İzmit éppoly szimbolikus hely a magyar történeti gondolkodásban, mint Rodostó és Kütahya vagy Krakkó és Ószandec (Stary Sącz) Lengyelországban, és még sorolhatnánk a helyeket szerte a világban. A magyar történelem nemcsak a Kárpát-medencében zajlott, hanem azon túl, néha meglepően távoli vidékeken is. Ha alaposan végiggondoljuk történelmünk kapcsolati terét, İzmit még a közepesen távoli helyek közé tartozik. Megfordultak a városban keletre tartó magyar utazók, 1218-ban a Szentföldről hazatérő magyar keresztesek, akik Akkóból indulva, a szeldzsuk területeken át békességgel jutottak a bizánci İznikbe, majd İzmitbe. 1554–55-ben Verancsics Antal a magyar király követeként ment Amasyába, hogy ott Szülejmán szultán vezíreivel tárgyaljon. A magyar követség jövet is, menet is áthaladt İzmiten. Számos magyar fogollyal találkoztak, akiket az oszmán hadsereg Dél-Magyarországról rabolt el. Sokan közülük már évtizedek óta Nyugat-Anatóliában éltek, s alacsony sorsú renegátként vagy rab magyarokként haltak meg távol hazájuktól. De a történelem fordult: a 17. század utolsó harmadában a magyar–török élet addig soha nem látott módon összefonódott. Az oszmán-török orientáció magyar híveinek otthona lett több balkáni város (Belgrád, Karlóca, Vidin, Nikápoly), valamint Edirne és Isztambul is. Ez a magyar hálózat átnyúlt Kisázsiába is, s így a 18. század elején İzmit kitörölhetetlenül beleivódott a magyar történelembe, sőt a mai magyarság történeti tudatába is.

Az Oszmán Birodalomba vezető út

Thököly Imre gróf, Közép-Magyarország (ez valójában Felső-Magyarország) és Erdély választott fejedelme, és felesége, Zrínyi Ilona grófnő a 18. század elején néhány évig İzmitben és környékén élt. Alig száz főt számláló kíséretükkel 1701. szeptember 24-ről 25-re virradó éjszaka érkeztek meg hajón Isztambulból. Zrínyi Ilona közel másfél évre rá, 1703. február 18-án, Thököly Imre pedig közel négy év múltán, 1705. szeptember 13-án hunyt el az İzmithez közeli Karatepében, ahol kíséretükkel magyar települést hoztak létre, amelyet Virágok mezejének (Çiçekler çayırınak) neveztek. Az elmúlt évek kutatásai azonosították az egykori lakhelyet, ahol pár helynév kivételével semmi sem maradt az egykori magyar világból. Egy festői szépségű, oromzatszerű kiszögellésnél van ez a hely: a Karatepe faluban található ókori forrás felett, ahonnét szép kilátás nyílik az İzmiti-öbölre és magára az öböl túloldalán lévő İzmit városára is. E hely talán mindkettőjüknek otthonos volt, mivel életük jelentős részét a Kárpátok hegyei között élték le. Karatepe falu a Kartepe-hegység nyugati végső nyúlványában van, amely hasonlított a magyar hegyekre, vadakban is bővelkedett, s így Thököly Imre kedvére vadászhatott. Zrínyi Ilona gyermek- és fiatalkorában sok időt töltött az adriai tengerparton, Bakarban (olaszosan Buccari), amely családjáé volt, s Ozaljtól, ahol szülei többnyire éltek, nem volt messze. Első házasságával Magyarország északkeleti hegyes szögletébe került, ahol csak álmaiban hallhatta a tenger zúgását. Élete végén, három évtized után, ismét tengerparton élt. Ez bizonyosan enyhítette szomorúságát. Szívéhez talán az is közel hozta az İzmiti-öblöt, hogy idevaló volt az ő névadó szentje: Szent Ilona. Nagy Konstantin édesanyja, az anyacsászárnő a hagyomány szerint 248-ban a közeli Karamürselben (ókori nevén Drepanum vagy Praenetos) született, s élete nagy részét İzmitben (a klasszikus Nikomédiában) töltötte. Ilona anyacsászárnő jeruzsálemi és betlehemi látogatása révén jöttek létre máig hatóan a szentföldi keresztény intézmények, s ő volt Jézus Krisztus keresztjének a megtalálója. A mélyen katolikus Zrínyi Ilonának, aki a munkácsi vár egyik híres szentképét, a klokocsói könnyező Boldogasszony-képet is magával hozta bujdosásába és azt szobájában tartotta, megnyugvást hozhatott, hogy védőszentje szellemiségét e vidéken híven őrizték a lépten-nyomon előkerülő ókori romok, s azok az ősi gyökerű keresztény közösségek, amelyeknél a városban és környékén Thököly Imrével megfordultak. Május 22. Szent Ilona napja, s egyben az ő névnapja, amelyet környezetében soha sem felejtettek el, még İzmit-Karatepén sem, miként erről a szemtanú krónikás, Komáromi János visszaemlékezésében is olvashatunk. A Zrínyi családnak amolyan védőszentje volt Szent Ilona. Az ő nevét viselte az a család által fenntartott pálos kolostor is Csáktornyán, ahova híres magyar költő és politikus nagybátyját, Zrínyi Miklóst temették el 1664-ben.

Thököly Imre, Zrínyi Ilona és a velük tartó kíséret, amely İzmitbe érkezett, a vesztesek menete volt. Elveszítettek vagyont és hatalmat, s vele együtt a magyarság ügyét is, de a szeretetet és a szerelmet, valamint a jobb jövőben való bizakodást nem. Thököly Imre és Zrínyi Ilona tudta, hogy a szerencse forgandó. Mindketten átéltek több változást is: jót és rosszat is. İzmitben is úgy éltek, hogy magyarországi kedvező változásokban reménykedtek. Nem is gondolkoztak rosszul. Pár hónappal azt követően, hogy Zrínyi Ilona elhunyt, Magyarországon fia, II. Rákóczi Ferenc zászlót bontott, és a magyar érdekek védelmében új háborút indított a Habsburgok ellen: olyat, amelyet Zrínyi Ilona és Thököly Imre remélt. A magyar történetírás úgy tudja, hogy Thököly halálát követően a magyarok mindannyian hazatértek. Így kissé rejtélyes, hogyan maradt meg a környéken a Macar, Macaroğlu név, amelyek hordozóin keresztül tovább él a magyarok híre az izmiti–kocaeli–kartepei, valamint a karatepei és gölcüki népi emlékezetben is, miként ezt számos forrás is bizonyítja. De ehhez azért az is kellett, hogy Thököly Imre és Zrínyi Ilona hősökként épültek be a magyar nemzeti emlékezetbe, s annak İzmitig nyúló szálai voltak és vannak: az elmúlt mintegy háromszáz évben számos magyar jött csak azért İzmitbe, hogy a két magyar nagyság történelmi emlékeit tudakolja, vagy csak azért, hogy tiszteletét ily formában is kifejezze.

