Több mint kétszáz nyelv tűnt el világszerte az utolsó három generáció alatt; Kihaló nyelvek, eltűnő természetismeret; Veszélyben a kisebb nyelvek Afrikában és Ázsiában; Húsz mexikói nyelv a kihalás szélén; A nyelv, amelyet már csak egy ember beszél; Haldokló nyelvek online atlasza. Ezeket a címeket történetesen kivétel nélkül a National Geographic lapjairól idéztem (URL1), de az elektronikus vagy nyomtatott hírforrások legtöbbje is egyre gyakrabban közöl beszámolót arról, hogy eddig soha nem tapasztalt mértékben tűnnek el nyelvek Földünkről, s jóslatok is megfogalmazódnak arra vonatkozóan, hogy például a 21. században a ma beszélt nyelveknek hányad része fog kihalni. E hírek közül nemegy nyilvánvalóan hiteltelen, ám kétségtelen tény, hogy napjainkra megnőtt azoknak a nyelveknek a száma, amelyekről a kutatók megalapozottan gondolják, fennmaradásuk veszélyben van.

Ez az írás arra vállalkozik, hogy vázlatos áttekintésben, hitelesnek elfogadott adatok és kutatási eredmények alapján rámutasson a nyelvi veszélyeztetettséggel kapcsolatos néhány összefüggésre úgy, hogy illusztrációként az uráli nyelveket hozza fel példaként, illetőleg mindazokat a kutatásokat, amelyek ebben a tekintetben a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Finnugor és Nyelvtörténeti Osztályán (továbbiakban: FNYO) folynak.¹

A világon ma talán nincs is olyan nagyobb földrajzi terület, ahol ne lennének veszélyeztetett nyelvek, mert bár a társadalmi, gazdasági, politikai, jogi vagy ökológiai körülmények nagymértékben hatással vannak arra, hogy valamely nyelv életképesnek bizonyul-e vagy sem, a nyelvek fennmaradását veszélyeztető okok éppúgy jelen lehetnek gazdaságilag-társadalmilag fejlett, mint fejletlen régiókban.

Arról, hogy a világon ma hány nyelvet beszélnek, nincsenek pontos adataink, s ennek a bizonytalanságnak számos oka van. Egy sor nyelvről, vagy beszélői közösségről hézagosak az ismereteink, vagy egyáltalán nincsenek is, hiszen a Földnek vannak még felfedezetlen régiói vagy olyanok, amelyek csak nagy nehézségek árán közelíthetők meg. S vannak esetek, amikor nem a földrajzi terület, hanem maga a közösség megközelíthetetlen. Ma Pápua Új-Guinea tanúskodik a legnagyobb nyelvi sokféleségről, ahol 850 nyelvet beszélnek összesen, de élnek itt olyan közösségek is, amelyek tudatosan kerülik a kapcsolatot a külvilággal. Előfordul azután az is, s nem is ritkán, hogy a kutatás előrehaladásával megváltozik az álláspont abban a tekintetben, vajon egyetlen nyelv különféle nyelvjárásairól vagy egymáshoz közel álló, de mégiscsak egymástól független nyelvekről van szó. Kézenfekvő lenne a kölcsönös érthetőséget venni alapul, ehhez azonban meg kellene határozni, mit értünk „érthetőségen”. Milyen mértékben kell eltérnie vagy éppen megegyeznie a grammatikának vagy a szókincsnek ahhoz, hogy a kölcsönös érthetőség még vagy már fennálljon? Nem beszélve arról, hogy a politikai kritérium is jelentős szerepet játszik nyelv és nyelvjárás megkülönböztetésében: az, ami a nyelvész számára egyazon nyelv két külön dialektusának számít, a közösség szempontjából lehet két külön nyelv. Így például az utóbbi időkben összesen kilenc számi (lapp) nyelvről beszélünk, melyek kontinuumot alkotnak Finnországtól Svédországon és Norvégián keresztül Oroszországig. S noha egyetlen népnek tekintik magukat, nyelvváltozataikat mégis külön nyelvekként tartják számon.

