Bevezetés

Ez a tanulmány a Magyarország területén az őskorban e témakörben végzett archaeogenetikai kutatásokra koncentráló, a Magyar Tudományban (Horváth, 2014) megjelent munka szerves folytatásának tekinthető. Célja, hogy a hagyományos régészeti kutatások oldaláról közelítse meg a kérdéskört, összegezve az e téren elért eredményeket.

Az itt kronológiai sorrendben következő őskori periódusok Magyarország területére, magyar kutatásokra és kutatókra koncentrálnak, kis kitekintéssel szükség szerint nemzetközi trendekre. A kiragadott példák esetiek: feladatuk, hogy bemutatásukon keresztül ábrázoljuk egy-egy kérdéskör bonyolultságát és a mai kutatási álláspontot, illetve annak elmozdulását új vizsgálatoknak köszönhetően, különböző régészeti értelmezési lehetőségekkel.

Bizonyítékok a vándorlásra, korszakok szerint: javak és emberek vándorlása

1. Paleolitikum • Ebben a hosszú, ám az emberiség kialakulását meghatározó korszakban kis népsűrűséggel számolnak, amelynek eloszlása sem egyenletes: bizonyos kedvező környezeti feltételek közt gyorsan keletkezhettek újabb emberi csoportok, amelyek a túlnépesedés után tovább vándorolhattak, míg nagyobb területek tartósan lakatlanok maradtak. (Lásd például a Mindel-eljegesedés idején a meleg vizű Által-ér különösen kedvező mikroklímájú mésztufa medencéiben az ország legidősebb, többrétegű Hominida lelőhelyét, Vértesszőlőst, amelynek közösségei vadlóra specializálódtak: három dátum alapján 270 000, 350 000 és 800 000 éves; hasonló körülmények Tatán, a középső paleolit közösségek lelőhelyén.) Ilyen túlnépesedési szituáció alakult ki a Bécsi-medencétől a Morvamezőig is 28–26 000 évvel ezelőtt, olyan világhírű lelőhelyekkel, mint Pavlov, Dolný Vestonice és Willendorf.

A különböző jégkorszakok (Európában Günz-, Mindel-, Riss-, Würm-), a köztük levő hosszabb interglaciális, és a jégkorszakokon belüli rövidebb interstadiális időszakok már önmagukban is jelentős eltérést mutatnak éghajlat, fauna és flóra viszonylatában. Az embercsoportok létrejöttét és vándorlását a fennmaradás határozta meg: mivel a legfontosabb tényező az élelem, és a jégkorszak sajátosságainak következtében a táplálékul szolgáló vadászott állatok vándorolnak, ezért az embercsoportok a vonuló vadászzsákmányok útját követték. A kis közösségek általában egy-egy vadra specializálódtak: ismerünk medve- (Érd, idősebb réteg), zerge- (Istállóskő), gyapjasorrszarvú- (Érd, fiatalabb réteg), kőszálikecske- (Szeleta-barlang), mamut- (Bodrogkeresztúr), rénszarvas- és lóvadász (Vértesszőlős, Érd, fiatalabb réteg) közösségeket. A vadászati specializáció leghíresebb hazai példái a felső paleolitikum rénszarvasvadász gravetti közösségei.

Magyarországon a gravetti vadászcsoportok vándorlását főképp kőeszköz-nyersanyagok vizsgálatával lehet vizsgálni. Előkerültek ritka, messzi luxusnyersanyagok, amelyek feltehetően a távoli, rokon népcsoportok közti állandó kapcsolatok bizonyítékai (pl. a Keleti-Alpokból hegyikristály, balti borostyán).

Már ebben az időszakban léteztek meghatározott, speciális célból létrejött telepek, ahol a felszínre bukkanó nyersanyagteléreket (Püspökhatvan), vörös festéket (Lovas), ékszercsigát (Szob, az Ipoly partján) termelték ki és dolgozták fel.

A felső paleolitikus gravetti kultúra egyik legfontosabb lelőhelye a Siófoktól 10 km-re található Ságvár, ahol két kunyhóalapot is feltártak, és egy klimatikus-kulturális időszakot is elneveztek (Lascaux–Ságvár-fázis). Kőnyersanyagainak újrafeldolgozása és összevetése a további magyar és közeli, szomszédos gravetti lelőhelyekkel összefüggést mutatott a nyersanyagforrások elhelyezkedése és az utolsó glaciális maximum kiteljesedése közt. Ságváron a Krakkó környéki jura tűzkő és a volhíniai kova elenyésző megjelenése az addig létező Kárpátok ívén túlnyúló kapcsolatok megszűnésére utal, és a fennoskandináv jégtakaró maximuma miatt a Kárpát-medence bezárkózását jelenti. A jégtakaró visszahúzódásával és a jég alól felszabadult területek benépesítésével a kapcsolatok újrarendeződnek, további pruti és sziléziai kovák előfordulása alapján a legintenzívebb északi és eddig még nem adatolt új, keleti kapcsolatokat bizonyítanak.

