Az orvostörténelem
egyetemi oktatásának kezdete

A 18. század végétől kialakultak az orvostörténelem oktatásának egyetemi központjai. Az orvostörténelmet rendkívüli tárgyként elsőnek a Párizsi Egyetemen vezették be (1795), amire itáliai és német területen csak a 19. század első felében került sor (Firenze 1806, Nápoly 1814, Padova 1815, Pisa 1841 stb.), de ez nem jelentette még orvostörténeti tanszékek megszervezését. A nyugat-európai egyetemeken kívül Moszkvában 1826-ban, Bécsben 1850-ben, Pesten 1836-ban iktatták be az orvostörténelmet rendkívüli tárgyként az egyetemi tanrendbe. A krakkói egyetemen már 1809-től kötelező tárgy lett az orvostörténelem, a tárgy tanszéke az anatómiai intézethez tartozott. A nemzeti függetlenség elvesztése után Krakkóba összpontosult a lengyel függetlenségi mozgalom, amelynek szellemi központja az egyetem lett. Ez a helyzet ösztönzőleg hatott a nemzeti és az egyetemes orvostörténelem művelésére (Győry, 1935).

A 19. század orvostörténeti kutatásai már a nemzeti vonatkozások feltárására összpontosítottak. Sorra születtek – főleg a század utolsó harmadában – azok a szintézisre törekvő feldolgozások, amelyek az általános vonatkozások mellett jelentős helyet biztosítottak a nemzeti orvostörténelemnek is. (Kapronczay, 1977) Sajnos sok helyen az orvostörténelem oktatása erősen kötődött egy-egy kiemelkedő előadóhoz (például Breslauban Heinrich Haeserhez, Berlinben August Hirschhez), akiknek halála után vagy megszűnt az orvostörténelem előadása, vagy más formában folytatódott: például kötelezőből rendkívüli tantárgy lett. Ebből jelentett kiutat a magántanári rendszer bevezetése – például a pesti egyetemen –, így az orvostörténelem a szabadon választott tárgyak közé került.

Az orvostörténelem oktatása hazánkban

Az orvostörténelem művelésének gondolata nem volt idegen a pesti egyetem orvosi karán a 18. sz. végén sem, hiszen Trnka Vencel (bár nem volt az orvostörténelem előadója) több mint tíz ilyen tárgyú munkát írt, s ez a szemlélet kortársaitól sem volt idegen. Az élettan professzora, Prandt Ádám nevezetes munkája – Historia materiae medicae – erősen orvostörténeti ágyazottságban adta elő tananyagát. Schoretisch Mihály a gyakorlati orvostant ugyancsak számos orvostörténeti példával illusztrálta, de Trnka Vencel (1737–1791) és Plenk Jakab, minden nyomtatásban megjelent munkájukban a témát adó gondolatkört történeti visszapillantásban tárgyalta. A magyar egyetem orvosi karán az első olyan javaslat, amely az orvostörténelem bevezetését célozta, 1803-ban született meg. Az orvosi kar reformját előkészítő regnicolaris bizottság 1803. május 17-én a következőket foglalta jegyzőkönyvbe: „A pesti egyetemről kikerült orvosok nincsenek megfelelően kiképezve, így az öt esztendős kiképzési idő nem elegendő.” Az oktatás idejét hat esztendőre kívánták felemelni, és az első év tananyagába kívánták beiktatni az orvosi enciklopédiát, a hatodikba pedig az orvosi bölcselet története (Succinta historia medicinae philosophica) című tantárgyat. A pártolólag felterjesztett javaslatot nem fogadták el, az 1804. augusztus 11-én kelt királyi leirat a javaslatot elvetette. (Ebben az időben javasolták Krakkóban és Bécsben is az orvostörténeti tanszék felállítását, amely javaslatok meg is valósultak.) (Győry, 1936)

Több mint két évtizedig nem történt semmi, csak azután, az 1827. évi VIII. törvénycikk értelmében rendeltek ki különbizottságot az egyetemi oktatás reformjának előkészítésére, amelynek javaslati anyagát az egyes karok maguk dolgozták ki. Lenhossék Mihály karigazgató hetvenoldalas tervezetet készített, amelyben szerepelt, hogy az első évben rendes tantárgyként oktassák a Historia pragmatica cum literatura medica című tantárgyat is, amit fizetés ellenében rendes tanárnak kell előadni. A javaslat még 1834-ben is az előkészítő bizottságnál hevert, és végül soha nem került az országgyűlés előtt megvitatásra. (Győry, 1935)