Thököly Imre és Zrínyi Ilona azért lettek legyőzöttek, mert a mögöttük álló erők elfogytak, s szövetségeseik (az oszmánok és a franciák) pedig oly mértékben veszítettek a Habsburgok ellenében, hogy ez a magyar ügyet is magával rántotta. Többnyire saját sorsuk sem róluk szólt, hanem a magyar történelem zsákutcáiról s a magyarság vergődéseiről. Arról, hogy Magyarországnak volt-e lehetősége saját útját járnia, megőrizhette-e a magyar elvű politikát a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom összecsapásában. Állva maradhatott-e népünk egy olyan világméretű küzdelemben, amely a stratégiai kérdésekben részét képezte Franciaország és a Német-római Császárság évszázados élet-halálharcának, s ebben az Oszmán Birodalom Versailles-nak hű és egyeztetésekre kész szövetségese volt évszázadokig. Az utókor persze felteheti a kérdést, mi lett volna a jó döntése eleinknek, ha Bécs vagy Isztambul–Versailles mellé állnak-e? A történelmet azonban, és az azt irányító tapasztalatokat és érzelmeket nem lehet utólag megmásítani: a magyar politikai vezetők, bízva Franciaország emelkedő hatalmában, s annak a török viszonyokra való kihatásában, s nem utolsósorban a Köprülü-korszak sikereiben; s a bécsi politikában való kiábrándultságuk és megcsalattatásaik miatt 1670 és 1680 között olyan széles körben álltak a Habsburg-ellenes politika mellé, mint korábban még soha. Ez a gyakorlatban szövetséget jelentett az Oszmán Birodalommal. Olyan családok fiai álltak Nyugat- és Észak-Magyarországon, valamint Horvátországban a török politika mellé, amelyek ősei a szultáni hadakkal való összecsapások mártírjai voltak. Köztük a legismertebbek a Zrínyiek, a Frangepánok és a Nádasdyak.

Kara Musztafa nagyvezír valamikor 1682 nyarán döntött az új hadjáratról, Bécs 1683. évi ostromáról, ami, mint közismert, súlyos kudarcba fulladt, noha mindenki biztos volt a császárváros elestében. Be is következett volna, ha Lengyelország nem lép be a háborúba, s hallgat Franciaország intő szavára. A lengyel hadsereg megjelenése Bécsben azonban megfordította az erőegyensúlyt, s az Oszmán Birodalom és szövetségesei stratégiai, vagy másként fogalmazva, történelmi vereséget szenvedtek. Így az 1683. évi esztendő Kelet-Közép-Európában olyan fordulatot hozott, amely Ausztriának kedvezett, az Oszmán Birodalomnak és Franciaországnak pedig nem. Mi magyarok hirtelen a két világ között találtuk magunkat. A magyar népen belül ki erre, ki arra fordult. A többség végül is a győztes Bécs mellé állt: ki meggyőződésből, ki karriervágyból, ki kényszerből, ki csupán azért, mert ezt tartotta a kisebb rossznak. Egy fogyó, de tartásában és politikai elkötelezettségében szilárd csoport, különböző leágazásaikkal (Lengyelország, Moldva, Havasalföld) talán közel húszezer magyar (politikusok, katonák és családtagok), az Oszmán Birodalom mellett maradt. Politikai céljaikhoz még az 1699. évi osztrák–török karlócai béke után is hűek maradtak. Annak ellenére is, hogy ennek pontjai között az oszmán-török, az angol és a holland ígérgetések ellenére sem szerepeltek a Thököly-hívek elképzelései; főként az, hogy az Erdélyi Fejedelemség, amelynek Thököly törvényesen megválasztott uralkodója volt, nyerje vissza szuverenitását, s Erdélyt ne nyelje el a Habsburg Birodalom. S így a Habsburg-orientációval szemben megmaradjon egy másik magyar út is, az erdélyi, amely az elmúlt másfél évszázadban vergődve ugyan, de erőt és mozgásteret adott az összmagyarságnak is. Ennek a Fényes Portára alapuló és azon keresztül Lengyelországra és Franciaországra építő magyar politikai irányzatnak Thököly Imre és Zrínyi Ilona meghatározó személyisége volt: egyszerre cselekvőek és szimbolikusak, igen széles hazai és nemzetközi ismertséggel. XIV. Lajos francia király nevezte Zrínyi Ilonát 1687-ben „Európa legbátrabb asszonyának”, amikor a grófnő katonáival több mint két évig védte a Habsburg-katonaságtól Munkács várát. A híres grófnő és Thököly Imre sorsa halálukig fontos hír volt a korabeli francia, angol és holland újságokban.