Mérvadónak elfogadható adatok szerint (URL2) a világon ma összesen 7106 élő nyelvvel számolhatunk, melyek közül 2434, azaz 34,4% a veszélyeztetettségnek valamelyik változatát képviseli. Ez az arány 2013 novemberében még más volt: 2387 nyelv, tehát 33,6% számított veszélyeztetettnek, azaz – ha hihetünk a fenti adatoknak – fél év alatt 0,8 százalékkal (47 nyelvvel) növekedett a számuk. Persze nyelvek kihalása vagy éppen keletkezése a nyelvész számára nem meglepő folyamat, hiszen a nyelvek szakadatlanul és feltartóztathatatlanul változnak, s a változási folyamatnak az egyik következménye lehet valamely nyelv születése (lásd a nyelvkeveredéssel létrejött pidzsin vagy kreol nyelveket [Cseresnyési, 2004, 207–221.]) vagy kihalása is. Az a felismerés azonban, hogy az utóbbi évtizedekben növekszik a veszélyeztetett vagy kihaló nyelvek száma, arra vezette a kutatókat, hogy egyre intenzívebben forduljanak mindazon jelenségek felé, amelyek e fenti ténnyel összefüggenek, azaz igyekezzenek minél előbb feltárni a veszélyeztetettség tényét, a hozzá vezető folyamatok különféle okait, illetve arra sarkalták őket, hogy egyre differenciáltabb módszereket dolgozzanak ki megmentésükre vagy újjáélesztésükre, s nem utolsósorban minél kiterjedtebben dokumentálják, és a széles kutatói közösség számára hozzáférhetővé tegyék e nyelvek rendszereinek leírását hangzó, vizuális és szöveges dokumentumok kíséretében. Tekintettel arra, hogy a világ 136 nyelvcsaládja² között az uráli nyelvcsalád nyelvei is túlnyomó többségükben veszélyeztetetteknek számítanak (URL3), vizsgálatuk nemzetközi tekintetben, s így az MTA Nyelvtudományi Intézetében is intenzív. Mielőtt e kutatásokat a nyelvi veszélyeztetettség általánosabb kontextusába helyezve bemutatnánk, lássuk, miért válik veszélyeztetetté egy nyelv, s egyáltalán, mit jelent a nyelv esetében a jelző: „veszélyeztetett”?

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy egy nyelv veszélyeztetett volta nem jelenti szükségképpen a beszélői közösség veszélyeztetettségét is: nem a közösség van veszélyben, hanem a nyelve. Így van ez még akkor is, ha tudjuk, hogy voltak esetek, amikor valamely közösség kiirtása volt az elsődleges cél, mellyel együtt járt nyelvük eltűnése is.³ Továbbá tudnunk kell azt is, hogy valamely nyelv veszélyeztetettsége mindig két- vagy többnyelvű közösségekben alakul ki, tehát nyelvi kontaktusok eredménye. (A világ beszélőinek túlnyomó többsége két- vagy többnyelvű.) Ez olyan közösségekre jellemző, amelyekben a beszélők életük különféle színterein ugyan két vagy több nyelvet használnak rendszeresen, de ez a két- vagy többnyelvűségi nyelvhasználat nem stabil, azaz nincs meg annak a lehetősége, hogy a kétnyelvűségi állapotot fenntartsák. Európában Svájc és talán még Belgium számít stabil kétnyelvű társadalomnak, de ezek a példák meglehetősen ritkák, a többnyelvű közösségekben ugyanis a (kisebbségi) beszélők eredetibb nyelvük használatáról egyre inkább áttérnek egy másik – rendszerint többségi – nyelv használatára, feladva első nyelvüket. Ezek a közösségek élnek instabil kétnyelvűségi társadalmakban. A kutatások pontosan meghatározzák azokat a társadalmi, gazdasági, politikai, földrajzi, lélekszámbéli stb. körülményeket, amelyek egy eredetileg egynyelvű közösség instabil két- vagy többnyelvűségéhez vezethetnek, hogy aztán eredeti nyelvüket felcserélve, ismét (most már a többségi nyelvet használó) egynyelvűekké váljanak. A veszélyeztetettségnek különféle fokozatai vannak, de ha némiképp egyszerűen akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy nyelvi veszélyeztetettségről akkor van szó, amikor a beszélők egyre kevesebb nyelvhasználati színtéren, vagy már egyáltalán nem használják eredeti nyelvüket, és nem adják azt tovább generációról generációra. A veszélyeztetettség tekintetében ugyanis a beszélői lélekszám korántsem annyira lényeges tényező – hiszen például az izlandinak hozzávetőlegesen 300 000 beszélője van, mégis stabil nyelv –, mint például a beszélők életkora. A szakirodalom változatos csoportosításokkal él annak meghatározására, hogy valamely nyelv a veszélyeztetettségnek melyik fokát képviseli; közülük egyet kiválasztva (Wurm, 1998, 192.) beszélhetünk potenciálisan veszélyeztetett nyelvekről (amikor gazdaságilag és társadalmilag hátrányos helyzetű a kisebbség, s a többségi nyelv erős hatása alatt áll), veszélyeztetett nyelvekről (amikor a legújabb generációk már nem tanulják meg a nyelvet, s a legfiatalabb beszélők felnőttek), komolyan veszélyeztetett nyelvekről (amikor a beszélők ötven év felettiek), haldokló nyelvekről (amikor már csak néhány, igen idős beszélője van a nyelvnek) és kihalt nyelvekről (amelyeknek már egyetlen beszélőjük sincs).

