga a közösség megközelíthetetlen. Ma Pápua
Új-Guinea tanúskodik a legnagyobb nyelvi sokféleségről, ahol 850
nyelvet beszélnek összesen, de élnek itt olyan közösségek is,
amelyek tudatosan kerülik a kapcsolatot a külvilággal. Előfordul
azután az is, s nem is ritkán, hogy a kutatás előrehaladásával
megváltozik az álláspont abban a tekintetben, vajon egyetlen nyelv
különféle nyelvjárásairól vagy egymáshoz közel álló, de mégiscsak
egymástól független nyelvekről van szó. Kézenfekvő lenne a kölcsönös
érthetőséget venni alapul, ehhez azonban meg kellene határozni, mit
értünk „érthetőségen”. Milyen mértékben kell eltérnie vagy éppen
megegyeznie a grammatikának vagy a szókincsnek ahhoz, hogy a
kölcsönös érthetőség még vagy már fennálljon? Nem beszélve arról,
hogy a politikai kritérium is jelentős szerepet játszik nyelv és
nyelvjárás megkülönböztetésében: az, ami a nyelvész számára egyazon
nyelv két külön dialektusának számít, a közösség szempontjából lehet
két külön nyelv. Így például az utóbbi időkben összesen kilenc számi
(lapp) nyelvről beszélünk, melyek kontinuumot alkotnak Finnországtól
Svédországon és Norvégián keresztül Oroszországig. S noha egyetlen
népnek tekintik magukat, nyelvváltozataikat mégis külön nyelvekként
tartják számon.
Mérvadónak elfogadható adatok szerint (URL2) a
világon ma összesen 7106 élő nyelvvel számolhatunk, melyek közül
2434, azaz 34,4% a veszélyeztetettségnek valamelyik változatát
képviseli. Ez az arány 2013 novemberében még más volt: 2387 nyelv,
tehát 33,6% számított veszélyeztetettnek, azaz – ha hihetünk a fenti
adatoknak – fél év alatt 0,8 százalékkal (47 nyelvvel) növekedett a
számuk. Persze nyelvek kihalása vagy éppen keletkezése a nyelvész
számára nem meglepő folyamat, hiszen a nyelvek szakadatlanul és
feltartóztathatatlanul változnak, s a változási folyamatnak az egyik
következménye lehet valamely nyelv születése (lásd a
nyelvkeveredéssel létrejött pidzsin vagy kreol nyelveket
[Cseresnyési, 2004, 207–221.]) vagy kihalása is. Az a felismerés
azonban, hogy az utóbbi évtizedekben növekszik a veszélyeztetett
vagy kihaló nyelvek száma, arra vezette a kutatókat, hogy egyre
intenzívebben forduljanak mindazon jelenségek felé, amelyek e fenti
ténnyel összefüggenek, azaz igyekezzenek minél előbb feltárni a
veszélyeztetettség tényét, a hozzá vezető folyamatok különféle
okait, illetve arra sarkalták őket, hogy egyre differenciáltabb
módszereket dolgozzanak ki megmentésükre vagy újjáélesztésükre, s
nem utolsósorban minél kiterjedtebben dokumentálják, és a széles
kutatói közösség számára hozzáférhetővé tegyék e nyelvek
rendszereinek leírását hangzó, vizuális és szöveges dokumentumok
kíséretében. Tekintettel arra, hogy a világ 136 nyelvcsaládja2
között az uráli nyelvcsalád nyelvei is túlnyomó többségükben
veszélyeztetetteknek számítanak (URL3), vizsgálatuk nemzetközi
tekintetben, s így az MTA Nyelvtudományi Intézetében is intenzív.
Mielőtt e kutatásokat a nyelvi veszélyeztetettség általánosabb
kontextusába helyezve bemutatnánk, lássuk, miért válik
veszélyeztetetté egy nyelv, s egyáltalán, mit jelent a nyelv
esetében a jelző: „veszélyeztetett”?