A múlt öröksége és a jelen múltképe

A Német-római Császárság, s benne Ausztria, amely a birodalom magja volt, a 17. század végén nemzetközi segítséggel megfékezte a francia nagyhatalmi törekvéseket: gyakorlatilag megállította Franciaország világhatalommá válását. Egy olyan ügy lett vesztes Nyugaton, amelyre Zrínyi Péter, I. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre Magyar Királyságbeli főurak és Apafi Mihály erdélyi fejedelem politikája épült. A legnagyobb veszteség azonban az Oszmán Birodalmat érte. A Habsburgok épp az oszmánok magyarországi területeivel és Erdéllyel erősödtek meg Közép-Európában. Bécs a 17. század utolsó másfél évtizedében győzelmet győzelemre halmozott, azaz győztes lett mind a csatamezőkön, mind a politikában; a magyarság pedig vesztes: de nem mindenben. A történészek ma már jól tudják, hogy a bécsi szempontok és az azokat megjelenítő személyiségek a császárvárosban rendre változtak: Bécsben viták voltak a magyar politikáról. Volt olyan, hogy számunkra kedvező döntések születtek: de az, sajnos szomorú tény, hogy a Habsburg Monarchia vezetőinek gondolkodásában annak helye sem volt, hogy az 1526-ban, a mohácsi csatavesztéssel megszakadt, önelvű magyar politizálás visszatérhessen, és a szuverén Magyar Királyság visszakerülhessen a nemzetközi politikai életbe, Bécstől különválasztottan, akár egy Habsburg-uralkodóval Szent István trónján. Így a magyar függetlenség vagy önálló út sokáig csak ábránd maradt, de sohasem elfelejtett. Az egyenrangúságot és a szabadságot a magyarságnak fegyverrel kellett 1848–49-ben kiharcolnia, s egy kemény átmeneti korszakot követően, 1867-ben Ausztriával kiegyeznie, s a két külön kormánnyal és két önálló parlamenttel, valamint három közös miniszterrel (kül-, had- és pénzügy) működő Osztrák–Magyar Monarchiát (az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság unióját) létrehozni. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia volt a szövetségese az Oszmán Birodalomnak az első világháborúban. Miután vesztettünk, ezt az Osztrák–Magyar Monarchiát darabolta fel az antant (elsődlegesen francia javaslatra, elfeledve a 17–18. századi magyar–francia együttműködéseket), s különösen annak Magyar Királyság részét, s ezzel magyarázható, hogy a Thököly Imre és Zrínyi Ilona emléke előtt tisztelgő magyarok nemcsak magyar, hanem szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén és osztrák útlevéllel is jönnek İzmitbe. Azaz Thököly Imre és Zrínyi Ilona emlékezete jóval túlmutat a mai Magyarország határain, s elevenen fennmaradt mindabban a térben, amely 1918 előtt a Magyar Királyság területeit alkotta. Nemcsak a magyar anyanyelvűek között, hanem az egykori magyar királyság minden népe között. Thököly Imre és Zrínyi Ilona maguk is több nyelvet beszéltek, sok olyan hívük, katonájuk és segítőjük volt, akik egy árva szót sem tudtak magyarul. Mégis összetartotta őket az ügy, a küzdelem, közös hazájuknak, a Magyar Királyságnak a védelme. Zrínyi Ilona a magyar–horvát sorsközösségnek és közös történelemnek is szimbolikus alakja: apját, Zrínyi Pétert, a jeles horvát költőt a magyar politika képviseletéért végezték ki. Neki magának is maradtak fenn olyan törökországi levelei, amelyeket horvátul írt két, apácaként élő húgának. Thököly hazája az egykori Felső-Magyarország keleti része volt, amely ma Kelet-Szlovákia, ahol a magyarok mellett nagy számban éltek németek, szlovákok és ruszinok. Thököly beszélte mindannyiuk nyelvét, s története máig hatóan maradt meg az ottani emberek emlékezetében. Kónya Péter történész, az Eperjesi Egyetem (Universitas Presoviensis – Prešovská Univerzita) professzora számos kiváló munkát tett közzé erről szlovákul is, sőt e kor kutatásának legfontosabb központját hozta létre Szlovákiában. Az egyetemi kurzusok Thökölyről és koráról néhány órányira zajlanak attól a helytől, ahol élete végén Thököly Imre és Zrínyi Ilona krónikása, Komáromi János lakott. A magyar diplomata az Oszmán Birodalomból való visszatérte után Cselfalván (szlovákul Čelovce) élt, és itt is halt meg 1711-ben egy pestisjárvány áldozataként. Amikor lehunyta szemét, maga sem gondolta, hogy urára és úrnőjére még háromszáz év múlva is emlékezni fognak, s az utókor őt sem felejti el. Feljegyzései fennmaradtak, s 1861-ben Pesten megjelentek, s a mai napig alapját képezik a Thököly Imréről és Zrínyi Ilonáról való emlékezésnek.

Közös sors Thököly Imre és Zrínyi Ilona életében, hogy a politika durván betörte otthonuk ajtaját. S akik a keserűséget hozták rájuk, azok a Habsburgok voltak: a tanácsadóik, a politikusaik és a katonáik. Zrínyi Ilona apja, Zrínyi Péter; s első férje, I. Rákóczi Ferenc, valamint számos rokona (köztük anyja, Frangepán Katalin is) vezéregyénisége volt a Habsburgok elleni francia–törökbarát 1670. évi magyar szervezkedésnek. Amikor ez kitudódott, Zrínyi Ilona apját 1671-ben Bécsújhelyen lefejezték, a család hatalmas vagyonát elkobozták, s ezzel testvérei földönfutók lettek. Férje, I. Rákóczi Ferenc a kivégzéstől hatalmas vagyon (400 000 aranytallér) kifizetésével menekült meg, majd 1676-ban váratlanul elhunyt, s így Zrínyi Ilona özvegyen maradt. Thököly Imre apja az 1670. évi szervezkedés északkelet-magyarországi főembere volt. Likava várát, ahol élt, Habsburg csapatok zárták körül. Thököly Imrét haldokló apja emberei kimentették a várból, és a Habsburgokkal szemben álló Erdélybe szöktették. Vagyonukat a bécsi udvar elkobozta. Thököly Imre tizenhárom évesen eldöntötte: fegyvert fog, és Bécs ellen harcol. Ehhez élete végéig hű is maradt: a harcot hol sikerrel, hol balszerencsével vívta.

Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága

Thököly Imre és Zrínyi Ilona szerelme azonban nem a hasonló sorsból, s nem a Habsburg-gyűlöletből szökött szárba. Ez politikától és egyéb hatalmi érdekektől mentes, igaz szerelem volt. Nyilvánvalóan gyermekkoruktól tudtak egymásról, és családjaik ismerték egymást. Ha hihetünk a ránk maradt töredékes forrásoknak, Zrínyi Ilona 1643-ban, Thököly Imre pedig 1657-ben született. Ezek szerint 14 év korkülönbség lett volna közöttük. Nem kérdés, hogy Zrínyi Ilona idősebb volt, mint szerelme, de a legtöbb történész a tizennégy év korkülönbséget kizártnak tartja: megbízható forrás mind ez ideig Zrínyi Ilona pontos születési dátumáról azonban nem került elő.

A szerelem 1680 elején kezdődött, 1682. június 15-én kötöttek házasságot a munkácsi várban. Thököly Imre akkor már harcokban megedzett, számos politikai és katonai sikert felmutatni tudó, 25. életévében lévő férfi volt; Zrínyi Ilona pedig érett nő két gyermekkel, aki politikai rutinnal is rendelkezett. Látszólag felül tudott kerekedni a Habsburgok iránti gyűlöletén, s Béccsel a legkülönfélébb ügyekben eredményesen tárgyalt, ha saját vagy gyermekei érdekei ezt kívánták. Házasságukhoz a Habsburg-udvar engedélye kellett. Megkapták, talán azért is, mert az uralkodó környezetében abban reménykedtek, hogy Thökölyvel vitt politikájukba bele tudják vonni Zrínyi Ilona kikényszerített racionalizmusát és kompromisszumkészségét. Tévedtek: a házasságban politikai kérdésekben nem Zrínyi Ilona irányított, hanem Thököly Imre, a kuruckirály. Zrínyi Ilona feleségként követte urát, még akkor is, ha emiatt vesztes lett, holott más lehetőségei is adódhattak volna.

Zrínyi Ilona első házasságából született fia, II. Rákóczi Ferenc, a magyar történelem igen jeles személyisége, aki 1735-ben Rodostóban hunyt el, szintén száműzetésben, sohasem bocsátotta meg anyjának ezt a házasságot. Fiának minden vonatkozásban elmarasztaló véleménye volt mostohaapjáról. 1703 nyarán Rákóczi Magyarország egy részének ura lett, s francia szövetségben háborút kezdett Bécs ellen, Thökölyt nem engedte haza Magyarországra, akinek emigrációja nevelt fia döntése miatt haláláig tartott. Zrínyi Ilona sokat szenvedett amiatt, hogy Thököly és gyermekei között a viszony nagyon rossz volt. A legkeservesebb döntését 1691-ben kellett meghoznia: Bécsben magára hagyta gyermekeit, s Thököly után ment az Oszmán Birodalomba: igaz, Júlia leánya már egy császári tábornok felesége volt, Ferenc fia pedig a jezsuitáknál tanult Csehországban. Thököly Imrétől született első gyermeke 1684-ben még a bölcsőben meghalt. Ez történt később a Belgrádban 1694-ben született Thököly Zsuzsikával is.