Ha most arra vagyunk kíváncsiak, hogy melyek azok a tényezők, amelyek az utóbbi évtizedekben kétségtelenül felerősítették ezeket a tendenciákat, elegendő kiemelnünk néhányat azok közül, amelyekkel egyéb összefüggések vagy mindennapi tapasztalataink alapján szembesülünk, de amelyeket kevésbé szoktunk a nyelvekre vonatkoztatva átgondolni, holott a szociolingvisztika szükségképpen tárgyalja őket. Ilyenek voltak például a gyarmatosítás hatásai és ilyenek ma a globalizáció hatásai, melyek a szakirodalomban előkelő helyet foglalnak el a veszélyeztetettség előidézői vagy felerősítői között, s noha gyarmatosítás és globalizáció egyáltalán nem azonosítható egymással, végeredményük egy sor esetben mutathat azonos vonásokat (Mufwene, 2005). Tekintsük ezúttal csupán az utóbbit. Tudjuk például, hogy a világon még soha nem éltünk ilyen sokan, lélekszámunk 7,2 milliárd. Az ENSZ előrejelzése szerint (URL4) a Föld népessége 2025-re 8,1 milliárdra, az évszázad végére 10,9 milliárdra növekedhet. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy a globalizációs folyamatok soha nem voltak még ennyire dominánsak, mint ma, a kommunikációs vagy szállítási technológiák soha nem voltak ennyire elterjedtek, az iparosodás ilyen mértékben még nem lépte át a nemzeti vagy államhatárokat, a piac kényszerítő ereje soha nem táplálta ennyire a migrációt. Mindezeknek következtében megnövekszik a nyelvi érintkezések és az asszimiláció lehetősége is. E tényezők nem vezetnek szükségképpen olyan nyelvi kontaktushelyzetekhez, amelyekben a kisebbségi és a többségi nyelv használatában az előbbi okvetlenül veszélybe kerül, de a lehetőség fokozottabban fennáll.

A nyelvtudománynak megvannak a maga válaszai arra a kérdésre, hogy miért baj, ha egy nyelv kihal. Az egyik az szokott lenni, hogy valamely nyelv kihalásával elvész az a felhalmozott, hagyományos ismeretanyag is, amelyik a világról való tudást e nyelvben kódolja. Nem csupán a természeti környezethez kötődő megnevezések, az emberi kreativitást leképező nyelvi megnyilvánulások, de a közösség múltja, s orális hagyományai is. Minden közösség hiedelem- vagy szokásvilágában vannak olyan, a nyelvben is kódolt tartományok, amelyekhez a kívülálló antropológus vagy nyelvész nehezebben, sokszor egyáltalán nem fér hozzá. Mielőtt az uráli nyelvek köréből vett példával illusztrálnánk a mondottakat, érdemes csupán emlékeztetőül néhány adatot felidézni e nyelvekről.

Az országhatárokon belül beszélt hivatalos államalkotó nyelvek, azaz a finn, az észt és a magyar kivételével az összes uráli nyelv a veszélyeztetettségnek valamelyik fokát képviseli.⁴ A nyelvcsaládnak hozzávetőlegesen 23 millió beszélője van, s ezzel az indoeurópai után a második legnagyobb Európában. A nem államalkotó nyelveket az Oroszországi Föderációban, a skandináv országokban és Lettországban beszélik. Ismereteink szerint az időszámítás utáni 1000. évtől a 19. század végéig nyelvcsere következtében – az orosz, törökségi és mongol nyelvekre áttérve – tíz uráli nyelv tűnt el, nem szólva a dialektusok sokaságáról. Utolsóként a kamassz nyelv halt ki, utolsó beszélője, Klavgyija Plotnyikova 1989. szeptember 20-án hunyt el. A legveszélyeztetettebb uráli nyelvek közé néhány szamojéd nyelv, különösen a Tajmir-félszigeten beszélt nganaszan, egyes obi-ugor nyelvjárások, valamint a finnségi vót nyelv tartozik.