Az orvostörténelem oktatásának kezdete azonban az 1830-as évek közepén megoldódott: a rendkívüli tanári rendszer bevezetésére hivatkozva 1935 júliusában Schöpf-Merei Ágoston olyan kérelemmel fordult az orvosi karhoz, hogy részére díjazás nélkül engedélyezzék az oknyomozó orvos- és sebészettörténelem oktatását. A kérelemhez csatolta tantervét, amely jól tükrözte orvostörténeti jártasságát és szemléletét. A következőkben a beadvány, illetve mellékleteinek szövegét idézzük, az eredeti iratok a Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltárban találhatók.

„Ha az oknyomozó orvos- és sebészettörténeti tanítása megvalósulna, egy tanulmányi évben hetenként néhány óra ráfordításával elvégezhető lenne anélkül, hogy semmi tanulmányozására szükséges anyagot nem hagynánk figyelmen kívül.

Alulírott a nyilvános renkivüli [így]órák tartásában a tudományszakot illetően az alábbi elvállalandó és megvalósítandó tervezetet terjesztem elő alázatosan.

Bevezetésként ki kell fejtenünk azokat az érveket, amelyek ennek a stúdiumnak nagy fontosságát, hasznát, jelentőségét stb. bizonyítják és világítják meg az üdvös orvostudományban. Ezt követi az orvos- és sebésztörténet fő forrásainak ismertetése. Ennek Sprengel és Hecker művei adnak alapot. Miután az ókor orvos- és sebésztörténetének kezdeteiről beszélünk, a hippokratészi időszak történetének tárgyalása következik. Voltaképpen az igazi orvostudomány, a pontos megfigyelésre és tapasztalatokra támaszkodó tudomány vele indult meg.

Ezután rátérünk a jeles iskolák tárgyalására, amelyek Hippokratész idejétől kezdve egészen korunkig működtek, megvilágítják az idők folyamán alkotott és elterjedt orvosi elveket és elméleteket, hogy nyilvánvaló legyen, miben gazdagították és szilárdították meg az igaz és helyes elméleti és gyakorlati orvoslást, és milyen jellegzetességek térnek vissza benne.

Történelmi látásmóddal meg kell emlékeznünk, hogy a segédtudományok a filozófia, a fizika, a kémia, a mineralógia, a zoológia, a botanika, az emberi test anatómiája, az összehasonlító és patológiai anatómia, a fiziológia és patológia megteremtésében és magában az orvosi és sebészi terápiában, egy-egy időszakban mennyi és milyen hatást gyakorolnak. Azt is ismernünk kell, milyen találmányok születtek, amelyek a gyakorlatban beváltak vagy nem váltak be, mégpedig a pharmakológiában, a gyakorlati orvoslásban és sebészetben, a sebészeti műtétekben, a szülészetben, a szemészetben, a fogászatban, az állatorvoslásban és a törvényszéki orvostanban. Tudnunk kell, hogy az egyes időszakokban milyen járványok dúltak a földön, és mit állapítottak meg napjainkban, a tapasztalatok segítségével azoknak okairól, felismeréséről és gyógyításukról.

De az is tudnunk kell, milyen betegségek voltak hajdan, amelyekkel ma már nem kell bajlódnunk, és milyen újabbak keletkeztek. Végül azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a testi és fizikai megbetegedések milyen megnyilvánulásait ismerik most jobban, melyekben nem ismerik az okait, megelőzését és gyógyítását. Világosan kell látnunk, hogy mi vár megvalósulásra, hogy az orvostudomány magasabb színvonalra jusson.