Amikor Zrínyi Ilona és Thököly Imre 1692 májusában a vadregényes, még erősen oszmán kézben lévő Al-Dunánál találkoztak, már hét éve nem látták egymást. Mindketten tudták, hogy politikai értelemben vesztesek. Zrínyi Ilonát a házastársi hűség és szerelem hozta a dunai Oszmán-Szerbia mezőire és városaiba. Tudta, hogy Thököly mellett nem lesz többé olyan nagyúri élete, amely még nehéz döntése és útnak indulása előtt, Bécsben is némiképp megvolt. Megérkezése után azzal is szembe kellett néznie, hogy Thökölyt ekkor már súlyos köszvény gyötörte, amely napokra teljesen megakadályozta a mozgásban. Maga is próbálta saját főzeteivel gyógyítani férjét, s újabb és újabb orvosokat keresett. Tudomásul kellett vennie azt is, hogy férje utolsó reménység több ezer olyan magyarnak, akik követték Thököly politikai és katonai anabásziszát: sokszor neki kellett férje helyett zsoldot, szállást és megélhetést biztosítania nekik. A válságos pillanatokban ékszereivel mentett meg életeket és az általa a férjével közösen felvállalt politikai utat. De a dunai kurucok számára kedvessége és a társasági életbeli rutinja is nagy érték volt: ő győzte meg Charles de Feriol márki francia követet, hogy Franciaországnak Thököly politikáját és híveit továbbra is támogatnia kell, nemcsak szép szavakkal, hanem pénzzel is.

Thököly Imre és Zrínyi Ilona életének szépirodalmi emlékművét Törökországban Solmaz Kâmuran írónő készítette el Ibrahim Müteferrikáról írt, 2010-ben megjelent remek regényében: Macar. Tefrika-i Müteferrika. Az írónő szerint Ibrahim Müteferrika Thököly Imre környezetével került az Oszmán Birodalomba, s mindvégig kapcsolatban állt a menekültekkel. Solmaz Kâmuran a következőképp írta le a magyarok életét Ibrahim Müteferrika szemével karatepei falujukban: „A házat évszázados fák ölelték körül, mögötte patak csörgedezett A vidék téllel dacoló mezei virágokkal volt tele. Asszonyunk [ti. Zrínyi Ilona] – aki »Virágos rétnek« nevezte ezt a helyet – nagyon elfáradt, szüksége volt a pihenésre és a természet nyugalmára. Urunk [ti. Thököly Imre] a telet többnyire ágyban, illetve fotelben töltötte. Nem bírt járni, annyira bedagadt a térde. Csak tavaszra sikerült megszokni az új helyet. A kikelet vidámmá tette a természetet, ami ránk is jótékony hatással volt. Ezernyi virág tarkállott a réten és finom kakukkfűillat érződött a levegőben. Vadnyulak ugrándoztak a zöld fűben, pisztrángok úsztak a patakokban. Mindnyájunk szívébe visszatért az életkedv. Urunk csináltatott magának egy kerekes széket, amelyet két ló húzott. Gyakran eljárt vadászni, és elejtett fácánnal, erdei szalonkával tért haza. Asszonyunk az óriás hárs alatt olvasgatott, és várta a kedvező híreket fiától [ti. II. Rákóczi Ferenctől]. Egy szép napon teljesült ez a kívánsága, sőt. Sokkal többet kapott, mint amit egy levél adhat.”

Thököly is betegen feküdt, amikor Zrínyi Ilona 1703. február 18-án meghalt. Temetéséről a francia diplomácia gondoskodott. Mivel római katolikus volt, a perai jezsuiták isztambuli Szent Benedek kolostorában temették el. Harminckét év múlva fiát, II. Rákóczi Ferencet is mellé tették. Így temetkezési helye, síremléke ismert volt Magyarországon. 1906-ban mindkettőjük, s velük együtt több kuruc száműzött maradványait hazaszállították Magyarországra. Temetkezési helyük Kassa lett, az ottani Szent Erzsébet székesegyház. Kassa 1918 végén Magyarországtól Csehszlovákiához került, 1993-tól pedig a függetlenné vált Szlovákiához tartozik (Košice): így kerültek sírjaik határainkon túlra, s lettek belőlük halálukban határon túli magyarok.

Thököly Imre izmiti síremléke

Thököly Imre lutheránus hitű protestáns volt. Nem temethették katolikus felesége mellé, jezsuita kolostorba. Így Thökölynek 1705-ben az izmiti örmények tengerparti (akkor újnak nevezett) temetője lett a nyughelye. Titkára, Komáromi János síremléket is készíttetett az isztambuli francia követséggel együttműködésben. Thököly sírhelyéről később az isztambuli magyarok, beleértve az osztrák–magyar követséget is, tudtak, s azt ők, valamint az izmiti keresztények és az İzmitben élő külföldiek gondozták is. Csakhogy a temetőt érintették az izmiti építkezések, különösen a vasút- és útépítés.

Tudjuk, hogy az 1849-ben, az Oszmán Birodalomba kerül magyarok közül többen kerültek İzmitbe, ahol – miként arra Seres István hívta fel figyelmemet – kolóniát hoztak létre Dercsényi István vezetésével. Az ő társaságukban látogatta meg az emigráció emlékeit papírra vető Veress Sándor Thököly izmiti sírját 1853-ban, s síremlékről papírlenyomatokat is készítettek. De a sír nem csak nekik volt fontos.

Vetsera Albin (1825–1887) pozsonyi születésű, magyar állampolgárságú Habsburg-diplomata volt, aki az 1850-es évek végétől szolgált İzmirben osztrák konzulként. A kikötővárosban kapcsolatba került a gazdag Baltazzi családdal, amelynek tagjai vezető szerepet töltöttek be a török gazdasági és pénzéletben. İzmit környékén is jelentős birtokaik voltak, ahol számos magyar dolgozott fontos beosztásban. 1860-ban elhunyt Theodore Baltazzi, aki gyermekei gyámjává a konzult nevezte ki. Vetsera Albin 1864-ben feleségül vette legidősebb gyámlányát, Helene Baltazzi kisasszonyt (1847–1925), s ezt követően Bécsből Szentpétervárra küldték, ahol több évig az osztrák követséget vezette. (Az ő leányuk volt a Rudolf trónörökössel 1889-ben, Mayerlingben közösen öngyilkosságot elkövető Marie von Vetsera.) Diplomataként többé nem tért vissza az Oszmán Birodalomba, de birtokai ügyei és más családi kapcsolatai okán bizonyára többször is. A magyar Thököly-szakirodalom úgy tartja számon – s erre a kérdés remek szakértője, Seres István is hivatkozik –, hogy a Thököly sírhelye

köré épített vaskerítést Vetsera (magyaros írással Vecsera) konzul készíttette, akinek többször meg kellett fordulnia İzmitben nemcsak a Baltazzi-kötődés, hanem munkája miatt is, hiszen İzmitben akkoriban több osztrák és magyar állampolgár élt, akiknek konzuli védelméről ő gondoskodott. Ennek okán ismernie kellett az örmény temetőt is, s ott Thököly sírját.