2. Mezolitikum • Ez a korszak a posztglaciális/korai holocén időszaka, Kr. e. 10 000– 6000 közt, az, amelyről sokáig alig tudtunk valamit. Hazánkban a mezolitikusnak meghatározott kőiparok nagy részéről az 1980-as évekre tipológiai és lelőhelyrevíziók után kiderült, hogy középső paleolitikus vagy neolit. Nem volt bizonyíték arra, hogy ebben a korszakban emberek éltek a Kárpát-medencén belül, ezért mezolit hiátusról beszéltek. Az európai kutatások azonban arra utaltak, hogy lennie kell ebben a korszakban is lelőhelyeknek, ezért ennek hatására intenzív kutatómunka indult meg. Az első igazolhatóan mezolit közösségeket Kertész Róbert lokalizálta a Jászság területén. Az 1990-es évektől a nemzetközi trendek bekerülésével világossá vált, elsősorban észak-európai példákból, hogy a mezolit közösségek nagy szerepet játszhattak a neolitizáció folyamatában. Először is, bár még nem tértek át termelő-földművelő életmódra, már mutattak jeleket arra, hogy nem egyszerű zsákmányoló vadászközösségek (állatok legeltetése, ehető növények, például mogyoró gyűjtögetése). Másrészt olyan jelentős létszámot képviselhettek, amelynek beolvadása déli eredetű neolitikus közösségekbe mindenképpen olyan faktort képezett, amely megváltoztathatta az eredeti alapközösséget. A feladat az volt, hogy Magyarországon is kimutassunk ilyen, a neolitikus időszakot megérhető mezolit reliktum-lakosságot (Marton Tibor kutatásai a Dél-Dunántúlon), és beolvadásukat az érkező neolitikus közösségekbe (elsősorban a Körös/Starčevo-kultúrába, és részvételüket a vonaldíszes kultúra kialakulásában).

Mára már elfogadottá vált, hogy az Ős-Zagyva–Tarna mentén, a Jászságban viszonylag sűrű mezolit táborhelyek találhatók. Helyi-lokális, főleg mátrai nyersanyagokból egy olyan kultúrkör rekonstruálható, amely epi-gravetti (paleolit) gyökerekkel rendelkezik, de a nyugati techno-komplex (Beuron–Coincy/Sauveterre) elemei is feltűnnek iparában. (A techno-komplex kifejezést olyan régészeti jelenségre alkalmazzák főleg a paleolit–mezolit időszakban, amelynek jellegzetes készítési technológiája van, elsősorban például a kőeszköz-pattintás egy-egy fogása, de lehet csiszolás, vagy akár más ágazat, később például kerámia- vagy fémművesség is, de mindez a technológiai sajátosság még nem válik kultúraspecifikussá, vagyis ennek ismerete vagy tudása még nem elég ahhoz, hogy önálló régészeti kultúrát hozzon létre. Általában az ilyen technológiai sajátosságok több szomszédos kultúrában is megvannak, például a rézkorban a kannelúrás kerámia nemcsak a badeniben, hanem még több másikban is.)

A Dél-Dunántúlon a Kapos/Koppány völgyében ettől eltérően, a felszíni szórvány leletekből és az ásatás során is nagy távolságban elterjedő helyi radiolarit-változatokra épülő ipar bontakozik ki, amely tardenoisi heggyel¹ a Beuron–Coincy kultúrkör keleti variánsa lehet, és megérhette a korai neolit közösségek érkezését.

Teljesen új szálat jelenthet a Dél-Alföldön néhány éve ásatás során előkerült magányos emberi temetkezés (publikálatlan, Tóth Katalin ásatása), amely a korszak eddigi egyetlen embertani lelete. Mellékletei és régészeti háttere még feldolgozatlan, ám embertani anyaga azt a fajta cro-magnoni típust reprezentálja, amelynek felbukkanását a rézkortól mutattuk ki eddig a Kárpát-medence területén, és eredete egyértelműen a keleti sztyeppék területére lokalizálható. A rézkori kurgánkutatásaink során korai, okkersírosnak vélt temetkezés általunk méretett radiokarbon adata viszont egyértelműen mezolit eredetét bizonyítja, és a rézkori datálása kizárható.

E három, egyelőre elég töredékes és hiányos mozaik arra utal, hogy a jóslat bevált, és a Kárpát-medence területén valóban léteztek mezolit közösségek, de nem voltak egységesek sem kulturális, sem anatómiai szempontból.

3. Neolitikum • Az elfogadott nézet szerint a termelő életmódra való áttérés Levante–Anatólia területén következett be Kr. e. 9000– 7000 között, és onnan terjedt északi irányban. Az 1970-es években kutatók egy része vizsgálta az elterjedés sebességét, módját, irányát. Luigi Luca, Cavalli Sforza és Albert J. Ammermann vizsgálatai szerint a neolit forradalom expanziója évi 1 km volt. (Ezt a későbbiekben sokan számolták még ki, sokféleképpen, de mindenki egyetért abban, hogy rendkívül gyors folyamatról beszélhetünk.) Az a neolitizációs folyamat, amely megváltoztatta Európa nagy részén az ott élő, döntően paleolitikus életmódú mezolit közösségeket, több részből álló csomagot (package) jelent: egyrészt valódi, délről elvándorló embercsoportokat minden újítással együtt, másrészt bizonyos területeken már csak az ismeretek valamilyen szintű (teljes, részleges, megváltozott) átvételét. Nemcsak a háziasított állatokat és a nemesített növényeket, hanem ezek termelésének, tartásának ismeretét.

Bökönyi Sándor feltételezte, hogy a délről bevándorló neolit közösségek a Kárpát-medencén belül is folytatták az állatok háziasításának folyamatát: mivel itt a szarvasmarha vad alanya, az őstulok volt elérhető, ezért azok helyi példányainak befogásával újabb géncentrumot hoztak létre. Ezt az elméletet ma már a hagyományos archaeozoológiai vizsgálatok és a neolitikus szarvasmarha- és őstulokcsontokon végzett DNS-vizsgálatok is cáfolják (Bollongino et al., 2003; Edwards et al., 2007). Nincs nyoma annak, hogy a helyben élő vad alanyokat háziasították volna, minden egyed vagy annak őse legalábbis egy déli, a Kárpát-medencén kívüli géncentrumból származik, és valóban az emberi közösségek bevándorlásával került ide. Hasonló, de kicsit bonyolultabb a helyzet a disznó háziasításával, amelynek eredeti, domesztikált őse valóban a közel-keleti lelőhelyekről származik, ám a neolit közösségek az európai vad alanyok háziasításával nagyon hamar helyettesítették (Larson et al., 2007). A kiskérődzőkről egyelőre még nincsenek elérhető, mérvadó archaeogenetikai publikációk.