Visszatérve kérdésünkhöz, ahhoz, hogy melyek azok a nyelvben kódolt kulturális ismeretek, hagyományok, amelyekhez a nyelvész sokszor csak nehézkesen férhet hozzá, példaként a szennyezettséggel, tisztátalansággal kapcsolatos fogalmak, szokások hozhatók fel, különösen, ha azok a női tisztátalanságra, a havi ciklusra vonatkoznak. A Szinja-folyó mentén élő hantikról eleddig csak igen szórványosan voltak ilyen jellegű ismereteink, nem utolsósorban azért, mert a 19. vagy a 20. században ott dolgozó terepmunkások, így nyelvészek is messze elsöprő többségükben férfiak voltak, akik ha valamelyes adatokat szerezhettek is e témakörről, a hozzájuk fűződő elengedhetetlen magyarázatokat vagy értelmezéseket már csak korlátozottan tudták megszerezni. Az „Amikor a láb elnehezül…” – a tisztaság koncepciója a szinjai hantiknál elnevezésű projektum⁵ éppen arra vállalkozott, hogy antropológiai és nyelvészeti feldolgozását adja a témakörnek kiterjedt helyszíni anyaggyűjtés alapján, amíg még egyáltalán rendelkezésre állnak információk a kutató számára. A projektum elnevezésében szereplő, a kívülálló számára talányosnak tűnő megfogalmazás, „a láb elnehezülése” (ami a havi menzeszre utal) pedig már önmagában jelzi, a nyelvi tabu milyen szerepet játszik e téma tekintetében (s persze nem csak a hantik nyelvében).

Adódik további válasz is arra, miért veszteség egy nyelv eltűnése: csökken a nyelvi sokféleség, s ezzel együtt kevesbednek azok az információink és adataink, amelyek a nyelvek rendszereire vonatkoznak, azaz kevésbé lesznek kimutathatók azok a tulajdonságok, amelyek a nyelvek sokféleségében, azokon átívelően hozzásegítenek ahhoz, hogy megmondhassuk, e sokféleségben mégis mi az, ami univerzális, vagy ami az emberi nyelvekre általában jellemző.⁶ Ez utóbbi válasz felfogható a nyelvész önzéseként is, de persze nem erről van szó: minden egyes nyelv, s vele együtt rendszerének elvesztése következtében a nyelvészet csak egyre korlátozottabb információkkal szolgálhat más tudományok, például az agykutatás számára arról, hogyan működik ez a kivételes emberi produktum. Különféle okoknál fogva (melyek között prominens helyet foglal el a tény, hogy egyes beszélői közösségeket még ma is nehéz megközelíteni) a kicsiny, veszélyeztetett nyelvekről – s nemcsak a hangzókról, hanem a siketek jelnyelveiről is! – általában összehasonlíthatatlanabbul szegényesebbek a nyelvészeti információk, kompetens grammatikai leírások, jóllehet ezek a nyelvi változatok is mutathatnak olyan kivételes sajátosságokat, amelyek kihalásukkal mindörökre elvesznek. E felismerés nyomán született meg az a nemzetközi program, amelyik éppen az ilyen nyelvek feldolgozását célozta korszerű, számítógépes elemzési módszereket, illetőleg internetes hozzáférést is eredményezve. A EuroBABEL (URL6) (Better Analyses Based on Endangered Languages) programjának keretén belül, amely nagy nemzetközi kutatócsoportokban többek között a dél-kelet-indonéziai alor-pantar és a dél-afrikai Kalahári-medence hangzó nyelveit, valamint mexikói, dél-indiai, török, ausztráliai stb. őshonos veszélyeztetett jelnyelveket vizsgált, az obi-ugor nyelvek egyes dialektusainak elemzésére is sor került (URL7).⁷ Az annotált, tehát a szövegre vonatkozó grammatikai információkat tartalmazó, számítógéppel morfológiailag elemzett korpuszok előállítását célzó munkálatok mellett elkészült egy számítógéppel kereshető, adatbázissá épített szótár is. Annotált finnugor nyelvi korpuszok és morfológiai elemzők készítése már meglévő tapasztalatokra is építhetett (URL8), a szótár azonban, legalábbis egy