Az egyik legfontosabb dokumentum a sírtörténet kutatásában Donáth Mátyás 1849-es emigráns, izmiti magyar 1861-ben Thaly Kálmánnak küldött levele. Ebben azt írja: „Izmithben az örmények mintegy kilencz év előtt [ti. 1852-ben] egy új örmény templomot építvén, a temetőben talált sírköveket mind a templom falába felhasználták. Akkor gyaníthatólag Thököly sírkövét is kiemelték helyéből: mert az most helytelenül fekvőleg, nagy fák sora alatt van, mindjárt az út mellett, egészen a földbe beereszkedve.”

1862 kora nyarán három magyar tudós: Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre és Kubinyi Ferenc jártak Thököly sírjánál az isztambuli 1849-es emigráns Velits Károly gyógyszerész és Szabó József geológus kíséretében. Seres István számos további látogatásról tud, amelyekről a Magyar Tudomány 2006/12. számában tanulmányt is közzétett. Az általa közölt utazók teljes felsorolásától én most eltekintek. Ő bukkant rá Opiczky János 1871-ben megjelent beszámolójára a Magyarország és a Nagyvilág című folyóiratban. Opiczky 1871. augusztus 21-én járt a temetőben, s megpróbálta összerakni a temető történetét. A neki elmondottak szerint Thökölyt az ún. régi temetőben temették el, amelyet 1750 körül felszámoltak (más örmények 1888-ban Thaly Kálmánnak elmondva ezt 1820 körüli időre tették), és a sírokat a régi szomszédságában örmény tulajdonban lévő ún. új temetőbe vitték át. Opiczky forrásai szerint a sírt többé innét nem bolygatták a „százados platán alatt”. A derék örmények elmondták, hogy az a templom, amelyben a temető iratait őrizték a 18. század második felében, leégett. A helyi örmény hagyomány szerint az építkezők többször is szemet vetettek a síremlék köveire, 1836 körül egy helyi örmény pap a szállítókocsiról szedette le azokat, s a helyiek szerint akkor került arra a helyre, ahol 1871-ben is állt, illetőleg került abba a helyzetbe, amelyről Donáth Mátyás írt 1861-ben: „helytelenül fekvőleg, nagy fák sora alatt van, mindjárt az út mellett, egészen a földbe beereszkedve”.

Opiczky János később az említett cikkében arról ír, hogy 1870-re az esőzések idején a környező magasabb helyekről lefolyó víz a sírt „beiszapolta”. Ennek híre jutott el a Yalovában élő Nogell István kertész és botanikushoz, aki korábban, az 1850–60-as években az isztambuli magyar közösség egyik meghatározó személyisége volt. Nogell akkor a yalovai Baltazzi-birtok igazgatója volt. Ezen csiftliknek, házassága révén, miként már említettük, Vetsera Albin bécsi diplomata volt a tulajdonosa, aki 1869-ben tért vissza Bécsbe szentpétervári kiküldetéséből. Nogell minden bizonnyal engedélyt kért tőle a síremlék megjavítására, és annak köré vasrácsozat építésére, s ezt az általa irányított birtok költségvetéséből fizette. Így lettek Vetsera báró és Nogell István a síremlék közös építői, miként arról Opiczky részletesen beszámolt; és ez a sír történetébe is bekerült.

Az ázsiai török vasútépítésben sok magyar mérnök részt vett. Ezek közé tartozott Eckerlin Károly. Róla azért tudunk, mert 1907 nyarán a jeles török értelmiségi és folyóiratkiadó, Ahmed Cevdet segítségével kapcsolatba lépett a magyarokra vonatkozó levéltári források felkutatására Isztambulba kiküldött Karácson Imrével. A magyar oszmanista törökországi életéről naplót vezetett, amely kiadatlan. Karácson 1907. július 19-én Erenköyben találkozott Eckerlin Károllyal, aki a magyar történésznek a következőt mondta el: „Az izmiti örmény temető egy részét az útvonal készítésére 1870. vagy 1871. megvették az örmény egyháztól. A megvett rész a temető része volt s ebben a temetőből levágott részben volt eredetileg Thököly sírköve. Ezt a sírkövet eredeti helyéről már akkor kissé odább tolták, mivel a temetővel szemközt az útmentén egy keleties deszkaépületű kávéházat nyitottak s a kávéház ajtaja előtt volt hónapokon át a sírfelirat márványlapja, ezen jártak be a kávéházba. 1871. augusztus elején Eckerlin úr, ki akkor izmiti lakos és a Baltazzi féle csiftlik igazgatója volt, átvitette a kőlapot a temetőbe s ott egy üres helyre letette s azon a helyen találták meg a magyar küldöttek [ti. 1904-ben]. Még életben van a munkás is, aki a kőlapot átvitte. Eckerlin úr szerint tehát Thököly maradványait semmi esetre sem vitték Magyarországba, mert azt a temetőn kívül, hol most az út van, kellene keresni. Ilyen rajzot készített Eckerlin úr az egészről [ez a kéziratban jól látható].” Karácson Imre levélben értesítette erről a magyar emigránsok történelmének kutatását összefogó Thallóczy Lajost, aki évtizedekkel azelőtt maga is járt a helyszínen. Eckerlin Károly visszaemlékezése és Opriczky János írásos beszámolója nem pontosan ugyanaz. De az időt illetően ugyanazt állítják, s megítélésem szerint egymást kiegészítőek, s ezt be is tudnánk látni, ha még néhány részletre fény derülne. Az azonban biztos, hogy a Baltazzi-birtokokon dolgozó magyarok és az İzmitbe érkező magyar vasútépítők szemmel tartották Thököly síremlékét.

Thallóczy Lajos magyar történész és bécsi főhivatalnok 1881 őszén járt İzmitben, Thököly sírjánál, s ő már az új elrendezésben látta az emlékhelyet. Thaly Kálmán Rákóczi-kutató és országgyűlési képviselő, a máig ható Rákóczi–Thököly-hagyomány megteremtője 1888-ban az isztambuli magyarok útmutatásának segítségével Kunos Ignác turkológus társaságában látogatta meg a sírt. Thaly Kálmánnak İzmitben elmondták a sír áthelyezésének történetét. (Neki egy sírásó arról beszélt, hogy erre az 1820-as években került sor.) Thaly a temetőben három elemet azonosított: 1) a síremlék (amelyről Eckerlin is beszélt Karácson Imrének), 2) Thököly egykori csorgókútjának márványkő gyűrűje a hozzá tartozó két, négyszögletűre faragott koronakővel, amelyről Komáromi is írt, 3) Thököly sírja a (Vetsera–Nogell) vaskerítéssel egy koros platánfa alatt. Thaly feljegyezte azt is, hogy Thököly sírja és emlékei a temető angol részében voltak megtalálhatóak. A fiatal Kunos Ignác izmiti benyomásait és emlékeit 1890-ben a Vasárnapi Újság 1890. évi 1. számában jelentette meg.