A geoarcheológiai vizsgálatok szerint a legkorábbi neolitikus kultúra, a Körös/Starčevo/Criş északi elterjedési határát egy természetes-mesterséges, ún. közép-európai–balkáni agro-ökológiai határ állította meg a helyi mezolit és a déli neolit közösségek találkozási zónájában (Sümegi Pál et al. In: Visy, 2003, 51–56.). A találkozás a mezolit közösségek beolvadását és a déli, idegen neolit közösségek alkalmazkodását is magában egyesítette egy új, középső neolitikus kultúrában, a vonaldíszes edények népének megszületésében.

A neolitikum időszakának vizsgálatát elsősorban a radiokarbon-forradalom írta újjá. Ma a legkorábbi neolit települések ismert dátumai Kr. e. 5500 körül kezdődnek (a Felső-Tiszavidék ismert legkorábbi Körös/Criş korai neolit dátuma Ibrány–Nagyerdő, 5620– 5535 cal BC, 1 σ.²).

Számos tárgy- és nyersanyagtípus mutatja a távolsági kereskedelem létezését, ezek igényes archaeometriai kutatása azonban csak az elmúlt néhány évtizedben kezdődött meg, és még sok területen el sem indult, vagy kezdetleges stádiumban van (Bácskay Erzsébet, T. Biró Katalin, Szakmány György munkássága meghatározó). A jó minőségű dunántúli szentgáli radiolarit igen távoli vonaldíszes közösségek lelőhelyein is előkerült (Hollandia); hasonlóan a kárpáti obszidián (É felé Dániáig, D felé Thesszália/Észak-Olaszország vonaláig). Az ország területére bekerült idegen nyersanyagok közt a presztízs, rituális és talán értékmérő szereppel is rendelkező földközi-tengeri eredetű Spondylus kagylók a leghíresebb példák (Siklósi – Csengeri, 2011). Sok olyan nyersanyag (nefrit, szerpentinit presztízs kőbaltákként) és tárgytípus van azonban még, amelyek idekerülését a kutatás távoli, idegen kapcsolatokra vezeti vissza analógiák és feltérképezett források alapján, de nem támasztják alá műszeres vizsgálatokkal bizonyítékok. A kerámia-petrográfiai vizsgálatok csak most indultak el (Szakmány György, Gherdán Katalin, Kreiter Attila munkássága).

A különböző nyersanyagok és a kerámia a kereskedelem során egybekapcsolt árucsoportot képezhetett, mivel edényekben (göngyöleg) szállították.

Végezetül meg kell említenünk a meginduló archaeogenetikai kutatásokat is. Az első magyar kezdeményezés szakmai kudarcba és botrányba fulladt a régészeti minták ellenőrizetlensége miatt. A neolitikus minták közé bekerült népvándorláskori csontok vizsgálata a genetikai kutatásokat a távol-keleti kapcsolatok irányába vitte el, teljességgel elfogadhatatlan módon.

További mintakollekció folyamatos begyűjtése és vizsgálata folyik Alsónyék-lelőhely és további lelőhelyek bevonásával. A mintákat Mainzban elemzik, a vizsgálatok még tartanak, és egyelőre nincsenek publikált eredmények.

4. Rézkor • Ez a korszak egy újabb és gyökeres változás fordulója az emberiség életében: Andrew Sherratt után második neolitikus forradalomnak is nevezik. Ehhez az időszakhoz fűződnek az alábbi jelenségek, újítások: az állatok elsődleges húsfogyasztásáról a másodlagos hasznosításra való áttérés folyamata, vagyis az állatok tejét, gyapját, bőrét egyéb származékait, erejét (igavonás) használták ki. Ezek a változások globálisan érintettek más perifériákat is: a tejtermékek készítése és az erjesztés eljárásának feltalálása megváltoztatta az étel és italkészítési és fogyasztási szokásokat (sör, bor, kelesztett tészták, kenyér, joghurt/kefír), a gyapjú a ruházkodást és a viseletet, a szövés-fonás iparát, az igavonás a földművelést (eke, szántás), a kerék feltalálásával a szállítást. Ehhez járult még egy új állatfaj, a ló háziasítása (Ludwig et al., 2008).

Bár ezek a vívmányok valóban rendkívüli előrelépést jelentettek az emberiség életében, ennek a korszaknak az a tragédiája, hogy a találmányok felfedezése és bevezetése mégsem vezetett az életmód radikális változásához, javuláshoz. Az viszont elképzelhető, hogy azért született ennyi újítás, mert a kedvezőtlen időjárási viszonyok kikényszerítették azt az emberiségből. Hasonló folyamatokat a paleolit közösségek közt is kimutattak: azokra a periódusokra tehető egy-egy újabb, jelentős találmány megszületése, amikor a legmostohábbak voltak a körülmények, ilyenkor felerősödik a túlélési ösztön, és ennek eredményeképp nagyobb a változásra való készség is.