obi-ugor nyelv esetében, új kihívást jelentett. Munkácsi Bernát a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a 19. század végén hosszabb terepmunkára indult Oroszországba a manysik (vogulok) közé. Céljának s a kor elveinek megfelelően mindenek előtt e nép hagyományos folklórkincsének felgyűjtésére vállalkozott, a hatalmas anyag azonban, amit hazahozott, s amit csak részben sikerült feldolgoznia, illetve kiadnia, ennél jóval többet tartalmazott: például a manysik nyelvjárásainak ismertetését, mitológiájuk részletes, máig példátlan részletességű leírását, s tervként a gyűjtött anyag alapján elkészítendő manysi szótár anyagát is. A négy nagy manysi (északi, nyugati, keleti, déli) nyelvjárás közül – amelynek mindegyikéből gyűjtött anyagot, s amelyek közül a déli létezését, s már akkor is veszélyeztetett voltát csak ottléte során ismerte fel – mára már csak az északinak vannak beszélői. A szótárat végül, a Wogulisches Wörterbuch-ot, Kálmán Béla (Munkácsi – Kálmán, 1986) írta meg és adta ki, s az említett digitális változat ebből a hatalmas műből készült (URL9).

Eddig a nyelvi veszélyeztetettségről mint egyértelműen negatív jelenségről beszéltünk, van azonban az éremnek egy másik oldala is. Vajon a nyelvüket felcserélő közösségek számára mekkora veszteség, ha egy másik használatára térnek át úgy, hogy az eredetibb teljesen ki is hal? Ha e folyamat megváltozott társadalmi-gazdasági körülmények kényszerítő hatásának a következménye, ha a közösség egzisztenciális boldogulása függ tőle, s ha az adott körülmények között a kétnyelvűséget nem lehet fenntartani, akkor – legyen az érzelmileg mégoly megpróbáló is – az alapvető érdekek diktálnak. Ha egy hanti szülő azt tapasztalja, hogy gyermekének nem származik előnye abból, ha az iskolában még néhány órában tanulja szülei, nagyszülei nyelvét, vagy, hogy legalább otthon ezen a nyelven kommunikál, akkor nem fogja szorgalmazni a hanti használatát, sőt, inkább valamelyik világnyelv tanulása mellett fog voksolni. Az oroszt vagy az angolt a hanti helyett és nem a hanti mellett fogja választani, mert az a többnyelvűség, amelyben a hanti ismerete is bennfoglaltatik, nem jár előnyökkel. Ezek a választások azonban közösségenként változók, és nem feltétlenül olyan negatívak, ahogy e példa mutatja, mert a nyelvcsere folyamatában lévő közösségek is törekedhetnek kisebbségi nyelvük megőrzésére.

A beszélőközösség körülményeitől és döntéseitől függően a nyelvcsere lefolyása és végeredménye más és más lehet, de a kutató mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy a folyamat maga lelassult-e vagy felgyorsult, esetleg stagnál-e. Ez csak úgy mérhető fel, ha meghatározott időszak elteltével a szociolingvisztikai vizsgálatot megismétlik, lehetőleg azonos szempontrendszer alapján és azonos anyanyelvi beszélők bevonásával (is). A Finnország északi területein élő számi beszélőközösség nyelve is a veszélyeztetettek közé tartozik, a közösség tagjai nyelvcserehelyzetben vannak, s egyre inkább áttérnek a többségi, a finn nyelv használatára. Az egyes régiók azonban különböznek abban, hogy a nyelvcserének milyen, előrehaladottabb vagy kevésbé előrehaladott állapotában vannak-e. De ezekben a helyzetekben is e számi közösségek egyre erősödő erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy nyelvüket megtartsák, s ebbéli törekvésükben a többségi társadalomban támogatókra találnak. 2002-ben indult meg Magyarországon az a kutatás, amelyik arra irányult, hogy Enontekiö és Sodankylä területén elszórtan élő számik nyelvi helyzetét felmérje, s bemutassa azokat a nyelven kívüli (társadalmi stb.) tényezőket, amelyek a nyelvcserét kiváltották, mindazokat a faktorokat, amelyek a beszélők nyelvhasználati és nyelvválasztási normáit és attitűdjeit jellemezte tíz évvel ezelőtt. A finn–számi nyelvcsere longitudinális vizsgálata finnországi északi számi beszélőközösségekben elnevezésű projektum,⁸ amelyik jelenleg is folyik, követéses vizsgálat: ugyanezekhez a közösségekhez tér vissza, s lehetőség szerint ugyanazokhoz a beszélőkhöz.