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy egy nyelv
veszélyeztetett volta nem jelenti szükségképpen a beszélői közösség
veszélyeztetettségét is: nem a közösség van veszélyben, hanem a
nyelve. Így van ez még akkor is, ha tudjuk, hogy voltak esetek,
amikor valamely közösség kiirtása volt az elsődleges cél, mellyel
együtt járt nyelvük eltűnése is.3
Továbbá tudnunk kell azt is, hogy valamely nyelv veszélyeztetettsége
mindig két- vagy többnyelvű közösségekben alakul ki, tehát nyelvi
kontaktusok eredménye. (A világ beszélőinek túlnyomó többsége két-
vagy többnyelvű.) Ez olyan közösségekre jellemző, amelyekben a
beszélők életük különféle színterein ugyan két vagy több nyelvet
használnak rendszeresen, de ez a két- vagy többnyelvűségi
nyelvhasználat nem stabil, azaz nincs meg annak a lehetősége, hogy a
kétnyelvűségi állapotot fenntartsák. Európában Svájc és talán még
Belgium számít stabil kétnyelvű társadalomnak, de ezek a példák
meglehetősen ritkák, a többnyelvű közösségekben ugyanis a
(kisebbségi) beszélők eredetibb nyelvük használatáról egyre inkább
áttérnek egy másik – rendszerint többségi – nyelv használatára,
feladva első nyelvüket. Ezek a közösségek élnek instabil
kétnyelvűségi társadalmakban. A kutatások pontosan meghatározzák
azokat a társadalmi, gazdasági, politikai, földrajzi, lélekszámbéli
stb. körülményeket, amelyek egy eredetileg egynyelvű közösség
instabil két- vagy többnyelvűségéhez vezethetnek, hogy aztán eredeti
nyelvüket felcserélve, ismét (most már a többségi nyelvet használó)
egynyelvűekké váljanak. A veszélyeztetettségnek különféle fokozatai
vannak, de ha némiképp egyszerűen akarunk fogalmazni, azt
mondhatjuk, hogy nyelvi veszélyeztetettségről akkor van szó, amikor
a beszélők egyre kevesebb nyelvhasználati színtéren, vagy már
egyáltalán nem használják eredeti nyelvüket, és nem adják azt tovább
generációról generációra. A veszélyeztetettség tekintetében ugyanis
a beszélői lélekszám korántsem annyira lényeges tényező – hiszen
például az izlandinak hozzávetőlegesen 300 000 beszélője van, mégis
stabil nyelv –, mint például a beszélők életkora. A szakirodalom
változatos csoportosításokkal él annak meghatározására, hogy
valamely nyelv a veszélyeztetettségnek melyik fokát képviseli;
közülük egyet kiválasztva (Wurm, 1998, 192.) beszélhetünk
potenciálisan veszélyeztetett nyelvekről (amikor gazdaságilag és
társadalmilag hátrányos helyzetű a kisebbség, s a többségi nyelv
erős hatása alatt áll), veszélyeztetett nyelvekről (amikor a
legújabb generációk már nem tanulják meg a nyelvet, s a legfiatalabb
beszélők felnőttek), komolyan veszélyeztetett nyelvekről (amikor a
beszélők ötven év felettiek), haldokló nyelvekről (amikor már csak
néhány, igen idős beszélője van a nyelvnek) és kihalt nyelvekről
(amelyeknek már egyetlen beszélőjük sincs).
Ha most arra vagyunk kíváncsiak, hogy melyek azok a
tényezők, amelyek az utóbbi évtizedekben kétségtelenül
felerősítették ezeket a tendenciákat, elegendő kiemelnünk néhányat
azok közül, amelyekkel egyéb összefüggések vagy mindennapi
tapasztalataink alapján szembesülünk, de amelyeket kevésbé szoktunk
a nyelvekre vonatkoztatva átgondolni, holott a szociolingvisztika
szükségképpen tárgyalja őket. Ilyenek voltak például a gyarmatosítás
hatásai és ilyenek ma a globalizáció hatásai, melyek a
szakirodalomban előkelő helyet foglalnak el a veszélyeztetettség
előidézői vagy felerősítői között, s noha gyarmatosítás és
globalizáció egyáltalán nem azonosítható egymással, végeredményük
egy sor esetben mutathat azonos vonásokat (Mufwene, 2005). Tekintsük
ezúttal csupán az utóbbit. Tudjuk például, hogy a világon még soha
nem éltünk ilyen sokan, lélekszámunk 7,2 milliárd. Az ENSZ
előrejelzése szerint (URL4) a Föld népessége 2025-re 8,1 milliárdra,
az évszázad végére 10,9 milliárdra növekedhet. Tudjuk ugyanakkor azt
is, hogy a globalizációs folyamatok soha nem voltak még ennyire
dominánsak, mint ma, a kommunikációs vagy szállítási technológiák
soha nem voltak ennyire elterjedtek, az iparosodás ilyen mértékben
még nem lépte át a nemzeti vagy államhatárokat, a piac kényszerítő
ereje soha nem táplálta ennyire a migrációt. Mindezeknek
következtében megnövekszik a nyelvi érintkezések és az asszimiláció
lehetősége is. E tényezők nem vezetnek szükségképpen olyan nyelvi
kontaktushelyzetekhez, amelyekben a kisebbségi és a többségi nyelv
használatában az előbbi okvetlenül veszélybe kerül, de a lehetőség
fokozottabban fennáll.