Egy ilyen jelentős forradalom a letelepedettség nagyobb arányával, hosszú egy helyben lakással, túlnépesedéssel jár hosszú távon (lásd a korai Körös-kultúrából kivirágzó középső és késő neolit tell-kultúrákat), itt azonban ez a települési boom mégsem következett be. Halvány adatok utalnak arra, hogy ennek külső, elsősorban éghajlati okai lehettek: erős klímaromlási periódusokat találtak a teljes északi félgömbön, ezek azonban még egyelőre olyan nagyléptékű változások és hosszú évszázadokra bontva, hogy egy kisebb emberi közösségre és egy emberöltőre csak óvatosan adaptálhatók. Az biztosnak tűnik, hogy Kr. e. 3800 körül éghajlati romlás következtében a keleti sztyeppéken élő különböző, vadászó-zsákmányoló és már földművelést is folytató kultúrák hirtelen stratégiát váltanak: elhagyják letelepedési helyeiket, és vándorló nagyállattartásba kezdenek. Megszületik az a jelenség, amit ma a nomadizáció különböző fokaiként írunk le. Hasonló tendencia látható a Kárpát-medencében is a kora és középső rézkori kultúráktól egészen a középső bronzkori tell-kultúrák megjelenéséig: kis létszámú, mobilis, a tellekhez képest jelentéktelen településeket létesítő, főként állattartó kultúrák élnek a Kárpát-medencében.

A korai és középső rézkor kultúrái valószínűleg a korábbi időszakok ismert kultúráinak valamilyen fokú leszármazottai voltak, akik éghajlati okok miatt elhagyták a késő neolit telleket, megváltoztatva egyúttal életmódjukat is. Egyre nagyobb fokú mobilitást igazolva az izotópos vizsgálatok is alátámasztották ezt az elképzelést (Giblin, 2009).

Jelentős népmozgásokkal a késő rézkor időszakától számolunk. Ötzi, a híres „Jégember” egy Alpok-völgyi településről a hágón át a hegy túloldalán fekvő völgy falujába tartott: feltehetően sebesülten menekült üldözői elől Kr. e. 3100 körül (Müller, 2003). A ruhájából, eszközeiből és a múmia vizsgálatából pontosan térképezhető, mekkora területen mozgott élete során, és miért ment el onnan. Felszerelésének gazdagsága alapján (ha azt például egy temető sírjában találtuk volna) egy főnöki rangú személyt határoztunk volna meg, ehhez képest a teljes épségben és in situ helyzetben való előkerülés azt sugallja, hogy egy minden szempontból hétköznapi személyről van szó. Korábban senki nem gondolta, hogy a rézkorban hétköznapi személyek birtokolhattak rézbaltát, mivel azt mindig presztízstárgynak határoztuk meg, valamilyen vezetői (főnöki, papi) státushoz kapcsolva.

Ötzi távoli példának tűnhet, ugyanakkor komoly kapcsolatot mutat a Kárpát-medence késő rézkorával. Balatonőszödön a 27. badeni férfi-temetkezés arcrekonstrukciója Ötzihez hasonló embertani típust rekonstruált (ez a típus a badeni kultúra embertani anyagának kis részét alkotja), és feltehetően a Boleráz-kultúra expanziójával mutat összefüggést. Az Alpok irányából származó kereskedelmi és emberi kapcsolatra utal egy cseppkőgyöngy a badeni kultúra Budakalászon feltárt egyik sírjában. További tárgytípusok (pecsétlők, kebles edények, csúszka és kétkerekes kordé, görbe aratókés) és nyersanyagok (réz, nefrit, szerpentinit, triton csiga), a tóparti, cölöplábas településtípusok elterjedése hasonlóan cirkumalpi kapcsolatrendszert tükröz. Ez azonban a Baden kialakulásával továbbfolytatódva további cirkumkárpáti (nefrit, szerpentinit, réz) és keleti sztyeppei (halomsír-emelés, négykerekes kocsi), valamint déli (idol- és maszkhasználat), balkáni irányokat magába ötvözve egészült ki, és tette a késő rézkor időszakát még tarkábbá.

Egy negatív, illetve figyelmeztető példa az óvatosságra a leletek értelmezésekor: Budakalász–Luppa-csárda-temető sírjában sok ékszergyöngy volt a sírokban, egy részük kagylóból készült. Ezek izotópos vizsgálata kimutatta, hogy a mai Tiszához hasonló élővízből származnak. Mielőtt azonban valaki ezt úgy értelmezné, hogy a budakalászi badeni emberek az akkori Tisza mellől kaptak vagy hoztak kagylóékszert maguknak, le kell szögezni, hogy a vizsgálat csak annyit mondott, hogy annak a késő rézkori kagylónak a vízi összetétele, amit a budakalászi sírokban találtak, a mai Tisza élővizéhez hasonló, és nem többet. Azt, hogy milyen volt a vízösszetétele a késő rézkori Tiszának vagy a többi folyónak, például éppen a Dunának, nem tudjuk, és nem is fogjuk tudni, mert nem vizsgálható (nincs vízmintánk belőlük). Semmi sem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a késő rézkori Duna vize olyan lehetett, mint a mai Tiszáé. Vigyázni kell tehát a megkérdőjelezhetetlennek tűnő természettudományos adatok megkérdőjelezhető és többértelmű régészeti értelmezésével (túlértékelés).

A keleti sztyeppéken már nomád életmódot űző népességek ugyanekkor óriási nyájaik terelésével túllegeltették a hatalmas füves területet, amely klímaromlással együtt ökológiai katasztrófát okozott, ezért nyugat felé vándorolva elérték a Kárpát-medencét. A balatonőszödi badeni maszk valószínűleg egy keleti kurgán embertani típust ábrázol (Horváth, 2010).

A középső rézkortól felbukkanó, majd a késő rézkor–kora bronzkor folyamán nagyobb számban beszivárgó keleti népességek már antropológiailag is a Kárpát-medencén belül felbukkanó új típust képviseltek. Feltehetően külső és belső okokból

bekövetkező idegen, kisebb létszámú és heterogén népességek folyamatos beáramlásáról van szó Kr. e. 3350-től kb. 2400-ig (kb. 1000 km a Fekete-tenger és a Kárpát-medence közti távolság), amelyek speciális, a Kárpát-medencén belül élő bennszülött kultúráktól eltérő ökológiai niche-sel rendelkeztek, és eleinte a lakatlan területeket népesítették be („senkiföldje”), majd folyamatos kapcsolatfelvétel folyamán az elit dominanciájával beolvadtak az itt élő közösségekbe, átszínezve azokat.