A számi kapcsán utaltunk tehát arra, hogy a veszélyeztetett nyelveket használó közösségek erőfeszítéseket tehetnek nyelvük megőrzése, felélénkítése vagy felélesztése (revitalizációja) érdekében, amelyben a nyelvész, az e célra kidolgozott, egyre differenciáltabb modellek alkalmazásával központi szerepet játszhat. Mindehhez természetesen arra van szükség, hogy a közösség társadalmi, politikai stb. körülményeinek figyelembe vételével különféle, akár jogi intézkedésekkel is a többségi társadalom támogassa ezt a folyamatot. Ezek az erőfeszítések azonban csak akkor lehetnek célravezetők, ha a többségi társadalomban sikerül növelni, illetve megteremteni a kisebbségi nyelv presztízsét, jogi környezetét, biztosítani helyét az oktatásban és még sorolhatnánk. Eleddig csupán egy példánk van arra, hogy egy holt, azaz egyetlen beszélővel sem rendelkező nyelvet egy többmilliós társadalom első, államnyelvévé sikerüljön feléleszteni, s ez a héber; modern változata ivrit néven Izrael állam hivatalos nyelve. Ebben az esetben azonban kivételes történelmi és kulturális hagyományok segítették a folyamatot. Arra, hogy komoly, szervezett erőfeszítésekkel hogyan lehet egy nyelv használatát egyre elterjedtebbé tenni, az ír hozható fel, mely Írország egyik hivatalos nyelve az angol mellett, s amelyet a lakosság egyre növekvő százalékban használ. Valamely nyelv felélesztésére tett kísérletek eredménye persze nem jósolható meg, mindenesetre léteznek váratlanul felbukkanó jelenségek is. Ezek egyike a manysi északi változatának revitalizációjára tett kísérlet, mely alulról jövő kezdeményezésként indult meg néhány évvel ezelőtt Hanti-Manyszijszkban, a Hanti–Manysi Autonóm Körzet fővárosában. Nyelvi fészkeknek azokat a csoportokat nevezzük, amelyekben a kisebbséghez tartozó, de a nyelvet nem beszélő óvodás vagy iskoláskorú gyerekek sajátíthatják el a kisebbségi közösség nyelvét, szokásait. Az első sikeres példákat Új-Zéland szolgáltatta a maori, Hawaii a hawaii nyelv, Mexikó az azték és a maja, Németország az alsó-szorb, a skandináv országok pedig az északi számi tekintetében. A nyelvcsere vizsgálata szibériai nyelvekben: a manysik elnevezésű kutatás⁹ nem csupán a csere folyamatát vizsgálja, hanem azt is, hogy az Élő patak – obi-ugor ifjúsági központ, mely szülők és tanítók, tanárok kezdeményezéséből született, milyen szerepet játszik a közösség életében – amelynek a létezését egyébként a nemzetközi tudományosság számára a kutatást végző „fedezte fel”. E nyelvi fészek jelentőségét akkor mérhetjük fel, ha tisztában vagyunk a következő körülményekkel. A manysik lélekszáma a 2010-es oroszországi népszámlálás alapján 12 260, közülük – saját bevallás szerint – 8,5% beszéli anyanyelvét, miközben az orosz ismerete gyakorlatilag száz százalékosnak tekinthető. (Az anyanyelv ismerete 2002 óta 24%-ról csökkent az előbbi arányra.) A tajgás és tundrás területen a hagyományos életmódot a halászat, a vadászat és kisebb mértékben a rénszarvastartás jelentette. Az 1960-as években kezdődött el a földgáz- és olajkitermelés Nyugat-Szibériában, így a manysiktól lakott területeken is, melynek következménye az őslakosok számára megalázó területkisajátítások, az ipartelepítés növekedése eredményeként pedig mintegy 6 millió hektárnyi talaj, s 200 000 hektárnyi vízterület szennyezetté válása, s a rénszarvasállomány tizedére csökkenése volt. A hagyományos életmód folytatása ilyen körülmények között egyre nehezebbé vált, s megnövekedett a falvakba, városokba költözés aránya, ahol ugyanakkor a más területekről érkező migráció (geológusok, munkások stb.) száma is növekedett. A többnemzetiségű társadalmi környezet pedig – érthető módon – aligha kedvező a kisebbségi nyelv megtartása tekintetében. Ilyen körülmények között egy nyelvi fészek megszületése és reménybeli fennmaradása valóban figyelemre méltó, s kutatandó jelenség.