A nyelvtudománynak megvannak a maga válaszai arra a
kérdésre, hogy miért baj, ha egy nyelv kihal. Az egyik az szokott
lenni, hogy valamely nyelv kihalásával elvész az a felhalmozott,
hagyományos ismeretanyag is, amelyik a világról való tudást e
nyelvben kódolja. Nem csupán a természeti környezethez kötődő
megnevezések, az emberi kreativitást leképező nyelvi
megnyilvánulások, de a közösség múltja, s orális hagyományai is.
Minden közösség hiedelem- vagy szokásvilágában vannak olyan, a
nyelvben is kódolt tartományok, amelyekhez a kívülálló antropológus
vagy nyelvész nehezebben, sokszor egyáltalán nem fér hozzá. Mielőtt
az uráli nyelvek köréből vett példával illusztrálnánk a mondottakat,
érdemes csupán emlékeztetőül néhány adatot felidézni e nyelvekről.
Az országhatárokon belül beszélt hivatalos
államalkotó nyelvek, azaz a finn, az észt és a magyar kivételével az
összes uráli nyelv a veszélyeztetettségnek valamelyik fokát
képviseli.4 A nyelvcsaládnak
hozzávetőlegesen 23 millió beszélője van, s ezzel az indoeurópai
után a második legnagyobb Európában. A nem államalkotó nyelveket az
Oroszországi Föderációban, a skandináv országokban és Lettországban
beszélik. Ismereteink szerint az időszámítás utáni 1000. évtől a 19.
század végéig nyelvcsere következtében – az orosz, törökségi és
mongol nyelvekre áttérve – tíz uráli nyelv tűnt el, nem szólva a
dialektusok sokaságáról. Utolsóként a kamassz nyelv halt ki, utolsó
beszélője, Klavgyija Plotnyikova 1989. szeptember 20-án hunyt el. A
legveszélyeztetettebb uráli nyelvek közé néhány szamojéd nyelv,
különösen a Tajmir-félszigeten beszélt nganaszan, egyes obi-ugor
nyelvjárások, valamint a finnségi vót nyelv tartozik.
Visszatérve kérdésünkhöz, ahhoz, hogy melyek azok a
nyelvben kódolt kulturális ismeretek, hagyományok, amelyekhez a
nyelvész sokszor csak nehézkesen férhet hozzá, példaként a
szennyezettséggel, tisztátalansággal kapcsolatos fogalmak, szokások
hozhatók fel, különösen, ha azok a női tisztátalanságra, a havi
ciklusra vonatkoznak. A Szinja-folyó mentén élő hantikról eleddig
csak igen szórványosan voltak ilyen jellegű ismereteink, nem
utolsósorban azért, mert a 19. vagy a 20. században ott dolgozó
terepmunkások, így nyelvészek is messze elsöprő többségükben férfiak
voltak, akik ha valamelyes adatokat szerezhettek is e témakörről, a
hozzájuk fűződő elengedhetetlen magyarázatokat vagy értelmezéseket
már csak korlátozottan tudták megszerezni. Az „Amikor a láb
elnehezül…” – a tisztaság koncepciója a szinjai hantiknál elnevezésű
projektum5 éppen arra vállalkozott,
hogy antropológiai és nyelvészeti feldolgozását adja a témakörnek
kiterjedt helyszíni anyaggyűjtés alapján, amíg még egyáltalán
rendelkezésre állnak információk a kutató számára. A projektum
elnevezésében szereplő, a kívülálló számára talányosnak tűnő
megfogalmazás, „a láb elnehezülése” (ami a havi menzeszre utal)
pedig már önmagában jelzi, a nyelvi tabu milyen szerepet játszik e
téma tekintetében (s persze nem csak a hantik nyelvében).