Ilyen módszeres tárgyalásokkal kell összekapcsolnunk az orvosi és sebészi irodalmat, hogy a hallgatókban bármely kor újabb, kiemelkedő, igazinak tartott és hasznosnak bizonyult művei mélyen nyomot hagyjanak…” (Kapronczay, 1978)

Lenhossék Mihály kari igazgató, országos főorvos Schöpf-Merei pályázatát 1835. augusztus 9-én pártolólag terjesztette fel az uralkodóhoz: „Az oknyomozó orvos- és sebésztörténet nagy fontosságú tudományág. Magába foglalja nemcsak az üdvös gyógyítás tudománya sorsának történeti áttekintését az ókortól egészen napjainkig, különböző orvosi iskolákat. Nézetek és idők folyamán keletkezett sokféle vélemények felsorolását, hanem egyúttal mindent a bírálat mérlegére tesz azzal a céllal, hogy lássák egyes írók és tudós testületek más-más korban milyen elméleteket alkottak, ezeket a gyakorlat és tapasztalás szentesítette, miben járultak hozzá az igaz és határozott tudomány megteremtéséhez és a gyógyítás nagyobb sikeréhez. De azt is vizsgálja, hogy tértek el a helyes úttól, és miképpen gátolták az ésszerű orvostudomány fejlődését. Arra is törekszik az oknyomozó orvos- és sebészettörténet, hogy ítéletet mondjon az időről időre született, tudományunkat értékelő felfedezésekről és a különböző betegségek sokféle megnyilvánulásainak gyógyítására ajánlott módszereiről. […] Mindezekből következik, hogy az egyetemi ifjúság az orvos- és sebészettörténet tanulmányozásával arra fog jutni, hogy az ily módon szerzett ismeretekkel felszerelve, el tudja választani az igazat és a biztost a hamistól és a bizonytalantól, választani tud a helyes és a helytelen között. Az orvos- és sebészettörténet ily módon megismerő tanulók az egész orvoslás fejlődését módszeresen látva, meggyőződhetnek arról, hogy az orvoslás üdvöt teremtő művészetében egyetlen biztos, járható, a természet megfigyelése folytán kijelölt és a tapasztalat nyomán vezető út van. Erről talán soha nem fognak letérni, a káros áltudományokat pedig, melyekből elég sok van korunkban, meg fogják vetni…” (Győry, 1936)

Az uralkodó Schöpf-Merei Ágostont kinevezte az orvostörténelem rendkívüli tanárává, aki 1835 őszén meghirdette előadásait a hallgatóknak. Még ugyanennek az évnek a végén a gyermek- és női betegségek témájú tantárgy előadására is engedélyt kért, amit az egyetem elutasított. Sajnos Schöpf-Merei – nyolcévi előadói tanári működés után – 1843-ban lemondott az orvostörténelem rendkívüli tanári tisztségéről, annak ellenére, hogy a tanári kar – tekintettel addigi tevékenységére és az orvostörténelem mint tantárgy érdekében – nem fogadta el beadványát, önként abbahagyta az előadások megtartását.

Schöpf-Merei Ágostont az orvostörténelem oktatása hazai úttörőjének kell tekintenünk. Előadásait az orvos- és sebészhallgatóknak, valamint a már diplomás orvosoknak egyaránt meghirdette. Az 1836/1937. évi tanévre öt medikus, négy végzett orvos és tizenegy sebésznövendék jelentkezett, ami csekélynek mondható az orvosi kar hallgatói létszámához képest. Erről így írt feljegyzéseiben:

„Ekkora volt kicsi nyájam, amelyet amennyire csak tudtam, magam köré gyűjtöttem és összetartottam. Ha a történetnek csak rövid vázlatát adtam elő összeszorítva a tanév keretében, heti két-két nyilvános órában, a fáradozás ugyan kisebb, de a hallgatók számára szerfelett a száraz és unalmas tantárgy miatt a kitartás könnyen vált még kisebbé, mint az én fáradozásom. Azért is osztottam be így a dolgokat: a nyilvános előadásokon csak kevés komoly és bölcseleti dolgot adtam elő és minél több olyant, ami a fülnek kellemes, de mégsem haszontalan. Otthon ellenben hétfőn, szerdán és pénteken délután 3-5-ig kettőnek-kettőnek diktáltam a tudományos rendszert. A keddi napokon eredetiben szoktam felolvasni a régiekből és a klasszikusokból a kiválóbb helyeket és így fogom folytatni. Minden erőből arra fogok törekedni, hogy közelebb juthassanak a dolog méltó voltában…” (Kapronczay, 2004b, 55.)