Szólni kell egy egészen más jellegű módszeregyüttesről is, mely a veszélyeztetett nyelvek fennmaradása vagy revitalizációja számára kitűntetett szerepet játszik az utóbbi egy-két évtizedben: a nyelvtechnológia, a modern médiumok, az internet szerepéről. A legutóbbi idők elemzései (Kornai, 2013) mutattak rá arra, hogy a szociolingvisztika „nyelvhalál” fogalma és a digitális értelemben vett nyelvhalál fogalma eltér egymástól. Az előbbi értelmében kihaltnak tekinthető az a nyelv, amelynek már egyetlen beszélője sincs (akárcsak a korábban említett kamassz nyelvnek). Digitális értelemben azonban halott, vagy modjuk így: nem létező az a nyelv, amelynek nincs internetes megjelenése, s veszélyeztetett az, amelyiket az interneten csak igen kis mértékben használnak. Ha ebből az aspektusból tekintünk a kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy a ma ismert nyelvek vagy nyelvváltozatok 95%-a digitálisan halott. A kérdés, a mögöttes vizsgálati metodológia és a summázat is ennél jóval összetettebb természetesen. Mindenesetre azok a nemzetközi kutatások, amelyek arra vonatkoznak, hogy veszélyeztetett nyelveken íródott vagy az ilyen nyelvekről szóló kiadványokat összegyűjtse és nyelvi archívumok formájában közzétegye,¹⁰ azaz online tartalmakkal támogassa e nyelvek fennmaradását, elvileg serkenthetik az internetes nyelvhasználatot is. Az uráli nyelvek esetében is megindultak továbbá azok a nemzetközi vizsgálatok, amelyek arra kíváncsiak, vajon milyen az internet vagy a modern médiumok szerepe a nyelvi veszélyeztetettség tekintetében.¹¹ Az eddigi általános, tehát nem az uráli nyelvekre vonatkozó tapasztalatok szembesítik egymással az előnyöket és a hátrányokat. Ha itt csupán a nyelvtanulás aspektusából tekintjük ezeket (ami értelemszerűen csak egyetlen megközelítés a lehetségesek közül), az előnyök közé számítható mindenképp, hogy a média (a chat-szobák, a Twitter, a Facebook stb.) összeköti egymással a nyelvtanulókat – legyenek azok bár az adott kisebbségi vagy veszélyeztetett nyelvi közösség tagjai vagy kívülről jöttek – és az anyanyelvi beszélőket. A közeg általában informális, és a rövid terjedelmű üzenetek a tanulók számára megkönnyítik a kommunikációt. Ugyanakkor a beszélt nyelvnek csupán írott változata jelentkezik ezeken a felületeken, amelyekben a helyesírás vagy a grammatika „helyessége” nem játszik elsődleges szerepet.

Miközben a nyelvi kisebbségi helyzet, a nyelvcserefolyamatok és a nyelvi veszélyeztetettség nemcsak a szaktudományok egyre intenzívebben kutatott témájaként van számon tartva, de a társadalmi diskurzusban is tematizálódik, tényként kell elkönyvelnünk, hogy a közoktatásban nincs olyan tantárgy vagy tananyag, amelyben mindezek a fogalmak feltűnnének. S ez a helyzet Európában nemcsak Magyarországra jellemző, hanem például Németországra, Hollandiára vagy Lengyelországra is. Holott könnyen belátható, hogy – különösen globalizálódó körülményeink között – a nyelvésznek a nyelvi diverzitásra, a közösségek nyelvi helyzetének felmérésére, dokumentációjára vagy éppen nyelvek újjáélesztésére irányuló munkálkodása nem csupán a tudományosság vagy az érintett közösségek számára fontos, hanem a szélesebb társadalom számára is, annak érdekben, hogy világossá váljék, mit jelent a nyelvekben (is) őrződő s megtartandó szellemi, kulturális örökség a maga sokféleségében. Mindennek tudatosítását pedig, a munkát, hogy a társadalom e kérdésekre érzékennyé váljék, az iskolában célszerű elkezdeni. Az említett országok részvételével alkalmazott kutatásként EU-támogatású nemzetközi projektum¹² feladata, hogy a szemléletformálás, a nyelvi horizont tágítása céljából tananyagokat és a tanári munkát segítő háttéranyagokat dolgozzon ki például a többnyelvűség és a nyelvi érintkezés, a nyelvi kisebbségi helyzet, a nyelvi veszélyeztetettség, nemzetiség és nyelv összefüggéseiről, áttekintve egyszersmind a világ nyelveinek változatosságát hangrendszereiktől írásrendszereikig. Mindezt úgy, hogy a diákok interaktív módon hozzáférhessenek nyelvi, dokumentációs anyagokhoz is, vagy akár feladatokat oldhassanak meg.