Adódik további válasz is arra, miért veszteség egy
nyelv eltűnése: csökken a nyelvi sokféleség, s ezzel együtt
kevesbednek azok az információink és adataink, amelyek a nyelvek
rendszereire vonatkoznak, azaz kevésbé lesznek kimutathatók azok a
tulajdonságok, amelyek a nyelvek sokféleségében, azokon átívelően
hozzásegítenek ahhoz, hogy megmondhassuk, e sokféleségben mégis mi
az, ami univerzális, vagy ami az emberi nyelvekre általában
jellemző.6 Ez utóbbi válasz felfogható
a nyelvész önzéseként is, de persze nem erről van szó: minden egyes
nyelv, s vele együtt rendszerének elvesztése következtében a
nyelvészet csak egyre korlátozottabb információkkal szolgálhat más
tudományok, például az agykutatás számára arról, hogyan működik ez a
kivételes emberi produktum. Különféle okoknál fogva (melyek között
prominens helyet foglal el a tény, hogy egyes beszélői közösségeket
még ma is nehéz megközelíteni) a kicsiny, veszélyeztetett nyelvekről
– s nemcsak a hangzókról, hanem a siketek jelnyelveiről is! –
általában összehasonlíthatatlanabbul szegényesebbek a nyelvészeti
információk, kompetens grammatikai leírások, jóllehet ezek a nyelvi
változatok is mutathatnak olyan kivételes sajátosságokat, amelyek
kihalásukkal mindörökre elvesznek. E felismerés nyomán született meg
az a nemzetközi program, amelyik éppen az ilyen nyelvek
feldolgozását célozta korszerű, számítógépes elemzési módszereket,
illetőleg internetes hozzáférést is eredményezve. A EuroBABEL (URL6)
(Better Analyses Based on Endangered Languages) programjának keretén
belül, amely nagy nemzetközi kutatócsoportokban többek között a
dél-kelet-indonéziai alor-pantar és a dél-afrikai Kalahári-medence
hangzó nyelveit, valamint mexikói, dél-indiai, török, ausztráliai
stb. őshonos veszélyeztetett jelnyelveket vizsgált, az obi-ugor
nyelvek egyes dialektusainak elemzésére is sor került (URL7).7
Az annotált, tehát a szövegre vonatkozó grammatikai információkat
tartalmazó, számítógéppel morfológiailag elemzett korpuszok
előállítását célzó munkálatok mellett elkészült egy számítógéppel
kereshető, adatbázissá épített szótár is. Annotált finnugor nyelvi
korpuszok és morfológiai elemzők készítése már meglévő
tapasztalatokra is építhetett (URL8),
a szótár azonban, legalábbis egy
|
|
obi-ugor nyelv esetében, új
kihívást jelentett. Munkácsi Bernát a Magyar Tudományos Akadémia
támogatásával a 19. század végén hosszabb terepmunkára indult
Oroszországba a manysik (vogulok) közé. Céljának s a kor elveinek
megfelelően mindenek előtt e nép hagyományos folklórkincsének
felgyűjtésére vállalkozott, a hatalmas anyag azonban, amit
hazahozott, s amit csak részben sikerült feldolgoznia, illetve
kiadnia, ennél jóval többet tartalmazott: például a manysik
nyelvjárásainak ismertetését, mitológiájuk részletes, máig példátlan
részletességű leírását, s tervként a gyűjtött anyag alapján
elkészítendő manysi szótár anyagát is. A négy nagy manysi (északi,
nyugati, keleti, déli) nyelvjárás közül – amelynek mindegyikéből
gyűjtött anyagot, s amelyek közül a déli létezését, s már akkor is
veszélyeztetett voltát csak ottléte során ismerte fel – mára már
csak az északinak vannak beszélői. A szótárat végül, a Wogulisches
Wörterbuch-ot, Kálmán Béla (Munkácsi – Kálmán, 1986) írta meg és
adta ki, s az említett digitális változat ebből a hatalmas műből
készült (URL9).