Schöpf-Merei Ágoston orvostörténeti tankönyvet nem írt, de 1835-ben Schöpf Auguszt név alatt Pesten kiadta az Orvosi rendszerek-, gyógymódok-, s néhány rokon tantárgyról című egyetlen orvostörténeti témájú könyvét. Ebben modern orvosi ismereteire támaszkodva foglalja össze a 18. század első felétől a medicina fejlődését, részletesen ismertetve a német, a francia, az itáliai és más nemzetek orvostörténeti értékeléseit. Ugyancsak kitért a kora divatos orvosi irányzatainak (a magnetizmusnak, a broussaismusnak, a homeopátiának) ó- és kora középkori gyökereire, értékelve „eredményeiket”, kifejezve saját kételyeit is. Olvasmányos stílusban megírt, kiváló irodalmi forrásokra hivatkozó könyve páratlan a kor magyar orvostörténeti szakirodalmában, bár csak az elmúlt száz év történéseit vázolta fel.

Schöpf-Merei távozása után Stáhly Ignác 1845. február 2-án, a kari ülésen kiemelte „az oknyomozó orvostani történet előadásának fontosságát az orvos-sebészi hallgatókra nézve”, majd a két pályázóval kapcsolatban (Stockinger Tamás és Wagner János) megjegyezte, hogy „egyikük sem felelt meg egészen a pályázatnak, de a tantárgy életben tartása a legfontosabb. Stáhly a pályázókról elismerően nyilatkozott, és az első helyen Stockingert Tamást javasolta. Javaslatát a Helytartótanács ajánlásával a császár is elfogadta, és 1845. július 1-vel engedélyezte Stockinger Tamásnak, hogy a pragmatikus orvos- és sebésztudomány történetéből rendkívüli tanári minőségben, díjtalan előadásokat tartson (Győry, 1936).

Stockinger Tamás két fő érdeklődési kört határozott meg az orvostörténelem területén: az általános ismereteket és a sebészeti eszközök történetét. Ezt jelöli meg 1845. október 27-én tartott székfoglaló előadásában. Több mint húsz évvel később jelentette meg nyomtatásban munkásságának fő összefoglalását Útmutatás a sebészi műszerek elemzésére és bírálatára címmel. Orvostörténeti előadásait csak három évig tartotta, ez után a sebészeti tanszék helyettes tanárává nevezték ki, de orvostörténeti kutatásaihoz ezután sem lett hűtlen.

1848 áprilisában azon az orvoskari értekezleten, amelyen Balassa János karigazgatóvá történt kinevezését jelentették be, a tanszabadság biztosítására irányuló olyan indítvány is elhangozott, hogy töröljék el az orvostörténelem rendszeres oktatását. Ekkor emelkedett az egyetem hallgatói közül szóra Korányi Frigyes és Markusovszky Lajos. Korányi visszaemlékezéséből Markusovszky felszólalását így rögzítették: „s midőn felszólalását bevégezte, egy perces mély csend következett, amelyet Balassa szakított meg azon kijelentésével, hogy azt hiszi, ezen kifejtés után senki sem fog kételkedni a historia medica fontosságáról. Talán nem tévedek, ha azt hiszem, Markusovszky jelentőségének a szélesebb körök előtti elismerése ezen fellépése által lett bevezetve.”

1848. április 12-én a tanári kar az oktatás reformjával kapcsolatban a következőket terjesztette fel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak: „Igaz, a reformjavaslat kari vitáján többen az orvostörténelem oktatása ellen voltak, de a tantestület többsége teljes mértékben kiállt annak szükségessége mellett.” Sajnos a reformtervezet teljes szövege – így az orvostörténelmi tanszék felállítására vonatkozó részek – a szabadságharc eseményei következtében nem valósultak meg, az iratok részben meg is semmisültek (Győry, 1936).

A Schöpf-Merei Ágoston és Stockinger Tamás rendkívüli tanársága idején született húsz orvostörténeti témájú disszertáció közül kiemelkedik Lósy Pálnak (1839) az orvostudomány korszakairól, Elsaas Náthánnak és Détsényi Lipótnak (1838, 1847) a zsidók orvosi ismereteiről írott munkái. Ide sorolható Cornides Pálnak (1816–1902) a keleti dögvészről (1846), Adler Hermannak Paracelsusról, Hauke Antalnak a 19. század orvostudományáról szóló értekezése is. A változatos témaválasztás mellett rendkívül tanulságos a hallgatók által felhasznált irodalom is, amely egyben tükrözi a kötelezőként előírt könyveket, feldolgozásokat.