A Tiszavasvári–Deákhalom alatt feltárt pregödörsíros temetkezés izotópos és archaeogenetikai vizsgálata megerősítette az idegen, bevándorló, a Fekete-tenger partvidékére lokalizált Kvityana-kultúrából származó ember régészetileg is ez irányú értelmezését (a temetkezés fektetése, iránya is eltért a gödörsírosokétól) (Dani – Horváth, 2012).

A sárrétudvari kurgán alatti késői sírokban a nyugat-erdélyi hegységben élő Livezile-kultúra edényeit találták meg, a sírok genetikai és izotópos vizsgálata is magashegyi környezetből származó, az Erdélyi-középhegység (Apuseni-hegység) területére lokalizálható embercsoportot mutatott: ebben a speciális esetben a tanulmány szerzői egy kb. 200 km-es tengelyen transzhumáló nomád közösséget rekonstruáltak (Gerling et al., 2012).

5. Bronzkor • A bronzkor, különösen középső és késői periódusa Európa első ún. „virágkora”, a stabilitás éghajlati, társadalmi, kulturális jeleivel. A kedvező időjárási feltételek mellett beérnek mindazon vívmányok, amelyek a rézkorban születtek. Újra elsősorban földművelést folytató, sokáig egy helyben lakó települések jönnek létre, a neolitikum után a tellek és magaslati, erődített várak ismét jellegzetes települési típust képviselnek.

A középső bronzkor végén az ún. koszideri időszakban, és a késő bronzkor nagy kiterjedésű kultúráiban egyes kultúrák feletti együttműködés, egyfajta globalizáció látható elsősorban a kerámiaművesség és a fémművesség terén. Tartós, megbízható távolsági kereskedelem alakult ki, elsősorban luxuscikkekre.

A híres, Közép-Németország területén rabló-ásatóktól elkobzott nebrai korongot, amely egy rituális agrár-földműves naptár, idegen fémekből készítették. A bronzhoz szükséges ércek az ausztriai Mitterberg-régióból származnak, míg az arany applikációk nyersanyaga az összetételből fakadó előrejelzés ellenére nem folyóból mosott arany és nem is erdélyi eredetű, hanem a vizsgálatok szerint a Brit-szigetekről származik (Cornwall) (Ehser et al., 2011). Érdekesség, hogy a korára adott 1700–1500 BC közti időszakban nincsenek e nagy értékű tárggyal egyenértékű, meghatározó régészeti magaskultúrák a területen. Sok lelet ismert, de szórványként vagy régi ásatásból, ezért nem szolgáltatnak kielégítő információkat és nyújtanak segítséget (ahogyan ez a lelet sem régészeti kutatások során került elő, sajnos). A terület ebben az időszakban régészetileg ún. terra incognita, ugyanakkor gyönyörű, presztízsértékű műkincsleletek köthetők tipológiailag ehhez a kulturálisan ismeretlen periódushoz.

A hajdúsámsoni típusú kincsek főbb eszköztípusai egészen Észak-Németország, Dánia területéig eljutottak. Sajnos adatok híján fogalmunk sincs, hogy ez a tárgyak kereskedelmét, konkrét népmozgást, esetleg vándor kézműveseket jelent-e. A középső bronzkorban a bronzok összetétele még nagyon vegyes, ami több, eltérő beszerzési forrásra utal, a koszideri korszaktól azonban egységessé válik, és az ausztriai Mitterberg-régióval kapcsolható össze.

A kora és középső bronzkorban a kőeszközök nyersanyagai közt eddig nem találtunk jelentős mennyiségben távoli importokat (szisztematikus kutatások: Horváth Tünde régész és F. Pető Anna geológus). A paleolitikum után a kora bronzkorban, a harangedényes kultúrával tűnnek fel hazánk területén újra borostyánleletek: feltehetően a balti természetes források kiaknázásával már a bronzkorban megkezdődött a római kortól köztudottan híres, ún. Borostyánút és kereskedelem kiépülése. Magyarországon a bronzkori és vaskori leletek Sprincz Emma és Curt W. Beck munkássága alapján balti származásúak (Sprincz – Beck, 1981). Az azonosítás alapja az infravörös spektroszkópiai módszer volt, amely a borostyán természetes származási helyére jellemző színképet ad. A vizsgálatok elvégzésekor azonban még csak a balti származékok voltak bevizsgálva, később dolgozták ki a szicíliai, erdélyi borostyánlelőhelyek azonosítóit, ezért érdemes volt a magyar régészeti leleteket is újravizsgálni.

Egy esetben a görög Pülosz romváros Vayenas-tholoszában (méhkas alakú sír) balti helyett szicíliai borostyánt találtak (vö. görög gyarmatosítás). A magyar kora és középső bronzkori leletek közül a múlt évben vettük fel újra a Dunától kelete fekvő kora és középső bronzkori leletek IR-spektrumát, mert logikus volt azt feltételezni, hogy ezek a területek inkább Erdéllyel álltak szorosabb kapcsolatban (arany, bronz, és talán erdélyi borostyánforrások). Egy esetben, a kötegyáni kincs gyöngyén találtunk eltérő, nem balti származásra utaló spektrumot, forrásának azonosítása azonban még folyamatban van.