Eddig a nyelvi veszélyeztetettségről mint
egyértelműen negatív jelenségről beszéltünk, van azonban az éremnek
egy másik oldala is. Vajon a nyelvüket felcserélő közösségek számára
mekkora veszteség, ha egy másik használatára térnek át úgy, hogy az
eredetibb teljesen ki is hal? Ha e folyamat megváltozott
társadalmi-gazdasági körülmények kényszerítő hatásának a
következménye, ha a közösség egzisztenciális boldogulása függ tőle,
s ha az adott körülmények között a kétnyelvűséget nem lehet
fenntartani, akkor – legyen az érzelmileg mégoly megpróbáló is – az
alapvető érdekek diktálnak. Ha egy hanti szülő azt tapasztalja, hogy
gyermekének nem származik előnye abból, ha az iskolában még néhány
órában tanulja szülei, nagyszülei nyelvét, vagy, hogy legalább
otthon ezen a nyelven kommunikál, akkor nem fogja szorgalmazni a
hanti használatát, sőt, inkább valamelyik világnyelv tanulása
mellett fog voksolni. Az oroszt vagy az angolt a hanti helyett és
nem a hanti mellett fogja választani, mert az a többnyelvűség,
amelyben a hanti ismerete is bennfoglaltatik, nem jár előnyökkel.
Ezek a választások azonban közösségenként változók, és nem
feltétlenül olyan negatívak, ahogy e példa mutatja, mert a
nyelvcsere folyamatában lévő közösségek is törekedhetnek kisebbségi
nyelvük megőrzésére.
A beszélőközösség körülményeitől és döntéseitől
függően a nyelvcsere lefolyása és végeredménye más és más lehet, de
a kutató mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy a folyamat maga
lelassult-e vagy felgyorsult, esetleg stagnál-e. Ez csak úgy mérhető
fel, ha meghatározott időszak elteltével a szociolingvisztikai
vizsgálatot megismétlik, lehetőleg azonos szempontrendszer alapján
és azonos anyanyelvi beszélők bevonásával (is). A Finnország északi
területein élő számi beszélőközösség nyelve is a veszélyeztetettek
közé tartozik, a közösség tagjai nyelvcserehelyzetben vannak, s
egyre inkább áttérnek a többségi, a finn nyelv használatára. Az
egyes régiók azonban különböznek abban, hogy a nyelvcserének milyen,
előrehaladottabb vagy kevésbé előrehaladott állapotában vannak-e. De
ezekben a helyzetekben is e számi közösségek egyre erősödő
erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy nyelvüket megtartsák,
s ebbéli törekvésükben a többségi társadalomban támogatókra
találnak. 2002-ben indult meg Magyarországon az a kutatás, amelyik
arra irányult, hogy Enontekiö és Sodankylä területén elszórtan élő
számik nyelvi helyzetét felmérje, s bemutassa azokat a nyelven
kívüli (társadalmi stb.) tényezőket, amelyek a nyelvcserét
kiváltották, mindazokat a faktorokat, amelyek a beszélők
nyelvhasználati és nyelvválasztási normáit és attitűdjeit jellemezte
tíz évvel ezelőtt. A finn–számi nyelvcsere longitudinális vizsgálata
finnországi északi számi beszélőközösségekben elnevezésű projektum,8
amelyik jelenleg is folyik, követéses vizsgálat: ugyanezekhez a
közösségekhez tér vissza, s lehetőség szerint ugyanazokhoz a
beszélőkhöz.