A hazai orvostörténeti oktatás
a 19–20. században

A szabadságharc bukása után a pesti orvosi karon szünetelt az orvostörténelem bármilyen formában történő oktatása, annak ellenére, hogy a bécsi orvosi karon éppen ez az időszak az orvostörténelem meggyökerezésének korszaka. Az

orvostörténelem gondolata részben az Orvosegyesület tudományos üléseinek, részben az Orvosi Hetilap és a Gyógyászat lapok, és az 1860-as évektől a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűléseinek témája. Igaz, a bécsi egyetem orvosi karán bevezetett magántanári intézmény hatással volt a pesti egyetem orvosi karára is, több olyan tantárgyat, ami nem szerepelt a szigorlati vagy vizsgarendben, egyetemi magántanárok adtak elő valóban szabadon választott formában. Ilyen volt az elmegyógyászat, a gyermekgyógyászat stb. Az 1875. évi új szigorlati rendben, a 23. §. szerint csak az a hallgató bocsátható orvosdoktori szigorlatra, aki tíz félév közben általános kórtanból vagy orvostörténelemből egy félévet lehallgatott, és vizsgát is tett e tárgyból. A kar 1877-ben magántanárai közé fogadta id. Purjesz Zsigmondot az ókori orvostörténelem tárgyköréből, akinek munkáját 1884-től évi 600 forinttal díjazták. Purjesz 1896-ig, haláláig tanította az orvostörténelmet a budapesti orvosi karon. Megmaradt pályázati anyagából kitűnik, hogy elődeihez hasonlóan sorra vette az ókori népek (egyiptomiak, kínaiak, indiaiak, görög-rómaiak ) orvosi ismereteit, az ókori orvosi iskolákat, de kitekintéssel volt a zsidókra és a keresztény orvosok munkásságára is. Az Országos Széchényi Könyvtárban sokáig őrizték jegyzetének egy példányát, de az évek alatt erősen megrongálódott (Kapronczay Ká. – Kapronczay Ka., 2005).

Purjesz halála után ismét hat esztendeig szünetelt az orvostörténelem oktatása, majd 1900. december 15-én Győry Tibor kérte magántanári elismerését az orvostörténelem tárgyköréből. Kérelmével együtt benyújtotta tantervét heti három órában – két féléven át – az elsőévesek számára, az elméleti előadások mellett olyan foglalkozásokat is tervezett, ahol ritka könyveket, műszereket és iratokat is bemutatott volna. Győry magántanári habilitációjára csak 1902-ben került sor, később rendkívüli, majd rendes tanárként az első és negyedéves hallgatóknak adta elő az orvostörténelmet. Egész egyetemi pályafutása alatt mintegy 746 előadást tartott, hallgatóinak száma állandóan 40–60 fő között mozgott. Itt kell megjegyeznünk, hogy 1905-től Győry az Állatorvosi Főiskolán az állatorvoslás történetét is előadta, míg az orvosi karon 1918-ban címzetes, 1926-ban rendkívüli és 1936-ban rendes tanári címet nyert (Daday, 1938).

Éppen az orvostörténelem oktatásának fontossága miatt 1906 októberében Bókay Árpád indítványozta a budapesti egyetem orvosi karának a rendkívüli orvostörténelmi tanszék megszervezését és egyben az állami költségvetésbe történő beiktatását is. A javaslatot a tanári kar pártolólag felterjesztette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, de a költségvetési vita során Sághy Gyula képviselő tiltakozott ellene (1911. dec. 15.). Ennek hatására Bókay Árpád visszavonta javaslatát. Igaz, a minisztérium továbbra is támogatta az orvosi kar javaslatát, s a Főrendiházban Korányi Frigyes is pártoló beszédet mondott. Ennek ellenére törölték az állami költségvetésből az orvostörténeti tanszék felállítását, majd később – az első világháború előtt és után – sem történt lényeges intézkedés. Továbbra is díjazás nélkül működő magántanári intézmény biztosította az orvostörténelem oktatását az egyetemi orvosképzésben, bár 1925 áprilisában Grósz Emil javasolta az orvostörténelem magántanárának anyagi támogatását. Ezzel kapcsolatban a hallgatók figyelmébe ajánlotta a tárgyat, mint lényegesen fontos tanulmányt. Sajnos az orvostörténelem továbbra is az „ajánlott” tárgyak között szerepelt, amit az első és a negyedéves hallgatók tantervébe iktattak be. Az ajánlás nem jelentett közömbösséget (Győry, 1936).