A bronzkor datálásában már nem Trója, hanem Mükéné jelentheti a kulcsot a Kárpát-medence kultúráihoz. Az itteni leleteken megjelenő spirálisok, meanderek – futókutyák – alapján sok kutató mükénéi kapcsolatokat feltételez. Ezt azonban sem konkrétan elvetni, sem alátámasztani nem sikerült mindezidáig, más leletek bevonásával sem. Ugyanakkor a korai és a középső bronzkor abszolút datálásával komoly problémáink vannak: egyrészt a régi minták (vö. a magyar bronzkori kiállítás katalógusával, Le bel Âge du Bronze en Hongrie, 1994), másrészt új adatok hiánya miatt. Megfelelő radiokarbon sorozatok birtokában (amelyek egyelőre nincsenek), a relatív kronológia az abszolút kronológiához való jövőbeli hozzáigazításával radikális változások várhatók, akárcsak a késő rézkor időszakában.

Vándorlásra példát két nemzetközi, hazánkban is megtalálható kultúra szolgáltat. Az egyik a harangedényes kultúra a kora bronzkorban, a másik a középső bronzkor végét, a koszideri fázis békés virágkorát szétdúló halomsíros kultúra: mindkettő nagy kiterjedésű, több európai állam területén fekvő régészeti kultúra.

A harangedényes kultúra a Duna vonalát követi, és Budapest térségében, valamint a Rába mentén alakított ki jelentősebb, de kis lélekszámú kolóniákat. A régészeti és a hagyományos antropológiai vizsgálatok szerint is az ausztriai és a morva területekkel mutat szorosabb kapcsolatot. A klasszikus embertan már kimutatta, hogy a kultúrára egy sajátos embertani típus jellemző (az ún. planoccipitális tarkó), amelynek hordozói elsőként bukkannak fel a kultúra elterjedésével nálunk. A nemzetközi archaeogenetikai vizsgálatokhoz Magyarország is adott néhány Budapest környéki lelőhelyről mintát, amelyek bekerültek az értékelésbe, ezek megerősítették az eddigi jóslatokat (Price et al., 2004). A harangedényes közösségek feltehetően magas szintű, specializált kereskedő-közösségek voltak, akik főképp folyami hajózással foglalkoztak. Távoli, a törzsterületektől elszakadó kolóniák ott jöttek létre, ahol szárazföldi átrakóhelyet és további transzferkapcsolatokat kellett kiépíteniük helyi, bennszülött kultúrákkal, a szárazföld felé irányuló kereskedelem számára. Az általuk kínált kereskedelmi árucikkek (főleg fémáruk, illetve szerves termékek, például sör, és annak göngyölege, a speciális harangedény, valamint híres lótenyészetük) kultúrájukból fakadóan kurrensek, igényesek, egyediek, ezért feltehetően igen keresettek lehettek, nagy vásárlóértékkel rendelkeztek. Ettől függetlenül speciális harcászati, elsősorban magas szintű íjászatra utaló leleteik azt sugallják, hogy agresszív kereskedelmi-hódító tevékenységüket nem mindenütt fogadták békésen, és feltehetően sokszor kellett megvívniuk a partraszállás és a kereskedelmi terjeszkedés lehetőségéért (Horváth, 2012).

A halomsíros kultúrát sokáig egy új európai kardos-lándzsás harcos-elit felemelkedésével, és a koszideri időszak kultúráinak virágzó, békés világának szétdúlásával azonosították. Ma már ezt a képet is jóval differenciáltabban látjuk, és a halomsíros kultúra erőszakos foglalása, irtóháborúk helyett inkább egy erőteljes, és az új fegyverek miatt talán a korabeli világban félelmetesnek tűnő expanzióra gondolunk. Mindenekelőtt a probléma hasonló, akárcsak Trójában: a tellek felső rétegsorában nincs egyértelműen látható nyoma a halomsíros pusztításnak az eddigi feltárások alapján, bár az tény, hogy elhagyják őket. A másik probléma az, hogy a korai, pusztítónak vagy hódítónak tartott halomsíros horizont alig néhány lelőhelyből áll, tehát számban látszólag nem képezhetett akkora haderőt, hogy a helyi, nagy népsűrűségű kultúrákat teljesen elpusztíthatta volna (Csányi Marietta In: Visy, 2003, 161–163.). Természetesen ilyen esetekben sok más tényezőt is figyelembe kell venni. Sok lelőhelyet nem ismerhetünk még, amelyek előkerülése tovább növelheti a hódítók számát. Másrészről a történelemből ismerünk olyan példákat is, ahol maroknyi, de teljesen eltérő, hatékonyabb fegyverzettel és megfelelő lélekjelenléttel rendelkező harcos egész magascivilizációkat döntött meg (például ötszáz spanyol lovas konkvisztrádor Dél-Amerikában). Halomsíros leleteken végzett publikált archaeogenetikai kutatásokat még nem ismerek.

Sok segítséget jelenthet a kerámiavizsgálat is a bronzkor népei közötti kapcsolatok kutatásában. A Dunántúl területén élő mészbetétes edények népének olyan különleges, magas szintű, reprezentatív kerámiaművessége volt, amely a kultúra területén kívülre, például alföldi tellekhez is eljutott. Ezeket a speciális formájú és díszítésű edényeket rendszerint import kerámiaként írta le a kutatás, és bekerülésüket különböző, legtöbbször kereskedelmi kapcsolatokként értékelte. További célzott, speciális vizsgálatokkal az importnak tartott kerámiák egy részéről a jövőben kiderülhet, hogy helyben készült utánérzései az eredeti tárgyaknak, és mint ilyenek, már csak adaptációként vagy adopcióként értékelhetők.

6. Vaskor • A korai vaskor hazánkban a szkíta (sigynna) és a Hallstatt, majd az abból kialakuló késő vaskor, gyakorlatilag a kelta La Tène-kultúrákkal azonosítható. Jelentős átszínezést képviselhetnek a részben kortárs pannon, illír, trák, majd germán, dák, római népcsoportok.