A számi kapcsán utaltunk tehát arra, hogy a
veszélyeztetett nyelveket használó közösségek erőfeszítéseket
tehetnek nyelvük megőrzése, felélénkítése vagy felélesztése
(revitalizációja) érdekében, amelyben a nyelvész, az e célra
kidolgozott, egyre differenciáltabb modellek alkalmazásával központi
szerepet játszhat. Mindehhez természetesen arra van szükség, hogy a
közösség társadalmi, politikai stb. körülményeinek figyelembe
vételével különféle, akár jogi intézkedésekkel is a többségi
társadalom támogassa ezt a folyamatot. Ezek az erőfeszítések azonban
csak akkor lehetnek célravezetők, ha a többségi társadalomban
sikerül növelni, illetve megteremteni a kisebbségi nyelv
presztízsét, jogi környezetét, biztosítani helyét az oktatásban és
még sorolhatnánk. Eleddig csupán egy példánk van arra, hogy egy
holt, azaz egyetlen beszélővel sem rendelkező nyelvet egy
többmilliós társadalom első, államnyelvévé sikerüljön feléleszteni,
s ez a héber; modern változata ivrit néven Izrael állam hivatalos
nyelve. Ebben az esetben azonban kivételes történelmi és kulturális
hagyományok segítették a folyamatot. Arra, hogy komoly, szervezett
erőfeszítésekkel hogyan lehet egy nyelv használatát egyre
elterjedtebbé tenni, az ír hozható fel, mely Írország egyik
hivatalos nyelve az angol mellett, s amelyet a lakosság egyre
növekvő százalékban használ. Valamely nyelv felélesztésére tett
kísérletek eredménye persze nem jósolható meg, mindenesetre léteznek
váratlanul felbukkanó jelenségek is. Ezek egyike a manysi északi
változatának revitalizációjára tett kísérlet, mely alulról jövő
kezdeményezésként indult meg néhány évvel ezelőtt
Hanti-Manyszijszkban, a Hanti–Manysi Autonóm Körzet fővárosában.
Nyelvi fészkeknek azokat a csoportokat nevezzük, amelyekben a
kisebbséghez tartozó, de a nyelvet nem beszélő óvodás vagy
iskoláskorú gyerekek sajátíthatják el a kisebbségi közösség nyelvét,
szokásait. Az első sikeres példákat Új-Zéland szolgáltatta a maori,
Hawaii a hawaii nyelv, Mexikó az azték és a maja, Németország az
alsó-szorb, a skandináv országok pedig az északi számi tekintetében.
A nyelvcsere vizsgálata szibériai nyelvekben: a manysik elnevezésű
kutatás9 nem csupán a csere folyamatát
vizsgálja, hanem azt is, hogy az Élő patak – obi-ugor ifjúsági
központ, mely szülők és tanítók, tanárok kezdeményezéséből
született, milyen szerepet játszik a közösség életében – amelynek a
létezését egyébként a nemzetközi tudományosság számára a kutatást
végző „fedezte fel”. E nyelvi fészek jelentőségét akkor mérhetjük
fel, ha tisztában vagyunk a következő körülményekkel. A manysik
lélekszáma a 2010-es oroszországi népszámlálás alapján 12 260,
közülük – saját bevallás szerint – 8,5% beszéli anyanyelvét,
miközben az orosz ismerete gyakorlatilag száz százalékosnak
tekinthető. (Az anyanyelv ismerete 2002 óta 24%-ról csökkent az
előbbi arányra.) A tajgás és tundrás területen a hagyományos
életmódot a halászat, a vadászat és kisebb mértékben a
rénszarvastartás jelentette. Az 1960-as években kezdődött el a
földgáz- és olajkitermelés Nyugat-Szibériában, így a manysiktól
lakott területeken is, melynek következménye az őslakosok számára
megalázó területkisajátítások, az ipartelepítés növekedése
eredményeként pedig mintegy 6 millió hektárnyi talaj, s 200 000
hektárnyi vízterület szennyezetté válása, s a rénszarvasállomány
tizedére csökkenése volt. A hagyományos életmód folytatása ilyen
körülmények között egyre nehezebbé vált, s megnövekedett a falvakba,
városokba költözés aránya, ahol ugyanakkor a más területekről érkező
migráció (geológusok, munkások stb.) száma is növekedett. A
többnemzetiségű társadalmi környezet pedig – érthető módon – aligha
kedvező a kisebbségi nyelv megtartása tekintetében. Ilyen
körülmények között egy nyelvi fészek megszületése és reménybeli
fennmaradása valóban figyelemre méltó, s kutatandó jelenség.