1904 nyarán, Budapesten döntés született a törökországi magyar történelmi hősök hamvainak hazaszállításáról. A magyar kormányfő a feladat végrehajtásával Thallóczy Lajos történészt bízta meg. Thököly maradványait 1904 decemberének közepén kihantolták, és az isztambuli Szent Benedek kolostorba szállították, oda, ahol Zrínyi Ilona holtteste nyugodott.

Thököly Imre hamvainak kihantolását nagy figyelemmel végezték, mivel annak hollétéről a szakértők között viták voltak. A helyszínen Thallóczy társaságában ott voltak a temető örmény elöljárói, Pap Keresztély izmiti magyar, valamint a magyar igazságügyi orvos szakértők. A visszaemlékezésekben többször említett platánfa alatt három méter mélyen találtak rá a sírra, nagyjából azon körülmények között, amelyeket Komáromi János naplójából tudni lehetett. A kihantolás során számos olyan tárgy is előkerült, amely Thökölyhez tartozott. Így a kihantolást végző bizottság egyértelműen megállapította, hogy a csontok Thököly Imre földi maradványai.

Thököly Imre koporsóját II. Rákóczi Ferencével és Zrínyi Ilonáéval együtt 1906 októberének végén vitték Magyarországra. Thökölyt nem Kassán, hanem szülővárosában, Késmárkon (szlovákul Kežmarok, németül Käsmark), az ottani evangélikus székesegyházban helyezték 1906. október 30-án örök nyugalomra. Az eredeti izmiti síremlék Késmárkra került, ma is ott van. Így a sírhely helyére a magyar kormány egy új síremléket állíttatott, amelynek tetejére turulmadár került, valamint magyar és örmény nyelvű felirat. A szakirodalom szerint az emlékoszlop felavatására 1908-ban került sor, de egyes források szerint már 1906-ban készen volt. Az Isztambulban élő Karácson Imre 1908. október 15-én járt İzmitben. Thallóczy Lajos utasította, hogy az emlékoszlopon lévő magyar és örmény szöveget fordítsa le törökre, s azt azon helyeztesse el. Karácson a naplójában lemásolta a szöveget magyarul, s hozzátette, hogy azt „törökre fordítom”. Lejegyezte, hogy egy új felirat elhelyezése technikai okokból nem könnyű feladat: „Nehézséget az okoz, hogy a feliratok vastáblára vannak ráöntve, mivel a kő igen kemény s így nekem is vastáblára kell készíttetnem, ha máskép nem lehet. Erre nézve majd jelentést küldök Thallóczyhoz.” Nem tudjuk, hogy a török fordítás elkészült-e, s rákerült-e az emlékoszlopra. Karácson naplójában erről később nem ír.

A Thököly-emlékmű, mint tudjuk, később áldozatául esett a földrengéseknek, valamint az izmiti örmények kálváriáinak és temetőjük felszámolásának. Az 1980–90-es években az izmiti múzeum kőtárában őrizték egy darabját. Az 1999. évi földrengés után azonban ennek nyoma veszett. Csodák csodájára azonban a székesfehérvári Gamauf András ügyvéd 2003 októberében İzmitben egy tengerparti kőtárban a Nemzetközi Vásár területén, hellenisztikus és bizánci töredékek között megtalálta a Thököly-emlékoszlop címeres darabját. A töredéken jól látható volt Magyarország és a Thököly-család címere. Gamauf András a Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulójára emlékezve utazott el feleségével Kocaelibe, İzmitbe, hogy ott a Thököly Imre- és Zrínyi Ilona-emlékhelyeknek utána járjon. Látogatását szerencse kísérte, megtalálta Thököly emlékoszlopának egyik darabját. Ez igen fontos eleme lett az elkövetkező évek magyar kapcsolatainak Kocaeliben.

A Thököly-emlékév (2005) az új izmiti Thököly Imre- és Zrínyi Ilona-kultusz kezdete

Thököly Imre halálának 300. évfordulója alkalmából, 2005-ben F. Tóth Tibor kezdeményezésére a budapesti Magyar–Török Baráti Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia együttesen emléktáblát szeretett volna elhelyezni az İzmiti Nemzetközi Vásár területén lévő kőtárban fellelt emlékoszlop-töredék mellé. Ehhez az isztambuli Magyar Főkonzulátus közbenjárását kérte. A Kocaeli Főpolgármesteri Hivatal azonban Thököly egykori sírhelyének közelében, a SEKA park (ti. bezárt, régi Papírgyár) közelében egy fekete gránitból készült emlékművet állított, amelyen elhelyezték az emlékoszlop-töredéket és a Kocaeli Város Főpolgármesteri Hivatal nevével kiegészített emléktáblát. Az emlékművet İbrahim Karaosmanoğlu főpolgármester és Erdal Ata akkori kormányzó, valamint a helyszínre érkező magyar–török delegáció 2005. szeptember 13-án avatta fel, Thököly Imre halálának 300. évfordulóján. A felállított emlékmű melletti utcát pedig Thököly Imréről nevezték el. A város vezetői már ekkor jelezték, hogy tervezik egy Thököly-emlékház létrehozását is, amely később, 2008-ban meg is valósult. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása Thököly Imréről és Zrínyi Ilonáról 2008. november 13-tól látható İzmitben, amelyet Hiller István magyar és Ertuğrul Günay török kulturális miniszter avatott fel. A múzeumot Kocaeli Nagyváros önkormányzata működteti, igazgatója Halil Zorlu. 2008. december 17-én itt mutatta be először a Magyar–Török Baráti Társaság R. Várkonyi Ágnes könyvét Zrínyi Ilonáról, amely két nyelven jelent meg: Zrínyi Ilona: Európa legbátrabb asszonya – İlona Zrínyi „Avrupa’nın en cesur kadını címmel. R. Várkonyi Ágnes professzor asszony előadást tartott Zrínyi Ilonáról, és köszönetet mondott a híres magyar grófnő emlékének törökországi ápolásáért. F. Tóth Tibor, a Magyar–Török Baráti Társaság alelnöke adta át a Múzeumnak Györfi Sándor szobrász Zrínyi Ilonáról készült bronzreliefjét és testvére, Györfi Lajos Thököly Imréről készült kisplasztikáját.

Az emlékház és múzeum parkjában új emlékmű megépítésére került sor, és itt helyezték el 2008-ban, már végleges helyén a fellelt emlékoszlop-töredéket. A tervek szerint rövid időn belül az egykori Thököly emlékmű másolata is felállításra kerül, az azon volt turulmadárral együtt.