E dolgozat arra a kérdésre igyekezett választ adni, ami címében így fogalmazódott meg: kell-e beszélnünk a nyelvi veszélyeztetettségről? Azt reméljük, hogy a példák, a kutatási kérdések és témák közül a legfontosabbak felsorakoztatásával sikerült rámutatnunk arra, válaszunk a feltett kérdésre miért igenlő. Ennél már csak annak örülnénk jobban, ha az olvasó is egyetértene velünk.
 

Kulcsszavak: nyelvi veszélyeztetettség, nyelvhalál, felélesztés
 

IRODALOM

Bartha Csilla (1999): A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Borbély Anna (2014): Kétnyelvűség. Variabilitás és változás magyarországi közösségekben. L’Harmattan, Budapest

Cseresnyési László (2004): Nyelvek és stratégiák. Avagy a nyelv antropológiája. Tinta, Budapest, 207–221.
Kornai András (2013): Digital Language Death. PLoS ONE. 8, 10, e77056. • WEBCÍM

Mufwene, Salikoko S. (2005): Globalization and the Myth of Killer Languages. In: Huggan, Graham – Klasen, Stephan (eds.): Perspectives on Endangerment. Georg Olms, Hildesheim–New York, 19–48.

Munkácsi Bernát – Kálmán Béla (1986): Wogulisches Wörterbuch. Akadémiai, Budapest

Wurm, Stephen (1998): Methods of Language Maintenance and Revival, With Selected Cases of Language Endangerment in the World. In: Matsumura, Kazuto (ed.): Studies in Endangered Languages. Papers from the International Symposium on Endangered Languages, Tokyo, 18–20 November 1995. Hituzi Syobo, Tokyo, 191–211.

LÁBJEGYZETEK

1 A projektumokra vonatkozó adatokat a lábjegyzetekben közöljük. A dolgozatban említett, a nyelvi veszélyeztetettséggel kapcsolatos fogalmakat részletesen tárgyalja Borbély Anna nagyszabású művének 1. fejezete: Borbély, 2014, 21–79. <

2 A világ nyelvei között számos található, amelyik nem sorolható egyetlen nyelvcsaládba sem. <

3 Nyelvpusztítás következtében halt ki a salvadori indiánok nyelve, például a pipil vagy az ausztráliai tasmán (lásd Bartha, 1999, 128.). <

4 Az államalkotó nyelvek európai kisebbségi helyzetéről l.: ELDIA projektum • WEBCÍM | <

5 Vezető kutató Ruttkay-Miklián Eszter (OTKA PD-83284). <

6 A legnagyobb nyelvtipológiai adatbázis a WALS (URL5) <

7 Magyarországi vezető kutató: Bakró-Nagy Marianne, résztvevő kutatók az FNYO részéről: Bíró Bernadett, Novák Attila, Sipos Mária (OTKA NN 79666). <

8 Vezető kutató Duray Zsuzsa (OTKA PD 104612). <

9 MTA Fiatal kutatói pályázat 2013. Kutató: Horváth Csilla. <

10 Finnugor nyelvű közösségek nyelvtechnológiai támogatása online tartalmak létrehozásában. Magyarországi vezető kutató Váradi Tamás (MTA NyTI), résztvevő kutató az FNYO részéről Oszkó Beatrix. (OTKA FNN 107885) <

11 Számítógépes eszközök a veszélyeztetett finnugor nyelvek nyelvi revitalizációjáért. Magyarországi vezető kutató Fenyvesi Anna (Szegedi Tudományegyetem), résztvevő kutató az FNYO részéről Horváth Csilla (OTKA FNN 107883). <

12 Innovative Networking in Infrastructure for Endangered Languages. (FP7) Vezető kutatók Magyarország részéről Bakró-Nagy Marianne és Váradi Tamás (MTA NYTI). Résztvevő kutatók az FNYO részéről Duray Zsuzsa, Oszkó Beatrix, Sipos Mária, Szeverényi Sándor, Várnai Zsuzsa. (URL10) <