Szólni kell egy egészen más jellegű
módszeregyüttesről is, mely a veszélyeztetett nyelvek fennmaradása
vagy revitalizációja számára kitűntetett szerepet játszik az utóbbi
egy-két évtizedben: a nyelvtechnológia, a modern médiumok, az
internet szerepéről. A legutóbbi idők elemzései (Kornai, 2013)
mutattak rá arra, hogy a szociolingvisztika „nyelvhalál” fogalma és
a digitális értelemben vett nyelvhalál fogalma eltér egymástól. Az
előbbi értelmében kihaltnak tekinthető az a nyelv, amelynek már
egyetlen beszélője sincs (akárcsak a korábban említett kamassz
nyelvnek). Digitális értelemben azonban halott, vagy modjuk így: nem
létező az a nyelv, amelynek nincs internetes megjelenése, s
veszélyeztetett az, amelyiket az interneten csak igen kis mértékben
használnak. Ha ebből az aspektusból tekintünk a kérdésre, akkor azt
kell mondanunk, hogy a ma ismert nyelvek vagy nyelvváltozatok 95%-a
digitálisan halott. A kérdés, a mögöttes vizsgálati metodológia és a
summázat is ennél jóval összetettebb természetesen. Mindenesetre
azok a nemzetközi kutatások, amelyek arra vonatkoznak, hogy
veszélyeztetett nyelveken íródott vagy az ilyen nyelvekről szóló
kiadványokat összegyűjtse és nyelvi archívumok formájában
közzétegye,10 azaz online tartalmakkal
támogassa e nyelvek fennmaradását, elvileg serkenthetik az
internetes nyelvhasználatot is. Az uráli nyelvek esetében is
megindultak továbbá azok a nemzetközi vizsgálatok, amelyek arra
kíváncsiak, vajon milyen az internet vagy a modern médiumok szerepe
a nyelvi veszélyeztetettség tekintetében.11
Az eddigi általános, tehát nem az uráli nyelvekre vonatkozó
tapasztalatok szembesítik egymással az előnyöket és a hátrányokat.
Ha itt csupán a nyelvtanulás aspektusából tekintjük ezeket (ami
értelemszerűen csak egyetlen megközelítés a lehetségesek közül), az
előnyök közé számítható mindenképp, hogy a média (a chat-szobák, a
Twitter, a Facebook stb.) összeköti egymással a nyelvtanulókat –
legyenek azok bár az adott kisebbségi vagy veszélyeztetett nyelvi
közösség tagjai vagy kívülről jöttek – és az anyanyelvi beszélőket.
A közeg általában informális, és a rövid terjedelmű üzenetek a
tanulók számára megkönnyítik a kommunikációt. Ugyanakkor a beszélt
nyelvnek csupán írott változata jelentkezik ezeken a felületeken,
amelyekben a helyesírás vagy a grammatika „helyessége” nem játszik
elsődleges szerepet.
Miközben a nyelvi kisebbségi helyzet, a
nyelvcserefolyamatok és a nyelvi veszélyeztetettség nemcsak a
szaktudományok egyre intenzívebben kutatott témájaként van számon
tartva, de a társadalmi diskurzusban is tematizálódik, tényként kell
elkönyvelnünk, hogy a közoktatásban nincs olyan tantárgy vagy
tananyag, amelyben mindezek a fogalmak feltűnnének. S ez a helyzet
Európában nemcsak Magyarországra jellemző, hanem például
Németországra, Hollandiára vagy Lengyelországra is. Holott könnyen
belátható, hogy – különösen globalizálódó körülményeink között – a
nyelvésznek a nyelvi diverzitásra, a közösségek nyelvi helyzetének
felmérésére, dokumentációjára vagy éppen nyelvek újjáélesztésére
irányuló munkálkodása nem csupán a tudományosság vagy az érintett
közösségek számára fontos, hanem a szélesebb társadalom számára is,
annak érdekben, hogy világossá váljék, mit jelent a nyelvekben (is)
őrződő s megtartandó szellemi, kulturális örökség a maga
sokféleségében. Mindennek tudatosítását pedig, a munkát, hogy a
társadalom e kérdésekre érzékennyé váljék, az iskolában célszerű
elkezdeni. Az említett országok részvételével alkalmazott
kutatásként EU-támogatású nemzetközi projektum12
feladata, hogy a szemléletformálás, a nyelvi horizont tágítása
céljából tananyagokat és a tanári munkát segítő háttéranyagokat
dolgozzon ki például a többnyelvűség és a nyelvi érintkezés, a
nyelvi kisebbségi helyzet, a nyelvi veszélyeztetettség, nemzetiség
és nyelv összefüggéseiről, áttekintve egyszersmind a világ
nyelveinek változatosságát hangrendszereiktől írásrendszereikig.