Thököly Imre és Zrínyi Ilona emlékének ápolásában kiemelt hely illeti meg az izmiti Thököly Imre Török–Magyar Baráti Társaságot és annak elnökét, Ertunç Baykal urat. Baykal úr egyetemi feladatai kapcsán került kapcsolatba az 1990-es években Magyarországgal. 1995-ben látogatást tett Budapesten, Székesfehérvárott és más fontosabb magyar városokban. Magyarországi útja során értette meg, hogy Thököly Imre és Zrínyi Ilona, akikről ő izmiti születése okán is hallott, mily fontos személyiségek voltak a magyar történelemben, s mennyire történelmi kapcsok a két nép között. 1998-ban az izmiti-kocaeli történelmi emlékek védelmét felvállaló İzmit Evleri ve Tarihi Yaşatma Derneği-ben (IZEYAP, alapító elnöke Numan Gülşah) előadást tartott Thököly Imre és Zrínyi Ilona törökországi emlékhelyeinek történetéről. Ertunç Baykal ezen az estén sok barátot szerzett ahhoz, hogy az izmiti magyar emlékhelyek kapcsán a városban új gondolkodás kezdődjön. Ettől kezdődően a városban az IZEYAP tartja napirenden a magyar menekültek örökségének ügyét. Baykal úr és barátai az egyik helyi újságból értesültek 2003 októberében arról, hogy Gamauf András megtalálta az egykori Thököly-emlékmű egyik darabját. Kapcsolatba léptek a városi önkormányzattal és a kormányzóval, s nagy szerepük volt abban, hogy Thököly Imre halálának 300. évfordulója 2005. szeptember 13-án méltó ünneplést kapott. Baykal úr és barátai 2006-ban létrehozták a Thököly Imre Török–Magyar Baráti Társaságot. Az alapító tagok a következők voltak: Ertunç Baykal, İbrahim Sarı, İsmail Acar, Mehmet Şen, Numan Gülşah, Meral Özesenen, Ercan Aydin. Ezt követően a társaság fontos kezdeményezője lett a Thököly Imre–Zrínyi Ilona-hagyomány feltárásának és újraépítésének. Ertunç Baykal urat Magyarország köztársasági elnöke fáradozásaiért 2011-ben a köztársasági érdemérem tiszti keresztjével tüntette ki, amelyet Schmitt Pál személyesen adott át Ankarában hivatalos látogatása során.

A „Virágok mezeje” Karatepe faluban

A magyar történetírás és a magyar emlékezet régóta szerette volna tisztázni, hogy hol is volt az a magyar falu, ahol Zrínyi Ilona és Thököly Imre, valamint kíséretük élt. Ehhez 1903-ban Szádeczky-Kardoss Lajos már nagyon közel jutott. A fiatal történészprofesszornak a kereséshez nem csupán Komáromi János naplója adott útmutatást, hanem sokkal inkább egy törökországi, az İzmit és térségét jól ismerő magyar, Donáth Mátyás 1861-ben Thaly Kálmánhoz küldött levele. Donáth Kazıklıban és Iskelében járt a magyarok egykori temetőiben, és ismert magyar gyökerű helyi embereket. Sajnos sok esetben a magyar Thököly-kutatás inkább foglalkozott látványosságokkal, mint részletkérdésekkel. Ezen próbált változtatni Szádeczky-Kardoss Lajos. A helyi viszonyban egy kissé megbízhatatlan helyi magyar, Pap Keresztély, aki Thököly sírjának kihantolásakor is segédkezett 1904 decemberében, volt a tanácsadója. A magyar történész jó úton járt, és el is jutott Karatepére, amelynek lakosai akkoriban többnyire görögök voltak. Papjuk ismert Macar nevű törököket is. Így Szádeczky-Kardoss professzor tulajdonképpen azonosította a „Virágok mezejét” a Szent Illés-hegy – amelyet a helyi törökök Gökdağ-nak neveztek – alatti oromzattal, amely Karatepe falu felett volt található. A magyar kutató az izmiti Milet Hotelben még „Macar” nevű törökökkel is találkozott.

Az egykori magyar falu helyét illetően Ahmed Refik, a modern török történettudomány egyik megalapítója is adott útbaigazítást 1932-ben a Thököly Imrére vonatkozó oszmánli dokumentumok megjelentetésével: Türk hizmetinde Kıral Tököli Imre (1683-1705). A kötetben közzétett 81. számú dokumentumhoz közölt jegyzet fontos forrás a Macar-çiftlik helyének meghatározásában. Ahmed Refik 1912-ben tette közzé a Felaket Seneleri című könyvét, amelyben az 1683 és 1699 közötti Habsburg–török háborúk történetét foglalja össze, s ebben részletesen ír Thököly Imre történelmi szerepéről. Úgy látszik közel állt szívéhez ez a téma, mert az általa megtalált okleveleket 1932-ben latin betűs átírásban is közreadta.

Amit Szádeczky-Kardoss Lajos 1904-ben megtudott, s amit Ahmed Refik 1932-ben közzétett, azt belepte a történelmi por. Gamauf András, akiről már szóltunk, vette száz év után ismét a fáradtságot, hogy az İzmit körüli helyeket végigjárja. Az ő kutatásainak és helyi segítőinek köszönhetően lett ismert, hol is volt a Virágok mezeje, illetve a Thökölyék által lakott majorsági épületek helye. Egyértelművé vált, hogy ezek Karatepe mellett voltak. A Virágok mezején otthagyott, megjelölvén a helyet, egy fatáblát, amelyet Sárvári József székesfehérvári asztalosmester készített. Egy olyan helyen, ahova csak dűlőút vezet, de a környező hegytetők és völgyek történelmi titkokat őriznek. Eredményeiről Gamauf András hazatérte után a Magyar Nemzet 2003. november 22-i számában és a Fejér Megyei Hírlapban számolt be. Ezeket később a Turkinfo elektronikus hírportálon az İzmitben egykoron többször megfordult Adorján Imre kiegészítette. Gamauf András izmiti-karatepei látogatása lett az elindítója a Kocaeli–Székesfehérvár testvérvárosi kapcsolatoknak, amelyről a két város vezetői 2006-ban állapodtak meg, s ezt követően a polgármesterek és városi vezetők többször is találkoztak Kocaeliben vagy Székesfehérvárott.