Bár a szkíták és a kelták már korabeli antik írásos forrásokban is szerepelnek, a kelta nyelvek és egyes néptöredékeik pedig még ma is továbbélnek (ezért akár recens mintákon keresztül is vizsgálhatók), rengeteg különböző típusú régészeti lelőhellyel rendelkeznek, helyzetükhöz képest mégis viszonylag keveset tudunk róluk. Egyelőre az archaeogenetikai kutatások sem segítettek a kelták kialakulásának, nyelvi és kulturális tagoltságuknak, hanyatlásuknak és eltűnésüknek kérdéseiben.

Az antik források egy, az őshazában történt túlnépesedés nyomán bekövetkező kelta invázióról beszélnek a Kr. e. 4. század második felében. Valójában a La Tène-művelődés felemelkedése a régészeti eredmények szerint ennél néhány évtizeddel korábbra tehető, és tényleg egy történeti bevándorlásként értelmezhető (Szabó, 2005). A ménfőcsanaki közösség legszorosabb régészeti párhuzamai például a svájci felföld felé mutatnak, de szorosak a bajor és cseh párhuzamok is. A forrásokból azonosítható korai kelta törzsek a boiusok, scordiscusok voltak, akik a Kr. e. 3–2. században egy egységes kulturális közösséget, ún. koinét építettek ki. Hanyatlásuk talán a germán kimber invázióhoz köthető, amelynek következtében megjelent az ún. oppidum-kultúra. Az oppidumok olyan tervszerű hálózatot alkottak a kelta világban, amely kizárja, hogy pusztán támadások elleni menedékekként jöttek volna létre. Ezek a proto-urbánus települések egyidejűleg voltak erődítmények, menedékek, de a gazdasági és az ipari, kereskedelmi élet központjai is, ugyanakkor fontos útvonalakat, forrásokat, szakrális helyeket ellenőrizhettek (Velem–Szent-Vid például a Borostyánutat). Környezetükben megindult a pénzverés. Hanyatlásuk a dák állam és Boirebista (Boirebisztasz, Burebista) király felemelkedésének köszönhetően Kr. e. 82–44 közé tehető. A Dunától keletre hatalmas dák pusztítások zajlottak, és a kelták elvesztették uralmukat a vidék felett. A Kr. e. 1. században ez hatalmi átalakulást hozott: a boiusokat és a tauriscusokat a dákok megsemmisítették, míg a scordiscusok egy része túlélte velük szövetségben a kritikus időszakot. Új kelta népcsoportok bukkantak fel: az osusok, eraviscusok és a hercuniantesek. A kelták hatalmának az időszámítás kezdetén bekövetkező római hódítások vetettek véget, amelynek során a bennszülött továbbélők romanizált lakossággá váltak. A római források még sokáig megemlékeznek a híres pannon augurokról (jós) és pannon vadászebekről, sok római sírkövön látható még kelta viselet vagy név. Történészek a kelták bukását abban látják, hogy a törzsek fölötti laza szövetség ellenére nem tudtak egységes politikai szervezetet létrehozni, ezért kritikus helyzetekben mindig szervezetlenek maradtak, és nem képviseltek számukhoz és befolyásukhoz méltó erőt.
Az ide érkező kelta közösségek heterogének voltak törzsi és társadalmi szempontból is. A temetők elemzéséből látszik, hogy túlnyomó többsége az ideérkezőknek fiatal harcos volt, de nincsenek meg az arisztokráciára utaló fejedelmi halomsírok, és az előkelő nők aránya is viszonylag kevés. Sűrűn fordulnak elő harcászati mellékletek: kardok, sarkantyúk, pajzsok (a kelták a vas mesterei voltak), lovas kocsitemetkezések. Innen további támadásokat vezettek a hellén világba, de többségük mindig visszatért ide, a balkáni expanziók tehát nem népvándorlások és nem is kolonizációs kísérletek voltak. Sok kelta harcolt viszont hosszabb-rövidebb ideig a hellén államszervezetek, például a makedónok zsoldoshadseregeiben, illetve kisebb kolóniák a Balkánon és Kis-Ázsiában éltek tovább (galaták).

Több olyan lelet van, amelyet tipológiailag távoli importokként határozunk meg (például a szkíta Ártánd lelőhelyen előkerült bronz hydra, több kelta lelőhely itáliai etruszk situlája, vagy balkáni hellén hatásokat mutató lelete, például lékythos-ayballos, kalyx-kantharos), de régészeti értelmezésük máig kérdés: luxuscikkekként távolsági kereskedelemmel kerültek be, vagy a számos, forrásokból ismert rablóhadjárat során rabolták el, esetleg diplomáciai kapcsolatok eredményeképp, ajándék formájában kerültek barbár népek tulajdonába?

Magyar régészeti anyagon kelta grafitos kerámia petrográfiai vizsgálatai jelentenek segítséget nagy távolságú import nyersanyag és lehetséges kereskedelmi kapcsolatok, esetleg népmozgások felvázolásában. A grafit a Kárpát-medence területén nem fordul elő, ezért nyers grafitrögök a lelőhelyeken vagy a kerámia anyagában való megjelenése, azonosítása és forrásának lokalizálása biztos pontot jelent egy távoli nyersanyag felbukkanására, bár annak idekerülése további régészeti kutatásokat és kérdésfelvetéseket igényel. A grafit származási helyeként a Cseh-masszívum/Moldanubikum területét azonosították (Havancsák et al., 2009). A „nyers”, felhasználatlan grafitos kőzet jelenléte a bátaszéki régészeti lelőhelyen arra utal, hogy a kerámiát „helyben” készítették és a grafitos kőzetet importálták. A helyi készítést támasztják alá az egyes grafitos kerámiákban soványító anyagként megfigyelhető gránittörmelékek is, amelyek valószínűsíthetően a régészeti lelőhely közelében (6–8 km) felszínre bukkanó karbon korú Mórágyi Gránit törmelékei.
 