Mindezt úgy, hogy a diákok interaktív módon hozzáférhessenek nyelvi,
dokumentációs anyagokhoz is, vagy akár feladatokat oldhassanak meg.
E dolgozat arra a kérdésre igyekezett választ adni,
ami címében így fogalmazódott meg: kell-e beszélnünk a nyelvi
veszélyeztetettségről? Azt reméljük, hogy a példák, a kutatási
kérdések és témák közül a legfontosabbak felsorakoztatásával
sikerült rámutatnunk arra, válaszunk a feltett kérdésre miért
igenlő. Ennél már csak annak örülnénk jobban, ha az olvasó is
egyetértene velünk.
Kulcsszavak: nyelvi veszélyeztetettség, nyelvhalál, felélesztés
IRODALOM
Bartha Csilla (1999): A kétnyelvűség
alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó,
Budapest
Borbély Anna (2014): Kétnyelvűség.
Variabilitás és változás magyarországi közösségekben. L’Harmattan,
Budapest
Cseresnyési László (2004): Nyelvek és
stratégiák. Avagy a nyelv antropológiája. Tinta, Budapest, 207–221.
Kornai András (2013): Digital Language Death. PLoS ONE. 8, 10,
e77056. •
WEBCÍM
Mufwene, Salikoko S. (2005): Globalization
and the Myth of Killer Languages. In: Huggan, Graham – Klasen,
Stephan (eds.): Perspectives on Endangerment. Georg Olms,
Hildesheim–New York, 19–48.
Munkácsi Bernát – Kálmán Béla (1986):
Wogulisches Wörterbuch. Akadémiai, Budapest
Wurm, Stephen (1998): Methods of Language
Maintenance and Revival, With Selected Cases of Language
Endangerment in the World. In: Matsumura, Kazuto (ed.): Studies in
Endangered Languages. Papers from the International Symposium on
Endangered Languages, Tokyo, 18–20 November 1995. Hituzi Syobo,
Tokyo, 191–211.
LÁBJEGYZETEK
1 A projektumokra
vonatkozó adatokat a lábjegyzetekben közöljük. A dolgozatban
említett, a nyelvi veszélyeztetettséggel kapcsolatos fogalmakat
részletesen tárgyalja Borbély Anna nagyszabású művének 1. fejezete:
Borbély, 2014, 21–79. <
2 A világ nyelvei között
számos található, amelyik nem sorolható egyetlen nyelvcsaládba sem.
<
3 Nyelvpusztítás
következtében halt ki a salvadori indiánok nyelve, például a pipil
vagy az ausztráliai tasmán (lásd Bartha, 1999, 128.). <
4 Az államalkotó nyelvek
európai kisebbségi helyzetéről l.: ELDIA projektum •
WEBCÍM |
<
5 Vezető kutató
Ruttkay-Miklián Eszter (OTKA PD-83284). <
6 A legnagyobb
nyelvtipológiai adatbázis a WALS (URL5) <
7 Magyarországi vezető
kutató: Bakró-Nagy Marianne, résztvevő kutatók az FNYO részéről:
Bíró Bernadett, Novák Attila, Sipos Mária (OTKA NN 79666). <
8 Vezető kutató Duray
Zsuzsa (OTKA PD 104612). <
9 MTA Fiatal kutatói
pályázat 2013. Kutató: Horváth Csilla. <
10 Finnugor nyelvű
közösségek nyelvtechnológiai támogatása online tartalmak
létrehozásában. Magyarországi vezető kutató Váradi Tamás (MTA NyTI),
résztvevő kutató az FNYO részéről Oszkó Beatrix. (OTKA FNN 107885)
<
11 Számítógépes eszközök
a veszélyeztetett finnugor nyelvek nyelvi revitalizációjáért.
Magyarországi vezető kutató Fenyvesi Anna (Szegedi Tudományegyetem),
résztvevő kutató az FNYO részéről Horváth Csilla (OTKA FNN 107883).
<
12 Innovative Networking
in Infrastructure for Endangered Languages. (FP7) Vezető kutatók
Magyarország részéről Bakró-Nagy Marianne és Váradi Tamás (MTA
NYTI). Résztvevő kutatók az FNYO részéről Duray Zsuzsa, Oszkó
Beatrix, Sipos Mária, Szeverényi Sándor, Várnai Zsuzsa. (URL10) <
|
|