1930-ban Herczeg Árpádot habilitálták az újkori orvostörténelem magántanárává, így ettől kezdve Győryvel megosztva – az elsőéveseknek Győry, a negyedéveseknek Herczeg – adta elő a tárgyat. A harmincas években átlagosan az orvostörténelmet hallgatók száma száz fő volt, de volt olyan év is, amikor összesen 346 jelentkezővel rendelkeztek. Győry halála után egy ideig, 1940-ig Herczeg egyedül látta el mindkét évfolyamon az orvostörténelem oktatását, de ebben az évben Korbuly György habilitálásával az orvostörténelemnek ismét két tanára lett a budapesti orvosi karon. Ezzel egyidőben a szegedi és a debreceni egyetemen is intézkedés történt az orvostörténelem magántanári előadására: Szegeden Bálint Nagy István (1930), majd halála után Daday András (1932-től), Debrecenben (1943-tól) Diósadi Elekes György nyert az orvostörténelemből magántanári fokozatot. Az utóbbi nevéhez fűződik a debreceni Orvos- Gyógyszerészeti Lap orvostörténeti rovatának megszervezése is (Kapronczay Ká. – Kapronczay Ka., 2005).

Érdekes megjegyezni, hogy olyan kiváló orvostörténészek, mint Fekete Lajos, Mayer Kolos Ferenc (1936-ban kivándorolt az Egyesült Államokba), Magyary Kossa Gyula nem nyert az orvostörténelem tárgyköréből magántanári fokozatot, igaz Magyary Kossa Gyula a gyógyszerészeti méregtanból lett rendkívüli egyetemi tanár és akadémikus.

Külön kell szólnunk a kolozsvári egyetemről, amely 1940–1945 között az egyetlen magyar egyetem, ahol orvostörténeti tanszék működött, az intézet élén Berda Károly és Daday András álltak. A kolozsvári orvostörténeti intézet a korábbi román egyetem (1920–1940) tanszékének volt a folytatása, amit igen helyes intézkedéssel nem szüntettek meg, sőt Valeriu Bologa kinevezett rendkívüli tanár is maradt eredeti tisztségében.

Kísérletek az orvostörténelem
egyetemi oktatásának visszaállítására

A második világháború után sajnos mind a négy magyar orvosi karon felfüggesztették az orvostörténelem oktatását, illetve semmilyen formában nem vették be az oktatási rendbe. A tárgyat a marxista-leninista, illetve a dialektikus marxizmus szempontjából „átgondolásra” ítélték, így az 1960-as évek végéig nem is tárgyalták. Azt viszont nem akadályozták, hogy az egyes szaktárgyak bevezetéseként ne foglalkozzanak az adott témakör orvostörténeti vonatkozásaival.

Az 1950-es években, az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása, az orvostörténeti társasági élet új formáinak körvonalazása idején, 1955-ben megalakult az MTA Orvostörténeti Bizottsága Haranghy László elnökletével, amely foglalkozott az orvostörténelem újbóli bevezetésének kérdésével az orvosképzésben. A kérdéssel foglalkozó munkacsoportot Szodoray Lajos egyetemi tanár vezette, aki a debreceni orvosegyetemen szorgalmazta az orvostörténelem bevezetését, a diák önképzőkörökben és egyetemi klubokban rendszeresen szervezett orvostörténeti előadásokat, vállalta Debrecen orvostörténeti emlékeinek gondozását. Az 1950-es évek közepétől folyamatosan szerepelt az orvostörténelem oktatásának kérdése az orvosképzés problémái között, aminek furcsasága, hogy a szocialista országok orvosegyetemein – a mintának tekintett szovjet orvosképzést követve – a kötelező szigorlati tárgyak között szerepelt az orvostörténelem. Nálunk ellentétes dolgok történtek. A Szodoray Lajos vezette munkabizottság – elsősorban Szodoray alapos beszámolója nyomán – javasolta az orvostörténelem bevezetését az egyetemi orvosképzésbe. A bizottság tagjai külön-külön is készítettek írásos anyagot, egy részük a régi formák visszavezetését indítványozta, de hangsúlyt kívántak fektetni a modern orvosi iskolákra, az orvosképzés történetére. Ezt a tantárgyat legalább kollokviumi tárgyként kívánta a harmadik tanév első vagy második félévébe beiktatni.