Karatepe, a kicsi hegyi falu a Kartepe hegyei között, ezekben az években visszakerült a magyarság történelmi emléktérképére. Ez azonban csak akkor lett teljes, amikor a magyarság barátai Kocaeliben, 2006-ban ebben az ügyben is megmozdultak. Miután átnézték a Karatepe és környékére vonatkozó telekkönyvi iratokat, döntöttek. A falu központjában lévő forrásnál 2008. december 16-án a Thököly Imre Török–Magyar Baráti Társaság emlékművet állított fel, amelyen emléktáblát, valamint Thököly Imre és Zrínyi Ilona portréjának domborművét helyezték el, amely Nevzat Atalay kocaelibeli török szobrász munkája. Az ünnepségen jelen volt a Magyar–Török Baráti Társaság küldöttsége Vásáry István elnök (volt isztambuli főkonzul és ankarai nagykövet) és F. Tóth Tibor alelnök vezetésével. Részt vett az eseményen R. Várkonyi Ágnes akadémikus, a Zrínyi Ilona-életrajz szerzője is. A falu központjában a Thököly Imre Török–Magyar Baráti Társaság a következő évben emlékszobát rendezett be. Itt helyezték el dokumentummásolataik gyűjteményét, valamint a Thököly Imre és Zrínyi Ilona nyomában tett kárpát-medencei tanulmányútjaik fényképeit, valamint az azokról közzétett tudósításokat. A település egyik utcáját Thököly Imréről nevezték el. A Thököly Imre Török–Magyar Baráti Társaság 2009 óta minden évben a Karatepében felállított emléktáblánál az ankarai Magyar Nagykövetség és az isztambuli Magyar Főkonzulátus bevonásával megemlékezik február 18-án Zrínyi Ilona, szeptember 13-án pedig Thököly Imre halálának évfordulójáról. Ezt sehol másutt a világban nem teszik, így İzmit és Karatepe a Thököly Imre–Zrínyi Ilona a hagyományőrzés szent helye és központja lett.

A „Virágok mezejének” üzenete F. Tóth Tibor révén eljutott a kortárs magyar építészet legnagyobb alakjához, Makovecz Imréhez, aki rövid idő alatt megtervezte a Thököly Imre–Zrínyi Ilona-emlékkápolna épületét, majd később, amikor a törökök egy többfunkciós kulturális létesítmény építését is felvetették, felkérte Csernyus Lőrinc építészt, hogy nézze meg a helyszínt. A mester és munkatársai Csernyus beszámolója alapján 2010-ben remek tervet készítettek egy emlékhely felállítására, amelyben keveredne a múlt, a jövő és a funkcionalizmus. Ezek a tervek egyelőre csak a szemeket és a szíveket gyönyörködtetik, de idővel – remélem – meg is valósulnak. Ehhez azonban sok pénzre lesz szükség. Régóta egyértelmű, hogy a török állam partner, és a Kocaeli Nagyvárosi Önkormányzat, a Thököly Imre Török–Magyar Baráti Társaság pedig motor ebben a nagyszerű vállalkozásban.

A történelem üzenete
és a magyar–török közös örökség

A budapesti Magyar–Török Baráti Társaság magyar és török nyelvű kiadványban jelentette meg 2006-ban Seres István Thököly Imre és Törökország – Imre Thököly ve Türkiye és 2008-ban, mint azt már említettük, R. Várkonyi Ágnes professzor asszony, akadémikus Zrínyi Ilona „Európa legbátrabb asszonya” – İlona Zrínyi „Avrupa’nın en cesur kadını című könyvét. Kocaelin kívül a szerzők és F. Tóth Tibor szerkesztő részvételével mindkét kötetet bemutatták Isztambulban és Rodostóban is. Az Isztambulban megtartott nagy sikerű könyvbemutatók is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a helyi Goethe Intézet a „European Literature Goes to Turkey / Turkish Literature Goes to Europe” elnevezésű európai uniós program keretében, a budapesti Magyar–Török Baráti Társaság más török nyelvű kiadványával együtt, bemutatta a köteteket Törökország nagyobb városaiban, Európa 2010-es kulturális fővárosaiban, a balkáni országok fővárosaiban és Brüsszelben is.

Seres István könyve Thököly Imréről remek összefoglalás. Törökül az első és egyetlen munka az oszmán-török történelemnek is részét képező Thököly Imre kalandos életéről és politikájáról. E sorok írója külön köszönettel is tartozik Seres Istvánnak azért, hogy tanulmányát gondosan átolvasta, és ahhoz fontos kiegészítéseket tett. R. Várkonyi Ágnes akadémikus munkája Zrínyi Ilonáról hiánypótló alkotás a magyar történetírásban. Örvendetes, hogy a könyv kétnyelvű kiadásban látott napvilágot. A kötet nemcsak a török, hanem a magyar olvasóknak is újszerű, mivel új megvilágításba helyezi a 17. század végének eseményeit, és bemutatja, hogy egy történelmi nagyság (Zrínyi Péter) leánya, két történelmi személyiség felesége (I. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre) és egy magyar szabadságharcos (II. Rákóczi Ferenc) anyja miként élte meg a történelmet: volt idő, amikor fényben és pompában, s volt idő, amikor vesztesként, emelt fővel kellett bírnia a megaláztatásokat. Nagy öröm Zrínyi Ilona minden tisztelőjének, hogy R. Várkonyi Ágnes professzor asszony könyve 2011-ben Zágrábban horvátul is megjelent, s életútjának üzenete visszatér szülőföldjére is: Jelena Zrinski, najhrabrija žena Europe. Írásomban mindkét könyvre támaszkodtam, nekem is, miként minden magyar történésznek és érdeklődőnek, vezetőül szolgáltak.

A Thököly Imre emlékével kapcsolatos emlékhelyek száma Kocaeliben 2013. június 20-án tovább gyarapodott. Németh Zsolt külügyi államtitkár avatta fel Gölcükben, a tengerparton a magyar bujdosók emlékoszlopát. A helyi hagyomány szerint a magyar menekültek közül többen 1706 után is a településen maradtak. Törökké vált magyarokként őrizték tovább Thököly Imre és Zrínyi Ilona emlékvilágát. Ezen a napon megkezdte munkáját Kocaeliben a Magyar Tiszteletbeli Konzulátus, amelynek egyik feladata a közös történelmi örökség ápolása és ismertté tétele. Tiszteletbeli konzulunk Alpaslan Kaya úr, közismert helyi üzletember.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Ertunç Baykalnak és a társaság minden tagjának azért az áldozatos munkáért, amelyet Thököly Imre és Zrínyi Ilona törökországi örökségének megőrzése érdekében tesznek. Biztos vagyok abban, hogy ha a közös ügynek nem lennének ilyen elkötelezett támogatói, akkor minden magyar erőfeszítés ellenére sem lehetnénk ilyen büszkék az izmiti Thököly–Zrínyi-kultuszra. Kifejezem köszönetemet F. Tóth Tibornak a Thököly Imre és Zrínyi Ilona hagyomány megőrzése és újjáélesztése érdekében tett fáradozásaiért.
 

Kulcsszavak: Thököly Imre, Zrínyi Ilona, Thököly Imre és Zrínyi Ilona emléke Törökországban, Komáromi János Thököly titkára, Thököly Imre Török–Magyar Baráti Társaság, Kocaeli, „Virágok mezeje” Törökországban, Karatepe, Makovecz Imre, Magyar–Török Baráti Társaság, Budapest, törökországi magyar emigráció