Kulcsszavak: archeogenetika, archeometria, kormeghatározási módszerek, tipológia, értelmezés
 

IRODALOM

Bollongino, Ruth – Burger, J. – Alt, K. W. (2003): Import oder sekundäre Domestikation? Der Ursprung der europäischen Hausrinder im Spiegel molekulargenetischer Analysen an neolitischen Knochenfunden. Beiträge zur Archäzoologie und Prähistorische Anthropologie. IV, 211–217. • WEBCÍM

Dani János – Horváth Tünde (2012): Őskori kurgánok a magyar Alföldön. A gödörsíros (Jamnaja) entitás magyarországi kutatása az elmúlt 30 év során. Áttekintés és revízió. Archeolingua, Budapest

Edwars, Ceiridwen J. – Bollongino, R. – Scheu, A. et al. (2007): Mitochondrial DNA Analysis Shows a Near Eastern Origin of Domestication of European Aurochs. Proceedings of the Royal Society B. 274, 1377–1385. DOI:10.1098/rspb.2007.0020 • WEBCÍM

Ehser, Anja – Borg, G. – Pernicka, E. (2011): Provenance of the Gold of the Early Bronze Age Nebra Sky Disc, Central Germany: Geochemical Characterisation of Natural Gold from Cornwall. European Journal of Mineralogy. 23, 6, 895–910. DOI: 10.1127/ 0935-1221/2011/0023-2140

Gerling, Claudia – Bánffy E. – Dani J. et al. (2012): Immigration and Transhumance in the Early Bronze Age Carpathian Basin: The Occupants of a Kurgan. Antiquity. 86, 1097–1111. • WEBCÍM

Giblin, Julia Irene (2009): Stroncium Isotope Analysis of Neolithic and Copper Age Populations on the Great Hungarian Plain. Journal of Archeological Science. 56, 2, 491–497. DOI:10.1016/j.jas.2008.09.034 • WEBCÍM

Havancsák Izabella – Bajnóczi B. – Szakmány Gy. et al. (2009): A petrográfiai vizsgálatok jelentősége a kelta kerámiák grafitos soványítóanyagának proveniencia meghatározásában. Archeometriai Műhely. 4, 1–14. • WEBCÍM

Horváth Tünde (2010): Europäische Maskentradition am Beispiel eines spätkupferzeitlichen Fundes. In: Meller, Haraid – Maraszek, Regine (Hrsg): Masken der Vorzeit in Europa I. Internationale Tagung vom 20. bis 22. November 2009 in Halle (Saale). Tagungen des Landesmuseums für Vorgeschichte Halle (Saale) Band 4, Halle, 109–127. • WEBCÍM

Horváth Tünde (2012): Kritika. M. Bondár-P. Raczky: The Copper Age Cemetery of Budakalász. Specimina Electronica Antiquitatis. 13, 1–16, • WEBCÍM

Horváth Tünde (2014): Az őskori migráció kérdése az archeogenetikai és izotópos vizsgálatok alapján. Magyar Tudomány. 2, 196–208. • WEBCÍM

Larson, Greger – Albarella, U. –  Dobney, K. et al. (2007): Ancient DNA, Pig Domestication, and the Spread of the Neolithic into Europe. PNAS – Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. 104, 25, 39, 15276–15281. DOI: 10.1073/pnas.0703411104 • WEBCÍM 

Le bel âge du bronze. (1994) Centre Européen d’archéologie du Mont-Beuvrey/Pytheas, Mont Beuvrey–Dijon.

Ludwig, Arne – Pruvost, M. – Reissmann, M. et al. (2008): Coat Color Variation at the Beginning of Horse Domestication. Science. 24 April, 324, 485. DOI: 10.1126/science.1172750 • WEBCÍM

Müller, Woldgang – Fricke, H. – Halliday, A. N. et al. (2003): Origin and Migration of the Alpine Iceman. Science. 302, 862–866. DOI: 10.1126/science.1089837

Price, T. Douglas – Knipper, C. – Grupe, G. et al. (2004): Strontium Isotopes and Prehistoric Human Migration: The Bell Beaker Period in Central Europe. European Journal of Archaeology. 7, 9–40. DOI:10.1177/1461957104047992 • WEBCÍM

Siklósi Zsuzsanna – Csengeri Piroska (2011): Reconsideration of Spondylus Usage in the Middle and Late Neolithic of the Carpathian Basin. In: Ifanditis, Fotis –Nikolaidou, Marianna (eds): Spondylus in Prehistory: New Data and Approaches. Contributions to the Archaeology of Shell Technologies. (BAR International Series 2216) Archeopress, Oxford, 47–62. • WEBCÍM

Sprincz Emma – Beck, Curt W. (1981): Classification of the Amber Beads of the Hungarian Bronze Age. Journal of Field Archeology. 469–485.

Szabó Miklós (2005): A keleti kelták. A késő vaskor a Kárpát-medencében. L’Harmattan, Budapest

Visy Zsolt (főszerk.) (2003): Magyar régészet az ezredfordulón. NKÖM–Teleki László Alapítvány, Budapest • WEBCÍM

LÁBJEGYZETEK

1 A hegy ilyen esetben azt jelenti, hogy egy komplex összetett eszközből szerves anyag nélkül csak a kő rész marad fenn, de az nem elégséges ahhoz, hogy méretéből vagy alakjából egyértelműen kiderüljön, nyílvessző, lándzsa vagy dárda hegye volt-e. <

2 cal BC, 1 σ – kalibrált dátum, BC – Before Christ, vagyis i. e., 1 szigma a kalibrálás során végzett matematikai statisztikai valószínűségi számítás valószínűségi értékét jelöli, az egy szigma a legmagasabb valószínűségi értéket adja meg a tól–ig tartományban, 68% valószínűséget a bayesi számítási modell szerint <