A marxista nézetet követők az orvostörténelmet az orvosi gondolkodás fejlődését illusztráló példaanyagként az ideológiai tárgyak közé kívánták sorolni – például a dialektikus materializmus tananyagába beépítve. A középkori orvosi gyakorlat ismeretanyagát az ateizmus történetébe a babonák, a hiszékenység elítélésének dokumentálására és illusztrálására akarták beiktatni. Ezt a nézetet a baloldaliként ismert Bencze József mereven elutasította. A belső nézetkülönbség ellenére az MTA Orvostörténeti Bizottsága – az MTA elnökének kísérő levelével – az egészségügyi miniszterhez fordult az orvostörténelem kötelező tantárgyként történő bevezetése érdekében (SOL Orvostörténeti Szakcsoport). A javaslatot a minisztérium elutasította, bár engedélyezte a témában járatos és tudományos fokozattal rendelkező egyetemi oktatóknak, hogy orvostörténeti szemináriumokat tartsanak. A vizsgakötelezettség nélkül meghirdetett előadások látogatása nem volt előírás, és csak a napi kötelező foglalkozások után lehetett őket megtartani. Így hirdetett meg Regöly Mérei Gyula 1958-tól orvostörténeti előadásokat az anatómiai intézetben, Halmai János a Gyógynövény és Drogismeretei Tanszéken, valamint Huszár György a fogorvosi karon.

Az MTA Orvostörténeti Bizottságának tehetetlenségét bizonyítja, hogy míg meddő vitákat vívott egyetemi és minisztériumi szinteken, az egészségügyi szakiskolákban bevezették az orvostörténelmet, így az egészségügyi szakdolgozók „középrétege” valóban jó orvostörténeti ismeretekkel rendelkezett. Ennek volt köszönhető, hogy az 1970-es évek közepén minden ellenállás és „óraszámvita” nélkül bevezették az orvostörténelmet a felsőfokú egészségügyi szak- és továbbképzésbe.

Gondot jelentett, hogy az MTA tudományos minősítési rendszerében (1950) nem szerepelt az orvostörténelem, amit 1955-ben úgy korrigáltak, hogy több volt egyetemi magántanárnak (Daday András, Gortvay György) megítélték a „kandidátusi fokozatot”, illetve más szakterületen fokozatot elért és orvostörténelemmel is foglalkozó szakembereket választottak be akadémiai bizottságokba. Sajnos az orvostörténelem oktatásának bevezetését mindig csak a Budapesti Orvostudományi Egyetemmel kapcsolatban képzelték el, a vidéki orvosi karokon csak egyedül Szodoray Lajos professzor élt a „tekintélyéből” fakadó lehetőségekkel (SOL Orvostörténeti Szakcsoport). Az 1960-as évek végén Zalányi Sámuel a szegedi orvostudományi egyetem egészségügyi szervezési intézetben foglalkozott orvostörténelemmel, de csak a 19/20. század közegészségügyének történetét adta ki könyv formában. Ettől függetlenül az orvostörténelem gondolata nem állt távol orvosi egyetemeinktől: 1965-ben, a Semmelweis-év kapcsán a Budapesti Orvostudományi Egyetem a Magyar Tudományos Akadémiával közösen ünnepi hetet rendezett, illetve 1969-ben a nagyszombati egyetem orvosi karának alapítási évfordulóján ugyancsak ünnepi egyetemi ülésekkel és emlékkiállítással tisztelgett. Szinte hagyománnyá vált, hogy a nagy magyar orvosok emléke előtt emlékkötetekkel tisztelegtek egyetemeink, egy, a magyar orvostudomány kiválóságainak életútját és szakmai tevékenységét bemutató könyvsorozat is napvilágot látott.

A Magyar Orvostörténelmi Társaság az 1970-es évek közepétől, főleg a sikeres budapesti XXIV. Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszus után (1974) szakbizottságot hívott életre a hazai egyetemi orvostörténeti oktatás helyzetéről, lehetőségeiről, és szakmai programot dolgozott ki az oktatás megszervezésére. Indítványát átadta az orvosképzést felügyelő egészségügyi miniszternek és a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. Talán ennek is köszönhető, hogy a négy hazai orvosegyetem rektori tanácsa foglalkozott az orvostörténelem oktatásának kérdésével, bár a döntést későbbre halasztotta. Gondot jelentett, hogy a tárgy oktatására még (vagy már!) nem állt rendelkezésre megfelelő számú képzett, tudományos fokozattal rendelkező oktató, nem tudtak dönteni arról, hogy kötelező vagy szabadon választott tárgyként emeljék be a képzésbe. Az biztos, hogy az ekkor szervezett egészségügyi főiskolák követelményrendszerében szerepelt az orvostörténelem (ápolástörténet), annál is inkább, hiszen a középfokú egészségügyi szakemberképzésben (egészségügyi technikumok, ápolónőképzők stb.) az 1950-es évektől volt orvostörténelem. A Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Kar Egészségügyi Szervezés Tanszéken 1981-ben szabadon választott tárgyként bevezették az orvostörténelmet, egyben kinevezték Schultheisz Emilt az orvostörténelem egyetemi tanárának. Schultheisz Emil 1985-ig, miniszteri megbízatásának lejártáig, csak előadásokat tartott, majd 1986-tól az orvostörténelmet befogadó intézete az Egészségügyi szervezés és Orvostörténeti tanszék nevet vette fel. Ekkor került az intézetbe docensi beosztásban Birtalan Győző, akivel együtt tankönyvet is írt. Fokozatosan újabb fiatal munkatársakat vontak be az orvostörténelem oktatásába, az orvostörténeti csoport hamarosan már nyolc munkatárssal rendelkezett. 1990-ben a tanszék felvette az Orvostörténeti Intézet nevet, amit 1996-ban a rektori tanács megszüntetett, a tantárgyat az akkor alapított Közegészségtani Intézethez sorolták be, ahol az orvostörténelemnek – a Közegészségtan című tárgyon belül – félévenként négy előadásnyi lehetőséget biztosítottak. Az idegen nyelvű képzésen belül az orvostörténelem oktatása zavartalanul folyt. Tompa Anna professzor, a Közegészségtani Intézet új igazgatója, 2002-ben az orvostörténelmet szabadon választott, félévente ismétlődő tárgyként vezetette vissza, amely 2006-tól a magyar egészségügy története, 2011-től a magyar gyógyszerészettörténet című tárggyal bővült. Az intézeten belül orvostörténeti munkacsoport alakult, amely gondoskodik az orvos- gyógyszerészet-történet oktatásáról, a doktori programok biztosításáról.

A Debreceni Egyetem általános orvosi karán 1992-től – előbb szabadon választott, majd 1998-tól – az első évfolyam első félévében – vizsgaköteles tárgyként adják elő az orvostörténelmet. Sajnos Pécsett és Szegeden csak a főiskolai karokon létezik rendszeres orvostörténeti képzés, az orvosi karon csak szabadon választott szeminárium van. Sajnos itt is utánpótlási gondok nehezítik a rendszeres oktatás kialakítását.
 

Kulcsszavak: orvostörténelem, egyetemi oktatás, pesti orvosi kar, Schöpf-Merei Ágoston, Győry Tibor, magántanári rendszer, vita az oktatás formájáról, Szodoray Lajos
 

IRODALOM

Daday András (1938): Győry Tibor, az orvostörténész 1868–1938. Orvosképzés. 27, 2,

Gortvay György (1953): A legujabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. Akadémiai, Budapest

Győry Tibor (1935): Az orvostörténelem helyzete. Orvosképzés.

Győry Tibor (1936): Az orvostudományi kar története. Egyetemi Nyomda, Budapest

Kapronczay Károly (2010): Az orvostörténelem századai. Semmelweis, Budapest

Kapronczay Károly (2004a): Közép-Európa orvosképzése. OPK, Budapest

Kapronczay Károly (szerk.) (2004b): Schöpf-Merei Ágoston (1804–1858). Semmelweis, Budapest

Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin (2005): Az orvostörténelem Magyarországon. OPK, Budapest

Majer Kolozs Ferenc (1988): Az orvostudomány története. Téka, Budapest

Schultheisz Emil (2003): Az európai orvosi oktatás történetéből. MATI-SOMKL, Piliscsaba–Budapest

Schultheisz Emil (1996): Az orvoslás kultúrtörténetéből. MATI-SOMKL, Piliscsaba–Budapest

Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár Orvostörténeti Szakcsoport levéltára.

Spielmann József (1980): Az orvostudomány története. Marosvásárhely